Chapter 5

 ·٠•ღ  Fegyverszünet ღ•٠·

   A kocsi ablakát teljesen lehúztam, így a szél belekapott az egész hajamba, és az arcomat csapkodta. Mellettünk fák, emberek, házak és üzletek suhantak el. Unottan néztem a már-már összemosódott világot, amikor mellettem Taemin megszólalt:
  - Megtennéd, hogy feljebb húzod az ablakot? Képtelenség vezetni, ha a szél a hajadat az arcomba fújja - zsörtölődött. 
   Grimaszoltam egyet, és kérésére felhúztam az ablakot.
   Két nappal voltunk attól a naptól, hogy én megérkeztem a Földre. Másnap az egész napot Moon nénivel és Taeminnel töltöttem. A hölgy a nap végére pedig elhatározta, hogy az unokájává fogd engem. A kijelentése után nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról, egészen addig, amíg Moon néni nem kezdett új mondandóba:
  - Taemin, látom te nem jössz túl jól ki Minjunggal. De tudod, mostantól szinte testvéreknek számítotok. Szeretném, ha jobban kijönnétek egymással. Ezért szeretném azt kérni tőled, hogy pár hétig szállásold el Minjungot! Biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni egymással - mondta a hölgy.
   Taeminnel egy dologban egyet értettünk; hogy nem költözhetek hozzá. De amint ellenkezni kezdtünk, Moon néni megvillantotta előttünk a hárpia énjét. Akármilyen kedves és törődő asszony, ellentmondást nem tűrt. Az elképzeléseihez görcsösen ragaszkodott, én pedig nem láttam értelmét ellenszegülni az újdonsült nagyanyámnak. 
   Így kötöttem ki Taemin kocsijában, három nappal a földrejövetelem után. Az autó belső terében feszült csend uralkodott. Szinte már fojtogató volt a légkör. 
  - Mikor érünk oda? - kérdeztem.
  - Még csak tíz perce jövünk - sóhajtott fel a fiú. - Ehhez képest még sok idő. Főleg, ha ekkora forgalom lesz végig, mint itt. De tudod, gyorsabban telne az út, ha nem lennél olyan, mint egy savanyú uborka. Olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek.
  - Mintha te olyan vidám lennél... - forgattam a szemem.
  - Nem én költözök a te házadba, hanem te az enyémbe. Tudtommal te fogod felborítani az én életem, és nem én a tiédet - felelte csípősen.
   Sértetten horkantottam egyet, majd karba tett kézzel az ablak felé fordultam. Amikor a Jamsil hídon mentünk át, legszívesebben azt kívántam volna, hogy a kocsi alatt megnyíljon az út, és essen a Han folyóba. 
   Ódzkodtam a gondolatától is annak, hogy Taeminnel kelljen egy lakásban élnem. Nem tudtam, hogy mire számítsak tőle. Rájöttem, hogy Taemin teljesen más, mint aminek én ismertem, és ez kiszámíthatatlanná tette számomra. Ennek  a tetejébe jött az, hogy tudtam, hogy Taemin egyáltalán nem lát szívesen a lakásában. Mintha egy púp lennék a hátán... Emiatt pedig kellemetlenül éreztem magam. Legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból, és elrohantam volna.
   Majdnem két órás kegyetlen utazás után végre leállt a kocsi motorja. Körbenéztem. Egy lakótelepen lehettünk. Az utcában sok magas panelház magasodott. Az egyik ilyen ház előtt álltunk meg. 
  - Minjung, mikor akarsz kiszállni? - Hallottam Taemin sürgető hangját. 
   Észbe kaptam, és gyorsan kiszálltam a kocsiból. Taemin bezárta a járművet, és elindult a panelház bejárata felé. Az épület ahova mentünk. fehér és piros színű volt. A lakások utcára néző része üveggel volt borítva. 
   Taemin után siettem, de egy bizonyos távolsággal mögötte mentem. Felgyalogoltunk a második emeletre. Az ottani lakások egyikéhez ment oda Taemin, majd kinyitotta az ajtót, és betessékelt.
  - Megérkeztünk. Ez lenne a lakásom. 
   Beljebb mentem. Amint beléptem az ajtón, egy szűk folyosóra értem, ami vajszínűre volt festve. A jobb oldalamon egy kabáttartó volt, de csak két kabát volt rajta. E mellet egy falba épített szekrény volt. Bal oldalamon egymás mellett két ajtó volt. Az egyik helyiség ajtaja résnyire nyitva volt, így beláttam. Az volt a fürdőszoba. Ebből pedig arra következtettem, hogy a másik ajtó a WC-be nyílik. Szembe a bejárati ajtóval egy nyitva álló üvegajtó volt. A szoba küszöbéig elmentem, és benéztem. Egy téglalap alakú szoba volt. A falai világos barackszínűre voltak festve. Az ajtó felőli oldalán egy dolgozóhelyiség volt. Ez lényegében egy íróasztalból és egy könyvespolcból állt. A helyiség másik felében egy fekete bőr sarok ülőgarnitúra volt, előtte egy tévéállvánnyal. A tévé jobb oldalán egy könyves szekrény volt, a balon pedig egy vitrin. Az ülőgarnitúra mellett a fal üvegezve volt. Egy üveg tolóajtót is szereltek be. Ez nézett az utcára.
  - Látom tetszik a lakás, ha már ennyire elmélyültél a nézegetésben. - A valóságba Taemin hangja térített vissza.
  - Eléggé kicsi lakás, de szépen be van rendezve.
  - Hát igen, nem éppen a legnagyobb lakás. Egy hálószoba van, szóval arra gondoltam, hogy neked majd kihúzom a kanapét, és megágyazok neked - magyarázta, mire bólintottam.
   Taemin egy kedves mosolyt intézett felém, amitől egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy milyen durva volt velem az előző napokban. 
   A fiú a nappali mellett lévő szobába ment. Gondom az lehetett a lakás egyetlen hálószobája. Az a rövid folyosó, amin ez a helyiség volt egy ajtóval fejeződött be. Ez vitt a lakás aprócska konyhájába, amiben egy kis asztal is volt két székkel. 
   Nem igazán érettem, hogy Taemin miért költözött el Moon néni tágas családi házából, ami egy csendes, barátságos környéken volt. Ehelyett a ház helyett inkább egy zajos lakótelepen bérelt egy egérlyuk nagyságú panellakást.
  - Eléggé elmélyülten gondolkodsz - jegyezte meg Taemin mögém, lépve, amitől összerezzentem.
  - Meglehet - feleltem. - Amúgy most mit akarunk csinálni? - kérdeztem, és Taemin felé fordultam.
   A fiú egy pillanatig elgondolkodott, majd megszólalt:
  - Arra gondoltam, hogy el kéne mennünk venni neked néhány ruhát. Nem láttam, hogy lenne más ruhád azon kívül, ami most rajtad van. 
   Éreztem, hogy egy kis boldogság öntötte el a testem. Jó volt hallani, hogy Taemin annyira figyelmes volt, hogy ezt észrevette.
  - De aztán eszembe jutott, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha először jobban megismernénk egymást. Végül is, egy ideig együtt kell élnünk - folytatta a mondandóját.
   Helyeslően bólintottam, de a bensőmet valami feszíteni kezdte. Nem akartam hazudni Taeminnek. Akármit is kérdezett volna tőlem, nagy esélye lett volna annak, hogy helyben kell kitalálnom valami választ. Még magamat sem ismertem, a nem létező múltam pedig csak rontott a helyzetemen.
   Taemin betessékelt a nappaliba. Az ülőgarnitúrára ült le, én pedig követtem a példáját, Ha lett volna valaki bent a szobába, az biztos kinevetett volna minket. Úgy nézhettünk ki, mint két flúgos, akik a kanapé két szélén ülnek, és így kívánnak több mindent megtudni a másikról.
  - Akkor most mit csinálunk? - kérdeztem pár perc csendben ülés után.
  - Felváltva felteszünk egymásnak kérdéseket, amikre őszintén kell válaszolni. Csak semmi hazugság! - Tiltóan felemelte a mutatóujját, mire én bólintottam. - Kezdhetsz nyugodtan.
   Elgondolkoztam. Hirtelen a sok megválaszolatlan kérdés Taeminnel kapcsolatban kereket oldott. Egyszerűen a kérdéseim fogták a bőröndjeiket, és elköltöztek az agyamból.
  - Hm? Kérdezz mihamarabb, mert kezdek egyre jobban megijedni - sürgetett. - Semmi jót nem jelent, ha valaki sokáig gondolkozik egy kérdésen.
  - Egy pillanat... Csak azt hiszem, hogy a kérdéseim megléptek. - Taemin felkapta a fejét, és furcsán kezdett bámulni, amitől zavarba jöttem. - Vagy... Lehet, hogy a szél az oka, hogy nem jutnak eszembe azok a dolgok, amikre kíváncsi lennék. Igen, valószínűleg a szél fújta ki a fejemből az ötleteket...
