Chapter 8

·٠•ღ  Közelebb, mint gondolnád ღ•٠·

  - Szó sem lehet róla! - kiáltotta Taemin mérgesen, miután elmondtam neki, hogy Chanyeol elhívott a házibulijába. 
  - De miért nem! - nyavalyogtam. - Chanyeol kilencre itt lesz értem, már nem mondhatom vissza!
  - Talán ezt nem a buli napján kellett volna közölnöd velem - füstölgött. - De nem ismétlem el többször! Nem mehetsz, és kész!
   Az állkapcsom megfeszült, és éppen próbáltam az indulatomat elfojtani. Még mindig nem tudtam megbékélni Taemin atyáskodó énjével.
"Most komolyan..! Olyan, mintha ő lenne az apa én meg a kamasz lánya. Ez már komolyan nevetséges!" - gondoltam magamban.
  - Győzz meg, hogy miért járnék jól, ha egész este itthon kuksolnék ahelyett, hogy jól érezném magam! - makacskodtam.
  - Minjung, most őszintén mondd meg, hogy jártál-e valaha is buliban? - Kérdése sokkal inkább gúnyos állításnak hangzott.
   Elgondolkoztam. Amit Taemin tudott rólam az az, hogy egy szegény templom egere voltam, aki jószerencsét remélve jött Szöulba. Igen, ha ilyen életem lett volna, akkor nem valószínű, hogy valaha is jártam volna buliban. Viszont Jonginnal már rengeteg ilyen eseményen voltam. És ott végignéztem, amint a védencemre különböző nők - esetenként férfiak - rámásznak. És amikor Chanyeol azt mondta, hogy a főnököm is jön, nem volt kérdés, hogy nekem is ott a helyem. Nem engedhettem Jongin ismét Baekhyun karjaiban kikötni. De, ha jól belegondoltam, nem csak a védencem miatt mentem. Kíváncsi is voltam. Soha nem is tudtam elképzelni, hogy milyen az, ha az ereidben a vér a zene ritmusára lüktet, és az alkohol jólesően melengeti a nyelőcsövedet. Úgy gondoltam, hogy emberként ezt is meg kell tapasztalnom.
  - Nem voltam még soha... De egyszer ki kell próbálnom, nem? - kérdeztem.
  - Ez olyan, mintha én azt mondanám, hogy egyszer úgy is ki kell próbálnom az öngyilkosságot...
  - A kettőnek semmi köze nincs egymáshoz! - csattantam fel.
  - De igen. Chanyeoltól talán még jobban féltelek, mint Jongintól. Tudod, Jongin akkor szokott őrültségeket csinálni, mikor részeg. Chanyeolnak alkohol nélkül is megy - magyarázta.
"Chanyeol? Mégis mi baja lehet? Szerintem teljesen ártalmatlan..."  - gondoltam. 
   Nem tudtam, hogy mit felelhetnék, ezért inkább csendben maradtam. A fiú lázasan gondolkodott. Gondolom próbált kitalálni még valamit, amivel rávehet, hogy ne menjek el a buliba. Már elkésett vele. Eldöntöttem, hogy megyek. Ha máshogy nem, akkor elszököm.
  - Miért akarsz annyira menni? - kérdezte.
  - Mert kíváncsi vagyok - feleltem.
  - Ezt értem, de nem lehetne, hogy erre a bulira nem mész el? Még biztos fogsz kapni meghívásokat...
  - Nem. Már eldöntöttem, hogy elmegyek - mondtam magabiztosan.
  - Minjung, ha elmész, akkor ide ne gyere vissza többé, jó? Választhatsz, vagy itt maradsz, vagy elmész, és kihajítalak innen! - Hangja dühösen csengett. Felállt a kanapéról, és kiviharzott a szobából. 
   Csodálkozva néztem utána. Lehet, hogy az lett volna a normális reakció a részemről, ha megrettenek, és nem megyek sehova. De én csak elröhögtem magam.
"Ezt fenyegetésnek szánta? Tudom, hogy úgyis szemet huny afelett, ha elmegyek."
   Taeminnek délután kellett bemennie dolgozni, ezért egyedül maradtam a lakásban. Hétkor előkaptam a szekrényből a Boyoungtól kapott koktélruhámat. Az elmúlt napokban összebarátkoztunk. A lány pedig egy igazi bulizó típus. Nem is csodálkoztam, mikor megláttam, hogy a szekrényében milyen ruhák vannak. Önszántamból nem is vennék fel egyet sem közülük, de Boyoung ragaszkodott hozzá. Nem engedte, hogy farmerben és tornacsukába menjek el egy házibuliba. Ezért adott kölcsön egy zacskónyi sminket, egy fekete pánt nélküli koktélszoknyát és egy fekete tűsarkút. Nem is tudtam elképzelni, hogyan fogok ezekben kinézni. De végül az összehatás egészen jó lett. Nem ismertem magamra. 
   Kilenc előtt öt perccel megszólalt a csengő. Odarohantam, és felvettem a kaputelefont:
  - Igen?
  - Szia, Minjung! Megjöttem, lejössz? - kérdezte Chanyeol.
  - Persze. Pár perc és ott leszek - feleltem, és letettem.
   Gyorsan belebújtam a tűsarkúba, és magamhoz kaptam a retikülöm. Nem vittem túl sok mindent. Egyedül a mobilom és pár zsebkendő volt nálam. Nem láttam értelmét mást is vinni. 
   Leszaladtam a lépcsőn. Már amennyire a cipőm engedte. Az ajtó előtt Chanyeol várakozott egy Audinak támaszkodva. Érkezésemre elmosolyodott, és felém jött. Egy baráti öleléssel üdvözölt, és kinyitotta előttem a kocsiajtót.
  - Szép vagy - jegyezte meg.
  - Köszönöm - feleltem zavaromban.
   A fiún egy fehér póló és egy szakadt farmer volt. Mellette kicsit kellemetlenül éreztem magam. 
"Lehet, hogy mégis a farmer és a tornacsuka mellett kellett volna döntenem." - gondoltam. 
   Chanyeol beindította a motort, és elhajtott. Pár percig csenden ültünk. A levegő tele volt feszültséggel. De az okát nem tudtam megmagyarázni. A csendet a fiú törte meg:
  - Nem tudtam, hogy Taeminnel élsz. Jártok? - kérdezte, mire én heves tiltakozásba kezdtem.
"Már csak az kéne nekem..!"
  - Dehogy... Hosszú történet. Csak lakótársak vagyunk. Egyébként... Ti ismeritek egymást? - csodálkoztam el.
  - Nem vagyunk kebelpajtások. Nem csípem a buráját. Olyan földhözragadt. Mindenen felkapja a vizet, és sokat aggodalmaskodik. Mintha az ellentétem lenne - magyarázta.
   Kicsit furcsa volt más szájából hallani, ahogy a lakótársam hibáit sorolja. Legszívesebben folytattam volna, amit Chanyeol elkezdett. De aztán eszembe jutott, hogy nem lenne túl tisztességes ezt tenni vele. Viszont én sem tudtam azt, hogy kinek mit mesél rólam... Lehet, hogy elmondta az egyik pincértársának, hogy sokszor beszélek álmomban. Vagy azt, hogy néha énekelek a zuhany alatt. Ezekre a gondolatokra pedig elöntött a pánik. Nem akartam, hogy az emberek azt gondolják rólam, hogy valami dilinyós vagyok. De eszembe jutott, hogy Taemin nem tenne ilyet. Néha tényleg kiakasztó, de mindig becsületes. Én pedig nem akartam hátba szúrni azzal, hogy Chanyeolnak elmondom például azt, hogy alvás közben nyáladzik. Ezért pedig csak bólogattam.
   Az út további része gyorsan eltelt. A fiúval elbeszélgettünk, és Taeminről több szót nem is ejtettünk. Chanyeol háza Gangnam-guban volt. Mikor odaértünk, már javában állt a bál. 
   Nagyon izgatott voltam. A gyomrom szinte remegett. Annyira figyelmetlen voltam, hogy a retikülömet a kocsiban felejtettem. De gondoltam, nem lesz rá szükségem. 
   A lakásban már vagy húszan voltak bent. Láttam pár ismerős arcot is. Legtöbbjüket akkor láttam, mikor Jonginnal mentem házibuliba. Néhányan már részegen szédelegtek. Pedig még nem is kezdődött el az éjszakai élet. A konyhaasztal roskadásig tele volt italokkal. Legtöbbjükről azt sem tudtam, hogy létezik. Találomra kiválasztottam egy üveget, és öntöttem magamnak. Egyből lehajtottam. Az íze keserű volt, amitől elfintorodtam. Éreztem, hogy a folyadék átjárja a bensőm. A gyomromat és a nyelőcsövemet jólesően melengette. 
"Nem is olyan rossz ez..." - gondoltam, és lehúztam még egy pohárral.
  - Látom egyből rátaláltál a lényegre. - Chanyeol mellém lépett, és kivette a kezemből az üveget. - De ebből többet ne igyál! Még megárthat. Aztán akkor majd össze kell, hogy kaparjalak a földről - nevette el magát, mire elmosolyodtam.
  - Mr. Kim itt van? - kérdeztem, mert akármerre néztem, Jongint nem láttam.
  - Nem tudott eljönni. Azt mondta, hogy holnap lesz egy fontos meetingje, és még nem végzett a dolgával. 
   Csalódottan bólintottam egyet. Próbáltam magam érvekkel meggyőzni, hogy igenis jó az, hogy nincs itt Jongin.
"Legalább nem kell odafigyelnem rá... Most azt csinálhatom, amit akarok. Nem kell rajta tartanom a szemem." - motyogtam magamban, és egy újabb üveg felé nyúltam. 
   Az alkohol elkezdett dolgozni bennem, ezért már az sem érdekelt, hogy nem pohárba öntöttem a piát, hanem az üveget húztam meg. 
   Egyszer csak két kart éreztem a derekamra fonódni. Valakinek az álla nehezedett a vállamra. Ahogy megszólalt, éreztem a leheletében az alkohol összetéveszthetetlen aromáját.
