Chapter 5

 ·٠•ღ  Fegyverszünet ღ•٠·

   A kocsi ablakát teljesen lehúztam, így a szél belekapott az egész hajamba, és az arcomat csapkodta. Mellettünk fák, emberek, házak és üzletek suhantak el. Unottan néztem a már-már összemosódott világot, amikor mellettem Taemin megszólalt:
  - Megtennéd, hogy feljebb húzod az ablakot? Képtelenség vezetni, ha a szél a hajadat az arcomba fújja - zsörtölődött. 
   Grimaszoltam egyet, és kérésére felhúztam az ablakot.
   Két nappal voltunk attól a naptól, hogy én megérkeztem a Földre. Másnap az egész napot Moon nénivel és Taeminnel töltöttem. A hölgy a nap végére pedig elhatározta, hogy az unokájává fogd engem. A kijelentése után nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról, egészen addig, amíg Moon néni nem kezdett új mondandóba:
  - Taemin, látom te nem jössz túl jól ki Minjunggal. De tudod, mostantól szinte testvéreknek számítotok. Szeretném, ha jobban kijönnétek egymással. Ezért szeretném azt kérni tőled, hogy pár hétig szállásold el Minjungot! Biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni egymással - mondta a hölgy.
   Taeminnel egy dologban egyet értettünk; hogy nem költözhetek hozzá. De amint ellenkezni kezdtünk, Moon néni megvillantotta előttünk a hárpia énjét. Akármilyen kedves és törődő asszony, ellentmondást nem tűrt. Az elképzeléseihez görcsösen ragaszkodott, én pedig nem láttam értelmét ellenszegülni az újdonsült nagyanyámnak. 
   Így kötöttem ki Taemin kocsijában, három nappal a földrejövetelem után. Az autó belső terében feszült csend uralkodott. Szinte már fojtogató volt a légkör. 
  - Mikor érünk oda? - kérdeztem.
  - Még csak tíz perce jövünk - sóhajtott fel a fiú. - Ehhez képest még sok idő. Főleg, ha ekkora forgalom lesz végig, mint itt. De tudod, gyorsabban telne az út, ha nem lennél olyan, mint egy savanyú uborka. Olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek.
  - Mintha te olyan vidám lennél... - forgattam a szemem.
  - Nem én költözök a te házadba, hanem te az enyémbe. Tudtommal te fogod felborítani az én életem, és nem én a tiédet - felelte csípősen.
   Sértetten horkantottam egyet, majd karba tett kézzel az ablak felé fordultam. Amikor a Jamsil hídon mentünk át, legszívesebben azt kívántam volna, hogy a kocsi alatt megnyíljon az út, és essen a Han folyóba. 
   Ódzkodtam a gondolatától is annak, hogy Taeminnel kelljen egy lakásban élnem. Nem tudtam, hogy mire számítsak tőle. Rájöttem, hogy Taemin teljesen más, mint aminek én ismertem, és ez kiszámíthatatlanná tette számomra. Ennek  a tetejébe jött az, hogy tudtam, hogy Taemin egyáltalán nem lát szívesen a lakásában. Mintha egy púp lennék a hátán... Emiatt pedig kellemetlenül éreztem magam. Legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból, és elrohantam volna.
   Majdnem két órás kegyetlen utazás után végre leállt a kocsi motorja. Körbenéztem. Egy lakótelepen lehettünk. Az utcában sok magas panelház magasodott. Az egyik ilyen ház előtt álltunk meg. 
  - Minjung, mikor akarsz kiszállni? - Hallottam Taemin sürgető hangját. 
   Észbe kaptam, és gyorsan kiszálltam a kocsiból. Taemin bezárta a járművet, és elindult a panelház bejárata felé. Az épület ahova mentünk. fehér és piros színű volt. A lakások utcára néző része üveggel volt borítva. 
   Taemin után siettem, de egy bizonyos távolsággal mögötte mentem. Felgyalogoltunk a második emeletre. Az ottani lakások egyikéhez ment oda Taemin, majd kinyitotta az ajtót, és betessékelt.
  - Megérkeztünk. Ez lenne a lakásom. 
