Chapter 1

 ·٠•ღ Este a bárban ღ•٠·

   A fekete Audi motorjának búgása leállt. A bal oldali kocsiajtó kinyílt, és a fekete öltönybe öltözött Jongin lépett ki rajta. Végigsimított a sötétkék nyakkendőjén, majd egy féloldalas mosoly kíséretében elindult a közeli sikátorba, ami a Iron's Bar nevű szórakozóhely felé vezetett. Jonginnak már lassan két éve törzshelyévé vált ez a hely, és kivétel nélkül minden estéjét itt töltötte. Mondjuk a péntekeket általában a bár szomszédságában lévő Iron's Clubban szokta elmulatni, de én nem tettem nagy különbséget a két hely között. Még a tulajuk is megegyezett, így nem csoda, hogy hasonlít a két szórakozóhely neve.
   Szorosan Jongin nyomában haladtam. Szokásos csütörtök este volt. Az utcai lámpák fénye pár méterre világított tőlünk. Miután kiértünk a sikátorból, befordultunk balra. Pár méterrel a szűk utca bejáratától nagy piros betűkkel villogott a Iron's Bar felirat. Az egész bár az épület pincéjében volt, ahova egy nemrég felújított márványlépcső vezetett le. A lépcső előtt egy ingben és farmernadrágban álldogáló alak volt. Amikor közelebb értünk hozzá, az alak Jongin felé emelte a tekintetét, majd boldogan elmosolyodott.
  - Szia Kai! Örülök, hogy ideértél, már kezdtem azt hinni, hogy nem jössz - szólalt meg, és a kezét Jongin felé nyújtotta, amit a fiú meg is szorított.
  - Nem is én lennék, ha nem jönnék el. Ismersz eléggé Taemin, hogy tudd, hogy egy estémet sem töltöm otthon. Egyszer-kétszer megesik, hogy házibulikba megyek, de ezektől eltekintve minden este itt a helyem.
   Taemin barátian megveregette Jogin vállát, majd nevetve leindultak a márványlépcsőn. Szorosan a nyomukban suhantam, és egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a védencemet. Amikor esténként szórakozni járt, sokkal jobban kellett figyelnem rá, mint általában. Igaz, nem az a feladatom, hogy a széltől is óvjam, de én mégis aggódtam érte. Mikor már a hatodik pohár pezsgőjét szokta inni, késztetést szoktam érezni arra, hogy valamilyen módon megállítsam. Ez kisebb-nagyobb sikerekkel menni is szokott.
   Szerettem amikor Jongin Taemin közelében van. Ő volt Jongin egyetlen igazi barátja. Már kiskoruk óta mindent együtt csináltak. Taemin pedig azok közé az emberek közé tartozott, akiben meg lehetett bízni. Jonginnal ellentétben ő nem szokta ájulásig inni magát, és nem szokott a személyzeti vécébe zárkózni a bárban felszedett nőkkel. Nagyon szerettem benne, hogy elviselte Jongint, úgy ahogy van. Ez eddig keveseknek sikerült, ugyanis amióta Jongin elvesztette az édesanyját, nem tudta feldolgozni az eseményt. Magába zárkózott, és a gondjai elől a próbált mindenféle földi dologba zárkózni. Napközben a munkának élt, esténként pedig az alkohol uralma alá került. És ez már így ment két éve.
   Bent a bárban halkan szóló zene fogadott. A környék tehetősei leginkább ebben a bárban szokták tengetni az estjeiket. A hely tulajdonképpen körülbelül száz ember befogadására lehetett tervezve, de a tulaj úgy csinálta meg, hogy az emberek kényelmesen elférjenek, és ne heringek módjára tömörüljenek. Ahogy láttam, ezt a vendégek ki is használták. Szétszórva és csoportokba tömörültek az asztaloknál, de voltak egypáran akik inkább a bárpult előtti fekete bőrhuzatos székeken foglaltak helyet.
   Taemin és Jongin a pult elé sétáltak, és helyet foglaltak az általuk választott bárszékeken. Hamarosan a pult másik oldalán egy középkorú férfi tartott feléjük. Európaias arcvonásai voltak és nagy barna szemei. Arcát vékony rétegben borosta fedte, tekintete pedig a legtöbb nőt rabul ejtette. Ez a férfi nem volt más, mint a bár tulajdonosa, de ezt csak nagyon kevesen tudták. Mivel mindig Jonginnal szoktam lenni, mindent tudtam a férfiról amit Jongin is. De ahogy láttam köztük inkább csak valamiféle anyagi kapcsolat van, nem olyan barátok, mint Jongin és Taemin. Jongin minden este a bárban hagy egy bizonyos összeget. Az évek során a tulajdonos pedig valószínűleg rengeteg pénzt begyűjtött Jongintól. Egyébként még a nevét sem tudja senki. Mindenkinek Iron néven mutatkozik be, de azt, hogy mi a valódi neve senki nem tudja.
  - Csak nem Kai és Taemin - lépett oda hozzájuk vigyorogva a férfi.
  - Reméltem, hogy hiányoltál - vigyorodott el Jongin is, majd kezet fogott a férfivel.
  - Hidd el, már csodálkoztam is, hogy miért nem ülsz még itt. Este tizenegy van. Ilyenkor már részegen szoktál énekelni - nevette el magát, mire Jongin vágott egy grimaszt. - Erről jut eszembe, mit adhatok?
  - Csak a szokásosat - vont vállat Jongin. - Taemin, te kérsz valamit?
  - Azt hiszem, hogy ma este nem. Van egy olyan előérzetem, hogy ma este még haza kell, hogy cipeljelek, Jongin - sóhajtott.
  - Ne hívj így! - sziszegte Jongin, és gyilkos tekintettel nézett barátjára.
   Jongin valamilyen különös oknál fogva soha nem szerette, ha a nevén szólítják. Csak Taeminnek nézte el néhanapján. Rajta és az apján kívül mindenkitől elvárta, hogy Kainak hívják.
