Chapter 4

 ·٠•ღ  "Miben sántikálsz?" ღ•٠·

   Füleimmel egyre erősebben hallottam az utca zajait. A közelemben emberek léptei és beszéde csapta meg a fülem. A fejem irtózatosan hasogatott. Kezeimmel a halántékomhoz kaptam, és kétségbeesetten masszírozni kezdtem, de hiába; a fejfájásom nem akart szűnni. Pár percnyi reménytelen próbálkozás után feladtam, és beletörődtem a fájdalomba. 
   Mikor megpróbáltam kinyitni a szemem, a kezem egyből az arcom elé kellett kapnom, ugyanis a nap erős fénye irritálta a szemem. Eddig ezzel gondom nem volt, pont úgy, mint a fejfájással. Eddig még soha nem éreztem ilyeneket. Volt egy olyan érzésem, mintha álmodnék. Mintha csak álmomban történt volna meg velem az, hogy emberré váltam. De már, ha az emberrévállásnál tartunk... Nem tudtam elhinni, hogy tényleg testet öltöttem. Egyik tenyeremet óvatosan végigsimítottam az arcbőrömön, mire a testem megborzongott. Az ismeretlen érzés meglepett és lesokkolt. 
"Annyi dolog van, amit az emberek éreznek, de az angyalok nem." - suhant végig az agyamon.
   Próbáltam a fejembe rendbe tenni, hogy mi történhetett azután, hogy elsötétült előttem a világ. De nem emlékeztem semmire. Abban viszont biztos voltam, hogy egy parkban fekszem a füvön. 
   Felültem, és hunyorogva próbáltam hozzászokni az erős fényhez. Közben pedig körbenéztem. Nem messze tőlem egy betonút vezetett. A hátam mögött valamennyivel pedig a Han-folyó folyt. 
   Felkeltem a helyemről, és nekivágtam a nagyvilágnak. 
   A szél gyengéden simogatta az arcom, és a csupasz karjaim. A nap felperzselte a bőröm. Mikor hozzáértem a felkaromhoz, az már forró volt. 
   Érdeklődve figyeltem a mellettem elhaladó embereket. Mind különböztek. De mindegyikőjükben volt valami érdekes, valami szép, amely vonzotta a tekintetem. Egészen eddig észre sem vettem, hogy milyen sokszínűek az emberek. Az egypetéjű ikreken kívül nincs két egyforma.
   A Han folyó túloldalán hatalmas épületek magasodtak. A vízen pedig hajók úsztak. Elhaladt mellettem egy középkorú nő a két gyerekével. Mivel nagyon érdekelt, hogy tulajdonképpen hol is vagyok, utána siettem.
  - Elnézést, nem tudná megmondani nekem, hogy pontosan hol is vagyok most? - kérdeztem meg, mire a nő csodálkozva nézett rám.
  - Ööö... Ez a Hangang Park Yeouido-dongban - felelte a hölgy, majd egyből továbbsietett.
"Yeouido-dong? Az nem Yeongdeungpo-guban van? De mégis, hogy kerültem én ide?" - gondolkoztam el.
   Kerestem egy padot, ahova leülhettem. Idejét láttam végiggondolni, hogy pontosan mit is akarok kezdeni emberként. Egészen addig fel sem merült bennem, hogy pontosan mit is kéne tennem. Hiszen nem volt fedél a fejem felett és pénzem sem volt. Felmerült bennem, hogy mi lenne akkor, ha megkeresném Jongint. De nem tudtam, hogy emlékszik-e rám, így nem mertem kockáztatni.
   Tekintetem bánatosan emeltem az égre. A világoskék égtenger nagy, fehér felhői teljesen elkápráztattak. Amíg angyal voltam, észre sem vettem alapvető dolgokat. Akkoriban Jongin volt a legfontosabb számomra. Viszont emberként magamat kellett előtérbe helyeznem.