   Beljebb mentem. Amint beléptem az ajtón, egy szűk folyosóra értem, ami vajszínűre volt festve. A jobb oldalamon egy kabáttartó volt, de csak két kabát volt rajta. E mellet egy falba épített szekrény volt. Bal oldalamon egymás mellett két ajtó volt. Az egyik helyiség ajtaja résnyire nyitva volt, így beláttam. Az volt a fürdőszoba. Ebből pedig arra következtettem, hogy a másik ajtó a WC-be nyílik. Szembe a bejárati ajtóval egy nyitva álló üvegajtó volt. A szoba küszöbéig elmentem, és benéztem. Egy téglalap alakú szoba volt. A falai világos barackszínűre voltak festve. Az ajtó felőli oldalán egy dolgozóhelyiség volt. Ez lényegében egy íróasztalból és egy könyvespolcból állt. A helyiség másik felében egy fekete bőr sarok ülőgarnitúra volt, előtte egy tévéállvánnyal. A tévé jobb oldalán egy könyves szekrény volt, a balon pedig egy vitrin. Az ülőgarnitúra mellett a fal üvegezve volt. Egy üveg tolóajtót is szereltek be. Ez nézett az utcára.
  - Látom tetszik a lakás, ha már ennyire elmélyültél a nézegetésben. - A valóságba Taemin hangja térített vissza.
  - Eléggé kicsi lakás, de szépen be van rendezve.
  - Hát igen, nem éppen a legnagyobb lakás. Egy hálószoba van, szóval arra gondoltam, hogy neked majd kihúzom a kanapét, és megágyazok neked - magyarázta, mire bólintottam.
   Taemin egy kedves mosolyt intézett felém, amitől egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy milyen durva volt velem az előző napokban. 
   A fiú a nappali mellett lévő szobába ment. Gondom az lehetett a lakás egyetlen hálószobája. Az a rövid folyosó, amin ez a helyiség volt egy ajtóval fejeződött be. Ez vitt a lakás aprócska konyhájába, amiben egy kis asztal is volt két székkel. 
   Nem igazán érettem, hogy Taemin miért költözött el Moon néni tágas családi házából, ami egy csendes, barátságos környéken volt. Ehelyett a ház helyett inkább egy zajos lakótelepen bérelt egy egérlyuk nagyságú panellakást.
  - Eléggé elmélyülten gondolkodsz - jegyezte meg Taemin mögém, lépve, amitől összerezzentem.
  - Meglehet - feleltem. - Amúgy most mit akarunk csinálni? - kérdeztem, és Taemin felé fordultam.
   A fiú egy pillanatig elgondolkodott, majd megszólalt:
  - Arra gondoltam, hogy el kéne mennünk venni neked néhány ruhát. Nem láttam, hogy lenne más ruhád azon kívül, ami most rajtad van. 
   Éreztem, hogy egy kis boldogság öntötte el a testem. Jó volt hallani, hogy Taemin annyira figyelmes volt, hogy ezt észrevette.
  - De aztán eszembe jutott, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha először jobban megismernénk egymást. Végül is, egy ideig együtt kell élnünk - folytatta a mondandóját.
   Helyeslően bólintottam, de a bensőmet valami feszíteni kezdte. Nem akartam hazudni Taeminnek. Akármit is kérdezett volna tőlem, nagy esélye lett volna annak, hogy helyben kell kitalálnom valami választ. Még magamat sem ismertem, a nem létező múltam pedig csak rontott a helyzetemen.
   Taemin betessékelt a nappaliba. Az ülőgarnitúrára ült le, én pedig követtem a példáját, Ha lett volna valaki bent a szobába, az biztos kinevetett volna minket. Úgy nézhettünk ki, mint két flúgos, akik a kanapé két szélén ülnek, és így kívánnak több mindent megtudni a másikról.
  - Akkor most mit csinálunk? - kérdeztem pár perc csendben ülés után.
  - Felváltva felteszünk egymásnak kérdéseket, amikre őszintén kell válaszolni. Csak semmi hazugság! - Tiltóan felemelte a mutatóujját, mire én bólintottam. - Kezdhetsz nyugodtan.
   Elgondolkoztam. Hirtelen a sok megválaszolatlan kérdés Taeminnel kapcsolatban kereket oldott. Egyszerűen a kérdéseim fogták a bőröndjeiket, és elköltöztek az agyamból.