   Iron alig hallhatóan felkuncogott, majd lehajolt, és a pult alól egy üveg bort húzott elő. A mögötte lévő polchoz sietett, melyen sima felületű üvegpoharak sorakoztak. Egyet leemelt, majd miután visszasétált, töltött bele a borból.
  - Parancsolj! - nyújtotta Jonginnak a poharat.
   A fiú arcára egy örömittas mosoly kúszott, majd egy nagyot kortyolt az italából. Ismertem már annyira, hogy tudtam, hogy egész nap másra sem várt, minthogy eljöjjön az éjszaka. Nem igazán értettem a gondolkodásmódját, de volt egy olyan érzésem, hogy jó ez így.
  - Na, meséljetek nekem valamit! - szólalt meg Iron.
  - Én inkább tőled szeretnék hallgatni valamit - szólalt meg Taemin. - Pár hete még nem a klubbodban dolgoztál?
  - Oh, hát igen. Két hete péntek este még ott voltam pultos. Akkor még mindketten ott voltatok. Mondtátok is, hogy jövőhéten nem jöttök bulizni, mert egyik haverotok házibulit tart. Ezután két nappal döntöttem úgy, hogy áthelyezem magam.
   A férfi szövege közben akaratlanul is vágtam egy grimaszt. Eszembe juttatta az előző péntek estét. Aznap reggel még örültem neki, hogy Jongin nem a szokásos buliba megy péntek este. Utáltam, hogy pénteken mindig a Iron's Clubba kell vele mennem. A helyet visszataszítónak találtam, és szívem szerint el is kerültem volna. Utáltam mikor az ittas Jongint lányok hada rohamozza meg, és mindig a vécében kötnek ki. Egyszer-kétszer volt olyan is, amikor nem jutottak el a vécéig, de elhatároztam, hogy azokat az estéket megpróbálom elásni a gondolataim között. A klubban uralkodó tömegnyomor, fülledt levegő és piaszag nem az én világom volt, ezért különösképpen feldobott, hogy Jongin egy péntekét nem egy ilyen helyen tölti. Túlságosan előre örültem...
   Azon a pénteken még Taemin is egy hatalmasat zuhant a szememben. Addig úgy ismertem, mint egy olyan fiút aki mindig illemtudó és tudja, hogy hol a határ. De mikor megláttam piától bűzölögve felfele lépdelve a lépcsőn, elbizonytalanodtam. Azután pedig, hogy két lányt támadott le egyszerre a ház folyosóján, nem is néztem tovább. Akkor jöttem rá, hogy minden ember életében van amikor kirúg a hámból vagy esetleg elborul az agya, és azt sem tudja, hogy mit tesz.
   Azt hittem, hogy az az este nem lehet rosszabb. De mélységesen csalódtam, amikor megláttam Jongint a munkatársával, Baekhyunnal. Mindig is tudtam, hogy Baek a saját neméhez vonzódik. Tudtam azt is, hogy Jongin nem közömbös számára, de mikor megláttam őket egymáson fetrengeni, elfogott a hányinger. Pár nappal rá megtudtam, hogy Baekhyun emlékezett az estélyük minden mozzanatára, ami nem meglepő módon az ágyban végződött. Szerencsére Jonginon jelét sem láttam annak, hogy valami is rémlene neki abból az estéből. Még ez volt a szerencse. Nem tudom, hogy miképpen reagált volna, ha megmarad neki, hogy lefeküdt Baekhyunnal.
   Ezután a péntek után valóságos megváltás volt, mikor Jongin megbeszélte Taeminnel, hogy holnap már a Iron's Clubba mennek.
"Ott talán nem másznak rá férfiak... Már az sem érdekel, hogy hány lányt csalogat be a vécébe, csak ne férfi legyen." - gondoltam.
  - És miért jöttél át a bárba, Iron? Nem tetszett a klub? - térített vissza Jongin hangja a valóságba.
  - Hidd el, amikor a tizenéves ittas kiscsajok rád másznak, egyáltalán nem szórakoztató. Ráadásul már lassan összehaverkodtam a mentősökkel, annyit hívtam őket. Hihetetlen, hogy a holtrészeg emberek mire képesek... - sóhajtott a férfi. - Aztán megfordult a fejemben az, hogy mi lenne, ha inkább a báromban dolgoznék. Nem is bántam meg. Itt az emberek legalább tudják, hogy hol a határ. Általában... - mondta, majd az utolsó szónál Jonginra sandított.
  - Én is tudom, hogy hol a határ - horkant fel Jongin.
"Khm... Ehhez nekem is lenne pár szavam..."
  - Persze, jól tudjuk mi azt - vigyorodott el Taemin, mire Jongin tarkón vágta.
  - Azért verekedni nem kell - rázta meg a fejét Iron.
  - Ha jól emlékszem, nemrég te mondtad, hogy összehaverkodtál a mentősökkel. Nem bánnám, ha hasznát tudnánk venni az emberi kapcsolataidnak. Lehet, hogy szükség lesz mentőre, és ezúttal nem hozzám kell kihívni - sziszegte Jongin, és közben gyilkos pillantásokkal illette a barátját.
  - Nyugi van, Kai. Igyál még! Akkor már nem fog érdekelni, hogy Taemin miket mond rólad - vigyorgott Iron, és előhúzott a pult mögül egy újabb üveg bort.
  - Igazad van! Tölts még, ne sajnáld! - húzta pajkos mosolyra ajkait Jongin, és közelebb tolta a poharát a férfihez, aki készségesen töltött neki.
   Legszívesebben megfogtam volna a borosüveget, és kihajítottam volna az ajtón. Volt egy olyan előérzetem, hogy hajnalban még Taeminnek kell hazavonszolnia Jongint. Sokszor megesett már ez, így nem csoda, hogy Taemin sokszor kísérte el Kait esténként. Gondolom nem akarta, hogy a barátját idegenek hurcolják el valamerre, vagy esetleg Jongin olyat tegyen ittasan, amit máskor nem tenne.
  - Ki az a nő? - kérdezte Jongin, és mutatóujjával a bár egyik sarkában üldögélő csoportra mutatott.