   Úgy döntöttem, hogy nem fogok tétlenül ülni. Felálltam a padról, és elindultam arra, amerre a megérzésem húzott. Az emberek mind siettek, a cipők kopogása pedig még elviselhetetlenebbé tették a városi zajokat. A levegő az autóút közelében különösen büdös volt. Volt, ahol visszatartottam a lélegzetem is, mert azt hittem, megfulladok. Hiába, még hozzá kellett szoknom Szöulhoz. 
   Elmélyedtem a nézelődésben. Mint egy turista. Mondjuk úgy is éreztem magam, mint aki életében először jár Szöulban csupán kirándulás céljából.
   Hamarosan elértem a Wonhyo hidat. Ez a híd kötötte össze Yeongdeungpo-gut Yongsan-guval. Megálltam a híd kezdeténél, és áttekintettem a túlpartra. Magas, égbenyúló épületek magasodtak a túloldalon. A Han folyón hajók úsztak. A hídon pedig temérdek autó száguldott. A fejem kissé zúgott már az erős zajoktól, de kezdtem megszokni őket. 
   Elindultam, hogy felfedezzem Yongsan-gut. Félúton megálltam, és lenéztem. A folyó piszkos vizén megcsillant a nap fénye. Ettől nem is tűnt olyan mocskosnak, mint amilyen valójában volt. Sőt, a víz még szépnek mondható volt. A szél lágyan a hajamba kapott, és ide-oda lóbálta a tincseim. Mély levegőt vettem, és beszívtam a víz jellegzetes szagának és a városi levegőnek a keverékét. Volt egy olyan érzésem, hogy nem kell sokáig fedél nélkül élnem, És csak remélni tudtam, hogy a megérzésem nem csal.
   Yongsan-guban az élet talán még jobban nyüzsgött, mint Yeongdeungpo-guban. Rengeteg utcai étkezde volt. Koreában a pojangmacha elnevezést viselik. Jongin nem nagyon járt ilyen helyekre, de ahogy láttam, az étel ezeken a helyeken volt a legolcsóbb. A sok finom  illatra pedig nyál szökött a számba. A hasam megkordult, és emberi életemben először éhesnek éreztem magam. 
   Mikor egy kimbap étterem előtt mentem el, késztetést éreztem arra, hogy térden állva könyörögjek pár szem kimbapért. De nem volt elég bátorságom, így hát tovább mentem. De még lopva visszatekintettem, hogy az árlistát megnézzem.
"Ötezer won... Mit megtennék azért, hogy most legyen a zsebemben ennyi pénz!" 
   Korgó gyomorral tovább mentem. Viszont az égen gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Már lehetett látni, hogy hamarosan nagy eső lesz. Ezért pedig azon kellett törnöm a fejem, hogyha eleredne az eső, hova menjek. Elkezdtem szedni a lábaim, és hamarosan a Yongsan Electronic Markethez értem. Az eső pedig már szemerkélt, így hát bementem a bevásárlóközpontba. Amint beértem, az állam majd' leesett. Bent rengeteg üzlet volt. És emberekből sem volt hiány. Tömve volt az egész hely. Mondhatni nyomasztóan hatott rám a hely. És itt töltöttem majdnem egy órát. 
   A boltok között bóklásztam, és egyszer csak az egyik üzlet üvegablakában megpillantottam a tükörképem. Közelebb mentem, hogy jól szemügyre vegyem magam. Egészen addig fogalmam sem volt arról, hogy hogyan nézhetek ki. Hátközépig érő hosszú, középbarna hajam volt. Szemeim nagyok voltak, de legnagyobb meglepetésemre zöldek. Ázsiainak néztem ki, csak a szemeim színe volt különleges. Nem lehettem túlzottan magas, a lábaim is rövidek voltak, de ez különösképpen nem érdekelt. Viszont akkor vettem csak észre, hogy tulajdonképpen mi van rajtam. Egy világoskék nyári ruhát viseltem. Az oldalán volt egy öv, erre pedig rá volt kötve az a zsák, amit Chentől kaptam. 
   Amikor elállt az eső, emilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a bevásárlóközpontot. 