  - Minjung, nem akarsz egy kicsit nyugodtabb helyre menni? - kérdezte egy mély hang. 
   Hirtelen nem tudtam pontosan, hogy ki lehet az. Gyorsan megfordultam, de közben sikerült összefejelnem a mögöttem álló Chanyeollal. Még jobban szédültem, mint előtte. Az ütés következtében a földre rogytam, és fátyolos tekintettel néztem a káromkodó fiút.
  - Baszd meg, ezt miért kellett?! Ahh... Úgy érzem magam, mint akit kupán vágtak egy száz kilós súllyal.
  - Sajnálom - makogtam, mire Chanyeol arcán megjelent egy pajkos vigyor.
  - Ha tényleg sajnálod, akkor ma este lefekszel velem - vágta rá.
   Eltartott pár másodpercig, amíg a szavait fel tudtam dolgozni. A fejemet nemlegesen megráztam, és feltápászkodtam a padlóról.
  - Az, hogy sajnálom, az nem jelenti azt, hogy ki is kell engesztelnem téged. Amúgy meg, ha nem álltál volna mögöttem, nem fejeltelek volna le - magyaráztam némi gúnnyal a hangomban.
   Chanyeol morgott egyet, majd megragadta a felkarom, és maga után húzott. Minden olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam feldolgozni. Csak engedelmesen a fiú után imbolyogtam. Egészen addig tűrtem mindent szótlanul, amíg egy hálószobában nem találtam magam. Akkor egyszeriben úgy éreztem, mintha a bennem dolgozó alkohol szárnyakra kapott volna, és elillant volna a testemből.  
"Jesszusom, Chanyeol most tényleg arra készül? Ez... Komoly?" 
   Kérdésemre egyből megkaptam a választ, ugyanis a fiú szorítása egyre erősebb lett a felkaromon, és az ágy felé kezdett húzni. Próbáltam ellenállni, és ellentétes irányba igyekeztem hátrálni. De Chanyeol erősebbnek bizonyult nálam. 
   Hirtelen elfogott a pánik. Lelki szemeim előtt Taemin képe lebegett.
"Hallgatnom kellett volna rá... Ez az este nem úgy sült el, mint ahogy képzeltem." - gondoltam. 
   Eszembe jutott a paprika spray, amit a lakótársamtól kaptam. Azt pedig otthon felejtettem. Pedig mekkora hasznát vettem volna! Csak le kellett volna fújnom Chanyeolt. De amikor ésszerűen végiggondoltam, rájöttem, hogy a spray valószínűleg a retikülömben maradt volna Chanyeol kocsijában.
"Szent Ég! A retikülöm! Abban van a telefonom... Hogy fogok így hazajutni?"
   Hirtelen úrrá lett rajtam a pánik. Nem tartottam valószínűnek, hogy Chanyeol haza fog vinni. Feltéve, ha lefekszem vele. De akkor is legkorábban reggel jutnék haza. 
   Mikor észbe kaptam, már az ágyon feküdtem, fölöttem pedig Chanyeol térdelt. Kezeimmel megragadtam a vállát, és próbáltam eltolni magamtól. De mind hiába.
  - Miért akarsz lefeküdni velem? - kérdeztem, és próbáltam magabiztosnak tűnni. - Fogadnék, hogy rengeteg nőt találnál, akik szívesen lennének a helyemben.
  - Csakhogy az a bökkenő, hogy én az ártatlan lányokat szeretem. Sajnos olyat nehezen találok. Te pedig pont megfelelsz az elvárásaimnak - lehelte a fülembe, amitől kirázott a hideg.
"Ártatlan? Tényleg az lennék? Taemin szerint gyerekes és hisztis vagyok..."
   Tudtam, hogy nem feküdhetek tétlenül. Valahogyan ki kellett jutnom a szobából. Utána már egyszerűen kijutottam volna az utcára. 
   Óvatosan felhúztam az egyik térdem, és a tőlem telhető legerősebben megrúgtam a fölöttem lévő fiút. Chanyeol szemei tágra nyíltak, és egyből a hasához nyúlt. Kaptam az alkalmon, és kislisszantam a fiú karjai közül. Az ajtó felé tartottam, de sajnos Chanyeol utolért. Mielőtt kinyithattam volna a szabadságom kapuját, ő kezével megragadta a karom, és erősen rászorított. Felszisszentem. 
   Próbáltam megerőltetni az agyam. Hirtelen észre vettem, hogyha az ajtót kinyitom, azt pont a fiú lábára húznám. Végig sem gondoltam ezt az ötletet. Az alkohol egy kissé még mindig dolgozott bennem. 
   Hirtelen az kilincshez nyúltam, és jó erősen kirántottam a tömör fa ajtót. Chanyeol állatiasan elordította magát, és elengedte a karom. Nekem több sem kellett. Megtántorodtam, és kifutottam a szobából. Egy-két embert fel is löktem sietségemben. De nekem csak egy dolog számított: minél előbb kijutni Chanyeol otthonából, és elmenekülni előle.
   Amint kiléptem a lakás ajtaján, megcsapott a hűvös, esti szél. A bőröm egyből libabőrös lett, de nem foglalkoztam vele. Futottam, amennyire a tűsarkúm engedte. Nem messze egy sikátorra bukkantam. Gyorsan oda siettem. Sejtettem, hogy előbb-utóbb Chanyeol utánam jön. Arra az időre pedig valahol el kellett rejtőznöm. 
   Sejtésem beigazolódott. Körülbelül tíz perccel utánam a fiú szaladt ki az utcára. Hangosan kiabálta a nevem, mire én még jobban lapultam. Nem sokkal később abbahagyta a kiáltozást, és visszament az otthonába. 
   A fejemben a vészharang elhallgatott. Az elmém viszont üres volt. A gondolataimnak valószínűleg összecsomagoltak, és megléptek. 
   Viszont a hideg jót tett a fejemnek. Pár perccel rá, már kezdtem felfogni, hogy pontosan mi is történt.
"Szóval Chanyeol próbált lefektetni, de csak annyit kapott, hogy hason rúgtam, és a lábára húztam az ajtót. Hát, úgy látszik, ez nem az ő napja. De... Várjunk! Nincs se telefonom, se pénzem, és valahol Gangnam-guban vagyok. Innen órákba telne, mire hazaimbolygok. Ráadásul egy olyan ruha van rajtam, amin alig van valami anyag, és majd' megfagyok..!" 
   Tétlenül leguggoltam a sikátorban. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. A legésszerűbb az lett volna, ha elmegyek Jonginhoz. Ő csak pár utcányira lakott onnan, ahol én voltam. De Chanyeol azt mondta, hogy sok a munkája. Ez pedig azt jelentette, hogy a cégnél van. Pár napja, mikor otthon akart dolgozni, belátta, hogy az nem neki való. Ezért az otthon töltött napjain leginkább filmet néztünk. Őszintén megvallva, nekem sokkal jobban tetszett, mint amikor bent kellett dolgoznom a cégnél. 
   A második, aki eszembe jutott, az Boyoung volt. Csakhogy ő is több órányi sétálásra élt. Így hát tovább kellett törnöm a fejem.
   Egészen addig gondolkodtam, amíg meg nem pillantottam a földön ötszáz wont. Hirtelen megörültem, és felkaptam a földről az érmét. Az volt az első dolgom, hogy kerestem egy telefonfülkét. Boldogan tárcsáztam Taemin számát, és úgy éreztem, hogy ezen az estén minden jobbra fordul. Hát eléggé rosszul tettem, hogy Taemintől vártam a változást. Neki valamilyen okból különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a sárban fetrengő embert még jobban a földbe döngölje. És ahogy eddig észrevettem, ő egyáltalán nem is tud erről a tulajdonságáról.
  - Igen? Itt Lee Taemin - szólt bele a telefonba a fiú, mire elmosolyodtam.
  - Minjung vagyok!
  - Áh, és miért nem a mobilodról hívsz? Történ valami? - kérdezte, és próbált hűvösnek tűnni, de a hangjából hallottam, hogy aggódik.
  - Ez hosszú történet. Elismerem, igazad volt, és sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Chanyeol egy állat... De... Nem jönnél el értem? Tudod... Nem tudok hazamenni - magyaráztam, és próbáltam a lehető legnyersebben fogalmazni.
  - Én megmondtam! De... Azt is megmondtam, hogyha elmész Chanyeolhoz, akkor kiteszem a szűröd. Szóval összepakolom a cuccaid, holnap vidd el őket! És sok szerencsét! - Ezzel letette.
   A telefonkagyló kicsúszott a kezemből. 
"Kár volt erre pazarolni azt az ötszáz wont..." - gondoltam. 
   Reméltem, hogy holnapra a fiú lenyugszik, és elfelejti a történteket. De volt egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megtörténni. Ahogy a telefonban beszélt velem, arra következtettem, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem. Ennek a gondolatára pedig összeszorult a torkom. Ismét magamba zuhantam, és kétségbeesetten kezdtem azon agyalni, hogy hol töltsem az éjszakát. 
   Búsan visszasétáltam a sikátorba, és leguggoltam. 
   Eszembe jutott Chen. Ha ő ott lett volna velem, akkor biztosan talált volna valami megoldást, hogy megvigasztaljon. Ekkor hirtelen felvillant a fejem felett az a képzeletbeli villanykörte. 
"Hiszen Chen azt mondta, hogy bármikor hívhatom! Akkor mégis mire várok?"
   - Chen, kérlek gyere ide! Szükségem van rád! - suttogtam.
   Egy ideig semmi sem történt, és kezdtem azt hinni, hogy a fiú átvert. Ekkor azonban mellettem valami elkezdett ragyogni. Mikor a fény eltűnt, Chen ott állt mellettem. Teljes valójában. Úgy megörültem neki, hogy hirtelen a nyakába borultam. Ismerős gyógynövényillatát magamba szívtam. Ez mindig a barlangját juttatta eszembe.