  - Mivel csak egy nő ül ott, szerintem egy emberre gondolunk. Ő nem más, mint Lara. Sokszor jön ide, de régebben a Iron's Clubba is sokszor jött. A valódi nevét senki nem tudja, és a tipikus ribancok csoportját erősíti. Nézd csak meg! Csupa gazdag férfi között üldögél. Szerintem ma estére is próbál beszervezni valakit magának - magyarázta megvetően Iron.
   Jongin arcára kaptam a tekintetem, és láttam, hogy egy huncut vigyor fut végig rajta. Sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy mi lesz a következőkben, és sejtésem egyhamar be is igazolódott.
  - Nem tetszik, hogy azokkal a vén kecskékkel üldögél - mondta Jongin. - Ma este velem lesz dolga. De előbb kérek még valamit inni. Iron, mit ajánlasz? Valami erős most jól esne.
   Iron arca a szavak hallatán felragyogott, és elkezdett a pult mögött kutatni. Gondolom éppen a legdrágább italát választotta ki, hogy Jongintól minél több pénzt sikerüljön elcsalnia. Erős késztetést éreztem arra, hogy felképeljem a férfit, de hiába próbáltam volna meg. Nem tudtam volna ártani neki. Ilyen helyzetekben sokszor sajnálom azt, hogy nincs fizikai testem, hisz' csak egy angyal vagyok.
  - Azért remélem, hogy semmi őrültséget nem fogsz csinálni, Jongin - nézett Taemin a fiúra.
  - Hányszor mondjam még, hogy ne hívj így?! És amúgy sincs semmi beleszólásod abba, hogy mit csinálok. Az én életemről van szó, te csak törődj a sajátoddal! - csattant fel Jongin, akin már látszott az alkohol hatása.
  - Már meg sem szólalhatok? - dünnyögte sértődötten Taemin, majd elfordult barátjáról.
   Ezzel egy időben Iron feje bukott fel a pult mögül. A férfi vigyorogva előhúzott egy üveget, és töltött belőle Jonginnak. Közelebb hajoltam az üveghez, és tisztán éreztem, hogy az előző bornál egy erősebb italról van szó. Nem akartam, hogy Jongin a szokásosnál is többet igyon. Általában három pohár bor után már eléggé kiütve szokott lenni, így bele sem mertem gondolni, hogy három pohár az előbb említett italból és pár pohár az újabb italból mit vált ki a fiúból.
   Egy hirtelen gondolattól vezérelve felemeltem a kezem, és az Iron kezében lévő üvegre koncentráltam. Pár másodperc múlva el is értem a várt hatást; az üveg hangosan csapódott az Iron mögött lévő  poharakkal teli polcnak, és szilánkokra törve hullott vissza a földre. A benne lévő ital mind a padlóra folyt, és meg-megcsillant a a lent heverő szilánkokon. Egy-két pohár is leesett, de érdekes módon azok mind egyben maradtak. A hirtelen történt eseményre a bent lévők mind felkapták a fejüket, és érdeklődve nézték az eseményeket.
  - A tequila! - kapott a fejéhez Iron, és gyorsan a kiömlött italhoz rohant.
Lázasan kezdte felszedegetni az üveg darabjait, és közben az italhoz beszélt. Na, ezek után mondja nekem valaki azt, hogy Iron normális..!
  - Nyugi, Iron! Nem történt tragédia - mondta Taemin, és közelebb ment a férfihez.
  - De ez tequila volt! Ráadásul a drágábbik fajta..!
  Taemin ezek után jobbnak találta, ha nem szól semmit. Szerintem ő is rájött, hogy Ironhoz ilyen állapotban nem érdemes szólni, mert csak a kiömlött piát siratta.
  A tulajdonos kisvártatva elment felmosórongyért, Taemin pedig közelebb merészkedett az összetörött üveghez, és elkezdte szedegetni a szilánkokat. Pár percig szorgosan végezte a szedegetést, de hirtelen megállt a keze, és ledermedt.
  - J-jongin! Én vagyok hülye, vagy erre az üvegdarabra tényleg világoskékkel az van írva, hogy Minjung? - nézett barátja felé, de mikor meglátta, hogy az ittas Jongin a pult mögött kotorászik egy újabb üveg tequila után, megfogatta a szemét.
   Magamban elmosolyodtam, mert pontosan az történt, amit elterveztem. Szerettem azzal szórakozni, hogy jeleket küldök az embereknek a jelenlétemről. Iron tequilájával nem csináltam semmi extrát, csak beleégettem a nevem, és a falhoz csaptam. Na jó, segítettem abban is, hogy úgy törjön el az üveg, hogy a nevem jól látszódjon.
   Ekkor tért vissza Iron egy felmosóronggyal a kezében. Letörten kezdte törölgetni a földről a kiömlött tequilát. Taemin gyorsan zsebre dugta az üvegdarabot, és úgy, mintha mi sem történt volna, visszasétált a helyére.
  - Jongin merre van? - kérdezte csodálkozva, mire én is felkaptam a fejem.
  - Nem tudom. De nagy az esély rá, hogy a mosdóban van. Azt viszont, hogy pontosan mit csinál, inkább nem részletezném - felelte morogva Iron, akinek a kedve rendesen leromlott.
   Tekintetemmel egyből körülnéztem, és amikor nem láttam semerre sem Jongint, a vécé felé vettem az irányt. Csak remélni tudtam, hogy Iron sejtése nem téves, és a fiút tényleg ott találom. Miközben egyre közeledtem a helyiség felé, egyre inkább éreztem Jongin közelségét, ami megnyugtatott. Habozás nélkül átmentem az ajtón, de mikor megláttam bent a mosdókagylónak támaszkodó védencemet és az előtte térdelő Larát, elillant a megkönnyebbültségem. És mikor észrevettem, hogy Jongin nadrágja már le van tolva, még inkább zavarba jöttem. Gyorsan megfordultam, és kisuhantam a mosdóból.