  - Hm? Kérdezz mihamarabb, mert kezdek egyre jobban megijedni - sürgetett. - Semmi jót nem jelent, ha valaki sokáig gondolkozik egy kérdésen.
  - Egy pillanat... Csak azt hiszem, hogy a kérdéseim megléptek. - Taemin felkapta a fejét, és furcsán kezdett bámulni, amitől zavarba jöttem. - Vagy... Lehet, hogy a szél az oka, hogy nem jutnak eszembe azok a dolgok, amikre kíváncsi lennék. Igen, valószínűleg a szél fújta ki a fejemből az ötleteket...
   Próbáltam erősen törni a fejem, de arra lettem figyelmes, hogy Taemin már nem bírja magában tartani a feltörekvő nevetését. Majd egy hirtelen pillanatban hangosan hahotázni kezdett.
  - Min nevetsz? - kérdeztem értetlenül.
  - Amit az előbb mondtál, azt viccnek szántad, vagy az a valós elgondolásod volt? - kérdezte kacagva, mire én elgondolkoztam.
   Hirtelen a felismerés villáma belém hasított. Mintha Chen ott állt volna mellettem a kezében hatalmas villámokkal, és egy olyannal fejbe kólintott volna. Úgy éreztem, hogy meg is érdemelnék egy villámcsapást. Már megint nem gondolkoztam. Az angyalok nagy ellensége a szél, mert csak az tudja kifújni a fejükből a gondolatokat. És nekem az utóbbi időben kiment a fejemből, hogy már ember vagyok, így a szél sincsen rám veszéllyel.
  - Oh, csak vannak érdekes szófordulataim. Nem kell komolyan venni - nevettem kínosan.
  - Rendben - felelte Taemin, és egy apró mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában. - Akkor, ha a szél visszafújta a fejedbe a kérdéseidet, akkor szólj.
   Bólintottam, majd elgondolkoztam. Felidéztem magamban a Taeminnel való első találkozásunk. 
"Eddig akárhány Minjunggal találkoztam, mind csak bajt hozott a fejemre." - Ez volt az első mondata Taeminnek, amelyik beugrott nekem. 
  - Miért mondtad azt, hogy eddig akárhány Minjunggal találkoztál, mindegyik csak bajt hozott a fejedre? - Szinte lavinaként tört fel belőlem a kérdés.
  - Nos... A dolgok közepébe találtál - nevette el magát. - Akkor most ezt jól elmagyarázom neked, de szerintem ezzel az egy kérdéseddel rögtön háromra is választ fogsz kapni. Mikor öt éves voltam, a szüleink engem és a bátyámat, Taesunt egy nyári tárborba küldték. Egy héttel voltunk a szülinapom előtt. Anyáék azért raktak be minket táborba, hogy fel tudjanak készülni a szülinapomra. Minden éveben a szülinapomon mentünk nyaralni általában egy hétre. Taesennal már nagyon vártuk, hogy hazamehessünk. És eljött a tábor utolsó napja. Majd' kibújtam a bőrömből. Már nagyon hiányzott anya és apa. De meglepetésünkre apa helyett a nagyi jött értünk, mikor megérkeztünk. Nem jöttek egyszerűen szavak a nyelvére, csak elsírta magát. Taesunnal teljesen meg voltunk rettenve, nem tudtunk, hogy mi történt. Aztán a nagyi elmondta, hogy a szüleink meghaltak. Megölték őket.
   Taemin hangja egyre erőtlenebb lett, végül elcsuklott. Feje le volt hajtva, a tenyerei pedig olyan erősen szorította ökölbe, hogy az teljesen kifehéredett. Mindketten csendben voltunk. Tisztán hallottam, hogy milyen erősen és gyorsan veszi a levegőt.
   Oda akartam hajolni hozzá, és bátorítóan megsimogatni a hátát. De le voltam merevedve. Úgy éreztem, mintha egy démon lenne mellettem, aki erősen a szívembe mar. Lehet, hogy nem voltak tapasztalataim emberként, de világosan emlékeztem arra, amikor Jongin vesztette el az anyját. Én pedig össze voltam kötve a fiúval. Minimális szinten átéreztem a fájdalmát. Akkor is, ha ezt elméletileg egy angyal nem tudta volna megtenni. Talán emiatt kötődtem annyira Jonginhoz. Mert szinte egy része voltam, és nem tudtam létezni nélküle.