  - Hogy vagy? - kérdezte.
  - Miért van olyan érzésem, hogy pontosan tudod, hogy hogyan érzem magam? - kérdeztem kíváncsian.
  - Mert így is van. Tudod, amióta a Földre jöttél, figyeltelek. És most eléggé érdekes helyzetben vagy... - mondta.
  - Szerinted mit kéne tennem? Nem tudom, hogy kihez fordulhatnék - kérdeztem búsan.
   Elgondolkozott. Éreztem, hogy nem a kérdésemen töri a fejét, hanem azon, hogy mit is mondjon el nekem. Soha nem szerettem, hogy ő mindent tudott, nekem meg csak apró morzsákban adta oda az információt.
  - Szerintem menj el Moon nénihez - felelte, mire én furcsán néztem rá.
  - De éjfél körül lehet... Most nem mehetek oda! Na meg ki tudja, hány óra lenne, mire elgyalogolnék hozzá - akadékoskodtam.
  - Nem is azt mondtam, hogy most menj oda - rázta meg nevetve a fejét. - Majd akkor keresd fel, ha Taeminhez készülsz. Talán ő tudna neked segíteni.
"Ebben van valami... De ez meg nem fordult volna a fejemben!" - gondoltam, és hálásan néztem Chenre.
  - Köszönöm. De... Szerinted hol töltsem az estét? - kérdeztem meg kissé félénken.
  - Ezt neked kell tudnod.
  - Miért érzem azt, hogy te tudod, hogy hova kéne mennem? - tettem fel a kérdésem gyanakodva.
  - Mert tudom is - felelte. - De, ha mindent elmondanék neked, akkor nem lenne semmi izgalom az életedben - magyarázta, én pedig megforgattam a szemeim. - Amúgy, megbántad, hogy ember lettél?
   A kérdése meglepett. Nem is tudtam hirtelen, hogy miként kéne reagálnom. Az agyamban gyorsan végigpörgettem az elmúlt hetek eseményeit, és a válaszomon agyaltam.
  - Nem - böktem ki végül. - Tudod, eddig Jonginnal voltam. Az ő életét éltem. De akkor is ott volt a kezemben a fiú kapcsos könyve. Visszatekintve azokra az időkre, elmondhatom, hogy felettébb unalmas volt. Viszont most úgy érzem, hogy élek. Saját életem van, amit a magam módján alakíthatok. És ez csodás érzés - magyaráztam. - Csak egy dolog aggaszt. Nem tudom, hogy most Jonginnak van-e őrangyala vagy nincs...
  - Hát... - Chen elgondolkodott, és a fejét kezdte vakarni. - Jelen pillanatban egyikőtöknek sincs konkrét őrangyala. Ezt úgy képzeld el, hogy az őrangyal a védencének úgy mondva az egyik "része". Ti Jonginnal egymáshoz tartoztok. Ezt bizonyítja az is, hogyha egyikőtök meghal, a másik is megy vele. Viszont az angyaltanács két tagja felügyel titeket. A védencedet Kyumin, téged meg Jihoo. Ha dolgok vakvágányra futnak, ők lépnek közbe. De állandó őrangyala egyikőtöknek sincs - magyarázta.
   Egy nagy kő esett le a szívemről. Amióta ember lettem, nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Chen magyarázata levette a vállamról a terhet, de kisebb kételyek maradtak bennem.
  - Néha... úgy érzem, hogy elárultam az angyalvilágot, mert emberré váltam. Ráadásul, még Sangbumnak sem szóltam! - bukott ki belőlem.
   Chen halványan elmosolyodott, majd gyengéden végigsimította a hajam. 
  - Hidd el, senki nem néz rád árulóként. Tudod, mikor megszülettél, szinte minden angyal tudta, hogy te nem vagy átlagos. Olyannal teremtettek, hogy alkalmas legyél arra, hogy emberré válj. Egy hétköznapi angyal egy-két napnál többet nem bírt volna elviselni emberként. Belepusztultak volna. Nézz magadra! Neked egy hajszálad sem görbült. Pedig már majdnem egy hónapja itt élsz.
   A szavai némi büszkeséggel töltöttek el. És éreztem, hogy ő is büszke rám.
  - Chen... Köszönök mindent, amit értem tettél. - A hangom leginkább suttogásként hatott. 
  - Nem tesz semmit - mosolyodott el, és megölelt. - Tudod, egészen élvezetes részese lenni az életednek. Eleinte nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom.
   Elvigyorodtam, és gyengéden eltoltam magamtól. Chen segített nekem pár percig mosolyt csalni az arcomra, és elfeledtette velem, hogy milyen szorult helyzetben vagyok. De sajnos hamarosan az elmém kapujában megjelentek a gondok, és a jókedvem elillant.
  - Chen, nincs véletlenül nálad egy kis pénz - bukott ki belőlem.
  - Hát... Tudod, mikor még a Földön éltem, a falumban cserekereskedelem volt. Szegények voltunk, és mindent cseréltünk. Csak a gazdagoknak volt pénze. De az sem hasonlított azokhoz, amiket manapság használnak. - Nincstelenségét azzal jelezte, hogy kihúzta a zsebeit, amikből néhány gyógynövénynél több nem hullott ki. 
   Nagyot sóhajtottam. Az agyam nem volt nagyon használható. 
  - Nem tudom, hogy hova menjek - motyogtam keservesen.
  - Ebben sajnos nem tudok segíteni - felelte Chen, és kezével a hátamat kezdte simogatni. - De hidd el, a válasz közelebb van, mint gondolnád. És ezt távolságra is értem.
   Érdeklődve néztem a fiúra. Reméltem, hogy valamit sikerül kicsikarnom belőle, de Chen teste egyre átlátszóbb lett. 
  - Mi történik veled? - kérdeztem meglepetten.
  - Mennem kell. Gondolom, valaki keres. Ilyenkor nem tudok mit tenni, mennem kell! - vonta meg a vállát.
  - Rendben, szia - köszöntem el. - De ígérd meg, hogy mikor szükségem lesz rád, te mindig mellettem leszel!
  - Megígérem. Egy feltétellel. A lehető leggyakrabban hívjál! - mondta, én pedig bólintottam.
   Mire pislantottam egyet, a fiúnak már csak hűlt helyét találtam. Csak füstfelhő maradt utána, de az is hamar feloszlott.
"Szóval elment... Remek, újra egyedül vagyok." 
   Lassan elkezdtem sétálni. Reméltem, hogy közben eszembe jut valami megoldás, hogy hova menjek. 
"Chen azt mondta, hogy közel van... Ide a legközelebb Chanyeol otthona van. De oda nem mehetek vissza. Lehet, hogy az utcán kéne aludnom... Oh, nem! Akkor biztos, hogy egy szemhunyásnyit nem aludnék. De akkor..? Jongin van innen pár utcányira. Az közel van. De nem tudom, hogy otthon van-e. Ah, az Isten szerelmére! Minjung, éjfél van. Csak otthon van, hol máshol lenne? Legfeljebb egy bárban lehet, de mivel holnap fontos meetingje lesz, nem hiszem, hogy ma nagyon kiütötte magát..." - gondoltam. 
   Mikor jobban végiggondoltam, rájöttem, hogy Chen valószínűleg arra gondolt, hogy Jonginhoz kéne mennem. Végül is tényleg nem volt rossz ötlet. 
   Útirányt változtattam, és elkezdtem a védencem lakása felé haladni. A tűsarkú miatt sajgott a lábam. Legszívesebben lekaptam volna a lábamról, és egy bokorba hajítottam volna. De már mondhatni józan voltam, szóval nem vetemedtem ehhez hasonló őrült ötletekhez.
  Tizenöt perccel később Jongin lépcsőházának ajtajánál álltam. Idegesen tördeltem az ujjaimat, és hezitáltam, hogy felcsöngessek-e vagy ne. Nem akartam éjnek idején berontani hozzá. El sem tudtam képzelni, hogy mit szólna ahhoz, ha megkérdezném, hogy befogadna-e egy éjszakára.
   Végül úgy döntöttem, hogy nem csöngetek. Eszembe jutott az ajtó kódja. Gondoltam, felmegyek a főnökömhöz, és hallgatózok kicsit. Aztán majd utána megítélem, hogy jelezzem-e valahogyan, hogy itt vagyok.
   Kinyitottam a nyikorgó ajtót, és besurrantam. Felmentem arra az emeletre, ahol Jongin lakása volt. Megálltam a tömör fa bejárati ajtó előtt, amelyen aranytáblán a Kim Jongin felirat állt. Fülemet óvatosan a hideg fára tapasztottam, és vártam. Azt reméltem, hogy hallok valami neszt, ami alátámasztja azt, hogy a fiú alszik-e vagy sem. 
   De, mikor meghallottam egy vékony női hang éles sikoltozását, rögtön megbántam, hogy reménykedtem.
"Ezt neked Minjung! Most megkaptad..! Nem alszik... De nincs is egyedül... Na, most mégis mihez kezdesz?" 
   Leroskadtam az ajtó mellé, és felhúztam a térdeim. A lábam börtönét lekaptam a lábamról, és magam mellé raktam. Nem zavart, hogy a koktélruhám felcsúszott. A sötét lépcsőházban úgysem volt senki rajtam kívül. 
   Jó volt végre leülni. Még akkor is, ha a padló jéghideg volt. 
   Kellemetlenül éreztem magam, és folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt? Már abban sem voltam biztos, hogy miért jöttem Jonginhoz. Végül is ismertem eléggé. Tudhattam volna, hogy nincs egyedül. Eléggé stresszes időszaka volt. Biztos ez lehetett az oka annak, hogy nem az igazak álmát aludta, hanem egy cérnaszál vékony hangú nőt döngetett. 
   Egyre sűrűbben hallottam  zajokat a lakásból. És ez éppen elég volt nekem ahhoz, hogy szedjem a sátorfámat, és tovább álljak. A tűsarkúmat a kezembe fogtam, és nehéz léptekkel ballagtam le. A bejárati ajtó hangosan csapódott be mögöttem, miután kiléptem a hideg éjszakába. Mintha az ajtó is tudatni akarta volna velem, hogy hívatlan vendég vagyok. 