   Mindig kellemetlenül szoktam érezni magam, ha Jongint ilyen helyzetbe látom. A legelső estét még végignéztem, mert nem tudtam, hogy jó ötlet-e elmenni a védencem mellől. Aztán mikor már napi rendszerességgel fektetett meg nőket, nem bírtam anélkül nézni, hogy ne próbáltam volna az adott nőt megverni. Volt akinek a mennyezet egyik lapját "ejtettem" a fejére, volt aki alól egyszerűen kihúztam a talajt. Nem bírtam nézni, hogy a védencem egyre jobban belesüllyed az anyagi világba, de nem tudtam mit tenni.
   Pár perce az ajtó előtt strázsáltam, és azt figyeltem, hogy valaki be akar-e menni a mosdóba. Szerencsére senki nem is jött a közelbe, de egyszer csak úgy éreztem, hogy van valaki mellettem. Óvatosan elfordítottam a fejem, és fehér tollak rengetegével találtam szembe magam. Ijedten sikítottam fel, mire a tollak tulajdonosa megfordult. Egy nagy barna szemű, szőke hajú angyalfiúval találtam szembe magam. Kisfiús arca megmosolyogtatott. Tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, és ez még angyalibbá tette. 
  - Bocsánat, hogy megijesztettelek - kért bocsánatot, és zavarában a tarkóját vakargatta.
  - Semmi baj. Csak hirtelen lesokkoltam, mikor megláttalak - nevettem zavaromban.
  - Akkor jó - mosolyodott el. - Már azt hittem, hogy velem van bajod. Egyébként Luhan vagyok.
  - Én Minjung. De mondd csak, Luhan, te őrangyal vagy?
  - Igen. De sokszor csak "szívós-angyalnak" hívom magam. Tudod, nem könnyű eset a védencem. Minden este bulikba jár, és elcsavarja a férfik fejét.
   Lopva körülnéztem Luhan védence után kutatva, de nem láttam a közelben egy embert sem, ez pedig összezavart. 
  - Nyugodj meg, velem is ugyanez a helyzet. Csak az én védencem a nőket bolondítja meg - mondtam, és a szám szegletében ott bujkált egy halvány mosoly. - És egyébként ki is a védenced?
  - Lee Inyoung. Vagy Lara. Általában ezen a néven ismerik a legtöbben. Soha nem szerette a nevét, ezért mindig Larának hívatta magát. 
   A felismerés hulláma villámként sújtott le rám. Eddig is volt bennem egy olyan érzés, hogy meglehet, hogy Luhan védence Lara, de ezt inkább elvetettem. Abban a pillanatban hálát adtam az égnek, hogy nekem Jongin a védencem. Szerintem én idegileg nem bírtam volna Larával.
  - És a te védencednek mi a neve? - kérdezte, mire én visszatértem a valóságba.
  - Kim Jongin. Vagy csak simán Kai.
   Luhan arcára a szavaim hallatán egy enyhe fintor kúszott. Sejtettem, hogy mire gondolt, és nem sokkal később a sejtésem be is igazolódott.
  - Ezek szerint a védenceink éppen együtt vannak a mosdóban... - motyogta Luhan, de igazából nem tudtam, hogy nekem mondta-e, vagy csak hangosan gondolkodott.
  - Így már világos, hogy miért vagy a mosdó előtt. Nem értettem, hogy miért nincs a közelben a védenced.
  - Akkor most már tudod - mosolyodott el.
   Kínos csend telepedett közénk. Mindketten úgy álltunk a mosdó ajtajánál, mintha őrök lennénk. Óvatosan Luhanra sandítottam. Ahogy láttam, kissé feszült volt, és agyagfigura módjára állt. Már éppen készültem megtörni a köztünk lévő csendet, mikor az ajtó túloldaláról éles hangokat hallottunk meg.
  - Ez az Kai! Még! - kiáltotta egy vékony női hang, amitől a hátamon futkosott a hideg.
   Mélyen elpirultam, de ahogy láttam, nem csak én voltam ezzel így. Luhan arca a szokásosnál vörösebbre váltott. Ez azt jelentette, hogy zavarban van. Nekünk angyaloknak nincsen fizikai testünk, így nem is tudunk elpirulni, de a különböző érzések tükröződnek az arcunkon. Például, ha rosszul érezzük magunkat, az arcunk nagyon halványan zöldesre vált. Zavarunkban pedig - az emberekhez hasonlóan - vörösessé vált az arcszínünk. 
  - Khm... Szerinted sokáig lesznek még bent? - kérdeztem félénken.
  - Nagyon remélem, hogy hamar végeznek - sóhajtotta a fiú.
   Ismételten kínos csend következett. A köztünk lévő feszültséget pedig emberi léptek törték meg. Valaki közeledett, én pedig egyből azon kezdtem törni a fejem, hogy mi tévő legyek. Nem akartam, hogy Jongint meglássák a mosdóban. A léptek tulajdonosa még nem tűnt fel. Egy hirtelen gondolattól vezérelve előkaptam a kapcsos könyvemet. Eléggé elnyűtt könyvecske volt, de ez nem is volt csoda. Ez a könyv Jongin életének könyve volt. Amióta a fiú először leszületett a Földre, ez a könyv az övé. Ebben van leírva, hogy az adott életében minek kell megtörténnie vele. Mikor Jongin őrangyala lettem, a könyv magától újraíródott, és Jongin ez életi teendőit foglalja magába. Viszont egy dolgot még senkinek nem sikerült megfejtenie. Méghozzá azt, hogy Jongin könyvéből hiányoztak oldalak. 
   Mindenesetre nagy ijedségemben előkaptam a kapcsos könyvet, és fellapoztam. Ahogy láttam, nem volt benne olyan rész, ami leírná, hogy Jonginra rá kell nyitnia valakinek akciózás közben. Ez egy kissé megnyugtatott, és kezdtem reménykedni abban, hogy a léptek tulajdonosa nem fog a mosdóba menni. 
