Chapter 0

 ·٠•ღ Tíz évvel ezelőtt ღ•٠·

   Az eső úgy esett, mintha az égen megnyitottak volna egy csapot. A szél irdatlan erővel fújt, és hátborzongató hangon süvített át a fák levelei között. Több tucat ember vonult esernyőkkel a kezükben. Mind azért gyűltek egybe, hogy Lee Soomint örök nyugalomba helyezzék. Az asszony pár hete hunyt el. A menetet a férje és a fia vezette. A férje, Kim Jongmin az asszony bekeretezett képét vitte. Az eső mosta az arcát, de ő rezzenéstelenül, erős testtartással tűrte. Mellette a fia, Kim Jongin ballagott. A kezében esernyőt szorongatott, és a sírásával küszködött. Nem akarta édesapja előtt elsírni magát. Erős akart maradni.

   A temetés hamar lezajlott. Jongin addig bírta könnyek nélkül. De amikor már minden ember elhelyezte a koszorúját, előtört belőle a keserves zokogás. A földre rogyott, és nagyot toccsant a sárban. Kezeit a talajra helyezte, és a sárba hajtotta a fejét. 

 - Miért hagytál itt? - ordította zokogás közben. - Miért nem maradtál még itt velem? Mit vétettem, hogy az Ég elvett téged tőlem?

   Az egybegyűltek megkövülten nézték a síró fiút. Jongin felemelte könnyekkel áztatott arcát, és a síron lévő képre nézett. Anyja már csak arról a képről nézett rá. A fiú szíve pedig majd' kettéhasadt. Az apja soha nem törődött vele. Az anyja nevelte fel. Az égvilágon hozzá kötődött a legjobban. De ő végleg eltávozott. 

   Jongin lelki szemei előtt megjelentek az anyjával töltött percei. A könnyei továbbra is megállás nélkül hullottak. A kezét kinyújtotta a síron lévő kép felé, és ezt suttogta:

 - Mondd, hogy nem hagytál itt! Kérlek, valami csoda folytán gyere vissza hozzám! - suttogta elcsukló hangon.

Az apja nem nézte jó szemmel a történteket. Odament a fia mellé, és karon ragadta. Felrántotta a sáros földről, és mindenki szeme láttára lekevert neki egy pofont.

 - A temetés előtt megbeszéltük, hogy nem hozol szégyent rám. Mi lett az ígéreteddel? - sziszegte. - Jongin, fel kell fognod, hogy anyád nem él már! Ő már nincs köztünk.

   A fiú szívét már az anyja halálánál egy tőr szúrta át, viszont az apja a mondottakkal ezt a tőrt még meg is forgatta benne. Ezután az apja karon ragadta Jongint, és az egybegyűltekkel elhagyták a temetőt. A fiú még párszor visszanézett, és ezt suttogta:

 - Kérlek vigyázz rám! Maradj velem!

   Jongin egész nap magába fordult. Nem akart kapcsolatot teremteni a körülötte lévő világgal. Alig várta az estét. Azt akarta, hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak. 

   Este a lehető leghamarabb ágyba bújt. De aludni nem tudott. A szívén lévő sebet nem tudta pár nap alatt begyógyítani. Fájó szívvel pedig álom sem jött a szemére.

   Kisírt szemekkel forgolódott az ágyban. Én pedig ott ültem az ágya végében. De sajnos nem látott. Nem is tudott a létezésemről. Én csak az őrangyala voltam. Nem tehettem semmit. Mikor Jongin még kicsi volt, látott engem, és tudott beszélni is velem. De amint nagyobb lett, engem is elfelejtett. Minden velem való emléke eltűnt, kitörlődött a tudatából. Igaz, ő is érezte, hogy soha sincs egyedül, de nem tudott a létezésemről. Ez minden embernél így van. Éppen ezért szeretjük annyira, ha a védencünk még csak páréves. Akkor még látnak minket, angyalokat. De amint kitörlődünk az emlékeik közül, a napjaink unalmassá válnak.

   Egy őrangyal csak a fajtársaival beszélhet. Ez viszont nehezen megy, ha közben figyelni kell a védencünkre is. Mondjuk, én hálás lehetek az angyaltanácsnak, amiért jó családba raktak. Bár, kissé nyomasztónak éreztem eleinte a helyzetet, mert én újonc őrangyal vagyok. Akkor születtem meg, amikor Jongin fogant. Ez már magában is különleges esetnek számított, mert pár száz éve nem született egy őrangyal sem. Előző életeiben Jonginnak más őrangyala volt, nem én. Viszont az az angyal vétett az angyalok törvényei ellen, ezért bezárták egy mély, sötét, elhagyatott tömlöcbe. És mivel Jonginnak ezután nem volt őrangyala, úgy döntöttek, hogy teremtenek egy új angyalt. Ez lettem én. Hivatalosan is a legfiatalabb őrangyal lettem, de nem bántam. Viszont a Kim ház többi lakójának őrangyala több száz éves volt. Ők tanították meg nekem az őrangyalság fortélyait.