   Leültem a lépcsőre, és a gyér utcai világításban magam elé meredtem. Fáradt voltam, és sajgott a fejem. Már azt sem tudtam, hogy mit érzek. Dühös voltam, csalódott és zavart. De volt bennem egy másik érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Mindenesetre legszívesebben kitekertem volna a Jonginnál lévő nő nyakát. 
"Ha ő nem lett volna ott, talán már nyugodtan aludhatnék... Nem hiszem, hogy ma este álomra fogom hajtani a fejem." - gondoltam.
   Éreztem, hogy a kútfőm egyre jobban elnehezedik. Felhúztam a térdem, és a homlokom rátámasztottam, majd pár perccel később elszundítottam.
   Nem tudom, hogy hány órát aludhattam. Mindenesetre arra ébredtem, hogy mögöttem az ajtó becsapódik. Kómásan felkaptam a fejem, és már csak azt láttam, hogy egy dühös nő elviharzik az utcán.
   Magamban morogtam amiatt, mert felvertek. A fejemet visszahajtottam a térdemre, remélve, hogy még egy kicsit tudok aludni. Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó, és valaki megszólalt mögöttem:
  - Minjung? Te meg mit keresel itt? 
   A hang hallatán összerándult a gyomrom. Hátrakaptam a fejem. Mögöttem Jongin állt, és eléggé meglepettnek tűnt. Egy kigombolt ing, és egy szakadt farmer volt rajta. A nadrágja alól pedig kikandikált fedetlen lába.
  - Magam sem tudom. De attól tartok, hogy ma nem tudok bemenni dolgozni - feleltem, majd ásítottam egyet.
   Lassan feltápászkodtam, és közben a lépcső mellett lévő korlátba kapaszkodtam. Eléggé szédültem. 
  - Ha ilyen állapotba jönnél be a céghez, haza is küldenélek - csóválta meg a fejét.
  - Attól tartok, ez nem lehetséges. Jelen pillanatban hajléktalan vagyok - vontam meg a vállam.
  - Mi van?  - nézett rám értetlenül.
  - Ne nézz már így rám! Taemin felkapta a vizet, és holnap mehetek a cuccaimért - magyaráztam keserűen.
   Nem tudtam elhinni, hogy Taemin képes lenne csak úgy kitenni a lakásából. Ráadásul egy ilyen nevetséges dolog miatt! Reméltem, hogy mihamarabb tudok beszélni Moon nénivel. Valami azt súgta, hogy ő tudna nekem segíteni. 
  - Aha, és ezért te itt dekkolsz a lépcsőház előtt. Minjung, komolyan, annyi eszed nem volt, hogy bekéredzkedj hozzám? - Frusztráltan a kócos tincsei közé túrt.
  - Ahogy láttam, vendéged volt. - A fejemmel a imént elment nő után intettem, mire a fiú megforgatta a szemét.
  - Igen, és emiatt te itt fagyoskodtál... Abszolút a legjobb megoldás - jegyezte meg ironikusan. Már éppen szólásra nyitottam a számat, de megelőzött. - Itt fejezzük ezt be! Szóval, bejössz vagy sem?
   Bólintottam, mire kinyitotta előttem az ajtót, és betessékelt. 
   Megnyugtató volt, hogy az este további részét nem egy lépcsőn bóbiskolva kellett töltenem. Viszont rossz érzés volt látni, hogy Jongin nem változott semmit. Azt hittem, hogy Sora megváltoztatta, de úgy látszik, az csak átmeneti állapot volt. Mindenesetre szinte már undorodtam tőle, mikor eszembe jutott, hogy eddig miket művelt egyes nőkkel. Próbáltam minden emlékemet kitörölni, de sok olyan dolgot láttam a védencem élete során, amiket nem tudok elfelejteni. 
   Jongin betessékelt a lakásába, és a hálószobába ment.
  - Egy kicsit maradj kint, jó? Kicsit rendbe teszem a szobát.
   Megforgattam a szemeim.
  - Inkább alszom a kanapén... - mondtam.
  - Hát jó... De azért nézd meg, hogy nem maradt-e valami nyom az előző nőtől - vonta meg a vállát, én meg vágtam a fintort.
"Szóval a kanapén csinálták... Kár, hogy mondta. Most, hogy tudom, képtelen lennék ott aludni." - gondoltam.
  - Inkább az ágyat választom - motyogtam, Jongin meg elvigyorodott.
  - Tudtam én, hogy végül jól fogsz választani. - Kacsintott. 
   Húsz perccel később Jongin egyik pólójában feküdtem az ágyon. Jó volt végre kényelembe helyezni magam. Már éppen azon voltam, hogy álomra hunyjam a szemeim, amikor nyílt az ajtó, és a főnököm jött be rajta.
  - Mielőtt elalszol, lenne néhány kérdésem! - Ő is hanyatt feküdt az ágyon, és felém fordult.
   Az arca még a félhomályban is tökéletesnek tűnt. Nem tudtam megérteni, hogy hogyan lehet egy férfi ilyen szép.
  - Miért ültél a lépcsőn egy koktélruhában? - kérdezte.
   Tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy leginkább az érdekli, hogy miért volt rajtam koktélruha.
  - Chanyeolnál voltam házibuliban - feleltem, mire felszisszent.
  - Bántott? - kérdezte feszülten.
  - Akkor nem lennék itt - feleltem kurtán. - Mondjuk, bánthatott volna. De ráhúztam a lábára az ajtót, és elrohantam. És... Ugye te nem fogsz bántani? 
   Jongin mérgesen ráncolta össze a szemöldökét.
  - Miből gondolod, hogy én valaha is bántanék valakit? 
  - Egy kismadár csiripelte... És a nemrégiben elmenő nő is alátámasztotta. Eléggé dühösnek tűnt...
  - Rendben, beismerem, nem élek túlzottan jó életet. De ez nem jelenti azt, hogy minden szembejövő nőnek nekiesek. Az a csaj pedig azért volt felhúzva, mert megkérdezte, hogy itt hagyhatja-e a telefonszámát, mire én azt feleltem, hogy felesleges, mert úgysem hívnám fel. Ezen felkapta a vizet, és lelépett. De tulajdonképpen nem is bántam. Tudod... Valamilyen különleges okból azokat, akiket ismerek és közel állnak hozzám, nem tudom bántani. Legtöbbször csak olyan nőket hozok haza, akiket bárokban szedek fel, és a nevüket sem tudom - magyarázta, de közben nem nézett rám. 
   Akaratlanul is elmosolyodtam. Jó volt hallania szavait.
  - Szóval közel állok hozzád? - kérdeztem óvatosan.
  - Igen - suttogta, de még mindig nem mert rám nézni. - Biztos vagyok benne, hogy valaha már találkoztunk. És abban is, hogy jóban voltunk. De az egészben az az ijesztő, hogy gyerekkoromból emlékszem rád... Ebben pedig az az ijesztő, hogy ugyanígy néztél ki, mint most. De ki tudja..? Lehet, hogy emlékezetkiesésem van...
   Soha nem hittem, hogy Jongin emlékezni fog rám. Azt tanították nekem, hogyha egy gyerek elér egy bizonyos kort, nem látja többé az őrangyalát, és minden emlékét elveszti vele kapcsolatban. Akkoriban lemondtam róla, hogy valaha is képes leszek beszélni a védencemmel. És mégis sikerült. Egy őrangyal számára pedig talán ez jelenti a legnagyobb örömöt. 
   Nem akartam letagadni, hogy Jongin rám emlékszik, ezért nem szóltam semmit. Valahol mélyen a szívemben azt kívántam, hogy a fiú jöjjön rá, hogy pontosan ki is vagyok. De egyben féltem is. Nem tudtam, hogy Jongin hogyan reagálna arra, ha megtudná, hogy én vagyok az őrangyala.
   Pár percig csendben feküdtünk. Éreztem a fiú tekintetét magamon, amint méreget. Lopva felé néztem. Láttam a szemében, hogy sok kérdése van még hozzám, de olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam volna ésszerűen válaszolni semmire sem. Éppen ezért megszólaltam:
  - Holnap lesz egy fontos meetinged. Nem kéne aludnod?
   Jongin elnevette magát, és legnagyobb meglepetésemre magához húzott. Az ő teste mellett az enyém aprónak és törékenynek tűnt. Az állát a fejem búbjára fektette, és a karjait a derekam köré fonta. Ez a gesztusa egyszerre megmosolyogtatott és meglepett. Amióta Jongint ismertem, még soha senkivel nem csinált ilyet. Viszont, mikor kicsit volt, az anyja így altatta el. Mellé feküdt, az állát a feje tetejére rakta, és szorosan magához ölelte. 
  - Néha úgy érzem, hogy az életem el sem tudnám képzelni nélküled. Alig ismerlek, de mégis úgy érzem, mintha mindent tudnék rólad, Minjung. Néha olyan érzésem van, mintha egy földre szállt angyal lennél - mondta, és álomra hunyta a szemeit.
"Ha tudnád, hogy mennyire igazad van!"



  

Chapter 7

·٠•ღ  Változások ღ•٠·

   Jongin irodája előtt álltam. Kezeimben egy piros mappát szorongattam, aminek súlyától a végtagjaim már zsibbadni kezdtek. 
   Immár két hét is eltelt azóta, hogy a védencem felajánlotta nekem, hogy legyek a személyi asszisztense. De igazából csak ma kezdtem el dolgozni. Eddig csak gyakorlatoztam. Mivel nem volt semmilyen végzettségem vagy gyakorlatom, eltelt egy kis időbe, amíg mindent elsajátítottam. Mindenesetre hálás voltam az Égnek, amiért megadatott nekem ez a lehetőség.
   Két hete kaptam egy levelet Chentől. Amikor megláttam, a bensőmet valami melegség járta át. Az emberként töltött életemben el is feledkeztem arról, hogy Chen minden lépésemet nyomon követi, és, ha nagy szükségem van rá, ő mindig segít. 