   Pár másodperccel később feltűnt valaki. A feje le volt hajtva, így először gondolkoznom kellett azon, hogy ismerem-e a közeledő embert. De az illető amint a mosdó ajtaja elé ért, felemelte a fejét. Taemin volt. Hirtelen megkönnyebbültség árasztott el.
  - Jongin gyere ki! - dörömbölt be a fiú az ajtón, én pedig a tenyerembe temettem az arcom.
   A védencem soha nem szerette, ha megzavarják valamilyen tevékenysége közben. És ráadásul ezúttal ittas is volt... Hirtelen átfutott az agyamon, hogy a dühös Jongin kiront a mosdóból, és Taeminnek esik. De ez a gondolat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovaszállt. 
  - Hé, Jongin! Azt mondtam, gyere ki azonnal! - feszítette a húrt Taemin, és egyre jobban verni kezdte az ajtót. 
   Egy hirtelen pillanatban a faajtó kivágódott. Jongin ziháltan, félregombolt inggel, összetúrt hajjal és kipirosodott arccal állt az ajtó mosdó felőli oldalán. Az állkapcsa megfeszült, és ezt sziszegte:
  - Remélem örülsz, Lee Taemin! Most pedig magyarázd meg, hogy miért csináltál ekkora felhajtást! De ajánlom, hogy nyomós indok legyen, vagy különben én ma hazamegyek, de te már nem.
  - Az apád asszisztense hívott, mert téged nem tudott elérni. Az apádat kórházba szállították, szívinfarktust kapott - mondta Taemin ingerülten.
  - Ez minden? Ezért rángattál ki?! Már bocsánat, de van sokkal fontosabb dolgom is annál, hogy az apámhoz menjek be a kórházba! - üvöltötte Jongin, és kezeivel idegesen markolászni kezdte az ajtókilincset.
  - Mondj egy okot, ami fontosabb az apádnál - fonta össze maga előtt a karjait Taemin, mire Jongin a nadrágján lévő jókora dudorra mutatott. - Oh, értem. Szóval az, hogy kedvedre megdugj egy csajt, sokkal fontosabb, mint egy családtagod - jegyezte meg szarkasztikusan.
  - Mond csak egy esetet, amikor az apám tett értem valamit. Azon kívül, hogy ellátott pénzzel, semmi egyebet nem adott nekem. Soha nem értett meg, és soha nem szeretett. Csak azért kellek neki, hogy valaki majd átvegye helyette a cége vezetését. 
   Ezután Jongin hátat fordított, és bevágta a mosdó ajtaját. Hirtelen megsajnáltam a bent lévő Larát. Jongin annyira ideges volt, hogy ahogy ismerem, a lányt ájulásig fogja dugni. Már volt ilyenre példa, és az illető lány be is perelte Jongint. Az pedig már más kérdés, hogy a bíróságon szabadlábra helyezték az egy időre felfüggesztett Jongint. 
   Taemin halkan szitkozódott, majd idegesen elviharzott. Hosszasan néztem utána, majd felsóhajtottam. Luhan megkövülve állt mellettem, én pedig erőltetetten rámosolyogtam.
  - Nem semmi a védenced! - suttogta elhűlve. 
  - Tudom én elég jól - sóhajtottam. - De most Laráért jobban aggódok... Nem tudom, hogy Jongin mit fog vele csinálni ilyen feldúlt állapotban.
   Luhan hirtelen előkapta az ő kapcsos könyvét, és fellapozta. A lapozó keze egy pillanatra teljesen lefagyott.
  - M-mi van? - kérdeztem rekedt hangon.
  - Lara holnapra már eléggé össze lesz verve - suttogta. - De a jó hír, hogy ezentúl soha nem akar majd ismeretlen férfival szexelni.
  - Úgy sajnálom - suttogtam bűnbánóan.
  - Ugyan, nem tehetsz róla - mosolyodott el Luhan. - Ez meg van írva, meg kellett történnie. De nekem csak jobb lesz, mert Larával nem kell többet ilyen helyekre jönnöm. Ez az este Kaival egy pofon lesz neki az élettől.
   Egy aprót bólintottam, és nem szóltam semmi egyebet. Mindketten belemeredtünk a gondolatainkba. Nem tudom, hogy Luhan min gondolkozott. Én azon törtem a fejem, hogy mit fogok mondani az angyaltanácsnak. 
   Minden héten egyszer köteles vagyok bemenni az angyaltanácshoz. Ott pedig be kell számolnom arról, hogy mi történt a védencemmel az elmúlt héten. Leellenőrzik, hogy megfelelően végzem-e a feladatom. Megnézik, hogy minden megtörtént-e Jonginnal, ami a kapcsos könyvbe van megírva. Akinél azt veszik észre, hogy nem végzik megfelelően a feladatukat, vagy nem alkalmasak őrangyalnak, elszakítják a védencüktől. Az idő folyamán volt erre pár példa. Jongin előző őrangyalával is ez történt. Mindenesetre én reméltem, hogy nem szakítanak el a védencemtől. 
   Csak remélni tudtam, hogy Jongin előbb - utóbb megváltozik. Luhannak annyival nagyobb szerencséje volt, hogy a kapcsos könyvében minden apró mozzanatot megtalált Lara életéről. Viszont valamilyen különös oknál fogva az én könyvem egy bizonyos időponttól kezdve üres volt. Jobban mondva, a lapok ki voltak tépve. Ahogy láttam, a könyvben még körülbelül egy hónapra meg van írva Jongin élete. Onnantól kezdve slussz - passz, nincs semmi. Csak remélni tudtam, hogy erre majd kapok értelmes magyarázatot, és nem azt jelenti ez, hogy Jongin netán meghal. Akkor valamilyen okot találni fogok arra, hogy újraírjam az életét. És abban az új életben biztos nem lesz egy este sem a bárban. 