   Legfőképpen Kim Joonmyunhoz álltam a legközelebb. Ő Jongin anyjának az őrangyala volt. A legidősebb őrangyalok egyike volt a maga háromezer évével. Vele szerettem a legjobban lenni. Mindig tudott nekem mesélni az emberiség múltjáról. Hiába, ő már megélt egyet s mást.

   De sajnos Joonmyun Jongin anyjával együtt elhagyta a házat. Vagyis, még pár hétig a földön maradnak. Utána mindketten visszamennek az égbe. Jongin anyja újra fog születni, Joonmyun pedig vele tart. Viszont lehet, hogy a nő csak évek múlva jön vissza a Földre, vagy netán a világ másik felére születik le. Számukra folyatódik az élet körforgása.

   Nekem és Jonginnak pedig még jó pár évet át kell még élnünk. Hisz' a fiú még csak tizenegy éves. Még előtte az élet. De amikor ránéztem az ágyban vergődő álmatlan Jonginra, meginogtam. Hirtelen átsuhant az agyamon az, hogyha a fiú nem nyugszik bele az anyja halálába, hamarosan számára is véget ér az élet. Ezt viszont én nem akartam. A gondolatot is gyorsan kiűztem a fejemből.

   Felálltam az ágyról, és közelebb suhantam Jongin fejéhez. Kezeimmel végigsimítottam az arcán. Mikor kicsi volt nagyon szerette, ha ezt csinálom. Azzal a különbséggel, hogy akkor fizikailag érezte, hogy hozzáérek. Most pedig csak a közelségemet érezte.

   Hirtelen azt éreztem, hogy valaki figyel. Hátrakaptam a fejem, és megláttam Joonmyunt és Jongin anyját. A hölgy teste áttetsző volt, tekintete üres. Már teljesen elveszett az emberi mivolta. Csupán a lelke maradt életben, a teste meghalt.

   Felálltam, és közelebb mentem hozzájuk. Joonmyun arcán egy halvány mosoly bujkált. Közelebb jött hozzám, majd az egyik kezét a vállamra tette.

 - Mi lesz Jonginnal? - kérdeztem erőtlen hangon.

 - Sajnos nem tudom. Ezen át kell küzdenie magát. Emlékezz arra, amit tanítottam! Minden ember azért születik le, hogy megtapasztaljon különböző élethelyzeteket. Ha az egyiket leküzdötte, jön a következő megpróbáltatás. És úgy látszik, hogy Jonginnak most az anyja halálával kell megbirkóznia. 

 - De... Ugye te itt maradsz segíteni nekem?

 - Nem lehet. Ki tudja, hogy mikor jövök le újra Soominnel. És az sem biztos, hogy Dél-Koreába fogunk kerülni. A mi útjaink elválnak egymástól. Majd egyszer - kétszer biztosan összefutunk valahol, de nem számíthatsz rám úgy, mint eddig. Ha valami baj van. nem tudok segíteni, de az angyaltanácsban ott van Jihoo. Hozzá bátran fordulhatsz tanácsért. Jól ismerem, biztosan a segítségedre lesz - mondta, és halványan elmosolyodott. 

   Bánatosan bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam a hallottakat. Az én helyemben egy ember elsírta volna magát. Éppen ezért adtam hálát azért, hogy angyal vagyok, és nincsenek érzéseim. Érzések nélkül sokkal könnyebb volt elengedni egy személyt, aki nagyon fontos a számomra.

   Pár másodpercig csendben álltunk egymással szemben, miközben egymást bámultuk. Mondanám azt, hogy elvesztünk egymás tekintetében, de ez nem lenne igaz, Angyalok vagyunk, nekünk nincs lélektükrünk. Minden embernek a szeme az a része, ahonnan minden érzelme tükröződik. Viszont nekünk, angyaloknak nincsen ilyen tulajdonságunk. Nincsenek érzéseink, nem tudunk tapintani, nem vagyunk képesek hazudni sem. Egyszerűen arra lettünk teremtve, hogy segítsük az embereket.

   Gondolataimból Jongin anyjának búval bélelt hangja rázott fel. Joonmyunnal mindketten a fiú ágyánál lebegő hölgyre kaptuk a tekintetünk.