"Elintéztem, hogy bekerüljél különböző intézmények rendszereibe. Muszáj volt elintéznem, hogy legalább valami bizonyítékod legyen, hogy megszülettél. 1993. március 21-én születtél Ulsanban. A vértípusod B-s. Az apád Kang Minwoo. Kiskorodban egy utcai étkezdét üzemeltetett, de csődbe ment. Iskolai végzettsége nincs. Édesanyád Lee Hyemi, varrónő. A családotokban egy ideig csak ő keresett pénzt, ezért sokat kellett nélkülöznötök. De nem lenne jó, ha túl sokat kérdeznének a szüleidről. Nagy lenne az esélye, hogy lebuknál. Ezért azt tudnám tanácsolni, hogy játszd el, mintha kaptál volna egy telefonhívást a rendőrségről. És mondd azt, hogy a szüleid egyik este nyomtalanul eltűntek, és arra gyanakszanak, hogy a tengerbe fulladtak. Akkor már mondhatnád azt, hogy túl fájdalmas neked a szüleidről beszélni, és nem is akarja őket majd meglátogatni senki. Szerintem ez így egy jó ötlet lenne, de, ha te máshogy látod, akkor tégy, ahogy neked megfelel. Amúgy személyigazolványt és iratokat úgy tudsz szerezni, hogy bemész a rendőrségre, és bejelented, hogy ellopták. A rendszerbe minden adatot bevittem, amire szükségük lehet, és ilyen esetben fognak neked csinálni mindenből újat. Így már tudod magad igazolni. 
Sok szerencsét: Chen" - írta a levélben. 
   Tegnap megkaptam az irataimat is. És Taeminnek sikerült elsírnom a bánatom, miszerint a szüleim valószínűleg meghaltak. Igaz, ezek elérésének érdekében hazudnom kellett. Nem is egyszer, de úgy voltam vele, hogy muszáj megtennem. Nem engedhettem, hogy valamikor is kiderüljön, hogy nem is vagyok voltaképpen ember. 
   Már egészen kezdtem megszokni az életem. Taemint is egyre jobban megismertem. Sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint hetekkel ezelőtt. Olyanná vált számomra, mintha a bátyám lenne. Még akkor is, ha kettőn közül én vagyok az idősebb. 
   Jonginnal pedig minden nap találkoztam. Jó volt a közelében lenni. Még akkor is, ha Mr. Kimnek kellett szólítanom, és rengeteg dolgot kellett helyette elintéznem. Volt, amikor azt sem tudta, hogy milyen feladatot adjon nekem, csak maga mellett tartott. Minden reggel nyolcra behívott, de ténylegesen csak kilenckor kezdtem dolgozni. Ma reggel is egy privát megbeszélése volt, ezért én az ajtó előtt várakoztam a elég nehéz dossziéval megterhelve. 
   Már negyed órája egymagamban álltam, mikor eszembe jutott valami. Eddig csak egyszer vezetett körbe Jongin a cégnél. Én pedig jóformán senkit nem ismertem. A védencem irodájához a marketing osztály volt a legközelebb, ezért arrafelé vettem az irányt. Elhatároztam, hogy jobban megismerkedek a munkatársaimmal. 
"Már, ha a nevüket megtudhatnám, az is haladás lenne." - gondoltam. 
   Egy hosszú folyosón kellett végigmennem. Annak a végében volt az úti célom. Viszont mielőtt beléphettem volna a folyosó végét záró üvegajtón, beleütköztem valakibe. A dosszié kicsúszott a kezemből, és nagy csattanással a földre esett. Előttem egy fiatal lány állt. Rövid, fekete haja volt, és nagy mogyoróbarna szemei. Ijedten nézett rám, majd a földön heverő dossziéra. Gyorsan leguggolt, és felvette.
  - Jesszus, mit cipelsz te? Ebben kövek vannak? - kérdezte, és átadta nekem.
  - Oh, ez a legnehezebb az összes közül. A többi sokkal könnyebb. De ebben nagyon régi dokumentumok vannak. Nem is értem, hogy miért kell ez Mr. Kimnek - motyogtam.
   A lány egy pillanatig mozdulatlanná dermedt, majd hirtelen felragyogott az arca. 
  - A vezérigazgató Mr. Kimre gondolsz? - Bólintottam. - Te jó ég! Te neki dolgozol? Milyen mázlista vagy!
   Meglepetten néztem rá. Nem igazán értettem, hogy mit tart olyan jónak Jonginban. 
  - Ezt miből gondolod? Nem olyan könnyű az asszisztensének lenni...
  - Hah, akkor még nem láttad Mr. Parkot, a marketing menedzsert. Az irodában csak úgy hívjuk, hogy "A Sagwa Szörnye". Én irodai asszisztens vagyok. Nem csak egy embernek az utasításait kell elvégeznem, hanem húsznak. És egész nap mások kívánságait lesni nem egy leányálom. Már simán elmehetnék hivatásos tündérkeresztanyának - magyarázta, és frusztráltan rövid hajába túrt. - Egyébként Ga Boyoung vagyok.
  - Örülök, hogy megismertelek Boyoung! - mosolyogtam rá. - Én Kang Minjung vagyok.
   A lány alaposan végigmért. Több percig cikázott a tekintete a cipőm orra és a fejem búbja között. Majd végül elmosolyodott, és hozzám szólt:
  - Van egy olyan érzésem, hogy ennél a cégnél talán mi vagyunk az egyetlen normális emberek. - Elnevettem magam, mire elvigyorodott. - Ah, de most komolyan! Az egész marketing osztályon egy normális ember sincs. Kívülállónak érzem magam... Na, de egyébként, te mikor jöttél? Eddig nem láttalak itt dolgozni.
  - Oh, csak most vettek fel - feleltem. - De... Nem igazán értem, hogy miért gondolsz mázlistának... - mondtam zavarodottan.
  - Na ne mondd, hogy eddig nem tűnt fel neked, hogy a Sagwanál Mr. Kim a legdögösebb pasi! - Hitetlenkedve nézett rám. - Oh, Istenem! Ha én lehetnék az asszisztense..! - sóhajtott. - Nem rég hallottam egy szóbeszédet, miszerint egyszer Mr. Kim egy meetingen volt. A teremben viszont elromlott a légkondi, és majd' megsültek a bent lévők. A vezérigazgatónk pedig egyszerűen fogta magát, és kigombolta az ingét. Aztán a meeting végéig így ült. Oh, hogy én mit meg nem adnék azért, hogy lássam Mr. Kimet ing nélkül..!
   Visszafojtottam a nevetésem. Valóban tavaly augusztusban megtörtént ez az eset. Azzal a különbséggel, hogy a meeting vezetője megköszörülte a torkát, és nyomatékosan rászólt Jonginra, hogy moderálja magát. Na, meg a történet annyiban is hibádzott, hogy a teremben ült egy szép hölgy. Egy ideig szemeztek Jonginnal, majd a védencem az egyedi csábítási módszerét alkalmazta... Vagyis, neki állt vetkőzni. De ezt inkább nem mondtam el Boyoungnak.
  - Ha nagyon akarod, akkor beírlak a határidőnaplójába - mondtam neki visszafojtott vigyorral, és előkaptam a noteszem, amibe Jongin teendőit szoktam írni. - Vetkőzés Ga Boyoung előtt - mondtam, miközben írtam. 
  - Jesszus, te komolyan beírtál? - elképedve nézett rám, és kikapta a kezemből a noteszt. - De jó is lenne! 
   Sóhajtott egyet, majd kikapta a kezemből a tollat, és átfirkálta, amit az imént írtam. 
   Ekkor a marketing osztályból egy mély hang ordítása hallatszott:
  - Boyoung, merre van a kávém?!
   A mellettem álló lány megforgatta a szemét, és felhorkant.
  - Biztos lába kelt... - motyogta. - Máris viszem, Mr. Park! - kiáltotta vissza, majd hozzám fordult. - Na, mennem kell. Úgy látszik Mr. Hozd-a-kávém-de-rögtön kezd türelmetlen lenni... Majd még találkozunk! És... Ha netán egy meeting során látnád Mr. Kimet szétgombolt inggel, akkor azonnal értesíts! - Kacsintott, és elsietett.
   Én meg csak tovább álltam a marketing osztály üvegajtaja előtt, és lelki szemeim előtt felvillant Jongin félmeztelen teste. A gondolattól pedig hirtelen zavarba jöttem.
"Jézusom! Eddig huszonegy éven keresztül láttam Jongint meztelenül is... De eddig még soha nem hozott zavarba... Ahh, az emberek olyan furák!" - gondoltam, és frusztráltan a hajamba túrtam.
   Hirtelen két óriási tenyeret éreztem meg a vállaimon. A testemet borzongás járta át, és ijedtemben megugrottam. Mögülem halk kuncogást hallottam. Megfordultam. A szememmel egy vonalban egy sötétkék nyakkendő volt. Felemeltem a tekintetem, és megláttam az előttem pajkosan vigyorgó Chanyeolt. Jongin egyik régi barátjaként ismertem, de soha nem tudtam igazán kiigazolódni rajta, ezért pedig túlságosan idegen volt számomra.
  - Szia! Én Park Chanyeol vagyok, a marketing menedzser. - "Áh, szóval ő az, akit Boyoung annyira utál..." - Te biztos Minjung vagy. Jongin már mesélt rólad.
  - Örülök, hogy megismerhetem Mr. Park! - bukott ki belőlem, mire a fiú elkezdett nevetni. - V-valami rosszat mondtam? - kérdeztem csodálkozva.
  - Hívj csak Chanyeolnak! Neked nem vagyok a főnököd, szóval nem kell Mr. Parknak hívnod. 
   Bólintottam, ő pedig a szemeivel végigmért. Kicsit feszengni kezdtem, de szerencsére Chanyeol hamar abbahagyta a testem mustrálását. 