Chapter 0

 ·٠•ღ Tíz évvel ezelőtt ღ•٠·

   Az eső úgy esett, mintha az égen megnyitottak volna egy csapot. A szél irdatlan erővel fújt, és hátborzongató hangon süvített át a fák levelei között. Több tucat ember vonult esernyőkkel a kezükben. Mind azért gyűltek egybe, hogy Lee Soomint örök nyugalomba helyezzék. Az asszony pár hete hunyt el. A menetet a férje és a fia vezette. A férje, Kim Jongmin az asszony bekeretezett képét vitte. Az eső mosta az arcát, de ő rezzenéstelenül, erős testtartással tűrte. Mellette a fia, Kim Jongin ballagott. A kezében esernyőt szorongatott, és a sírásával küszködött. Nem akarta édesapja előtt elsírni magát. Erős akart maradni.
   A temetés hamar lezajlott. Jongin addig bírta könnyek nélkül. De amikor már minden ember elhelyezte a koszorúját, előtört belőle a keserves zokogás. A földre rogyott, és nagyot toccsant a sárban. Kezeit a talajra helyezte, és a sárba hajtotta a fejét. 
 - Miért hagytál itt? - ordította zokogás közben. - Miért nem maradtál még itt velem? Mit vétettem, hogy az Ég elvett téged tőlem?
   Az egybegyűltek megkövülten nézték a síró fiút. Jongin felemelte könnyekkel áztatott arcát, és a síron lévő képre nézett. Anyja már csak arról a képről nézett rá. A fiú szíve pedig majd' kettéhasadt. Az apja soha nem törődött vele. Az anyja nevelte fel. Az égvilágon hozzá kötődött a legjobban. De ő végleg eltávozott. 
   Jongin lelki szemei előtt megjelentek az anyjával töltött percei. A könnyei továbbra is megállás nélkül hullottak. A kezét kinyújtotta a síron lévő kép felé, és ezt suttogta:
 - Mondd, hogy nem hagytál itt! Kérlek, valami csoda folytán gyere vissza hozzám! - suttogta elcsukló hangon.
Az apja nem nézte jó szemmel a történteket. Odament a fia mellé, és karon ragadta. Felrántotta a sáros földről, és mindenki szeme láttára lekevert neki egy pofont.
 - A temetés előtt megbeszéltük, hogy nem hozol szégyent rám. Mi lett az ígéreteddel? - sziszegte. - Jongin, fel kell fognod, hogy anyád nem él már! Ő már nincs köztünk.
   A fiú szívét már az anyja halálánál egy tőr szúrta át, viszont az apja a mondottakkal ezt a tőrt még meg is forgatta benne. Ezután az apja karon ragadta Jongint, és az egybegyűltekkel elhagyták a temetőt. A fiú még párszor visszanézett, és ezt suttogta:
 - Kérlek vigyázz rám! Maradj velem!

   Jongin egész nap magába fordult. Nem akart kapcsolatot teremteni a körülötte lévő világgal. Alig várta az estét. Azt akarta, hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak. 
   Este a lehető leghamarabb ágyba bújt. De aludni nem tudott. A szívén lévő sebet nem tudta pár nap alatt begyógyítani. Fájó szívvel pedig álom sem jött a szemére.
   Kisírt szemekkel forgolódott az ágyban. Én pedig ott ültem az ágya végében. De sajnos nem látott. Nem is tudott a létezésemről. Én csak az őrangyala voltam. Nem tehettem semmit. Mikor Jongin még kicsi volt, látott engem, és tudott beszélni is velem. De amint nagyobb lett, engem is elfelejtett. Minden velem való emléke eltűnt, kitörlődött a tudatából. Igaz, ő is érezte, hogy soha sincs egyedül, de nem tudott a létezésemről. Ez minden embernél így van. Éppen ezért szeretjük annyira, ha a védencünk még csak páréves. Akkor még látnak minket, angyalokat. De amint kitörlődünk az emlékeik közül, a napjaink unalmassá válnak.
   Egy őrangyal csak a fajtársaival beszélhet. Ez viszont nehezen megy, ha közben figyelni kell a védencünkre is. Mondjuk, én hálás lehetek az angyaltanácsnak, amiért jó családba raktak. Bár, kissé nyomasztónak éreztem eleinte a helyzetet, mert én újonc őrangyal vagyok. Akkor születtem meg, amikor Jongin fogant. Ez már magában is különleges esetnek számított, mert pár száz éve nem született egy őrangyal sem. Előző életeiben Jonginnak más őrangyala volt, nem én. Viszont az az angyal vétett az angyalok törvényei ellen, ezért bezárták egy mély, sötét, elhagyatott tömlöcbe. És mivel Jonginnak ezután nem volt őrangyala, úgy döntöttek, hogy teremtenek egy új angyalt. Ez lettem én. Hivatalosan is a legfiatalabb őrangyal lettem, de nem bántam. Viszont a Kim ház többi lakójának őrangyala több száz éves volt. Ők tanították meg nekem az őrangyalság fortélyait.
   Legfőképpen Kim Joonmyunhoz álltam a legközelebb. Ő Jongin anyjának az őrangyala volt. A legidősebb őrangyalok egyike volt a maga háromezer évével. Vele szerettem a legjobban lenni. Mindig tudott nekem mesélni az emberiség múltjáról. Hiába, ő már megélt egyet s mást.
   De sajnos Joonmyun Jongin anyjával együtt elhagyta a házat. Vagyis, még pár hétig a földön maradnak. Utána mindketten visszamennek az égbe. Jongin anyja újra fog születni, Joonmyun pedig vele tart. Viszont lehet, hogy a nő csak évek múlva jön vissza a Földre, vagy netán a világ másik felére születik le. Számukra folyatódik az élet körforgása.
   Nekem és Jonginnak pedig még jó pár évet át kell még élnünk. Hisz' a fiú még csak tizenegy éves. Még előtte az élet. De amikor ránéztem az ágyban vergődő álmatlan Jonginra, meginogtam. Hirtelen átsuhant az agyamon az, hogyha a fiú nem nyugszik bele az anyja halálába, hamarosan számára is véget ér az élet. Ezt viszont én nem akartam. A gondolatot is gyorsan kiűztem a fejemből.