   Próbáltam erősen törni a fejem, de arra lettem figyelmes, hogy Taemin már nem bírja magában tartani a feltörekvő nevetését. Majd egy hirtelen pillanatban hangosan hahotázni kezdett.
  - Min nevetsz? - kérdeztem értetlenül.
  - Amit az előbb mondtál, azt viccnek szántad, vagy az a valós elgondolásod volt? - kérdezte kacagva, mire én elgondolkoztam.
   Hirtelen a felismerés villáma belém hasított. Mintha Chen ott állt volna mellettem a kezében hatalmas villámokkal, és egy olyannal fejbe kólintott volna. Úgy éreztem, hogy meg is érdemelnék egy villámcsapást. Már megint nem gondolkoztam. Az angyalok nagy ellensége a szél, mert csak az tudja kifújni a fejükből a gondolatokat. És nekem az utóbbi időben kiment a fejemből, hogy már ember vagyok, így a szél sincsen rám veszéllyel.
  - Oh, csak vannak érdekes szófordulataim. Nem kell komolyan venni - nevettem kínosan.
  - Rendben - felelte Taemin, és egy apró mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában. - Akkor, ha a szél visszafújta a fejedbe a kérdéseidet, akkor szólj.
   Bólintottam, majd elgondolkoztam. Felidéztem magamban a Taeminnel való első találkozásunk. 
"Eddig akárhány Minjunggal találkoztam, mind csak bajt hozott a fejemre." - Ez volt az első mondata Taeminnek, amelyik beugrott nekem. 
  - Miért mondtad azt, hogy eddig akárhány Minjunggal találkoztál, mindegyik csak bajt hozott a fejedre? - Szinte lavinaként tört fel belőlem a kérdés.
  - Nos... A dolgok közepébe találtál - nevette el magát. - Akkor most ezt jól elmagyarázom neked, de szerintem ezzel az egy kérdéseddel rögtön háromra is választ fogsz kapni. Mikor öt éves voltam, a szüleink engem és a bátyámat, Taesunt egy nyári tárborba küldték. Egy héttel voltunk a szülinapom előtt. Anyáék azért raktak be minket táborba, hogy fel tudjanak készülni a szülinapomra. Minden éveben a szülinapomon mentünk nyaralni általában egy hétre. Taesennal már nagyon vártuk, hogy hazamehessünk. És eljött a tábor utolsó napja. Majd' kibújtam a bőrömből. Már nagyon hiányzott anya és apa. De meglepetésünkre apa helyett a nagyi jött értünk, mikor megérkeztünk. Nem jöttek egyszerűen szavak a nyelvére, csak elsírta magát. Taesunnal teljesen meg voltunk rettenve, nem tudtunk, hogy mi történt. Aztán a nagyi elmondta, hogy a szüleink meghaltak. Megölték őket.
   Taemin hangja egyre erőtlenebb lett, végül elcsuklott. Feje le volt hajtva, a tenyerei pedig olyan erősen szorította ökölbe, hogy az teljesen kifehéredett. Mindketten csendben voltunk. Tisztán hallottam, hogy milyen erősen és gyorsan veszi a levegőt.
   Oda akartam hajolni hozzá, és bátorítóan megsimogatni a hátát. De le voltam merevedve. Úgy éreztem, mintha egy démon lenne mellettem, aki erősen a szívembe mar. Lehet, hogy nem voltak tapasztalataim emberként, de világosan emlékeztem arra, amikor Jongin vesztette el az anyját. Én pedig össze voltam kötve a fiúval. Minimális szinten átéreztem a fájdalmát. Akkor is, ha ezt elméletileg egy angyal nem tudta volna megtenni. Talán emiatt kötődtem annyira Jonginhoz. Mert szinte egy része voltam, és nem tudtam létezni nélküle.
   Taemin erőt vett magán, és folytatta a történetét:
  - És az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem például egy autóbalesetben haltak meg. Ezután pedig szembe kellett néznünk a szüleink gyilkosával is. Több napig semmit sem tudtunk Taesunnal, csak találgattunk, hogy vajon mi is történhetett. A nagyiból csak annyit tudtunk kiszedni, hogy meggyilkolták őket. A részleteket csak a bíróságon tudtuk meg. Mivel a nagyi nem mert senkire sem rábízni minket, vele kellett mennünk a szüleinket érintő tárgyalásokra is. Megtudtuk, hogy amíg nem voltunk otthon a szüleink egy éjszakára befogadtak egy hajléktalan nőt. Aznap este a nő fegyvert fogott rájuk. A szomszédban lakó férfi meghallotta a kiáltozást, és benézett az ablakon. Ő volt a szemtanúja annak, ahogy a szüleinket lelőtte a nő. Apa védeni próbálta anyát, ő egyből meg is halt. Anyát kórházba szállították életveszélyes állapotban. Pár órán belül ő is meghalt. Nem tudták megmenteni.
   Már éppen azon voltam, hogy leállítsam Taemin-t, hogy ne mondja tovább, de nem jött ki egy szó sem a torkomon. A fiún látszott, hogy az ő hangja is elveszett. Az ujjait tördelte, és világosan láttam, hogy mennyire remeg. 
   Eszembe jutott Jongin. Mikor elvesztette az anyját, Taemin volt vele a legmegértőbb. Ő vigasztalta meg mindig Jongint, és ő húzta ki mindig az élet mély gödreiből. Nem tudom, hogy mi lett volna a védencemmel Taemin nélkül.
   Kezdtem megérteni, hogy annak idején Taemin miért tudta átérezni Jongin fájdalmát. Tudtam, hogy mindkettejüknek meghalt az anyja, de azt, hogy a védencem barátjának a szülei hogyan haltak meg, azt soha nem tudtam. És ennyi év után tudtam csak meg, hogy mi is történt. Megint elfogott a csalódottság érzése. Újból rá kellett döbbennem arra, hogy valójában nem is ismertem Taemint.
  - Akkoriban hálát adtam az Égnek, amiért Taesun és a nagyi mellettem álltak - folytatta. - Nélkülük megőrültem volna. Pedig még kicsi voltam. Mégis... Talán az fájt a legjobban, amikor a bíróságon felszólították a szüleink gyilkosát. Egy középkorú nő volt. Szerintem biztos alkoholista lehetett. A környékünkön sokan voltak, és a nő is éppen olyan megviselten nézett ki. Egyszerűen... Olyan hányinger tört rám, amilyen életem során még soha. Dióhéjban ennyi lenne a története annak, hogy miért nem bízok meg ismeretlenekben. Viszont a kérdésedre még nem adtam választ; hogy miért fűznek rossz emlékek a Minjungokhoz. Általános - és középiskolában is volt egy-két Minjung nevű osztálytársam. Amolyan tapadós piócák voltak, akik nem akartak leakadni az emberről. De őket már akkor utáltam, mikor megtudtam a nevüket. Hogy miért? Mert a bíróságon, mikor a szüleink gyilkosa leült, hallottam, hogy a mellette ülő nő odasúgja neki, hogy "Miért tetted, Minjung?". Érted? A gyilkosnak Minjung volt a neve.
   Taemin nem nézett a szemembe. Talán nem mert, vagy lehet, hogy nem akart. Őszintén szólva nem is mertem volna a szemébe nézni. A Taemin ellen érzett ellenszenvem nagyja elpárolgott. De éreztem, hogy az ellenszenvem eltűnt darabkái a közelben vannak, és egy rossz szó is elég ahhoz, hogy visszajöjjenek hozzám. És onnantól kezdve ugyanúgy viselkednék Taeminnel, mint eddig.
  - Azóta minden Minjungban egy gyilkost láttam - folytatta. - Minjung, én tényleg sajnálom, ahogy viselkedtem veled. De túl sok volt a hasonlóság... Egy Minjung nevű hajléktalan estére bekéredzkedik ahhoz a személyhez, aki a legfontosabb nekem a világon. Mikor megláttalak, beugrott nekem egy olyan kép, amin éppen fegyvert fogsz a nagyanyámra. Sajnálom. Azért is bocsánatot kérek, hogy aznap végig kutattam a szobát és a ruhádat, hátha valami fegyvert rejtegetsz. De aztán kezdtem rájönni, hogy valószínűleg te nem olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek - sóhajtott.
   Úgy éreztem, mintha Taemin megsértette volna a büszkeségem. Végül is ilyen helyzetben ki nem érezné megsértve magát? De nem volt időm magammal foglalkozni, mert ott ült tőlem másfél méterre egy lelkileg összeomlott fiú. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Arra is nehezen vettem rá magam, hogy közelebb húzódjak Taeminhez, és magamhoz öleljem. Féltem, hogy ellökne magától, és közölné, hogy semmi szüksége nincs a segítségemre. De ezek helyett a karjait a derekamra fonta, és még jobban hozzám bújt. Kicsit könnyezett, de éreztem, hogy jobban szeretne.