   Taemin erőt vett magán, és folytatta a történetét:
  - És az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem például egy autóbalesetben haltak meg. Ezután pedig szembe kellett néznünk a szüleink gyilkosával is. Több napig semmit sem tudtunk Taesunnal, csak találgattunk, hogy vajon mi is történhetett. A nagyiból csak annyit tudtunk kiszedni, hogy meggyilkolták őket. A részleteket csak a bíróságon tudtuk meg. Mivel a nagyi nem mert senkire sem rábízni minket, vele kellett mennünk a szüleinket érintő tárgyalásokra is. Megtudtuk, hogy amíg nem voltunk otthon a szüleink egy éjszakára befogadtak egy hajléktalan nőt. Aznap este a nő fegyvert fogott rájuk. A szomszédban lakó férfi meghallotta a kiáltozást, és benézett az ablakon. Ő volt a szemtanúja annak, ahogy a szüleinket lelőtte a nő. Apa védeni próbálta anyát, ő egyből meg is halt. Anyát kórházba szállították életveszélyes állapotban. Pár órán belül ő is meghalt. Nem tudták megmenteni.
   Már éppen azon voltam, hogy leállítsam Taemin-t, hogy ne mondja tovább, de nem jött ki egy szó sem a torkomon. A fiún látszott, hogy az ő hangja is elveszett. Az ujjait tördelte, és világosan láttam, hogy mennyire remeg. 
   Eszembe jutott Jongin. Mikor elvesztette az anyját, Taemin volt vele a legmegértőbb. Ő vigasztalta meg mindig Jongint, és ő húzta ki mindig az élet mély gödreiből. Nem tudom, hogy mi lett volna a védencemmel Taemin nélkül.
   Kezdtem megérteni, hogy annak idején Taemin miért tudta átérezni Jongin fájdalmát. Tudtam, hogy mindkettejüknek meghalt az anyja, de azt, hogy a védencem barátjának a szülei hogyan haltak meg, azt soha nem tudtam. És ennyi év után tudtam csak meg, hogy mi is történt. Megint elfogott a csalódottság érzése. Újból rá kellett döbbennem arra, hogy valójában nem is ismertem Taemint.
  - Akkoriban hálát adtam az Égnek, amiért Taesun és a nagyi mellettem álltak - folytatta. - Nélkülük megőrültem volna. Pedig még kicsi voltam. Mégis... Talán az fájt a legjobban, amikor a bíróságon felszólították a szüleink gyilkosát. Egy középkorú nő volt. Szerintem biztos alkoholista lehetett. A környékünkön sokan voltak, és a nő is éppen olyan megviselten nézett ki. Egyszerűen... Olyan hányinger tört rám, amilyen életem során még soha. Dióhéjban ennyi lenne a története annak, hogy miért nem bízok meg ismeretlenekben. Viszont a kérdésedre még nem adtam választ; hogy miért fűznek rossz emlékek a Minjungokhoz. Általános - és középiskolában is volt egy-két Minjung nevű osztálytársam. Amolyan tapadós piócák voltak, akik nem akartak leakadni az emberről. De őket már akkor utáltam, mikor megtudtam a nevüket. Hogy miért? Mert a bíróságon, mikor a szüleink gyilkosa leült, hallottam, hogy a mellette ülő nő odasúgja neki, hogy "Miért tetted, Minjung?". Érted? A gyilkosnak Minjung volt a neve.
   Taemin nem nézett a szemembe. Talán nem mert, vagy lehet, hogy nem akart. Őszintén szólva nem is mertem volna a szemébe nézni. A Taemin ellen érzett ellenszenvem nagyja elpárolgott. De éreztem, hogy az ellenszenvem eltűnt darabkái a közelben vannak, és egy rossz szó is elég ahhoz, hogy visszajöjjenek hozzám. És onnantól kezdve ugyanúgy viselkednék Taeminnel, mint eddig.