   Felálltam az ágyról, és közelebb suhantam Jongin fejéhez. Kezeimmel végigsimítottam az arcán. Mikor kicsi volt nagyon szerette, ha ezt csinálom. Azzal a különbséggel, hogy akkor fizikailag érezte, hogy hozzáérek. Most pedig csak a közelségemet érezte.
   Hirtelen azt éreztem, hogy valaki figyel. Hátrakaptam a fejem, és megláttam Joonmyunt és Jongin anyját. A hölgy teste áttetsző volt, tekintete üres. Már teljesen elveszett az emberi mivolta. Csupán a lelke maradt életben, a teste meghalt.
   Felálltam, és közelebb mentem hozzájuk. Joonmyun arcán egy halvány mosoly bujkált. Közelebb jött hozzám, majd az egyik kezét a vállamra tette.
 - Mi lesz Jonginnal? - kérdeztem erőtlen hangon.
 - Sajnos nem tudom. Ezen át kell küzdenie magát. Emlékezz arra, amit tanítottam! Minden ember azért születik le, hogy megtapasztaljon különböző élethelyzeteket. Ha az egyiket leküzdötte, jön a következő megpróbáltatás. És úgy látszik, hogy Jonginnak most az anyja halálával kell megbirkóznia. 
 - De... Ugye te itt maradsz segíteni nekem?
 - Nem lehet. Ki tudja, hogy mikor jövök le újra Soominnel. És az sem biztos, hogy Dél-Koreába fogunk kerülni. A mi útjaink elválnak egymástól. Majd egyszer - kétszer biztosan összefutunk valahol, de nem számíthatsz rám úgy, mint eddig. Ha valami baj van. nem tudok segíteni, de az angyaltanácsban ott van Jihoo. Hozzá bátran fordulhatsz tanácsért. Jól ismerem, biztosan a segítségedre lesz - mondta, és halványan elmosolyodott. 
   Bánatosan bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam a hallottakat. Az én helyemben egy ember elsírta volna magát. Éppen ezért adtam hálát azért, hogy angyal vagyok, és nincsenek érzéseim. Érzések nélkül sokkal könnyebb volt elengedni egy személyt, aki nagyon fontos a számomra.
   Pár másodpercig csendben álltunk egymással szemben, miközben egymást bámultuk. Mondanám azt, hogy elvesztünk egymás tekintetében, de ez nem lenne igaz, Angyalok vagyunk, nekünk nincs lélektükrünk. Minden embernek a szeme az a része, ahonnan minden érzelme tükröződik. Viszont nekünk, angyaloknak nincsen ilyen tulajdonságunk. Nincsenek érzéseink, nem tudunk tapintani, nem vagyunk képesek hazudni sem. Egyszerűen arra lettünk teremtve, hogy segítsük az embereket.
   Gondolataimból Jongin anyjának búval bélelt hangja rázott fel. Joonmyunnal mindketten a fiú ágyánál lebegő hölgyre kaptuk a tekintetünk.
 - Kisfiam, én nem akartalak itt hagyni. Nem állt szándékomban meghalni. Nem akartam ekkora terhet okozni neked. Hidd el, ha tehetném, sírva rogynék az ágyad mellé. De már sírni sem tudok - magyarázta búsan az asszony.
   Megrökönyödve álltam, és nem igazán tudtam, hogy mit tegyek. Még soha nem láttam, hogy miként viselkedik egy szellem a szeretteivel. De ahogy láttam, Joonmyun jártas volt az ehhez hasonló események kezelésében. Közelebb ment az ágyhoz, és a kezeit a nő vállára tette.
 - Figyelj, Soomin! Jongin nem hall téged. Hiába magyarázkodsz neki. És ne érezd magad hibásnak azért, mert itt hagytad a családodat. Ezt meg kellett tenned. Segítened kellett Jonginnak, hogy megtapasztalja, hogy milyen anya nélkül maradni. Meg kell tanulnia kezelni ezt a helyzetet - magyarázta Joonmyun.
 - Én ezt nem értem, Joonmyun! Mi az, hogy az volt a feladatom, hogy meghaljak? Ez nem logikus - csattant fel a hölgy.
 - Akkor megpróbálom elmagyarázni. Szóval, minden ember valamilyen feladattal születik a Földre. És persze azért, hogy különböző élethelyzeteket megtapasztaljon. Jonginnak az a feladtat volt kitűzve, hogy megtanulja kezelni az egyik közelállójának az elvesztését. Te pedig azért születtél le, hogy segíts neki. Meg kellett halnod. Ez így volt megírva.
   A nő arca elkomorult, és lehajtotta a fejét. Gondolom, próbálta megemészteni a hallottakat. De pár másodperccel később kiderült, hogy nem sikerült neki.
 - Ti bolondok vagytok! - csattant fel. - Ugye nem hiszitek el, hogy ezt komolyan elhiszem? Biztos csak álmodok. Igen, ez csak egy rossz álom - győzködte magát. - Hogy is hihettem egy pillanatig is, hogy van őrangyalom? És, hogy itt áll velem szemben. Meg azt, hogy szellem lettem. Nem, ez valósággal képtelenség.
 - Soomin, tudom nehéz ezt feldolgozni, de ez a valóság. És egyébként is választhatsz két lehetőség közül. Az egyik az, amit mi mondunk, hogy negyvenkettő nap után visszamehetsz az Égbe, és újraszülethetsz. A második lehetőség pedig  az lenne amiben egész földi életedben hittél. Akkor viszont a tested és a lelked is föld alatt rohadna. Szerintem te is eltudod dönteni, hogy melyik kecsegtetőbb - mondta zaklatottan Joonmyun.
   A hölgy összepréselte az ajkait, és dühtől forró tekintettel nézett Joonmyunra. Pár másodpercig nem szólalt meg, majd egy kis hezitálás után szólásra nyitotta ajkait:
 - Tudod, nem könnyű senkinek sem megemészteni azt, hogy egész életében hazudtak neki a halállal kapcsolatban. Az pedig egyenesen sokkolt engem, mikor a halálom után egyszerűen megjelentél előttem, és közölted, hogy te vagy az őrangyalom. Nem is tudom, hogy mi lett volna a legjobb reakció a részemről.