  - Nagyon alacsony vagy - bökte ki. 
  - Te meg nagyon magas - vágtam rá. - Szerintem simán elmennél Szöul új felhőkarcolójának. - Erre elnevette magát, és megsimogatta a fejem.
   Ezután Chanyeol elhallgatott. Pár perig csendben álltunk egymással szemben. Már éppen szólásra nyitottam a szám, mikor megelőzött:
  - Pénteken házibulit tartunk. Néhányan lesznek ott a cégnél, és egypár haver is jön. Nincs kedved neked is eljönni? 
   Majdnem kapásból rávágtam, hogy "Boyoung is jön?", mikor eszembe jutott, hogy ezt a kérdésemet Chanyeol nem igazán díjazná. Ahogy láttam, kettejük között nem igazán volt jó a kapcsolat. 
  - Mr. Kim is ott lesz? - kérdetem rövid gondolkodás után.
  - Azt mondta, hogy jön. Ő egy ilyen eseményt soha nem hagyna ki - felelte. - Akkor rád is számíthatok?
  - Igen, megyek - feleltem meggondolatlanul.
  - Rendben, akkor, ha pénteken kilencre érted megyek az megfelel? - kérdezte, mire bólintottam. 
   A noteszemből kitéptem egy lapot, és ráfirkantottam a címem, valamint az új telefonszámom.
   Boldogan elvette tőlem a papírt, és az öltönye zsebébe csúsztatta. Ezután enyhén elfordította a fejét, és az arckifejezése fanyarrá vált. Követtem a tekintetét, és megláttam, hogy Boyoung közeledik felénk.
  - Nagyszerű, Boyoung! Több, mint félórával azután, hogy kértem egy kávét, meg is kaptam - ironizált Chanyeol. - Esküszöm, hogy ezzel a lenyűgöző teljesítménnyel még egy gyorsasági versenyre is benevezlek!
  - Elnézést, Mr. Park! Csak közbejött egy-két dolog... - felelte Boyoung lesütött szemmel.
  - Lemerném fogadni, hogy már megint a portásfiúval flörtöltél. - Chanyeol nemtetszően megrázta a fejét. 
  - Dehogy! - vágta rá a lány. - Máskor nyugodtan álljon csak be a portára! 
  - Aha, szóval a portásfiú helyett velem akarsz flörtölni... Értem én - mondta a fiú kaján vigyorral, majd kivette Boyoung kezéből a kávét, és visszament dolgozni.
  - Utálom ezt a pasit..! - sziszegte a lány, és követte a főnökét.
   Miután egyedül maradtam, elnevettem magam. De a mosoly egyből leolvadt az arcomról, amikor megláttam, hogy fél órája Jonginnál kéne lennem. Gyors tempóban kezdtem haladni, és lihegve bebotorkáltam az irodába.
  - Elnézést a késésért Mr. Kim! - Bőszen hajlongani kezdtem, és közben rá sem néztem a főnökömre. De, amikor felnéztem, látta, hogy a főnököm nincs is az irodájában.
"Te jó Ég! Hogy én milyen szerencsétlen vagyok!"
   Hirtelen kuncogást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és a teáját kortyolgató Jonginnal álltam szemben. 
  - Nem illik a főnökének háttal bocsánatot kérni! - mondta, és a hangjából éreztem, hogy a nevetését próbálta visszatartani. 
  - E-elnézést Mr. Kim! - dadogtam, és lehajtott fejjel álltam. 
  - Semmi baj! Na, akkor álljunk neki a munkának! Elkérhetném azt a mappát, amiért elküldtem?
   Esetlenül felé nyújtottam, amit kért. Az íróasztala felé sétált, és beledőlt az asztal mögött lévő nagy, fekete bőr forgószékbe. Én mellette álltam, és minden mozdulatát figyeltem. 
   Egy gyors mozdulattal kinyitotta a piros mappát, és megvizsgálta a tartalmát. Közben a bal kezét a szék karfájára helyezte, és a fejét megtámasztotta. A szemöldökét olykor-olykor összehúzta, és volt, amikor frusztráltan a hajába túrt. Csak akkor vettem észre, hogy nincs rajta öltöny. Az ige ujjait pedig feltűrte.
   Már egy ideje bámultam, mikor megláttam, hogy a nyakkendője felé nyúl, és leveszi. Az asztalra dobta, majd elkezdte kigombolni az ingének a felső gombjait. Nagyot nyeltem, és zavaromban másfele kezdtem nézni. 
   Egészen meglepett a viselkedésem. Amíg angyal voltam, soha nem zavart, ha Jongint netán meztelenül láttam. Viszont emberként már nem ez volt a helyzet. És el kellett ismernem, hogy a főnököm egy feltűrt ujjú, félig kigombolt ingben és összetúrt hajjal igazán vonzó volt.
"Nem mintha máskor nem nézett volna ki jól... Jesszusom, miket gondolok!"
  - Valami baj van, Minjung? - kérdezte a főnököm. Próbált meglepettnek tűnni, de én világosan láttam a szája sarkában megbúvó vigyort.
  - D-dehogy! - dadogtam. - E-elnézést Mr. Kim! Megbocsát egy pillanatra? Ki kell mennem a mosdóba! - Bólintott, én pedig a úgy hagytam el az irodát, mintha puskából lőttek volna ki. 
   Az egyik mosdókagyló peremébe támaszkodtam, és a tükörbe bámultam. Az arcom enyhén ki volt pirulva. mintha magamra kentem volna pár réteg pirosítót. 
   Nem tudtam, hogy mi ütött belém. Amint megláttam Jongint vetkőzni, beugrott elém egy kép a fiúról zuhanyzás közben. Ez pedig még jobban zavarba hozott, mint az, hogy láttam a fiú mellkasának egy részét, és a karján a kidagadó ereit. 
   Ilyenkor tudtam a legjobban gyűlölni azt, hogy angyal voltam. Mert akkor még olyan dolgokat láttam, amik akkor hidegen hagytak, de így utólag elvörösödök a gondolatuktól is.
   Miután kellően megnyugodtam, és a Jonginról megmaradt meztelen képeimet is elástam az agyam mélyére, visszaindultam. A védencem ugyanott volt, mint amikor eljöttem. A fejét felkapta az ajtó nyitódására, és amint meglátott, féloldalas mosolyra húzta az ajkait.
  - Elég sokáig voltál távol, Minjung. Már kezdtem azt hinni, hogy lehúztad magad a WC-n -nevette el magát.
  - Oh... hát... csak... - motyogtam zavaromban, de semmi értelmes nem jutott eszembe. - Szerencsére nem húztam le magam...
"Na jó! Ennél nagyobb ökörséget nem is mondhattam volna... Miért nem tudom befogni a számat, mikor nagyon kéne?" - Gondolatban osztottam magamnak a pofonokat. 
   Jongin próbálta visszatartani a nevetését.
  - Tényleg szerencse... Tudod, nemrég egy emberevő szörnyeteg költözött be a csatornarendszerbe. De csak nőket eszik, mert ők hosszabb ideig végzik a dolgukat, és őket könnyebben el tudja kapni - mondta Jongin, és próbált komoly maradni. De amint meglátta, hogy én nevetésben török ki, ő sem bírta tovább magában tartani a feltörekvő kacajait.
  - Ezzel arra akart utalni, hogy a nők túl sokáig vannak WC-n? - kérdeztem, miután a nevetésem csillapodott.
  - Nem véletlenül van az, hogy a női mosdók előtt mindig áll a sor, míg a férfi mosdóban mindig van hely - felelte. - Oh, és Minjung! Meg akartalak kérni, hogy a holnapi és a holnaputáni megbeszéléseimet napold el!
   Kinyitottam a noteszem, és gyorsan végigfutottam.
  - De Mr. Kim, holnap megbeszélése lesz a RJ Group igazgatójával. Már hónapok óta húzzák ezt... És holnapután lesz egy fontos meetingje is... 
  - Nem baj. Ha az RJ Group nem érti meg, hogy el akarom halasztani, akkor kérlek közöld velük, hogy nem akarok velük szerződést kötni. A meetinget pedig eltolhatjuk. Még csak hétfő van. Kedden és szerdán otthon akarok dolgozni. Nincs kedvem bejönni.
"Ahogy ismerlek, otthon nem fogsz dolgozni..."
  - Rendben Mr. Kim! De... Akkor én holnap hova menjek dolgozni? - kérdeztem zavartan. 
  - Hát... nem maradhatok asszisztens nélkül... Te is jössz velem dolgozni! Hétre várlak!
  - H-hétre? - kérdeztem meglepetten. - Az... nem túl korai kicsit?
  - Igazad van. Felajánlok neked két lehetőséget. De csak, mert arany szívem van. - "Ha neked arany szíved van, akkor én még mindig angyal vagyok... Túl jól ismerlek,Jongin!" - Szóval, az első lehetőség, hogy reggel hétre eljössz hozzám. A második, az az, hogy nálam alszol.
   Nagy szemekkel meredtem a fiúra. Nem igazán tudtam, hogy mit feleljek. Jó lett volna újra a védencem lakásában lenni, mint régen. De egyre jobban felfigyeltem arra, hogy változok. Egyre emberibb érzéseim lettek, és lassan már nem az angyali feladataim voltak nálam a mérvadók. Egyre inkább előtérbe került a saját testi épségem. És ez elszomorított. 
"Még mindig őrangyal vagyok... De már nem is érzem annak magam" - gondoltam, és éreztem, hogy a mellkasomban egyre jobban nő a fájdalom.
   Jongin pedig továbbra is a válaszomra várt. Hirtelen pedig csak ennyit tudtam kinyögni:
  - Taemin valószínűleg nem engedné... 