  - Sírni nem szégyen. A legerősebb férfiak is szoktak sírni. Úgyhogy kérlek sírd ki magad. De tudod, könnyebb lett volna már kiskorodban. Olyan sok feszültség van benned, hogy így azt hiszem, hogy kiskorodban magadban tartottad a feltörekvő sírásod - magyaráztam.
   Taemin eleinte ügyet sem vetett arra, amit mondtam. De miután pár percig simogattam a hátát, megadtam magát. Kisírta magát, a szemei már tiszta pirosak voltak, de úgy éreztem, hogy a szíve mélyén még van valami, ami nagyon bántja. Tudom, nem voltam pszichológus, de mikor Jongin kicsi volt, ellestem néhány dolgot az ő orvosától. Ezt a tudást pedig fel tudtam használni Taeminnél. Lehet, hogy úgy tűnt, mint aki elengedte a szüleit, bele törődött a halálukba. De valójában, csak igyekezett elfelejteni a történeteket. 
  - Mondd el, hogy mi bánt még - suttogtam.
   Kis hezitálás után akadozó hanggal megszólalt:
  - A haláleset után Taesunnal sokat kutakodtunk a nagyi házában, mert ő nem akart nekünk elmondani semmit. Egyik nap az íróasztalában egy borítékot találtunk. Gondolom a rendőrségről volt. Képek voltak benne. A házunkról. A legutolsón apa holtteste volt. A konyha padlóján feküdt a teste, és a felsője el volt ázva vérrel. A mellkasa környékén pedig látszott a lövés nyoma. Ezután több hétig nem tudtam aludni. A kép beleégett a tudatomba, és nem tudom kiűzni onnan. 
   Éreztem, hogy egyre jobban bújik hozzám. Eszembe jutott, hogy Jonginnal is ugyanez volt a helyzet. A szeme előtt folyton az a kép lebegett, amin az anyja a kórház ágyon feküdt kómában. Jongin órákat töltött bent nála akkoriban. Hitt benne, hogy az anyja egyszer még újraéled. De több hónapnyi kóma után az orvosok lemondtak róla. Jongin pedig hallotta, amikor az apja azt beszélte meg az orvosokkal, hogy szedjék le a gépekről a feleségét. Benne már nem volt remény, és ezt Jongin nem tudta megérteni. Ezután rohamosan romlott a kapcsolata az apjával. 
   Beletelt egy kis időbe, amíg Taemin megnyugodott. Nem engedte, hogy valamit is mondjak azokra, amiket mondott. Nem is tudtam volna. Örültem neki, hogy annak ellenére, hogy mennyire ellenszenvesen viselkedett velem, ennyi mindent megosztott velem. Viszont nekem minden egyes kérdésére hazudnom kellett. A családomról, a barátaimról és az egész életemről. Emiatt pedig bűntudatom volt. Reméltem, hogy egyszer majd elmondhatom Taeminnek, hogy pontosan ki is vagyok, és honnan jöttem. 
   A nap hamar eltelt. Beesteledett. Aludni készültem, mikor Taemin bejött a nappaliba, és leült a kihúzható kanapéra mellém. 
  - Amikről ma beszéltünk, azok maradjanak köztünk, rendben? 
  - Persze, nem mondom el senkinek.
"Úgy sem lenne kinek elmondanom..." - gondoltam. 
  - Minjung, mit szólnál hozzá, ha fegyverszünetet tartanánk? - kérdezte egy hirtelen pillanatban, mire én furcsállva néztem rá.
  - Fegyverszünetet? - kérdeztem vissza, amire Taemin csak bólintott.
  - Tudod, egészen megkedveltelek. De még nem ismerlek annyira. Nem mondom, hogy barátok vagyunk, de a jövőben lehet, hogy arra is sor kerül. Ehhez viszont nem kéne egymás szemét kikaparni. Akkor... Elfogadod a fegyverszünetet? - kérdezte, és felém nyújtotta a jobb karját.
  - Igen - feleltem, és megszorítottam a kezét.
   Ekkor megszólalt a Girls' Generationtól a Gee. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, de amikor Taemin előhúzta a zsebéből a csörgő telefonját, elnevettem magam.
  - Aish, soha többet nem adom Jongin kezébe a mobilom... Az a szemét átállította a csengőhangom - mérgelődött Taemin, én pedig a név hallatán felkaptam a fejem. Hegyezni kezdtem a fülem. - Halló! Oh, szia Jongin! ... Mi van? Kicsit nem tudnád értelmesebben mondani?... Mi? Szakítottatok?... Végrendelet? Mi van? Jongin, már megint becsíptél?
   Nekem ennyi elég volt Taemin telefonbeszélgetéséből. Pontosan tudtam, hogy miről van szó. Sora felvetette a végrendelet ötletét Jonginnak, ezek után összevesztek, és szakítottak. Én pedig majd' kiugrottam a bőrömből örömömben. Legszívesebben odaálltam volna Sora elé, és a képébe röhögtem volna. Azt ordítottam volna, hogy: Nesze neked! Az én védencemmel nem lehet könnyen kikezdeni, főleg nem egy ilyen pocsék tervvel!
  - Minjung, miért vigyorogsz? - kérdezte értetlenül Taemin.
  - Áh, nem lényeges. Azt hiszem, hogy ideje aludnunk. - Taemin helyeslően bólogatott.
   Az üvegfal előtti függönyöket nem húztam el teljesen, így a Hold fénye bevilágított a szobába. 
   Próbáltam álomra hajtani a fejem, de hirtelen egy kép ugrott be az agyamba, és nem hagyta békén a tudatomat. A képen Jongin volt az Iron's Barban, és holtrészeg volt. Taemin pedig nem volt ott, hogy hazavigye. Ez a kép pedig nem hagyott aludni. Késztetést éreztem arra, hogy elmenjek a bárba. És nem is tettem másképp.
   Gyorsan lekaptam magamról Taemin egyik régi pólóját, amit pizsama gyanánt használtam, és felvettem azt a szoknyát, amiben a Földre érkeztem. A nappaliban lévő íróasztalon találtam ötezer wont. A Chentől kapott kis zsákba gyömöszöltem, és elhagytam a szobát.
"Csak nem veszi észre... Vagy, ha netán mégis, akkor majd visszafizetem neki valahogyan."
   Belestem Taemin szobájába, hogy alszik-e, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy a fiú egy vulkánkitörést is simán átaludna, elhagytam a házat. Szerencsémre az Iron's Bar Gangdong-guban volt, így nem kellett messze mennem. 
   Az éjszakai hidegen süvített a kihalt utcákon. Bármit megadtam volna egy kabátért, és egy normális nadrágért. Valódi megváltás volt számomra, mikor végre elértem az Iron's Barba. Lementem a levezető márványlépcsőn. Ismerős légkör fogadott. Bent lágyan szólt a zene, és meleg volt. A bárpult mögött Iron szorgoskodott. Ha jól láttam, éppen egy borosüveget csókolgatott. 
"Hiába, ő soha nem fog megváltozni." - gondoltam.
   Közelebb mentem, és helyet foglaltam az egyik bőrhuzatos bárszéken.
  - Jó estét! - köszöntem oda Ironnak, mire ő felkapta a fejét.
  - Nahát, kisasszony! Maga olyan, mint egy macska... Meg sem hallottam, hogy bejött - nevette el magát. - Mit adhatok? Esetleg ebből a kicsikéből? - kérdezte, és felemelte azt a borosüveget, amit az imént dédelgetett. 
  - A legolcsóbbat kérem - feleltem, mire Iron fanyarú képet vágott. 
  - Na, de kisasszony! A soju a legolcsóbb italom, de azt a nem messze lévő utcai étkezdékben is ihat.
   Ismertem Iront, tudtam, hogy így fog reagálni. A kapzsisága soha nem vitte jóra. De régen sokat voltam ebben a bárban, és láttam vendégeket, akik tudták, hogyan szóljanak vissza Iron megjegyzéseire. Én is ezt tettem.
  - Igaza van. Akkor a pénzemet egy utcai étkezdében fogom elkölteni.
   Iron hirtelen megrökönyödött, és szólásra nyitotta a száját:
  - Ugyan, arra semmi szükség! Itt van a városban a legfinomabb soju, meglátja. Egy pillanat, már hozom is!
   Elégedetten elmosolyodtam. De ez a vigyor egyből lefagyott az arcomról, amint megláttam a tőlem pár bárszéknyire üldögélő Jongint. Úgy éreztem, mintha megtaláltam volna a másik felem. Mintha újra teljes lennék. Jongin öltönyben volt és ingben, aminek a felső három gombját kigombolta. A haját széttúrta, a nadrágját pedig egy-két helyen leöntötte valamilyen itallal. Ide-oda dülöngélt. Félő volt, hogy leesik a magas székről. Kezével a pezsgősüveg felé nyúlt, és öntött magának még. Nem tudom, hogy mennyit ihatott, de az biztos, hogy már holtrészegre itta magát.