  - Azóta minden Minjungban egy gyilkost láttam - folytatta. - Minjung, én tényleg sajnálom, ahogy viselkedtem veled. De túl sok volt a hasonlóság... Egy Minjung nevű hajléktalan estére bekéredzkedik ahhoz a személyhez, aki a legfontosabb nekem a világon. Mikor megláttalak, beugrott nekem egy olyan kép, amin éppen fegyvert fogsz a nagyanyámra. Sajnálom. Azért is bocsánatot kérek, hogy aznap végig kutattam a szobát és a ruhádat, hátha valami fegyvert rejtegetsz. De aztán kezdtem rájönni, hogy valószínűleg te nem olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek - sóhajtott.
   Úgy éreztem, mintha Taemin megsértette volna a büszkeségem. Végül is ilyen helyzetben ki nem érezné megsértve magát? De nem volt időm magammal foglalkozni, mert ott ült tőlem másfél méterre egy lelkileg összeomlott fiú. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Arra is nehezen vettem rá magam, hogy közelebb húzódjak Taeminhez, és magamhoz öleljem. Féltem, hogy ellökne magától, és közölné, hogy semmi szüksége nincs a segítségemre. De ezek helyett a karjait a derekamra fonta, és még jobban hozzám bújt. Kicsit könnyezett, de éreztem, hogy jobban szeretne.
  - Sírni nem szégyen. A legerősebb férfiak is szoktak sírni. Úgyhogy kérlek sírd ki magad. De tudod, könnyebb lett volna már kiskorodban. Olyan sok feszültség van benned, hogy így azt hiszem, hogy kiskorodban magadban tartottad a feltörekvő sírásod - magyaráztam.
   Taemin eleinte ügyet sem vetett arra, amit mondtam. De miután pár percig simogattam a hátát, megadtam magát. Kisírta magát, a szemei már tiszta pirosak voltak, de úgy éreztem, hogy a szíve mélyén még van valami, ami nagyon bántja. Tudom, nem voltam pszichológus, de mikor Jongin kicsi volt, ellestem néhány dolgot az ő orvosától. Ezt a tudást pedig fel tudtam használni Taeminnél. Lehet, hogy úgy tűnt, mint aki elengedte a szüleit, bele törődött a halálukba. De valójában, csak igyekezett elfelejteni a történeteket. 
  - Mondd el, hogy mi bánt még - suttogtam.
   Kis hezitálás után akadozó hanggal megszólalt:
  - A haláleset után Taesunnal sokat kutakodtunk a nagyi házában, mert ő nem akart nekünk elmondani semmit. Egyik nap az íróasztalában egy borítékot találtunk. Gondolom a rendőrségről volt. Képek voltak benne. A házunkról. A legutolsón apa holtteste volt. A konyha padlóján feküdt a teste, és a felsője el volt ázva vérrel. A mellkasa környékén pedig látszott a lövés nyoma. Ezután több hétig nem tudtam aludni. A kép beleégett a tudatomba, és nem tudom kiűzni onnan. 
   Éreztem, hogy egyre jobban bújik hozzám. Eszembe jutott, hogy Jonginnal is ugyanez volt a helyzet. A szeme előtt folyton az a kép lebegett, amin az anyja a kórház ágyon feküdt kómában. Jongin órákat töltött bent nála akkoriban. Hitt benne, hogy az anyja egyszer még újraéled. De több hónapnyi kóma után az orvosok lemondtak róla. Jongin pedig hallotta, amikor az apja azt beszélte meg az orvosokkal, hogy szedjék le a gépekről a feleségét. Benne már nem volt remény, és ezt Jongin nem tudta megérteni. Ezután rohamosan romlott a kapcsolata az apjával. 
   Beletelt egy kis időbe, amíg Taemin megnyugodott. Nem engedte, hogy valamit is mondjak azokra, amiket mondott. Nem is tudtam volna. Örültem neki, hogy annak ellenére, hogy mennyire ellenszenvesen viselkedett velem, ennyi mindent megosztott velem. Viszont nekem minden egyes kérdésére hazudnom kellett. A családomról, a barátaimról és az egész életemről. Emiatt pedig bűntudatom volt. Reméltem, hogy egyszer majd elmondhatom Taeminnek, hogy pontosan ki is vagyok, és honnan jöttem. 