   A levegő fülledt volt. Az utcákon pedig már jelentősen kevesebb ember volt. Az ég kezdett már kitisztulni. Nagy levegőt vettem, és folytattam az utam. Nem tudtam, hogy mihez kellene kezdenem. Nem csengethettem volna csak be valahova, és kérhettem szállást. 
   Amikor már Seongbuk-guba értem, nem bírta a lábam. Se kedvem, se erőm nem volt ahhoz, hogy tovább menjek. Egy lakónegyedbe értem. Ott pedig egy vörös téglákkal burkolt ház lépcsőjére leültem. Reméltem, hogy a ház tulajdonosa nem veszi észre, hogy ott vagyok. 
   A bejárati ajtó fölött kis tető volt, így nem volt vizes a föld. Gondoltam, amíg nem küldenek el, itt maradhatok. Viszont csak egy nyári ruha volt rajtam. Az eső utáni lehűlt időben pedig elkezdtem fázni. A karjaimat összefontam kihűlt testem körül, és próbáltam felmelegíteni magam. Viszont ahogy esteledett, az idő úgy hűlt le. Végtagjaim már jéghidegek voltak, a sok vacogástól pedig megfájdult a fejem. Már azon voltam, hogy keresek egy bárt, ahol legalább felmelegíthetem magam. Azonban a tervem meghiúsult, ugyanis amint felálltam, cipők kopogása ütötte meg a fülemet a nyugodt, viszonylag csendes éjszakán. Egy idős hölgy igyekezett az utcán. Mindkét kezében bevásárlószatyrokat cipelt. Én pedig még mindig a ház kapujában álltam, és magamban imádkoztam azért, hogy az idős hölgy ne abba a házba jöjjön, ahol voltam.
   De imám nem talált meghallgatásra. A hölgy majdnem belém ütközött. Még nálam is alacsonyabb volt. Felnézett rám a csodálkozó arcával. Arcán már meglátszott az idő, a száját pedig egy apró mosolyra húzta.
  - Hát te mi járatban vagy erre? - kérdezte, mire belém fagyott a szó.
   Nem tudtam, hogy mit felelhetnék. A legjobb megoldásnak pedig az bizonyult, hogyha sarkon fordultam volna, és elszaladtam volna.
  - É-én éppen készültem indulni - hebegtem, és estlenül meghajoltam, majd már meg is fordultam, hogy szedjem a lábam.
   Viszont a karomat egy meleg, száraz kéz megragadta. Ijedtemben a szívverésem felgyorsult, és a vérem egyre erősebben dübörgött az ereimben.
  - Maradj csak, meghívlak vacsorára - mondta szelíden az idős hölgy.
   Nekem már elég volt az, hogy kimondta a vacsora szót. A gyomrom erősebbnek bizonyult az agyamnál, ezért csak mosolyogva bólintottam.
   A hölgy betessékelt a házba. Az előszobából a nappali nyílt. Itt volt egy nagy kanapé, egy plazmatévé és egy nagy könyvespolc. A falakon festmények lógtak, a földön pedig szőnyegpadló volt. Amikor ráléptem, elkezdte csiklandozni a csupasz talpaim, ezért gyorsan a nappaliból nyíló konyhába siettem a hölgy után. Fehér, újszerű konyhabútor volt bent. A helyiség egyik sarkában pedig egy négyszemélyes étkezőasztal volt hozzá illő székekkel.
  - Foglalj helyet! - szólalt meg a hölgy, és az étkezőasztalra mutatott.
   Köszönetképpen meghajoltam, majd helyet foglaltam. 
  - Még ebédről maradt bibimbap. Nekem úgyis sok lenne vacsorára - magyarázta.
   Nem sokkal később két kis edénnyel jött oda hozzám. Az egyiket felém nyújtotta, a másikkal pedig leült velem szembe. Csendesen kezdett el enni, én pedig hirtelen bajban voltam. Még soha nem ettem, ráadásul azt sem tudtam, hogy az evőpálcikát hogyan kell fogni. Úgy döntöttem, hogy ellesem a hölgytől, hogy hogyan eszik a pálcikával. Miután úgy éreztem, hogy eleget néztem ahhoz, hogy megpróbáljam én is, nekiálltam ennyi. Pár ügyetlen próbálkozás után pedig sikerült végre normálisan használnom az evőpálcikákat.