 - Kisfiam, én nem akartalak itt hagyni. Nem állt szándékomban meghalni. Nem akartam ekkora terhet okozni neked. Hidd el, ha tehetném, sírva rogynék az ágyad mellé. De már sírni sem tudok - magyarázta búsan az asszony.

   Megrökönyödve álltam, és nem igazán tudtam, hogy mit tegyek. Még soha nem láttam, hogy miként viselkedik egy szellem a szeretteivel. De ahogy láttam, Joonmyun jártas volt az ehhez hasonló események kezelésében. Közelebb ment az ágyhoz, és a kezeit a nő vállára tette.

 - Figyelj, Soomin! Jongin nem hall téged. Hiába magyarázkodsz neki. És ne érezd magad hibásnak azért, mert itt hagytad a családodat. Ezt meg kellett tenned. Segítened kellett Jonginnak, hogy megtapasztalja, hogy milyen anya nélkül maradni. Meg kell tanulnia kezelni ezt a helyzetet - magyarázta Joonmyun.

 - Én ezt nem értem, Joonmyun! Mi az, hogy az volt a feladatom, hogy meghaljak? Ez nem logikus - csattant fel a hölgy.

 - Akkor megpróbálom elmagyarázni. Szóval, minden ember valamilyen feladattal születik a Földre. És persze azért, hogy különböző élethelyzeteket megtapasztaljon. Jonginnak az a feladtat volt kitűzve, hogy megtanulja kezelni az egyik közelállójának az elvesztését. Te pedig azért születtél le, hogy segíts neki. Meg kellett halnod. Ez így volt megírva.

   A nő arca elkomorult, és lehajtotta a fejét. Gondolom, próbálta megemészteni a hallottakat. De pár másodperccel később kiderült, hogy nem sikerült neki.

 - Ti bolondok vagytok! - csattant fel. - Ugye nem hiszitek el, hogy ezt komolyan elhiszem? Biztos csak álmodok. Igen, ez csak egy rossz álom - győzködte magát. - Hogy is hihettem egy pillanatig is, hogy van őrangyalom? És, hogy itt áll velem szemben. Meg azt, hogy szellem lettem. Nem, ez valósággal képtelenség.

 - Soomin, tudom nehéz ezt feldolgozni, de ez a valóság. És egyébként is választhatsz két lehetőség közül. Az egyik az, amit mi mondunk, hogy negyvenkettő nap után visszamehetsz az Égbe, és újraszülethetsz. A második lehetőség pedig  az lenne amiben egész földi életedben hittél. Akkor viszont a tested és a lelked is föld alatt rohadna. Szerintem te is eltudod dönteni, hogy melyik kecsegtetőbb - mondta zaklatottan Joonmyun.

   A hölgy összepréselte az ajkait, és dühtől forró tekintettel nézett Joonmyunra. Pár másodpercig nem szólalt meg, majd egy kis hezitálás után szólásra nyitotta ajkait:

 - Tudod, nem könnyű senkinek sem megemészteni azt, hogy egész életében hazudtak neki a halállal kapcsolatban. Az pedig egyenesen sokkolt engem, mikor a halálom után egyszerűen megjelentél előttem, és közölted, hogy te vagy az őrangyalom. Nem is tudom, hogy mi lett volna a legjobb reakció a részemről.

   Joonmyunon láttam, hogy nem igazán tud mit szólni az elhangzottakhoz. Idegesen harapdálni kezdte ajkait, és elmélyedt a gondolataiban. Nem sokkal később tekintete az ágyban álmatlanul forgolódó Jonginra tévedt. Közelebb suhant, majd tekintetével elkezdte a fiú arcát figyelni. 

 - Soomin, tudom, hogy szeretnél itt maradni a fiaddal, de hidd el, azzal mindkettőtökre csak bajt hoznál - szólalt meg, de még mindig Jongint figyelte.

 - Mégis miért? - lépett az ágy mellé összefont karokkal a nő.

 - Azért, mert, ha te itt maradsz, Jongin energiáját kell elszívnod. Tudod, sokan döntöttek eddig úgy, hogy itt maradnak a Földön a szeretteikkel. De ezeknek az eseteknek a nagy részének az lett a vége, hogy szegény szerencsétlen ember - akiből a szellem táplálkozott - nem bírta elviselni, hogy nem volt elég energiája, és egész egyszerűen öngyilkos lett. Vagyis, ha itt maradsz Jonginnal, nagy annak az esélye, hogy az ő vesztét okozod.

   A hölgy elgondolkozott, majd gyilkos tekintettel nézett Joonmyunra, és összeszorított fogakkal ezt sziszegte:

 - Ha nem maradok itt, akkor mi lesz velem? Örökké meghalok? 