   A nap hamar eltelt. Beesteledett. Aludni készültem, mikor Taemin bejött a nappaliba, és leült a kihúzható kanapéra mellém. 
  - Amikről ma beszéltünk, azok maradjanak köztünk, rendben? 
  - Persze, nem mondom el senkinek.
"Úgy sem lenne kinek elmondanom..." - gondoltam. 
  - Minjung, mit szólnál hozzá, ha fegyverszünetet tartanánk? - kérdezte egy hirtelen pillanatban, mire én furcsállva néztem rá.
  - Fegyverszünetet? - kérdeztem vissza, amire Taemin csak bólintott.
  - Tudod, egészen megkedveltelek. De még nem ismerlek annyira. Nem mondom, hogy barátok vagyunk, de a jövőben lehet, hogy arra is sor kerül. Ehhez viszont nem kéne egymás szemét kikaparni. Akkor... Elfogadod a fegyverszünetet? - kérdezte, és felém nyújtotta a jobb karját.
  - Igen - feleltem, és megszorítottam a kezét.
   Ekkor megszólalt a Girls' Generationtól a Gee. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, de amikor Taemin előhúzta a zsebéből a csörgő telefonját, elnevettem magam.
  - Aish, soha többet nem adom Jongin kezébe a mobilom... Az a szemét átállította a csengőhangom - mérgelődött Taemin, én pedig a név hallatán felkaptam a fejem. Hegyezni kezdtem a fülem. - Halló! Oh, szia Jongin! ... Mi van? Kicsit nem tudnád értelmesebben mondani?... Mi? Szakítottatok?... Végrendelet? Mi van? Jongin, már megint becsíptél?
   Nekem ennyi elég volt Taemin telefonbeszélgetéséből. Pontosan tudtam, hogy miről van szó. Sora felvetette a végrendelet ötletét Jonginnak, ezek után összevesztek, és szakítottak. Én pedig majd' kiugrottam a bőrömből örömömben. Legszívesebben odaálltam volna Sora elé, és a képébe röhögtem volna. Azt ordítottam volna, hogy: Nesze neked! Az én védencemmel nem lehet könnyen kikezdeni, főleg nem egy ilyen pocsék tervvel!
  - Minjung, miért vigyorogsz? - kérdezte értetlenül Taemin.
  - Áh, nem lényeges. Azt hiszem, hogy ideje aludnunk. - Taemin helyeslően bólogatott.
   Az üvegfal előtti függönyöket nem húztam el teljesen, így a Hold fénye bevilágított a szobába. 
   Próbáltam álomra hajtani a fejem, de hirtelen egy kép ugrott be az agyamba, és nem hagyta békén a tudatomat. A képen Jongin volt az Iron's Barban, és holtrészeg volt. Taemin pedig nem volt ott, hogy hazavigye. Ez a kép pedig nem hagyott aludni. Késztetést éreztem arra, hogy elmenjek a bárba. És nem is tettem másképp.
   Gyorsan lekaptam magamról Taemin egyik régi pólóját, amit pizsama gyanánt használtam, és felvettem azt a szoknyát, amiben a Földre érkeztem. A nappaliban lévő íróasztalon találtam ötezer wont. A Chentől kapott kis zsákba gyömöszöltem, és elhagytam a szobát.
"Csak nem veszi észre... Vagy, ha netán mégis, akkor majd visszafizetem neki valahogyan."
   Belestem Taemin szobájába, hogy alszik-e, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy a fiú egy vulkánkitörést is simán átaludna, elhagytam a házat. Szerencsémre az Iron's Bar Gangdong-guban volt, így nem kellett messze mennem. 
   Az éjszakai hidegen süvített a kihalt utcákon. Bármit megadtam volna egy kabátért, és egy normális nadrágért. Valódi megváltás volt számomra, mikor végre elértem az Iron's Barba. Lementem a levezető márványlépcsőn. Ismerős légkör fogadott. Bent lágyan szólt a zene, és meleg volt. A bárpult mögött Iron szorgoskodott. Ha jól láttam, éppen egy borosüveget csókolgatott. 
"Hiába, ő soha nem fog megváltozni." - gondoltam.
   Közelebb mentem, és helyet foglaltam az egyik bőrhuzatos bárszéken.
  - Jó estét! - köszöntem oda Ironnak, mire ő felkapta a fejét.