   Az étel valódi megváltás volt a gyomromnak. Kezdtem megérteni, hogy miért szeretnek az emberek enni.
  - Ízlik? - kérdezte a hölgy.
  - Igen. Nagyon finomat tetszett főzni - feleltem mosolyogva.
  - Ennek nagyon örülök - mosolygott. - De nem kell ilyen feszülten beszélned velem. És hívj nyugodtan Moon néninek.
  - Rendben.
   Ezután mindketten megettük az ételünket. Moon néni gyorsan elmosogatott. Eközben én még alaposabban körbenéztem. A konyhában több helyen is gyerekek rajzai voltak kirakva. A legtöbbön két fiú volt és Moon néni. Már, ha jól láttam őket.
  - Az unokái rajzolták ezeket? - kérdeztem.
  - Igen - felelte mosolyogva. - De ezek a rajzok már több, mint tizenöt évesek. Az unokáim körülbelül veled egyidősek lehetnek. Hány éves is vagy?
  - Huszonegy.
  - Nahát, akkor a fiatalabb unokám egyidős veled! Jaj, de rólad még semmit nem is kérdeztem! - csapta össze a tenyereit.
"Na, ettől féltem..! Nem akarok hazudni, de úgy látszik, muszáj lesz." - gondoltam. 
  - Nyugodtan kérdezzen, Moon néni - mondtam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. 
  - Először is, mi neved? - kérdezte.
  - Kang Minjung vagyok - feleltem, és meghajoltam.
  - És, Minjung, mi járatban vagy errefelé? Miért ültél az ajtóm előtt? - kérdezte, mire én elgondolkoztam, hogy mit is kéne felelnem.
  - Tudja, a családom nehéz helyzetben van - kezdtem bele a kitalált élettörténetembe, amit ott helyben találtam ki gyorsan. - A szüleimnek minden pénze arra ment, hogy engem eltartsanak. Magukra alig tudtak költeni. Én pedig nem akartam tovább nézni, hogy nélkülöznek, ezért egyik este fogtam magam, és írtam nekik egy búcsúlevelet. Aztán beálltam pár faluval arrébb pincérnek, és pár nap alatt megkerestem arra a pénzt, hogy Szöulba utazhassak. Nem is tudom, hogy mit reméltem... Talán, hogy rám mosolyog a szerencse. De sajnos nem történt velem semmilyen isteni csoda, és mire ideértem a pénzem elfogyott. Én meg maradtam az utcán. Ötletem sem volt, hogy hova mehetnék. Viszont egész nap sétáltam, a lábam pedig nem bírta. Aztán a maga ajtaja elé ültem le, de konkrét okom nem volt rá. Szeretnék bocsánatot kérni azért, mert engedély nélkül jöttem be az udvarra.
   Moon néni pár percig próbálta feldolgozni a hallottakat. Nem tudtam, hogy mit gondol. Nem is tudtam kiszámítani a következő lépését.
"Most mit fog csinálni? Elküld? Vagy esetleg segít nekem?" - cikáztak a gondolatok a fejemben.
  - Te szegény lány! - szólalt meg végül a hölgy. - Ma este alhatsz nálam. Aztán szeretnélek jobban megismerni. De valahogyan mindenképpen szeretnék segíteni neked. Nem fogom hagyni, hogy ne legyen fedél a fejed felett!
   A szívemet egy számomra ismeretlen melegség járta át. Az arcomra akaratom ellenére is egy nagy mosoly húzódott. Jól esett, hogy valakinek számít, hogy mi lesz velem. Hogy valaki törődik velem. Megpróbálhattam volna szavakba önteni a hálámat Moon néni felé, de attól tartottam, hogy nem menne.
  - Moon néni, ez nagyon kedves magától. Nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki magam. Félek, hogy akármit mondanék, azzal nem tudnám érzékeltetni, hogy milyen hálás vagyok magának.