   A főnököm elfintorodott, és felkapta az íróasztalról a mobilját. Párat húzott az érintőképernyőn, és elém tolta:
Ma este nem tudok átmenni. A nagyinál alszom. Taemin

  - Ne mondd, hogy olyan nagyon-nagyon függsz Taemintől! Na meg... Biztosra veszem, hogy te is tudod, hogy ma nem alszik otthon. Úgysem tudná meg, ha netán nálam alszol. Ha mégis tudomására jut, akkor vállalom a felelősséget - mondta Jongin, mire elgondolkodtam. Vagyis... Csak próbáltam gondolkodni, de az agyam olyan volt, akár egy szivacs. Nem tudtam nagy hasznát venni. 
  - Rendben, nálad alszom - feleltem végül.
  - Remek! - mosolyodott el. - Nem tudom, hogy ettél-e ebédet, de már három óra van. 
   Már éppen azon voltam, hogy rávágjam, hogy "Nem vagyok éhes.", mikor a gyomrom megkordult.
  - Szóval még nem ettél... Nyugodtan menj csak haza! Hatra érted megyek, jó? - kérdezte, mire bólintottam. 
   Sietve elhagytam az irodát, és siettem a buszra. Viszonylag hamar otthon is voltam. Túlságosan aggódtam amiatt, hogy hatra indulásra készen legyek. Olyannyira siettem, hogy két órát ültem a kanapén, és az órát bámultam. Végül hat óra után öt perccel csengettek. Gyorsan odapattantam a kaputelefonhoz. 
  - Igen? - szóltam bele.
  - Jongin vagyok. Lejössz vagy lehozzalak? - kérdezte, és éreztem, hogy mosolyog.
  - Máris ott vagyok! - feleltem, és gyorsan a kezembe kaptam a táskám.
   Nem tudom, hogy miért lettem hirtelen szétszórt. Talán Jongin miatt. De lehet, hogy csak rossz napom volt. Mindenesetre kétszer is vissza kellett gyalogolnom. Egyszer, mert nem zártam be az ajtót. Másodszor, mert a zárban hagytam a kulcsot. 
"Minjung, Minjung... Hozod a formád..." - motyogtam magamban. 
   Végül fél hétkor sikeresen el tudtunk indulni. Jongin komoly arccal ült a volán mögött, de mikor azt hitte, hogy nem figyelem, láttam, hogy halványan elmosolyodott. 
   Nem sokkal később meg is érkeztünk Jongin lakásába. Mintha csak haza mentem volna. Érkezésünkre Jongin három kutyusa megrohamozott minket. Úgy dörgölőztek nekem, mintha a gazdájuk lennék. Próbáltam kicsit csitítani őket, nehogy a főnököm észrevegye, hogy a kutyái milyen közvetlenek velem. Pedig ők általában nehezen barátkoztak meg ismeretlenekkel.
  - Látom tetszel a kutyáimnak - mosolygott rám Jongin, én pedig lesütöttem a szemem.
   A fiú a szobája felé vette az irányt. Én pedig a nappaliba mentem, és leültem a nagy bőrkanapéra. Monggu felugrott az ölembe, és simogatást követelt. Megadtam neki, amit kért. Egészen addig, amíg a védencem vissza nem tért. Akkor a kutya kiugrott az ölemből, és a gazdájához szaladt. Én is felpattantam a kényelmes bőrről, mikor eszembe jutott, hogy milyen udvariatlan voltam.
  - Elnézést, Mr. Kim - hajoltam meg bocsánatkérően.
  - Csak nyugodtan érezd otthon magad - felelte, és felvette a lábánál ugráló Monggut. - És nyugodtan hívj csak Kai-nak. Nem kell annyira udvariasan beszélned.
"Kai... Még soha nem hívtam így..."
  - Öhm... És... Hol fogok aludni? - kérdeztem zavartam, mert tudtam, hogy Jonginnak csak egy hálószobája van. 
  - Két lehetőséged van. Az egyik, hogy a kanapén alszol. A másik, hogy az ágyamban.
   Szavai hallatán zavarba jöttem. Annyira különös hangon mondta azt, hogy "az ágyamban", hogy teljesen belepirultam. 
  - Hát... Én... - hebegtem, de nem tudtam mit felelhetnék.
  - Hogy mondtad? - kérdezte hangosan, és közeben a kezét a füle elég rakta tölcsérként. -Velem akarsz aludni az ágyban? Rendben! 
   Éreztem, hogy az arcom még forróbb lesz. De nem tudtam semmit sem kinyögni, csak akkor, amikor Jongin már elment.
  - Nem lehetne inkább a kanapé? - suttogtam magam elé.
   Jongin mindig is agyafúrt volt. És amit akart, azt valamilyen módon mindig megszerezte. Ezt tudva pedig azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy előbb-utóbb úgyis a franciaágyban kötöttem volna ki.
"Nem baj... Legfeljebb lelököm az ágyról." - gondoltam.
   Egy órával később a kanapé két végén ültünk. Valamilyen filmet néztünk, de nem igazán figyeltem oda rá. Elvesztettem a fonalat, amikor egy nőt belelöktek a folyóba. Aztán csak arra kaptam fel a fejem, amikor a szobát erotikus nyögések töltötték be. Ijedten kaptam a fejem a tévé képernyője felé, de amint megláttam, hogy mi megy benne, inkább elkaptam a tekintetem. Lopva Jonginra néztem, aki féloldalasan vigyorgott rám. Mint egy farkas az áldozatára. Nagyot nyeltem. 
   Hirtelen megcsörrent mellettem a mobilom. Ijedtemben megugrottam, és gyorsan a telefonom kijelzőjére pillantottam.
  - Ki az? - kérdezte Jongin érdeklődve.
  - Csak Taemin - feleltem, majd felvettem.
  - Szia, Minjung! - szólt bele Taemin. - Otthon vagy?
   Szavai hallatán ledermedtem. A torkom kiszáradt, és szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta egy hang sem. Segítségkérően Jonginra néztem, de ő csak megvont a vállát.
  - Igen... Hol máshol lennék? - nevettem kínosan.
  - Végül is igazad van... Csak volt egy olyan érzésem, hogy Jonginnál vagy, de akkor megnyugodtam.
  - Egyébként, miért hívtál? - kérdeztem félve.
  - Ja, csak arra akartalak megkérni, hogy menj ki a konyhába. Az étkezőasztalon hagytam egy papírt. Egy telefonszámot írtam rá. Le tudnád diktálni nekem? 
   Egyre jobban bepánikoltam. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Az ajkaim remegtek, a kezem pedig görcsösen szorította a mobilom.
  - Mit mondott? - suttogta Jongin, mire én kicsit távol raktam magamtól a telefont.
  - Azt akarja, hogy menjek ki a konyhába. Egy telefonszámot kellene bemondanom neki - feleltem alig hallhatóan.
   A fiú idegesen kifújta a levegőt, és a kanapé bőrjén kezdett dobolni. Ahogy láttam, ő is ugyanolyan tanácstalan volt, mint én.
  - Öhm... Nem látok itt semmilyen papírt sem - mondtam a telefonba kissé remegő hangon.
   Taemin egy nagyot sóhajt.
  - Pedig világosan emlékeztem, hogy oda raktam. Egy kicsi papírfecniről van szó, aminek a szélét tollal összefirkáltam. Biztos, hogy nincsen ott? - kérdezte reménykedve.
  - Igen, itt nyomát sem látom - vágtam rá egyből, majd behunytam a szemeim, és magamat átkoztam, amiért ilyen hevesen vágtam rá a választ.
  - Oké, értem. Akkor fél óra múlva ott vagyok. A házkulcsomat bent felejtettem a munkahelyemen. Majd kérlek engedj be!
   Azt hittem, hogy ott helyben fogok elájulni. Egyre nagyobbakat kellett nyelnem, de a torkom csontszáraznak éreztem. Rémülten Jonginra néztem, aki amint meglátta a tekintetem, közelebb jött.
  - Mi a helyzet? - suttogta. 
  - Haza akar menni, és nincs kulcsa. Nekem kéne kinyitnom - feleltem remegő hanggal.
   Nem akartam, hogy Taemin rájöjjön az igazságra. Sikerült már annyira kiismernem, hogy tudjam, hogy nála semmilyen helye nincsen hazugságnak. És, ha rajtakap, hogy valamikor is nem a valósat mondtam, újra rideg lesz velem. És ezt nem akartam. 
  - Mondd azt, hogy beragadt a zár! - mondta Jongin, én pedig megráztam a fejem.
  - Nem jó ötlet. Ezt nem venné be. Mondjuk el az igazat...
  - Rendben, mondjad! - felelte, és már készült is elhagyni a szobát.
  - A-a! Azt mondtad, vállalod a felelősséget, ha lebukunk. Itt a mobilom, intézd el! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, és a kezébe nyomtam a készüléket.
   Jongin idegesen fújtatott, majd végül a füléhez emelte a mobilt:
  - Szia, Taemin! Igen, Jongin vagyok... Áh, tudod behívtam Minjungot a céghez. Még dolgom volt, és a segítségét kértem. Mi? Nem, dehogy! Hamarosan ott leszünk, elviszem. Leteszem - a védencem gyorsan kinyomta a hívást, majd a kanapéra dőlt.
  - Ez nem az igazság volt... - mondtam kissé mérgesen.
  - De ezért talán nem lesz olyan dühös. Ha megtudná, hogy nálam alszol, akkor lehet, hogy lecsavarná a fejem. 
  - De miért?
  - Passzolom. Talán csak félt tőlem. De úgy, hogy tudom, hogy Taeminnel élsz, nem csinálok veled semmit. Túlságosan fontos nekem a barátságunk - magyarázta, és ahogy láttam, a saját őszintesége őt éppen úgy meglepte, mint engem. - Na, de induljunk!
   Bólintottam. Az ajtóhoz siettünk, és felkaptuk a cipőnket. Már éppen kiléptem az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy nem az irodában viselt ruha nem rajtam.
  - De... Kai. Taemin nem hinné el, hogy ebben a ruhában mentem be dolgozni. - A rajtam lévő leggingsre és a hosszú rövid ujjú pólóra mutattam.