   Joonmyunon láttam, hogy nem igazán tud mit szólni az elhangzottakhoz. Idegesen harapdálni kezdte ajkait, és elmélyedt a gondolataiban. Nem sokkal később tekintete az ágyban álmatlanul forgolódó Jonginra tévedt. Közelebb suhant, majd tekintetével elkezdte a fiú arcát figyelni. 
 - Soomin, tudom, hogy szeretnél itt maradni a fiaddal, de hidd el, azzal mindkettőtökre csak bajt hoznál - szólalt meg, de még mindig Jongint figyelte.
 - Mégis miért? - lépett az ágy mellé összefont karokkal a nő.
 - Azért, mert, ha te itt maradsz, Jongin energiáját kell elszívnod. Tudod, sokan döntöttek eddig úgy, hogy itt maradnak a Földön a szeretteikkel. De ezeknek az eseteknek a nagy részének az lett a vége, hogy szegény szerencsétlen ember - akiből a szellem táplálkozott - nem bírta elviselni, hogy nem volt elég energiája, és egész egyszerűen öngyilkos lett. Vagyis, ha itt maradsz Jonginnal, nagy annak az esélye, hogy az ő vesztét okozod.
   A hölgy elgondolkozott, majd gyilkos tekintettel nézett Joonmyunra, és összeszorított fogakkal ezt sziszegte:
 - Ha nem maradok itt, akkor mi lesz velem? Örökké meghalok? 
 - Ezt nem árulhatom el. Benne van az angyaleskümben, hogy nem mondhatom el elhalt lelkeknek, hogy mi történik velük, ha átmennek egy bizonyos kapun. Mikor meghaltál, bizonyára te is láttál egy nagy fehér fényű kaput. Neked kell választanod, hogy átmész-e rajta, vagy itt maradsz a Földön - magyarázta Joonmyun rezzenéstelen arccal. 
   A helyében én biztosan megszegtem volna az angyaleskümet. Rossz volt nézni, hogy az embereket haláluk után is döntések elé kell állítanunk. Sokan félnek is átmenni a fehér fényű kapun, mert azt hiszik, hogy ott a pokol vár rájuk. Ezeknek az embereknek a nagyja nem megy át a kapun, amit negyvenkettő nap után bezáródik. Onnantól kezdve pedig magukra vannak utalva. És azt hiszik, hogy milyen jól döntöttek, hogy nem mentek át. Pedig, ha tudnák, hogy a kapu túloldalán az otthonuk van..! 
   Sokszor szokták úgy magyarázni nekünk, hogy a Föld az emberek játszótere. Azért jöttek le rá, hogy megtapasztaljanak különböző élethelyzeteket. Az pedig eszükbe sem jut, hogy nem is a Föld az otthonuk. Szerintem ez roppant nagy igazságtalanság az emberekkel szemben. De sajnos nem engedik meg nekik, hogy megtudják az igazságot. Szinte a egész életük hazugság, és ők ebben élnek. Kicsit elszomorító. Legszívesebben kiordítanék a világba minden igazságot, de sajnos nem tehetem. 
 - Rendben, majd még eldöntöm, hogy itt maradok-e. Nem is tudom, hogy most mit kéne reagálnom - térített vissza Soomin hangja a valóságba. - Egyébként, megkérdezhetem, hogy te ki vagy? - mutatott rám.
 - K-Kang Minjung vagyok - hajoltam meg esetlenül. - Én vagyok Jongin őrangyala.
 - Jongin őrangyala? Te lennél... Minjung? - kérdezte, majd elgondolkozott. - Mikor Jongin kicsi volt, mindig azt mondta, hogy hagyjuk békén, mert Minjunggal beszél. Ezek szerinte te voltál az? - kérdezte meglepetten.
 - Igen, én voltam. Mikor a gyerekek még kicsik, látják az őrangyalukat. Sokszor játszottam Jonginnal. Szeretett velem lenni, és mindig azt mondta, hogy én vagyok a harmadik nővére - nevettem el magam.
   A nő arca kisimult, és egy apró mosoly jelent meg rajta. Pár másodpercig hezitált, majd közelebb jött hozzám, a kezeit pedig a vállaimra tette. 
 - Egy feltétellel hajlandó vagyok átmenni a kapun. Kérlek, Minjung vigyázz a fiamra! Rábízlak, és kérlek ne engedd, hogy bántódása legyen.
   Kicsit meglepődtem a nő szavain, de jól esett, hogy megbízott bennem. Szerettem volna mindig Jongin mellett lenni, és mindig segíteni neki. Azt viszont, hogy a későbbiekben mi lesz vele, nem tudtam. Az anyja halála így is eléggé megviselte. Csak remélni tudtam, hogy tovább tud lépni ezen.
 - Vigyázni fogok Jonginra, megígérem - mondtam magabiztosan.
 - Köszönöm, Minjung - mosolyodott el a hölgy.
   Joonmyun odajött hozzánk, és jelzett Soominnek, hogy ideje menniük. Felemelte az egyik kezét, és egy kék színben pompázó kapu nyílt meg előttünk. Karon ragadta a nőt, majd megindult vele a kapu felé. De mielőtt ténylegesen is eltűntek volna a szobából még egyszer visszanézett rám.
 - Légy jó Minjung! Még látni fogjuk egymást - mondta mosolyogva Joonmyun, majd átlépett a kapun, és eltűnt a szemem elől.
   Ketten maradtunk a szobában. Én és Jongin. Két elveszett fiatal. Őt eddig az anyja vezette, engem pedig Joonmyun. És egyszerre vesztettük el mindketten őket. Csakhogy nekem még megvolt rá az esélyem, hogy még találkozzak Joonmyunnal. 
   A fiú ágyához sétáltam, és leültem a szélére. A matrac nem süppedt be alattam, de tudtam, hogy Jongin jól érzi, hogy ott vagyok. Még ha nem is látott, és nem is hitt bennem. Tudta, hogy nincs egyedül.