  - Nahát, kisasszony! Maga olyan, mint egy macska... Meg sem hallottam, hogy bejött - nevette el magát. - Mit adhatok? Esetleg ebből a kicsikéből? - kérdezte, és felemelte azt a borosüveget, amit az imént dédelgetett. 
  - A legolcsóbbat kérem - feleltem, mire Iron fanyarú képet vágott. 
  - Na, de kisasszony! A soju a legolcsóbb italom, de azt a nem messze lévő utcai étkezdékben is ihat.
   Ismertem Iront, tudtam, hogy így fog reagálni. A kapzsisága soha nem vitte jóra. De régen sokat voltam ebben a bárban, és láttam vendégeket, akik tudták, hogyan szóljanak vissza Iron megjegyzéseire. Én is ezt tettem.
  - Igaza van. Akkor a pénzemet egy utcai étkezdében fogom elkölteni.
   Iron hirtelen megrökönyödött, és szólásra nyitotta a száját:
  - Ugyan, arra semmi szükség! Itt van a városban a legfinomabb soju, meglátja. Egy pillanat, már hozom is!
   Elégedetten elmosolyodtam. De ez a vigyor egyből lefagyott az arcomról, amint megláttam a tőlem pár bárszéknyire üldögélő Jongint. Úgy éreztem, mintha megtaláltam volna a másik felem. Mintha újra teljes lennék. Jongin öltönyben volt és ingben, aminek a felső három gombját kigombolta. A haját széttúrta, a nadrágját pedig egy-két helyen leöntötte valamilyen itallal. Ide-oda dülöngélt. Félő volt, hogy leesik a magas székről. Kezével a pezsgősüveg felé nyúlt, és öntött magának még. Nem tudom, hogy mennyit ihatott, de az biztos, hogy már holtrészegre itta magát.
   Eközben Iron megérkezett a sojummal. Megköszöntem neki, és kifizettem. Aprókat kortyolgattam az italból. Nem akartam kiütni magam. Végül is még mindig Jongin őrangyala voltam, és oda kellett figyelnem rá.
   Közelebb mentem Jonginhoz, és megszólítottam: 
  - Jó estét! Kim Jongin, igaz?
  - Kai, nem Jongin. De mit érdekli magát? - kérdezte kedvtelenül, majd meghúzta a pohár tartalmát.
  - Nem kéne ennyit innia! - figyelmeztettem, mire rám emelte a tekintetét.
   Az arca beesett és meggyötört volt. A szemei fáradtan végignéztek rajtam, majd hirtelen felragyogott a tekintete.
  - Minjung... - suttogta.
   Nem jutottam szóhoz. Nem tudom, hogy tényleg emlékezett-e rám, vagy csak az ital hatása alatt volt.
  - E-emlékszel rám? - kérdeztem csodálkozva.
  - Nem... De maga ismerős nekem. És hirtelen az ugrott be, hogy Minjung a neve, de, hogy honnan tudtam, azt nem tudom - felelte, és megvakarta a tarkóját. - Találkoztunk már valahol?
  - Lehetséges - feleltem. - Hazakísérjem? 
  - Áh, szóval le akar feküdni velem? - kérdezte féloldalas mosollyal.
  - Nem, dehogy! - tiltakoztam. - Csak segíteni akarok. Ilyen részegen nem tudom, hogy hazatalálna-e...
  - Ne titkolja! Tudom, hogy azt akarja, hogy megdugjam. De ahhoz nem kell hazamennünk. Azt a mosdóban is meg tudom tenni - magyarázta, és kortyolt egyet az italából.
   Éreztem, hogy kezd felforrósodni az arcom. Azt hittem, hogy könnyebb lesz Jongint hazacipelni. Elgondolkodtam. Rájöttem, hogy Jongin eszén hogyan tudnék túljárni. Jobba ismertem a fiút, mint saját magam, ezért nem volt különösebben nehéz kitalálnom, hogy mit mondjak neki annak érdekében, hogy haza tudjam cipelni.
  - Én csakis ágyban vagyok hajlandó lefeküdni magával. Mit gondol? - kérdeztem.
  - Micsoda makacs nő..! - suttogta maga elé. - Rendben, akkor menjünk hozzám - felelte csípősen, majd botladozva elindult a kijárat felé.