   Eközben Iron megérkezett a sojummal. Megköszöntem neki, és kifizettem. Aprókat kortyolgattam az italból. Nem akartam kiütni magam. Végül is még mindig Jongin őrangyala voltam, és oda kellett figyelnem rá.
   Közelebb mentem Jonginhoz, és megszólítottam: 
  - Jó estét! Kim Jongin, igaz?
  - Kai, nem Jongin. De mit érdekli magát? - kérdezte kedvtelenül, majd meghúzta a pohár tartalmát.
  - Nem kéne ennyit innia! - figyelmeztettem, mire rám emelte a tekintetét.
   Az arca beesett és meggyötört volt. A szemei fáradtan végignéztek rajtam, majd hirtelen felragyogott a tekintete.
  - Minjung... - suttogta.
   Nem jutottam szóhoz. Nem tudom, hogy tényleg emlékezett-e rám, vagy csak az ital hatása alatt volt.
  - E-emlékszel rám? - kérdeztem csodálkozva.
  - Nem... De maga ismerős nekem. És hirtelen az ugrott be, hogy Minjung a neve, de, hogy honnan tudtam, azt nem tudom - felelte, és megvakarta a tarkóját. - Találkoztunk már valahol?
  - Lehetséges - feleltem. - Hazakísérjem? 
  - Áh, szóval le akar feküdni velem? - kérdezte féloldalas mosollyal.
  - Nem, dehogy! - tiltakoztam. - Csak segíteni akarok. Ilyen részegen nem tudom, hogy hazatalálna-e...
  - Ne titkolja! Tudom, hogy azt akarja, hogy megdugjam. De ahhoz nem kell hazamennünk. Azt a mosdóban is meg tudom tenni - magyarázta, és kortyolt egyet az italából.
   Éreztem, hogy kezd felforrósodni az arcom. Azt hittem, hogy könnyebb lesz Jongint hazacipelni. Elgondolkodtam. Rájöttem, hogy Jongin eszén hogyan tudnék túljárni. Jobba ismertem a fiút, mint saját magam, ezért nem volt különösebben nehéz kitalálnom, hogy mit mondjak neki annak érdekében, hogy haza tudjam cipelni.
  - Én csakis ágyban vagyok hajlandó lefeküdni magával. Mit gondol? - kérdeztem.
  - Micsoda makacs nő..! - suttogta maga elé. - Rendben, akkor menjünk hozzám - felelte csípősen, majd botladozva elindult a kijárat felé.
   Intett egyet Iron felé, aki visszaintett felé. 
  - Viszont látásra! - köszöntem el.
  - Viszlát! - mosolygott rám, majd magához intett, és suttogva folytatta. - Sok szerencsét Kaihoz! És... Ha máskor is jön, akkor nyugodtan hozzon több pénzt. Vannak sokkal jobb italaim is, mint a soju - kacsintott rám.
   Mosolyogva Jongin után siettem. A szokásos parkolóhelye felé tartott, én pedig követtem. Egy ideig a távolból figyeltem, de amikor megláttam, hogy Jongin nem talál bele a kocsikulccsal a zárba, a segítségére siettem. 
  - Nem kéne ilyen részegen vezetnie. Mi lenne, ha én ülnék inkább a volánnál? - kérdeztem.
  - Van jogsija? - kérdezte.
  - Hát nincs... De gyorsan tanulok - feleltem zavaromban.
   Tudtam az utat Jongin házához. Na meg Gangnam-gu nem is volt olyan messze. De vezetni nem tudtam. Addig még oké volt, hogy van gáz és fék. Ezután már elakadtam a vezetés tudományában.
  - Nem is tudom, hogy mivel járnánk jobban - szólalt meg. - Ha egy nő vezet, aki nem ért hozzá, vagy én ittasan. 
  - Majd csak rájövök, hogy mit kell csinálni! Adja a kulcsot! - parancsoltam rá, mire engedelmeskedett. 
   Mindketten beültünk a kocsiba. Szerencsémre el tudtam indítani a járgányt, ami szaggatottan megindult. Rá kellett jönnöm, hogy a vezetés nem nekem való. Már csak azért imádkoztam, hogy rendőr ne jöjjön. Jongin amikor tudott, segített, hogy mit kell csinálni. Mégis olyan érzésem volt, mintha ki lenne írva az útra, hogy "Az élet útja". És az út végén egy olyan tábla van, amin a "Halál" felirat van. Mintha a saját végzetünkbe vezettem volna magam. Nem is értettem, hogy hogyan sikerült elvezetnem Jongin házáig.
   Kiszálltunk a kocsiból. Amint Jongin bement az ajtón, én elindultam a járdán hazafelé. Egyszer csak valaki utánam kiáltott:
  - Nem jön fel? - kérdezte Jongin.
  - Meggondoltam magam - vontam meg a vállam.
   Jongin botladozva odasietett hozzám. Bűzlött az alkoholtól. De szerencsére nem volt olyan fojtogató, mint az autóban. Ott azt hittem, hogy elájulok. Ha én lennék a miniszterelnök, az alkoholt biztos betiltanám.
  - Micsoda egy nő! - csóválta meg rosszallóan a fejét. - Akkor legalább egy jóéjtpuszit kérek.
   Elnevettem magam, és odahajoltam Jonginhoz. Gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, és elköszöntem.
  - Van mivel mennie? - kérdezte.
  - Van két lábam. Azok majd hazavisznek...
  - Adok pénzt, nem messze van egy buszmegálló. Onnan hazamehet - mondta, és a kezembe nyomott tízezer wont.
  - Oh, köszönöm, de ennyit nem fogadhatok el. Ezzel már Busanba is el tudok utazni. De nekem csak Gangdong-guba kell mennem. 
  - Tartsa csak meg. Fogja fel úgy, mint a hálám jelét. Ha maga nincs, lehet, hogy már belevezettem volna egy fába. De holnap már úgysem fogok semmire emlékezni. A pénz meg úgysem fog hiányozni.
  - Akkor... Köszönöm. Jó éjt! - köszöntem el, és már indultam is a buszmegálló felé.
   Szerencsémre egy óra múlva sikeresen Taemin házához értem. A mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról. Nem hittem el, hogy találkoztam Jonginnal. Ráadásul már Sora sem volt rá veszéllyel. Azt reméltem, hogy mikor beérek a házba, levetem magam a kanapéra, és alszom egy jót. De a jókedvem hamar elillant.
   Amint benyitottam a lakásba, az ajtó túloldalán Taemin állt karba tett kézzel, és villámló szemekkel. 
  - Merre járt, kisasszony? 



Chapter 4

 ·٠•ღ  "Miben sántikálsz?" ღ•٠·

   Füleimmel egyre erősebben hallottam az utca zajait. A közelemben emberek léptei és beszéde csapta meg a fülem. A fejem irtózatosan hasogatott. Kezeimmel a halántékomhoz kaptam, és kétségbeesetten masszírozni kezdtem, de hiába; a fejfájásom nem akart szűnni. Pár percnyi reménytelen próbálkozás után feladtam, és beletörődtem a fájdalomba. 
   Mikor megpróbáltam kinyitni a szemem, a kezem egyből az arcom elé kellett kapnom, ugyanis a nap erős fénye irritálta a szemem. Eddig ezzel gondom nem volt, pont úgy, mint a fejfájással. Eddig még soha nem éreztem ilyeneket. Volt egy olyan érzésem, mintha álmodnék. Mintha csak álmomban történt volna meg velem az, hogy emberré váltam. De már, ha az emberrévállásnál tartunk... Nem tudtam elhinni, hogy tényleg testet öltöttem. Egyik tenyeremet óvatosan végigsimítottam az arcbőrömön, mire a testem megborzongott. Az ismeretlen érzés meglepett és lesokkolt. 
"Annyi dolog van, amit az emberek éreznek, de az angyalok nem." - suhant végig az agyamon.
   Próbáltam a fejembe rendbe tenni, hogy mi történhetett azután, hogy elsötétült előttem a világ. De nem emlékeztem semmire. Abban viszont biztos voltam, hogy egy parkban fekszem a füvön. 
   Felültem, és hunyorogva próbáltam hozzászokni az erős fényhez. Közben pedig körbenéztem. Nem messze tőlem egy betonút vezetett. A hátam mögött valamennyivel pedig a Han-folyó folyt. 
   Felkeltem a helyemről, és nekivágtam a nagyvilágnak. 
   A szél gyengéden simogatta az arcom, és a csupasz karjaim. A nap felperzselte a bőröm. Mikor hozzáértem a felkaromhoz, az már forró volt. 