 - Ezt nem árulhatom el. Benne van az angyaleskümben, hogy nem mondhatom el elhalt lelkeknek, hogy mi történik velük, ha átmennek egy bizonyos kapun. Mikor meghaltál, bizonyára te is láttál egy nagy fehér fényű kaput. Neked kell választanod, hogy átmész-e rajta, vagy itt maradsz a Földön - magyarázta Joonmyun rezzenéstelen arccal. 

   A helyében én biztosan megszegtem volna az angyaleskümet. Rossz volt nézni, hogy az embereket haláluk után is döntések elé kell állítanunk. Sokan félnek is átmenni a fehér fényű kapun, mert azt hiszik, hogy ott a pokol vár rájuk. Ezeknek az embereknek a nagyja nem megy át a kapun, amit negyvenkettő nap után bezáródik. Onnantól kezdve pedig magukra vannak utalva. És azt hiszik, hogy milyen jól döntöttek, hogy nem mentek át. Pedig, ha tudnák, hogy a kapu túloldalán az otthonuk van..! 

   Sokszor szokták úgy magyarázni nekünk, hogy a Föld az emberek játszótere. Azért jöttek le rá, hogy megtapasztaljanak különböző élethelyzeteket. Az pedig eszükbe sem jut, hogy nem is a Föld az otthonuk. Szerintem ez roppant nagy igazságtalanság az emberekkel szemben. De sajnos nem engedik meg nekik, hogy megtudják az igazságot. Szinte a egész életük hazugság, és ők ebben élnek. Kicsit elszomorító. Legszívesebben kiordítanék a világba minden igazságot, de sajnos nem tehetem. 

 - Rendben, majd még eldöntöm, hogy itt maradok-e. Nem is tudom, hogy most mit kéne reagálnom - térített vissza Soomin hangja a valóságba. - Egyébként, megkérdezhetem, hogy te ki vagy? - mutatott rám.

 - K-Kang Minjung vagyok - hajoltam meg esetlenül. - Én vagyok Jongin őrangyala.

 - Jongin őrangyala? Te lennél... Minjung? - kérdezte, majd elgondolkozott. - Mikor Jongin kicsi volt, mindig azt mondta, hogy hagyjuk békén, mert Minjunggal beszél. Ezek szerinte te voltál az? - kérdezte meglepetten.

 - Igen, én voltam. Mikor a gyerekek még kicsik, látják az őrangyalukat. Sokszor játszottam Jonginnal. Szeretett velem lenni, és mindig azt mondta, hogy én vagyok a harmadik nővére - nevettem el magam.

   A nő arca kisimult, és egy apró mosoly jelent meg rajta. Pár másodpercig hezitált, majd közelebb jött hozzám, a kezeit pedig a vállaimra tette. 

 - Egy feltétellel hajlandó vagyok átmenni a kapun. Kérlek, Minjung vigyázz a fiamra! Rábízlak, és kérlek ne engedd, hogy bántódása legyen.

   Kicsit meglepődtem a nő szavain, de jól esett, hogy megbízott bennem. Szerettem volna mindig Jongin mellett lenni, és mindig segíteni neki. Azt viszont, hogy a későbbiekben mi lesz vele, nem tudtam. Az anyja halála így is eléggé megviselte. Csak remélni tudtam, hogy tovább tud lépni ezen.

 - Vigyázni fogok Jonginra, megígérem - mondtam magabiztosan.

 - Köszönöm, Minjung - mosolyodott el a hölgy.

   Joonmyun odajött hozzánk, és jelzett Soominnek, hogy ideje menniük. Felemelte az egyik kezét, és egy kék színben pompázó kapu nyílt meg előttünk. Karon ragadta a nőt, majd megindult vele a kapu felé. De mielőtt ténylegesen is eltűntek volna a szobából még egyszer visszanézett rám.

 - Légy jó Minjung! Még látni fogjuk egymást - mondta mosolyogva Joonmyun, majd átlépett a kapun, és eltűnt a szemem elől.

   Ketten maradtunk a szobában. Én és Jongin. Két elveszett fiatal. Őt eddig az anyja vezette, engem pedig Joonmyun. És egyszerre vesztettük el mindketten őket. Csakhogy nekem még megvolt rá az esélyem, hogy még találkozzak Joonmyunnal. 

   A fiú ágyához sétáltam, és leültem a szélére. A matrac nem süppedt be alattam, de tudtam, hogy Jongin jól érzi, hogy ott vagyok. Még ha nem is látott, és nem is hitt bennem. Tudta, hogy nincs egyedül.