  - Ugyan, nem is kell megköszönnöd! - nevette el magát. - Nem hagyhatok egy szegény lányt fedél nélkül estére. Na meg mindig akartam egy lányunokát. 
   Elmosolyodtam. Megkönnyebbültem Moon néni szavai hallatán, de valami mégis nyomta a bensőmet. Méghozzá, hogy úgy éreztem, hogy csak szánalomból engedi meg, hogy nála aludjak. De ebben nem voltam biztos. Nem láttam a hölgy fejébe, és ez felettébb bosszantott.
  - Nincsen lányunokája? - kérdeztem.
  - Sajnos nincsen. Mindig is szerettem a gyerekeket. Mikor fiatal voltam, azt reméltem, hogy születni fog majd egy fiam és egy lányom. De sajnos csak egy fiam lett. És két fiúunokám. Viszont úgy érezem, mintha a saját gyerekeim lennének. Szinte én neveltem fel őket, mivel miután meghaltak a szüleik, nem volt senki aki a szárnyai alá tudta volna venni őket - felelte némi keserűséggel a hangjában.
   Kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy egy olyan kérdést tettem fel, amire Moon néni érezhetően nehézkesen válaszolt. 
"De nem tudhattam, hogy meghalt a fia, és az unokái rámaradtak..." - próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem mondtam semmi rosszat. 
  - Elnézést, nem tudtam... - kezdtem bele a mondandómba, de Moon néni csak legyintett, jelezve, hogy semmi baj sincs.
  - Nem kell bocsánatot kérned! Szívesen neveltem fel az unokáimat. A fiam elvesztése nagyon fájt nekem, de két tökéletes gyereket hagyott maga után, akik nagyon hasonlítanak rá. Igaz, már felnőttek mindketten, mégis olyanok nekem, mint két kisgyerek - nevette el magát. - De most nem a családom a lényeg. Gyere, megmutatom a szobád!
   Hirtelen nem kapcsolt az agyam, hogy mit is kéne tennem. De szerencsére hamar sikerült felfognom, hogy mi is a helyzet, és felálltam az asztaltól. Moon néni előre ment. A konyha jobb oldalán volt egy boltíves kapu. Ennek a túloldalán volt egy csigalépcső, ami felvitt az emeletre. Mihelyst felértem, egy tágas tér fogadott. A falak halványpirosra voltak festve. Innen nyíltak a fenti szobák. Nem messze a lépcsőtől volt még egy boltív. Ha jól láttam, ez egy fent lévő konyhába vezetett, ami jóval kisebb volt, mint a lent lévő. A konyha mellett U alakban szobák ajtajai voltak. De mindegyik zárva volt, így nem tudtam, hogy milyen helyiség is lakozik az ajtók mögött. 
   Moon néni annak a szobának az ajtajához ment, amelyik közvetlenül a konyha mellett volt. Jobb kezével lassan lenyomta a kilincset, majd kinyitotta a szoba faajtaját.
  - Fáradj be! - tessékelt be. - Ez a szoba az idősebb unokámé, Taesuné volt. De ő Gangnam-guba költözött. Na meg folyton csak utazik. Tehetséges üzletember vált belőle. Gondolom az ő szobájában nyugodtan aludhatsz, nem nagy az esélye, hogy hazajönne.
  Csak bólogattam a szavaira. 
"Tehát az egyik unokáját Taesunnak hívják. De mi van a másikkal? És miért nem az ő szobájába szállásolt el Moon néni? Talán... Lehetséges, hogy ő még betoppanhat a házba, hogy itt akar aludni?" - gondoltam magamban, és mivel a kíváncsiság nagyon fúrta az oldalam, rákérdeztem.
  - A másik unokájával mi a helyzet, Moon néni?