   Érdeklődve figyeltem a mellettem elhaladó embereket. Mind különböztek. De mindegyikőjükben volt valami érdekes, valami szép, amely vonzotta a tekintetem. Egészen eddig észre sem vettem, hogy milyen sokszínűek az emberek. Az egypetéjű ikreken kívül nincs két egyforma.
   A Han folyó túloldalán hatalmas épületek magasodtak. A vízen pedig hajók úsztak. Elhaladt mellettem egy középkorú nő a két gyerekével. Mivel nagyon érdekelt, hogy tulajdonképpen hol is vagyok, utána siettem.
  - Elnézést, nem tudná megmondani nekem, hogy pontosan hol is vagyok most? - kérdeztem meg, mire a nő csodálkozva nézett rám.
  - Ööö... Ez a Hangang Park Yeouido-dongban - felelte a hölgy, majd egyből továbbsietett.
"Yeouido-dong? Az nem Yeongdeungpo-guban van? De mégis, hogy kerültem én ide?" - gondolkoztam el.
   Kerestem egy padot, ahova leülhettem. Idejét láttam végiggondolni, hogy pontosan mit is akarok kezdeni emberként. Egészen addig fel sem merült bennem, hogy pontosan mit is kéne tennem. Hiszen nem volt fedél a fejem felett és pénzem sem volt. Felmerült bennem, hogy mi lenne akkor, ha megkeresném Jongint. De nem tudtam, hogy emlékszik-e rám, így nem mertem kockáztatni.
   Tekintetem bánatosan emeltem az égre. A világoskék égtenger nagy, fehér felhői teljesen elkápráztattak. Amíg angyal voltam, észre sem vettem alapvető dolgokat. Akkoriban Jongin volt a legfontosabb számomra. Viszont emberként magamat kellett előtérbe helyeznem.
   Úgy döntöttem, hogy nem fogok tétlenül ülni. Felálltam a padról, és elindultam arra, amerre a megérzésem húzott. Az emberek mind siettek, a cipők kopogása pedig még elviselhetetlenebbé tették a városi zajokat. A levegő az autóút közelében különösen büdös volt. Volt, ahol visszatartottam a lélegzetem is, mert azt hittem, megfulladok. Hiába, még hozzá kellett szoknom Szöulhoz. 
   Elmélyedtem a nézelődésben. Mint egy turista. Mondjuk úgy is éreztem magam, mint aki életében először jár Szöulban csupán kirándulás céljából.
   Hamarosan elértem a Wonhyo hidat. Ez a híd kötötte össze Yeongdeungpo-gut Yongsan-guval. Megálltam a híd kezdeténél, és áttekintettem a túlpartra. Magas, égbenyúló épületek magasodtak a túloldalon. A Han folyón hajók úsztak. A hídon pedig temérdek autó száguldott. A fejem kissé zúgott már az erős zajoktól, de kezdtem megszokni őket. 
   Elindultam, hogy felfedezzem Yongsan-gut. Félúton megálltam, és lenéztem. A folyó piszkos vizén megcsillant a nap fénye. Ettől nem is tűnt olyan mocskosnak, mint amilyen valójában volt. Sőt, a víz még szépnek mondható volt. A szél lágyan a hajamba kapott, és ide-oda lóbálta a tincseim. Mély levegőt vettem, és beszívtam a víz jellegzetes szagának és a városi levegőnek a keverékét. Volt egy olyan érzésem, hogy nem kell sokáig fedél nélkül élnem, És csak remélni tudtam, hogy a megérzésem nem csal.
   Yongsan-guban az élet talán még jobban nyüzsgött, mint Yeongdeungpo-guban. Rengeteg utcai étkezde volt. Koreában a pojangmacha elnevezést viselik. Jongin nem nagyon járt ilyen helyekre, de ahogy láttam, az étel ezeken a helyeken volt a legolcsóbb. A sok finom  illatra pedig nyál szökött a számba. A hasam megkordult, és emberi életemben először éhesnek éreztem magam. 
   Mikor egy kimbap étterem előtt mentem el, késztetést éreztem arra, hogy térden állva könyörögjek pár szem kimbapért. De nem volt elég bátorságom, így hát tovább mentem. De még lopva visszatekintettem, hogy az árlistát megnézzem.
"Ötezer won... Mit megtennék azért, hogy most legyen a zsebemben ennyi pénz!" 
   Korgó gyomorral tovább mentem. Viszont az égen gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Már lehetett látni, hogy hamarosan nagy eső lesz. Ezért pedig azon kellett törnöm a fejem, hogyha eleredne az eső, hova menjek. Elkezdtem szedni a lábaim, és hamarosan a Yongsan Electronic Markethez értem. Az eső pedig már szemerkélt, így hát bementem a bevásárlóközpontba. Amint beértem, az állam majd' leesett. Bent rengeteg üzlet volt. És emberekből sem volt hiány. Tömve volt az egész hely. Mondhatni nyomasztóan hatott rám a hely. És itt töltöttem majdnem egy órát. 
   A boltok között bóklásztam, és egyszer csak az egyik üzlet üvegablakában megpillantottam a tükörképem. Közelebb mentem, hogy jól szemügyre vegyem magam. Egészen addig fogalmam sem volt arról, hogy hogyan nézhetek ki. Hátközépig érő hosszú, középbarna hajam volt. Szemeim nagyok voltak, de legnagyobb meglepetésemre zöldek. Ázsiainak néztem ki, csak a szemeim színe volt különleges. Nem lehettem túlzottan magas, a lábaim is rövidek voltak, de ez különösképpen nem érdekelt. Viszont akkor vettem csak észre, hogy tulajdonképpen mi van rajtam. Egy világoskék nyári ruhát viseltem. Az oldalán volt egy öv, erre pedig rá volt kötve az a zsák, amit Chentől kaptam. 
   Amikor elállt az eső, emilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a bevásárlóközpontot. 
   A levegő fülledt volt. Az utcákon pedig már jelentősen kevesebb ember volt. Az ég kezdett már kitisztulni. Nagy levegőt vettem, és folytattam az utam. Nem tudtam, hogy mihez kellene kezdenem. Nem csengethettem volna csak be valahova, és kérhettem szállást. 
   Amikor már Seongbuk-guba értem, nem bírta a lábam. Se kedvem, se erőm nem volt ahhoz, hogy tovább menjek. Egy lakónegyedbe értem. Ott pedig egy vörös téglákkal burkolt ház lépcsőjére leültem. Reméltem, hogy a ház tulajdonosa nem veszi észre, hogy ott vagyok. 
   A bejárati ajtó fölött kis tető volt, így nem volt vizes a föld. Gondoltam, amíg nem küldenek el, itt maradhatok. Viszont csak egy nyári ruha volt rajtam. Az eső utáni lehűlt időben pedig elkezdtem fázni. A karjaimat összefontam kihűlt testem körül, és próbáltam felmelegíteni magam. Viszont ahogy esteledett, az idő úgy hűlt le. Végtagjaim már jéghidegek voltak, a sok vacogástól pedig megfájdult a fejem. Már azon voltam, hogy keresek egy bárt, ahol legalább felmelegíthetem magam. Azonban a tervem meghiúsult, ugyanis amint felálltam, cipők kopogása ütötte meg a fülemet a nyugodt, viszonylag csendes éjszakán. Egy idős hölgy igyekezett az utcán. Mindkét kezében bevásárlószatyrokat cipelt. Én pedig még mindig a ház kapujában álltam, és magamban imádkoztam azért, hogy az idős hölgy ne abba a házba jöjjön, ahol voltam.
   De imám nem talált meghallgatásra. A hölgy majdnem belém ütközött. Még nálam is alacsonyabb volt. Felnézett rám a csodálkozó arcával. Arcán már meglátszott az idő, a száját pedig egy apró mosolyra húzta.
  - Hát te mi járatban vagy erre? - kérdezte, mire belém fagyott a szó.
   Nem tudtam, hogy mit felelhetnék. A legjobb megoldásnak pedig az bizonyult, hogyha sarkon fordultam volna, és elszaladtam volna.
  - É-én éppen készültem indulni - hebegtem, és estlenül meghajoltam, majd már meg is fordultam, hogy szedjem a lábam.
   Viszont a karomat egy meleg, száraz kéz megragadta. Ijedtemben a szívverésem felgyorsult, és a vérem egyre erősebben dübörgött az ereimben.
  - Maradj csak, meghívlak vacsorára - mondta szelíden az idős hölgy.
   Nekem már elég volt az, hogy kimondta a vacsora szót. A gyomrom erősebbnek bizonyult az agyamnál, ezért csak mosolyogva bólintottam.
   A hölgy betessékelt a házba. Az előszobából a nappali nyílt. Itt volt egy nagy kanapé, egy plazmatévé és egy nagy könyvespolc. A falakon festmények lógtak, a földön pedig szőnyegpadló volt. Amikor ráléptem, elkezdte csiklandozni a csupasz talpaim, ezért gyorsan a nappaliból nyíló konyhába siettem a hölgy után. Fehér, újszerű konyhabútor volt bent. A helyiség egyik sarkában pedig egy négyszemélyes étkezőasztal volt hozzá illő székekkel.