   Intett egyet Iron felé, aki visszaintett felé. 
  - Viszont látásra! - köszöntem el.
  - Viszlát! - mosolygott rám, majd magához intett, és suttogva folytatta. - Sok szerencsét Kaihoz! És... Ha máskor is jön, akkor nyugodtan hozzon több pénzt. Vannak sokkal jobb italaim is, mint a soju - kacsintott rám.
   Mosolyogva Jongin után siettem. A szokásos parkolóhelye felé tartott, én pedig követtem. Egy ideig a távolból figyeltem, de amikor megláttam, hogy Jongin nem talál bele a kocsikulccsal a zárba, a segítségére siettem. 
  - Nem kéne ilyen részegen vezetnie. Mi lenne, ha én ülnék inkább a volánnál? - kérdeztem.
  - Van jogsija? - kérdezte.
  - Hát nincs... De gyorsan tanulok - feleltem zavaromban.
   Tudtam az utat Jongin házához. Na meg Gangnam-gu nem is volt olyan messze. De vezetni nem tudtam. Addig még oké volt, hogy van gáz és fék. Ezután már elakadtam a vezetés tudományában.
  - Nem is tudom, hogy mivel járnánk jobban - szólalt meg. - Ha egy nő vezet, aki nem ért hozzá, vagy én ittasan. 
  - Majd csak rájövök, hogy mit kell csinálni! Adja a kulcsot! - parancsoltam rá, mire engedelmeskedett. 
   Mindketten beültünk a kocsiba. Szerencsémre el tudtam indítani a járgányt, ami szaggatottan megindult. Rá kellett jönnöm, hogy a vezetés nem nekem való. Már csak azért imádkoztam, hogy rendőr ne jöjjön. Jongin amikor tudott, segített, hogy mit kell csinálni. Mégis olyan érzésem volt, mintha ki lenne írva az útra, hogy "Az élet útja". És az út végén egy olyan tábla van, amin a "Halál" felirat van. Mintha a saját végzetünkbe vezettem volna magam. Nem is értettem, hogy hogyan sikerült elvezetnem Jongin házáig.
   Kiszálltunk a kocsiból. Amint Jongin bement az ajtón, én elindultam a járdán hazafelé. Egyszer csak valaki utánam kiáltott:
  - Nem jön fel? - kérdezte Jongin.
  - Meggondoltam magam - vontam meg a vállam.
   Jongin botladozva odasietett hozzám. Bűzlött az alkoholtól. De szerencsére nem volt olyan fojtogató, mint az autóban. Ott azt hittem, hogy elájulok. Ha én lennék a miniszterelnök, az alkoholt biztos betiltanám.
  - Micsoda egy nő! - csóválta meg rosszallóan a fejét. - Akkor legalább egy jóéjtpuszit kérek.
   Elnevettem magam, és odahajoltam Jonginhoz. Gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, és elköszöntem.
  - Van mivel mennie? - kérdezte.
  - Van két lábam. Azok majd hazavisznek...
  - Adok pénzt, nem messze van egy buszmegálló. Onnan hazamehet - mondta, és a kezembe nyomott tízezer wont.
  - Oh, köszönöm, de ennyit nem fogadhatok el. Ezzel már Busanba is el tudok utazni. De nekem csak Gangdong-guba kell mennem. 
  - Tartsa csak meg. Fogja fel úgy, mint a hálám jelét. Ha maga nincs, lehet, hogy már belevezettem volna egy fába. De holnap már úgysem fogok semmire emlékezni. A pénz meg úgysem fog hiányozni.
  - Akkor... Köszönöm. Jó éjt! - köszöntem el, és már indultam is a buszmegálló felé.
   Szerencsémre egy óra múlva sikeresen Taemin házához értem. A mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról. Nem hittem el, hogy találkoztam Jonginnal. Ráadásul már Sora sem volt rá veszéllyel. Azt reméltem, hogy mikor beérek a házba, levetem magam a kanapéra, és alszom egy jót. De a jókedvem hamar elillant.
   Amint benyitottam a lakásba, az ajtó túloldalán Taemin állt karba tett kézzel, és villámló szemekkel. 
  - Merre járt, kisasszony?