  - Oh, hát ő még fiatalabb. Egyidős lehet veled, és pincérként dolgozik. Féléve költözött el egy albérletbe, Gangdong-guba. Viszont ő sokszor jön el hozzám. Taemin rendes gyerek, és az álmai nem állnak az útjában annak, hogy velem legyen. Persze szeretem Taesunt is, de sajnos ő egy évben alig két hetet tölt itt. Azt is csak ünnepekkor - magyarázta enyhén búval bélelt hangon a hölgy.
   Én a mondandója felénél elakadtam. Mikor meghallottam a 'Taemin' nevet, megállt bennem az ütő. Azt reméltem, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Hiszen nem csak egy Taemin nevű ember él a világon. De amikor végiggondoltam a hallottakat, eszembe jutott, hogy Taemin pár hónapja költözött Gangdong-guba. És, ha jól tudtam albérlő volt. Egyre erősebb volt bennem az a megérzés, hogy bizony Lee Taemin nagyanyjának a lakásába pottyantam. De reméltem, hogy téves a megérzésem.
  - Tudom, fiús szoba ez, de azért remélem, hogy jól fogod érezni magad itt - nézett rám mosolyogva Moon néni.
  - Nem zavar a szoba kinézete. Így is mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy megengedi, hogy itt töltsem az éjszakát. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs maga.
   Moon néni nem szólt semmit, csak széles mosolyra húzta a száját. Ezáltal az arcán a ráncok felerősödtek. De ez nem számított. Az a szeretetteljes mosoly, amivel Moon néni tudott nézni, csodálatos volt. Egyszerűen megmelengette az ember szívét. Hát még mikor a hölgy nevetett! A nevetése ragályos volt. Ha valaki szomorú volt, és meghallotta a hölgy nevetését, az egy kis időre biztosan érezhette a boldogság örömét. 
  - Magadra hagylak. A szembelévő szoba a fürdő. Nyugodtan zuhanyozz le, és feküdj le mihamarabb! Már kilenc óra van.
  - Rendben. Jó éjt, Moon néni! - köszöntem el egy meghajlás kíséretében.
  - Neked is, Minjung. De kérlek többet ne hajlongjál előttem! Nem kell ennyire tisztelettudónak lenned. Ma estére nézz rám úgy, mintha a nagyanyád lennék! - kérte mosolyogva, mire én bólintottam.
   Moon néni elhagyta a szobát, én pedig alaposan körülnéztem.
   A falak világosbarnák voltak. Egy-egy helyen filmposzterek díszítették az egyhangú falakat, ezzel egy kis életet adva a szobának. A helyiség jobb sarkában egy egyszemélyes ágy volt. Sötétkék ágyneművel meg volt ágyazva. Az ágy mellett egy kis éjjeliszekrény volt, rajta különböző üzleti magazinokkal. A bal sarokban egy íróasztal volt. Tökéletes rend volt, de amint kinyitottam az egyik szekrényt, megláttam, hogy a fiókokban irtózatos rendetlenség van. Mintha egy kisfiú takarított volna el az íróasztalról az édesanyja unszolására. Az ajtó mellett nem messze egy komód volt, a tetején pedig bekeretezett képek sorakoztak. Végignéztem rajtuk. A legtöbb képen egy fiú szerepelt különböző díjakkal, és érmekkel. A komódon találtam egy oklevelet is.
Lee Taesunnak, a Szöuli városi maratonon elért első helyezéséért az ifjúsági korcsoportban - olvastam. 
"A családneve Lee, vagyis akkor az öccsét Lee Taeminnek hívják... Túl sok a hasonlóság eközött a Taemin között, és Jongin barátja között... Itt valami nagyon nem jó!"
   Tovább néztem a képeket. A sok fotó között megakadt a szemem egyen, amit mikor megláttam, a szívem kihagyott egy ütemet. Megfogtam, és közelebb emeletem a szemeimhez. Reménykedtem abban, hogy rosszul láttam, de rá kellett jönnöm, hogy a szemem nem csapott be. A képen Moon néni, Taesun és Taemin voltak kiöltözve. És a képen lévő Taemin az a Taemin volt, akit eddig úgy ismertem, mint Jongin legjobb barátját. 