  - Foglalj helyet! - szólalt meg a hölgy, és az étkezőasztalra mutatott.
   Köszönetképpen meghajoltam, majd helyet foglaltam. 
  - Még ebédről maradt bibimbap. Nekem úgyis sok lenne vacsorára - magyarázta.
   Nem sokkal később két kis edénnyel jött oda hozzám. Az egyiket felém nyújtotta, a másikkal pedig leült velem szembe. Csendesen kezdett el enni, én pedig hirtelen bajban voltam. Még soha nem ettem, ráadásul azt sem tudtam, hogy az evőpálcikát hogyan kell fogni. Úgy döntöttem, hogy ellesem a hölgytől, hogy hogyan eszik a pálcikával. Miután úgy éreztem, hogy eleget néztem ahhoz, hogy megpróbáljam én is, nekiálltam ennyi. Pár ügyetlen próbálkozás után pedig sikerült végre normálisan használnom az evőpálcikákat.
   Az étel valódi megváltás volt a gyomromnak. Kezdtem megérteni, hogy miért szeretnek az emberek enni.
  - Ízlik? - kérdezte a hölgy.
  - Igen. Nagyon finomat tetszett főzni - feleltem mosolyogva.
  - Ennek nagyon örülök - mosolygott. - De nem kell ilyen feszülten beszélned velem. És hívj nyugodtan Moon néninek.
  - Rendben.
   Ezután mindketten megettük az ételünket. Moon néni gyorsan elmosogatott. Eközben én még alaposabban körbenéztem. A konyhában több helyen is gyerekek rajzai voltak kirakva. A legtöbbön két fiú volt és Moon néni. Már, ha jól láttam őket.
  - Az unokái rajzolták ezeket? - kérdeztem.
  - Igen - felelte mosolyogva. - De ezek a rajzok már több, mint tizenöt évesek. Az unokáim körülbelül veled egyidősek lehetnek. Hány éves is vagy?
  - Huszonegy.
  - Nahát, akkor a fiatalabb unokám egyidős veled! Jaj, de rólad még semmit nem is kérdeztem! - csapta össze a tenyereit.
"Na, ettől féltem..! Nem akarok hazudni, de úgy látszik, muszáj lesz." - gondoltam. 
  - Nyugodtan kérdezzen, Moon néni - mondtam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. 
  - Először is, mi neved? - kérdezte.
  - Kang Minjung vagyok - feleltem, és meghajoltam.
  - És, Minjung, mi járatban vagy errefelé? Miért ültél az ajtóm előtt? - kérdezte, mire én elgondolkoztam, hogy mit is kéne felelnem.
  - Tudja, a családom nehéz helyzetben van - kezdtem bele a kitalált élettörténetembe, amit ott helyben találtam ki gyorsan. - A szüleimnek minden pénze arra ment, hogy engem eltartsanak. Magukra alig tudtak költeni. Én pedig nem akartam tovább nézni, hogy nélkülöznek, ezért egyik este fogtam magam, és írtam nekik egy búcsúlevelet. Aztán beálltam pár faluval arrébb pincérnek, és pár nap alatt megkerestem arra a pénzt, hogy Szöulba utazhassak. Nem is tudom, hogy mit reméltem... Talán, hogy rám mosolyog a szerencse. De sajnos nem történt velem semmilyen isteni csoda, és mire ideértem a pénzem elfogyott. Én meg maradtam az utcán. Ötletem sem volt, hogy hova mehetnék. Viszont egész nap sétáltam, a lábam pedig nem bírta. Aztán a maga ajtaja elé ültem le, de konkrét okom nem volt rá. Szeretnék bocsánatot kérni azért, mert engedély nélkül jöttem be az udvarra.
   Moon néni pár percig próbálta feldolgozni a hallottakat. Nem tudtam, hogy mit gondol. Nem is tudtam kiszámítani a következő lépését.
"Most mit fog csinálni? Elküld? Vagy esetleg segít nekem?" - cikáztak a gondolatok a fejemben.
  - Te szegény lány! - szólalt meg végül a hölgy. - Ma este alhatsz nálam. Aztán szeretnélek jobban megismerni. De valahogyan mindenképpen szeretnék segíteni neked. Nem fogom hagyni, hogy ne legyen fedél a fejed felett!
   A szívemet egy számomra ismeretlen melegség járta át. Az arcomra akaratom ellenére is egy nagy mosoly húzódott. Jól esett, hogy valakinek számít, hogy mi lesz velem. Hogy valaki törődik velem. Megpróbálhattam volna szavakba önteni a hálámat Moon néni felé, de attól tartottam, hogy nem menne.
  - Moon néni, ez nagyon kedves magától. Nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki magam. Félek, hogy akármit mondanék, azzal nem tudnám érzékeltetni, hogy milyen hálás vagyok magának.
  - Ugyan, nem is kell megköszönnöd! - nevette el magát. - Nem hagyhatok egy szegény lányt fedél nélkül estére. Na meg mindig akartam egy lányunokát. 
   Elmosolyodtam. Megkönnyebbültem Moon néni szavai hallatán, de valami mégis nyomta a bensőmet. Méghozzá, hogy úgy éreztem, hogy csak szánalomból engedi meg, hogy nála aludjak. De ebben nem voltam biztos. Nem láttam a hölgy fejébe, és ez felettébb bosszantott.
  - Nincsen lányunokája? - kérdeztem.
  - Sajnos nincsen. Mindig is szerettem a gyerekeket. Mikor fiatal voltam, azt reméltem, hogy születni fog majd egy fiam és egy lányom. De sajnos csak egy fiam lett. És két fiúunokám. Viszont úgy érezem, mintha a saját gyerekeim lennének. Szinte én neveltem fel őket, mivel miután meghaltak a szüleik, nem volt senki aki a szárnyai alá tudta volna venni őket - felelte némi keserűséggel a hangjában.
   Kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy egy olyan kérdést tettem fel, amire Moon néni érezhetően nehézkesen válaszolt. 
"De nem tudhattam, hogy meghalt a fia, és az unokái rámaradtak..." - próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem mondtam semmi rosszat. 
  - Elnézést, nem tudtam... - kezdtem bele a mondandómba, de Moon néni csak legyintett, jelezve, hogy semmi baj sincs.
  - Nem kell bocsánatot kérned! Szívesen neveltem fel az unokáimat. A fiam elvesztése nagyon fájt nekem, de két tökéletes gyereket hagyott maga után, akik nagyon hasonlítanak rá. Igaz, már felnőttek mindketten, mégis olyanok nekem, mint két kisgyerek - nevette el magát. - De most nem a családom a lényeg. Gyere, megmutatom a szobád!
   Hirtelen nem kapcsolt az agyam, hogy mit is kéne tennem. De szerencsére hamar sikerült felfognom, hogy mi is a helyzet, és felálltam az asztaltól. Moon néni előre ment. A konyha jobb oldalán volt egy boltíves kapu. Ennek a túloldalán volt egy csigalépcső, ami felvitt az emeletre. Mihelyst felértem, egy tágas tér fogadott. A falak halványpirosra voltak festve. Innen nyíltak a fenti szobák. Nem messze a lépcsőtől volt még egy boltív. Ha jól láttam, ez egy fent lévő konyhába vezetett, ami jóval kisebb volt, mint a lent lévő. A konyha mellett U alakban szobák ajtajai voltak. De mindegyik zárva volt, így nem tudtam, hogy milyen helyiség is lakozik az ajtók mögött. 
   Moon néni annak a szobának az ajtajához ment, amelyik közvetlenül a konyha mellett volt. Jobb kezével lassan lenyomta a kilincset, majd kinyitotta a szoba faajtaját.
  - Fáradj be! - tessékelt be. - Ez a szoba az idősebb unokámé, Taesuné volt. De ő Gangnam-guba költözött. Na meg folyton csak utazik. Tehetséges üzletember vált belőle. Gondolom az ő szobájában nyugodtan aludhatsz, nem nagy az esélye, hogy hazajönne.
  Csak bólogattam a szavaira. 
"Tehát az egyik unokáját Taesunnak hívják. De mi van a másikkal? És miért nem az ő szobájába szállásolt el Moon néni? Talán... Lehetséges, hogy ő még betoppanhat a házba, hogy itt akar aludni?" - gondoltam magamban, és mivel a kíváncsiság nagyon fúrta az oldalam, rákérdeztem.
  - A másik unokájával mi a helyzet, Moon néni?