   Jongin felsóhajtott, és idegesen bevágta maga után a bejárati ajtót. Miközben a zárral vacakolt, megszólalt:
  - Miért problémázol ennyit? Én vagyok a vezérigazgató... Majd azt mondjuk Taeminnek, hogy már otthon voltál, mikor hívtalak, hogy gyere dolgozni. És mivel már senki nem volt bent a cégnél, azt mondtam, hogy mindegy, hogy mibe jössz. Taemin pedig tudja, hogy mikor már alig vannak bent dolgozni, akkor én mindig átöltözök. Utálok egész nap ingben lenni. 
  - Szerinted ezt el fogja hinni? - kérdeztem kételkedve.
  - Hogyha nem vágsz közben olyan arcot, mint aki a bíróságon van, akkor igen. De, ha észreveszi, hogy milyen rémült vagy, akkor biztos, hogy rájön, hogy mi is a helyzet - magyarázta, és karon ragadott.
   Gyorsan beültünk a fiú kocsijába. Jongin a lehető leggyorsabban vezetett. Ahogy elnéztem, ő is ideges volt. Biztosra vettem, hogy nem akar összeveszni Taeminnel. Mondjuk, mindig is ilyen volt. Utálta a konfliktusokat, ezért igyekezett elkerülni őket.
   Ahogy közeledtünk a lakásunk felé, nekem annál jobban kezdett keveredni a gyomrom. Olyan érzésem volt, mintha rövid életem eddigi minden hazugsága a gyomromban gyűlt volna össze. Legszívesebben elhánytam volna magam. Akkor talán a fojtogtó hazugságok is távoztak volna...
   Arra lettem figyelmes, hogy a motor leállt. Megérkeztünk. Jongin gyorsan körülkémlelt, és ahogy láttam, egyből megakadt a szeme Taemin kocsiján. Felszisszent.
  - Akkor menjünk! Kezdődhet a vérfürdő... - motyogta, majd kipattant a kocsiból. Én pedig követtem a példáját.
   Taemin a lépcsőház ajtajánál állt. Az ajtó előtti lámpa fénye megvilágította az arcát. Nem igazán tudtam semmit sem kiolvasni a tekintetéből.
  - Végre itt vagytok - mondta minden köszönés nélkül. - Kíváncsi lennék, hogy mi miatt dolgozatod Minjungot tíz órakor is - fordult Jongin felé.
  - Holnap fontos tárgyalásom lesz az RJ Group igazgatójával. A szükséges papírokkal viszont nagyon el voltunk maradva. És ami azt illeti, még most sem vagyunk teljesen készen vele.
  - Mégis meddig akarod bent tartani szegényt? - kérdezte Taemin mérgesen.
  - Ígérem, éjfélre otthon lesz - nyugtatta Jongin.
  - Rendben... De többet ne legyen ilyen, oké? - kérdezte, és az arca kisimult. - Mondjuk, ha én otthon vagyok, akkor biztos, hogy nem engedem Minjungot ilyen későn dolgozni. És csak azt ne mondd, hogy azt akartad, hogy nyolcra bemenjen dolgozni!
  - Nyugi, erről szó sincs. Na, de az én részemről ezt a beszélgetést lezártam. Amúgy is azét jöttünk, mert neked olyan nagyon kellett az a nyomorult házkulcs! - morogta Jongin.
   Minden szó nélkül Taemin felé nyújtottam a kulcsot. Ő kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és az egyik kezével beterelt. Viszont, amikor Jongin is készült követni a példánkat, a mellettem álló fiú becsukta előtte az ajtót. Én pedig csak csodálkozva bámultam a védencemre. 
   Taeminnel kettesben gyalogoltunk fel a lakásunkhoz. Csendben. Nem igazán tudtam, hogy miért hallgat. Szerettem volna megkérdezni, hogy neheztel-e rám valamiért, de nem igazán tudtam, hogy hogyan reagálna. Az arckifejezéséből ítélve eléggé fáradt lehetett.
  - Olyan szótlan vagy - törte meg a csendet.
  - Mert talán te olyan bőbeszédű vagy... - feleltem.
   A fiú nem szólt semmit. Az ajtót próbálta kinyitni, de nem igazán jött össze neki. Frusztráltan a hajába túrt, mire én a kulcs felé nyúltam, és megfordítottam.
  - Nem hiszem, hogy fejjel lefelé tartva be tudod dugni a zárba - kuncogtam, mire zavarában ő is felnevetett. - Nagyon fáradtnak tűnsz. Történt valami? - kérdeztem.
   Furcsán nézett rám, és megrázta a fejét.
  - Csak a pincértársam lebetegedett. Ma helyette is dolgoztam. Azt hiszem, hogy ez fáraszthatott le ennyire. - Megvonta a vállát.
   Bólintottam, és az ajtóra mutattam, jelezve Taeminnek, hogy menjen be. Én nem szándékoztam vele tartani. Sietni akartam. Nem volt kedvem a az alvásra szánt időmből sokat feláldozni.
   Taemin pár percig bent volt. Bentről papírok zörgését hallottam, és tompa puffanásokat. Majd végül a fiú jelent meg az ajtóban. Bal kezében egy kis üveget és egy papírcetlit tartott. Becsukta maga mögött az ajtót, és kulcsra zárta. Végül a kis fémtárgyat és a kezében lévő üveget a kezembe nyomta. Kíváncsian megnéztem, hogy mit is adott nekem.
  - Miért hoztál nekem paprika sprayt? - kérdeztem meglepetten.
  - Csak a biztonság kedvéért - felelte kurtán.
   Úgy éreztem, hogy ez a válasz nem elégített ki. Amióta Taeminhez költöztem, a fiú folyton óvott mindentől. Leginkább úgy viselkedett velem, mintha az apám lenne. 
  - Miért féltesz ennyire? 
  - Ah, Minjung, ezt ne most! Szerintem mindketten menni akarunk már - felelte nyűgösen.
  - Addigra elfelejtem ezt a kérdést. Most kell válaszolnod rá! - makacskodtam.
  - Különben mit csinálsz? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában.
  - A legközelebbi szemetesbe hajítom a paprika sprayt - vágtam rá, mire egy nagyot sóhajtott.
  - Oké, meggyőztél. Szóval, az a kérdésed, hogy miért féltelek? - Bólintottam. - Azért, mert nem látom rajtad, hogy fel tudnád ismerni azokat a veszélyeket, amik rád leselkednek. Ulsanban nőttél fel... És azt be kell látnod, hogy Szöul sokkal nagyobb város. És ahogy látom, te tényleg nem fogtad fel a vele járó kockázatokat, amikor ide jöttél. Nem is értem..! Hogy jöhetett egy ilyen lány, mint te, erre a helyre? Úgy, hogy közben nem volt semmid...
  - Mégis miből gondolod, hogy nem tudom felismerni a veszélyt? - szóltam közbe.
  - Az Isten szerelmére, Minjung! Mikor tegnap voltunk bevásárolni, akkor sem tűnt fel neked, hogy az a furcsa férfi nem direkt ejtette le a szemüvegét a kezéből! Miközben lehajoltál, ő letaperolt téged! - sziszegte, és ahogy láttam, nagyobb kedve lett volna ordítani, csak gondolom, nem akart jelenetet rendezni a lépcsőházban.
  - Rossz volt a szeme! Nem látta, hogy hova nyúl - védekeztem.
  - Aha, azt te csak hiszed! Nem láttad a tekintetét..! Pedig azt hittem, hogy oda fog nyáladzani a padlóra... - Már szólásra nyitottam a szám, de ő közbeszólt. - De ehhez nem fűzök hozzá semmit. Csak védeni próbállak, ha már te nem tudod magadat... Ugye megérted? - kérdezte egy kis reménykedéssel a hangjában.
"Majd akkor fogom megérteni, ha azt mondod, hogy azért próbálsz védeni, mert fontos vagyok neked. A sajnálatod nem kell..." - gondoltam.
  - Nem - feleltem, majd sarkon fordultam, és elrohantam.
   Tudom, gyerekes volt a viselkedésem, de semmi kedvem nem volt Taeminnel összeveszni. Ráadásul, ahogy láttam, mindketten eléggé fáradtak voltunk. És én inkább az alvásra voksoltam, mint az összekapásra.
   Jongin a kocsijában ült, és a bejárati ajtót fürkészte. Gyorsan odarohantam hozzá, és bepattantam a kocsiba. 
  - Gyorsan induljunk! - parancsoltam rá lihegve a fiúra, aki egyből engedelmeskedett a parancsomnak.
  - Mire ez a nagy sietség? Ennyire szeretnél már egy ágyban aludni velem? - kérdezte pajkosan, mire vállon taszítottam.
  - Én a helyedben vigyáznék - mondtam vészjóslóan. - Paprika spray van nálam.
   Jongin nyelt egyet, és az útra fókuszált.
  - Te lány! Nagyon nem vagy könnyű eset... - sziszegte, mire én elégedetten elmosolyodtam.
   Az út további részén Taemin szavai jártak a fejemben. Ahogy végiggondoltam a hallottakat, rájöttem, hogy igaza volt. Ha egyedül maradtam volna, valószínűleg Jonginnal már nem élnénk. Hiszen, nem gondolhatom minden emberről, hogy jó szándékai vannak. Ez a védencemre is vonatkozott. Tudtam, hogy legfőképpen le akart fektetni, de őt már ismertem eléggé. És tudtam, hogy hogyan tartsam meg köztünk a távolságot.
   Éppen ezért lehet, hogy mikor már Jongin ágyában feküdtünk, az ágy két végén voltunk. Az ágyba magammal vittem az újonnan kapott védekezési felszerelésemet. Vagyis a paprika sprayt. Jongin nem tűnt túl boldognak. De jól tudtam, hogy csak akkor látnék mosolyt az arcán, ha megadnám magam neki. De mindketten tudtuk, hogy erre hiába vár.
   Már kezdtek leragadni a szemhéjaim. Egy utolsót ásítottam, és éreztem, hogy kezd elnyomni az álom. Viszont Jongin utolsó mondatát sikerült elcsípnem:
  - Minjung... Miért vagy nekem ilyen ismerős?