   Azt hittem, hogy ott helyben összeesek. Viszont többet akartam bizonyítéknak. Akkor tudtam volna száz százalékban elhinni, hogy Moon néni Taemin nagyanyja, ha a saját szememmel látok róla és Jonginról egy képet. Egy ilyen bizonyítékot viszont csakis Taemin szobájában találhattam. Ennek érdekében pedig erőt vettem magamon, és benyitottam a mellettem lévő szobába. A falak világoskékek voltak. Sőt, a bútorok kivételével minden világoskék volt a szobában. Itt is volt egy íróasztal. Közelebb mentem. Konkrétan semmit nem volt rajta, így kénytelen voltam kinyitni az egyik fiókot. Az viszont tömve volt mindenfélével. A régi fogkefétől elkezdve a használt zsebkendőig minden volt ott. De képet azt nem találtam. Már kezdtem feladni a kutakodást, és amikor egy rágógumi ragadt a kezemre, már végkép elment a kedvem a turkálástól. Készültem menni, de amint nyúltam, hogy lenyomjam a kilincset, megakadt a szemem valamin. Az ajtó belső oldalán egy rajz volt. És valahonnan ez az alkotás nagyon ismerős volt nekem. Jobban megnéztem, és a rajz sarkában észrevettem egy rövid írást:
Boldog 14. szülinapot Taemin! Jongin
   Ez pedig már felidézte bennem az emlékeket. Jongin Michael Jacksont próbálta lerajzolni Taeminnek. Egy héten keresztül dolgozott a rajzon, de sehogyan nem találta tökéletesnek. Viszont Taemin el volt kápráztatva, és egy ideig a vitrinben őrizte a képet.
   Már semmi kétség nem volt bennem azt illetősen, hogy Jongin barátja, Taemin ne más, mint Moon néni unokája. De nem nagyon akartam találkozni Taeminnel. Féltem, hogy elárulom magam, hiszen szinte mindent tudtam, amit Jonginnak elmondott. A legapróbb titkait, és az összes kiskori csínytevését ismertem. 
   Kissé csalódottan elhagytam a szobát. Már éppen készültem bemenni az ideiglenes szobámba, amikor hangok ütötték meg a fülemet. 
"Valaki érkezett."
   A lépcső közelében megálltam, és igyekeztem nem zajt csapni.
  - Szia nagyi! Ugye nem zavarok? - kérdezte egy ismerős hang.
  - Taemin! Jajj, de örülök, hogy itt vagy! - nevetett Moon néni. - De ugye tudod, hogy hamarosan tíz óra lesz? Miért jöttél?
  - A szomszédomba házibulit tartanak. Így nem vagyok képes pihenni otthon. Nem lenne baj, ha ma este itt aludnék?
   Azt hittem, hogy ott helyben dobok egy hátast. A kezeim fokozatosan jéghidegek lettek. és egyre nehezebben nyeltem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy Taesun szobájába rohantam, és nekidőltem az ajtónak. Természetesen ennek mindnek hangja is volt. De nem érdekelt, hogy meghallottak. 
   Hirtelen azon kezdtem el agyalni, hogy miképpen szökhetnék meg.
"Vagy kiugrok az ablakon, vagy eljátszom, hogy alszom. Vagy... Halottat tettessek?" - suhantak végig a gondolatok az agyamon. 
   Végül úgy döntöttem, hogy úgy járok a legjobban, ha lenyugszom, és kifigyelem Taemin és Moon néni beszélgetésének további részét. Kiosontam a szobából, és kiálltam az ajtó elé. De az ajtót nyitva hagytam, hogyha menekülni kell, akkor legyen hova.
  - Képzeld, ma a ház előtt egy lány ült - magyarázta Moon néni. - És ma este nálam alszik.
  - Ezt nem mondhatod komolyan! - csattant fel Taemin. - Nagyi, nem bízhatsz meg minden jöttmentben! Emlékszel mi volt akkor, mikor legutóbb megbíztál valakiben? Huh? Ha nem, akkor elárulom, hogy a rendőrségen kötöttünk ki. Nem bízhatsz meg mindenkiben! - magyarázta idegességgel a hangjában a fiú.