  - Oh, hát ő még fiatalabb. Egyidős lehet veled, és pincérként dolgozik. Féléve költözött el egy albérletbe, Gangdong-guba. Viszont ő sokszor jön el hozzám. Taemin rendes gyerek, és az álmai nem állnak az útjában annak, hogy velem legyen. Persze szeretem Taesunt is, de sajnos ő egy évben alig két hetet tölt itt. Azt is csak ünnepekkor - magyarázta enyhén búval bélelt hangon a hölgy.
   Én a mondandója felénél elakadtam. Mikor meghallottam a 'Taemin' nevet, megállt bennem az ütő. Azt reméltem, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Hiszen nem csak egy Taemin nevű ember él a világon. De amikor végiggondoltam a hallottakat, eszembe jutott, hogy Taemin pár hónapja költözött Gangdong-guba. És, ha jól tudtam albérlő volt. Egyre erősebb volt bennem az a megérzés, hogy bizony Lee Taemin nagyanyjának a lakásába pottyantam. De reméltem, hogy téves a megérzésem.
  - Tudom, fiús szoba ez, de azért remélem, hogy jól fogod érezni magad itt - nézett rám mosolyogva Moon néni.
  - Nem zavar a szoba kinézete. Így is mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy megengedi, hogy itt töltsem az éjszakát. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs maga.
   Moon néni nem szólt semmit, csak széles mosolyra húzta a száját. Ezáltal az arcán a ráncok felerősödtek. De ez nem számított. Az a szeretetteljes mosoly, amivel Moon néni tudott nézni, csodálatos volt. Egyszerűen megmelengette az ember szívét. Hát még mikor a hölgy nevetett! A nevetése ragályos volt. Ha valaki szomorú volt, és meghallotta a hölgy nevetését, az egy kis időre biztosan érezhette a boldogság örömét. 
  - Magadra hagylak. A szembelévő szoba a fürdő. Nyugodtan zuhanyozz le, és feküdj le mihamarabb! Már kilenc óra van.
  - Rendben. Jó éjt, Moon néni! - köszöntem el egy meghajlás kíséretében.
  - Neked is, Minjung. De kérlek többet ne hajlongjál előttem! Nem kell ennyire tisztelettudónak lenned. Ma estére nézz rám úgy, mintha a nagyanyád lennék! - kérte mosolyogva, mire én bólintottam.
   Moon néni elhagyta a szobát, én pedig alaposan körülnéztem.
   A falak világosbarnák voltak. Egy-egy helyen filmposzterek díszítették az egyhangú falakat, ezzel egy kis életet adva a szobának. A helyiség jobb sarkában egy egyszemélyes ágy volt. Sötétkék ágyneművel meg volt ágyazva. Az ágy mellett egy kis éjjeliszekrény volt, rajta különböző üzleti magazinokkal. A bal sarokban egy íróasztal volt. Tökéletes rend volt, de amint kinyitottam az egyik szekrényt, megláttam, hogy a fiókokban irtózatos rendetlenség van. Mintha egy kisfiú takarított volna el az íróasztalról az édesanyja unszolására. Az ajtó mellett nem messze egy komód volt, a tetején pedig bekeretezett képek sorakoztak. Végignéztem rajtuk. A legtöbb képen egy fiú szerepelt különböző díjakkal, és érmekkel. A komódon találtam egy oklevelet is.
Lee Taesunnak, a Szöuli városi maratonon elért első helyezéséért az ifjúsági korcsoportban - olvastam. 
"A családneve Lee, vagyis akkor az öccsét Lee Taeminnek hívják... Túl sok a hasonlóság eközött a Taemin között, és Jongin barátja között... Itt valami nagyon nem jó!"
   Tovább néztem a képeket. A sok fotó között megakadt a szemem egyen, amit mikor megláttam, a szívem kihagyott egy ütemet. Megfogtam, és közelebb emeletem a szemeimhez. Reménykedtem abban, hogy rosszul láttam, de rá kellett jönnöm, hogy a szemem nem csapott be. A képen Moon néni, Taesun és Taemin voltak kiöltözve. És a képen lévő Taemin az a Taemin volt, akit eddig úgy ismertem, mint Jongin legjobb barátját. 
   Azt hittem, hogy ott helyben összeesek. Viszont többet akartam bizonyítéknak. Akkor tudtam volna száz százalékban elhinni, hogy Moon néni Taemin nagyanyja, ha a saját szememmel látok róla és Jonginról egy képet. Egy ilyen bizonyítékot viszont csakis Taemin szobájában találhattam. Ennek érdekében pedig erőt vettem magamon, és benyitottam a mellettem lévő szobába. A falak világoskékek voltak. Sőt, a bútorok kivételével minden világoskék volt a szobában. Itt is volt egy íróasztal. Közelebb mentem. Konkrétan semmit nem volt rajta, így kénytelen voltam kinyitni az egyik fiókot. Az viszont tömve volt mindenfélével. A régi fogkefétől elkezdve a használt zsebkendőig minden volt ott. De képet azt nem találtam. Már kezdtem feladni a kutakodást, és amikor egy rágógumi ragadt a kezemre, már végkép elment a kedvem a turkálástól. Készültem menni, de amint nyúltam, hogy lenyomjam a kilincset, megakadt a szemem valamin. Az ajtó belső oldalán egy rajz volt. És valahonnan ez az alkotás nagyon ismerős volt nekem. Jobban megnéztem, és a rajz sarkában észrevettem egy rövid írást:
Boldog 14. szülinapot Taemin! Jongin
   Ez pedig már felidézte bennem az emlékeket. Jongin Michael Jacksont próbálta lerajzolni Taeminnek. Egy héten keresztül dolgozott a rajzon, de sehogyan nem találta tökéletesnek. Viszont Taemin el volt kápráztatva, és egy ideig a vitrinben őrizte a képet.
   Már semmi kétség nem volt bennem azt illetősen, hogy Jongin barátja, Taemin ne más, mint Moon néni unokája. De nem nagyon akartam találkozni Taeminnel. Féltem, hogy elárulom magam, hiszen szinte mindent tudtam, amit Jonginnak elmondott. A legapróbb titkait, és az összes kiskori csínytevését ismertem. 
   Kissé csalódottan elhagytam a szobát. Már éppen készültem bemenni az ideiglenes szobámba, amikor hangok ütötték meg a fülemet. 
"Valaki érkezett."
   A lépcső közelében megálltam, és igyekeztem nem zajt csapni.
  - Szia nagyi! Ugye nem zavarok? - kérdezte egy ismerős hang.
  - Taemin! Jajj, de örülök, hogy itt vagy! - nevetett Moon néni. - De ugye tudod, hogy hamarosan tíz óra lesz? Miért jöttél?
  - A szomszédomba házibulit tartanak. Így nem vagyok képes pihenni otthon. Nem lenne baj, ha ma este itt aludnék?
   Azt hittem, hogy ott helyben dobok egy hátast. A kezeim fokozatosan jéghidegek lettek. és egyre nehezebben nyeltem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy Taesun szobájába rohantam, és nekidőltem az ajtónak. Természetesen ennek mindnek hangja is volt. De nem érdekelt, hogy meghallottak. 
   Hirtelen azon kezdtem el agyalni, hogy miképpen szökhetnék meg.
"Vagy kiugrok az ablakon, vagy eljátszom, hogy alszom. Vagy... Halottat tettessek?" - suhantak végig a gondolatok az agyamon. 
   Végül úgy döntöttem, hogy úgy járok a legjobban, ha lenyugszom, és kifigyelem Taemin és Moon néni beszélgetésének további részét. Kiosontam a szobából, és kiálltam az ajtó elé. De az ajtót nyitva hagytam, hogyha menekülni kell, akkor legyen hova.
  - Képzeld, ma a ház előtt egy lány ült - magyarázta Moon néni. - És ma este nálam alszik.
  - Ezt nem mondhatod komolyan! - csattant fel Taemin. - Nagyi, nem bízhatsz meg minden jöttmentben! Emlékszel mi volt akkor, mikor legutóbb megbíztál valakiben? Huh? Ha nem, akkor elárulom, hogy a rendőrségen kötöttünk ki. Nem bízhatsz meg mindenkiben! - magyarázta idegességgel a hangjában a fiú.
  - De biztos vagyok benne, hogy Minjung ártatlan! Semmi rosszat nem akart, ebben biztos vagyok.
  - Azt te nem tudhatod! A legtöbbször az angyali külső mögött egy igazi ördög rejtőzik.
"De én valódi angyal vagyok!" 
  - Ne mondj ilyet, Taemin! - próbálta csitítani a fiút Moon néni. - Nem is ismered..! Ne ítélkezz az emberekről mielőtt megismered őket!
  - Te meg ne nyiss hajléktalanszállót! - kiáltotta Taemin, és dühösen elindult felfele a lépcsőn. 
   Villámgyorsan berohantam Taesun szobájába, és remegő kézzel becsuktam az ajtót. Egész testemben remegtem, és nem tudtam, hogy mit tehetnék. Taemin már az ajtó előtt állt, és lenyomta a kilincset. Gyorsan az ágyra pattantam, és bebújtam a takaró alá. Nem volt jobb ötletem. Próbáltam úgy tenni, mintha mélyen aludnék. 
   Taemin belépett a szobába. A szívverésem sokszorosára nőtt. Tudtam, hogy Taemin szemében nem szívesen látott vendég vagyok, és, ha rajta múlna, akkor ott helyben kihajítana a házból. 
   Hallottam a lépteit felém közeledni. Az ágyam mellett megállt, és nem mozdult. Nem tudtam, hogy mi van, ezért a paplan egyik szélét egy kissé felemeltem, hogy kileshessek. Viszont amikor a szemeim találkoztak az ágyam mellett térdelő Taeminével, megfagyott bennem a vér. Nem az a Taemin volt velem szemben, aki esténként a részeg Jongint szokta hazacipelni. Hanem egy olyan fiú, akinek valósággal égtek a szemei. 
   Megragadta a takarót, és egy határozott mozdulattal lerántotta rólam. Én ösztönösen összegömbölyödtem, és erősen összeszorítottam a szemeim.
  - Halljam, ki vagy te? - kérdezte, de inkább parancsnak lehetett érteni.
  - K-kang Minjung vagyok - suttogtam erőtlenül.
  - Szóval Minjung... Eddig akárhány Minjunggal találkoztam, mind csak bajt hozott a fejemre. De mond csak, te miért félsz tőlem? 
"Micsoda költői kérdés! Talán azért, mert tudom, hogyha mérges vagy, mikre vagy képes. Nemegyszer láttalak, amikor Jongint cipelted haza, és megtámadtak titeket részeg hajléktalanok..." - gondoltam.
  - Miért nem felelsz? - kérdezte idegesen. - Te lány, nagyon gyanús vagy nekem! Nem is ismersz, mégis rettegsz tőlem.
  - Te sem ismersz engem, mégis így rám támadtál! - feleltem vissza csípős hangon, miután sikerült összeszednem a bátorságomat.
  - Rendben, akkor induljunk tisztalappal - sóhajtott fel. - Sajnálom, hogy így rád támadtam, de tudod nagyon szeretem a nagyanyám. És nemegyszer fordult elő, hogy átverték, és a bíróságon kötöttünk ki. És nem tudhatom, hogy te milyen szándékkal vagy itt.
  - Akkor legalább adj nekem egy esélyt! Majd utána eldöntheted, hogy jól ítéltél-e meg...
  - Értem Minjung, hogy mire próbálsz fényt vetni. Csak tudod, furcsa vagy nekem. Mondd csak... Miben sántikálsz? Huh? Bérgyilkos vagy, vagy rabló? Maffiózó vagy, vagy valamilyen szektának dolgozol? - kérdezte jeges hangon.
   Belém fagyott a szó. Nem tudtam, hogy erre mit felelhetnék. Nem is gondoltam, hogy Taemin ilyen ellenségesen tekint rám.
"Még, hogy betörő! Ez annyira lealacsonyító..." - gondoltam csüggedten.
  - Azok közül, amiket felsoroltál, egyik sem vagyok. De kérlek áruld el, hogy miért feltételezed rólam ezeket? - kérdeztem, és próbáltam úgy beszélni, hogy a hangomon ne érződjön, hogy mennyire felhúzott a dolog.
  - Tudod, eddig nem te vagy az első, aki megfordult a nagyi házánál. Volt, aki csak a lámpát vitte el, de volt aki a nagyi pénztárcájával lógott meg. Volt, aki fegyvert fogott rá, és volt, aki megfenyegette. Mondd, ilyenek után, hogyan is bízhatnék meg bárkiben is?! - csattant fel.
   A torkom összeszorult. Rosszul esett, hogy egy olyan személy, akit eddig nagyra tartottam, ilyen ellenséges velem. Legszívesebben elsírtam volna magam. Amíg angyal voltam, mindenki megbízott bennem. De rá kellett jönnöm, hogy ez az embereknél egyáltalán nincs így. Mindenki hazudik a másiknak. Becsapják egymást, és nem bíznak meg egymásban. 
"Ez olyan más... Az angyalvilágban nem kellett kivívnom a többiek bizalmát. Ott sokkal könnyebb volt. De persze akkor még nem tudtam ezt értékelni, hiszen természetes volt."
  - De én nem ilyen vagyok... - suttogtam remegő hangon.
   Közel voltam a síráshoz.
   Taeminre pillantottam, és amint megláttam azt a fagyos tekintetét, kicsordult néhány könnyem. Nem akartam szánalmasnak látszani, de nem bírtam visszafogni magam. Láttam, hogy Taemin arcára egy kis aggodalom ült ki, és már nyújtotta felém a kezét, hogy megnyugtasson. De végül visszakapta a végtagját, és sarkon fordult. Az ajtóban megtorpant, és megszólalt:
  - Menj el fürdeni! Addig beköltözök ebbe a szobába. Ma este veled alszom.
   Hirtelen sírni is elfelejtettem. Nem tudtam mire vélni a fiú viselkedését. Mindenesetre reméltem, hogy nem fog továbbra is úgy nézni rám, mint az utolsó szemétládára. 
   Vettem egy reszkető lélegzetet, és megtöröltem az arcom. Mivel nem volt semmi ruhám, nem igazán tudtam, hogy mit vehetnék fel zuhanyzás után.
   Taesun szobájával szemben volt a fürdőszoba. Amint beléptem, megpillantottam egy törölközőt, rajta egy fehér férfipólóval. Találtam a kupac tetején egy ki cetlit. Moon néni írta, és jó éjszakát kívánt benne. 
   Mosolyogva tettem félre a kis cetlit. Mindenképpen meg akartam tartani.
   Beálltam a zuhany alá, és megengedtem a vizet. Majdnem felordítottam, mikor a forró víz leforrázott. Nem számítottam arra, hogy a víz hőmérsékletét is be kell állítani. Elkezdtem csavargatni a két tekerőt, de víz nem akart elállni. Kétségbeesetten próbáltam tenni valamit, de nem jutott semmi eszembe. Végül, mikor már úgy éreztem, hogy a bőröm leéget,  behunytam a szemeim, és a zuhanycsőre koncentráltam. Pár másodperc múlva a csőben megfagyott a víz.
"Remek. ezzel meg is lennénk." - gondoltam.
   Nem tudom, hogy mi lehetett a problémája a zuhanynak, mert mikor pár perc múlva felolvasztottam a vizet, már el tudtam zárni a tekerőket. De nem agyaltam ezen sokat, az volt a lényeg, hogy megoldottam a problémát.
   A hosszú napom után jól esett a felfrissülés. Ezután pedig másra sem vágytam, minthogy belevessem magam az ágyamba, és egy jót aludjak. De Taemin sikeresen megsemmisítette a tervem. Mikor beléptem Taesun szobájába, ő már az ajtóban strázsált. Áthurcolt a szobába egy matracot, és megágyazott magának.
  - Ma este itt alszom veled. Az ajtót kulcsra zárom, az ablakot pedig lelakatoltam. Így nem lóghatsz meg - magyarázta.
   Úgy éreztem magam, mintha újra a zuhanyzóban lettem volna a forró víz alatt. Legszívesebben lekevertem volna egyet Taeminnek. Értettem én azt, hogy féltette a nagyanyját, de azért amit csinált, az akkor is túlzás volt.
   Feszengve bebújtam az ágyba, és leoltottam a villanyt. Szorongással töltött el, hogy Taeminnel kell egy szobában aludnom. Azzal a fiúval, akit eddig becsültem, mert Jonginhoz olyan jó volt. Sokszor elgondolkoztam, hogy milyen lenne, ha ő lenne a védencem. De rá kellett jönnöm, hogy egyik ember sem tökéletes. Akármilyen hibátlannak is hittem eddig Taemint, minden eddigi elképzelésem szertefoszlott. Úgy néztem Taeminre, mint egy idegenre. És ez rossz érzéssel töltött el. 
   Eszembe jutott, hogy mivel én ember lettem, nekem is lettek hibáim. De azt, hogy mikben vagyok kevésbé jó, még nem fedeztem fel. És őszintén szólva féltem magamtól. Féltem megismerni önmagam.
   Beugrott az is, hogy mi lehet Jonginnal. Mikor bevillant előttem az a kép, amint megírja a végrendeletét, megborzongtam. Tudtam, hogy valahogyan bele kell avatkoznom Jongin életébe, És ehhez pont kapóra jött nekem Taemin. Már csak az volt a kérdés, hogy miképpen tudnám rávenni Taemint, hogy segítsen nekem. Végiggondolva azt, ahogy bánt velem, nem hittem benne, hogy valaha is jóban leszek Taeminnel. 
"Földi életem első tőrjét ő szúrta a szívembe, És ezt nem fogom egyhamar elfelejteni."