  - De biztos vagyok benne, hogy Minjung ártatlan! Semmi rosszat nem akart, ebben biztos vagyok.
  - Azt te nem tudhatod! A legtöbbször az angyali külső mögött egy igazi ördög rejtőzik.
"De én valódi angyal vagyok!" 
  - Ne mondj ilyet, Taemin! - próbálta csitítani a fiút Moon néni. - Nem is ismered..! Ne ítélkezz az emberekről mielőtt megismered őket!
  - Te meg ne nyiss hajléktalanszállót! - kiáltotta Taemin, és dühösen elindult felfele a lépcsőn. 
   Villámgyorsan berohantam Taesun szobájába, és remegő kézzel becsuktam az ajtót. Egész testemben remegtem, és nem tudtam, hogy mit tehetnék. Taemin már az ajtó előtt állt, és lenyomta a kilincset. Gyorsan az ágyra pattantam, és bebújtam a takaró alá. Nem volt jobb ötletem. Próbáltam úgy tenni, mintha mélyen aludnék. 
   Taemin belépett a szobába. A szívverésem sokszorosára nőtt. Tudtam, hogy Taemin szemében nem szívesen látott vendég vagyok, és, ha rajta múlna, akkor ott helyben kihajítana a házból. 
   Hallottam a lépteit felém közeledni. Az ágyam mellett megállt, és nem mozdult. Nem tudtam, hogy mi van, ezért a paplan egyik szélét egy kissé felemeltem, hogy kileshessek. Viszont amikor a szemeim találkoztak az ágyam mellett térdelő Taeminével, megfagyott bennem a vér. Nem az a Taemin volt velem szemben, aki esténként a részeg Jongint szokta hazacipelni. Hanem egy olyan fiú, akinek valósággal égtek a szemei. 
   Megragadta a takarót, és egy határozott mozdulattal lerántotta rólam. Én ösztönösen összegömbölyödtem, és erősen összeszorítottam a szemeim.
  - Halljam, ki vagy te? - kérdezte, de inkább parancsnak lehetett érteni.
  - K-kang Minjung vagyok - suttogtam erőtlenül.
  - Szóval Minjung... Eddig akárhány Minjunggal találkoztam, mind csak bajt hozott a fejemre. De mond csak, te miért félsz tőlem? 
"Micsoda költői kérdés! Talán azért, mert tudom, hogyha mérges vagy, mikre vagy képes. Nemegyszer láttalak, amikor Jongint cipelted haza, és megtámadtak titeket részeg hajléktalanok..." - gondoltam.
  - Miért nem felelsz? - kérdezte idegesen. - Te lány, nagyon gyanús vagy nekem! Nem is ismersz, mégis rettegsz tőlem.
  - Te sem ismersz engem, mégis így rám támadtál! - feleltem vissza csípős hangon, miután sikerült összeszednem a bátorságomat.
  - Rendben, akkor induljunk tisztalappal - sóhajtott fel. - Sajnálom, hogy így rád támadtam, de tudod nagyon szeretem a nagyanyám. És nemegyszer fordult elő, hogy átverték, és a bíróságon kötöttünk ki. És nem tudhatom, hogy te milyen szándékkal vagy itt.
  - Akkor legalább adj nekem egy esélyt! Majd utána eldöntheted, hogy jól ítéltél-e meg...
  - Értem Minjung, hogy mire próbálsz fényt vetni. Csak tudod, furcsa vagy nekem. Mondd csak... Miben sántikálsz? Huh? Bérgyilkos vagy, vagy rabló? Maffiózó vagy, vagy valamilyen szektának dolgozol? - kérdezte jeges hangon.
   Belém fagyott a szó. Nem tudtam, hogy erre mit felelhetnék. Nem is gondoltam, hogy Taemin ilyen ellenségesen tekint rám.
"Még, hogy betörő! Ez annyira lealacsonyító..." - gondoltam csüggedten.
  - Azok közül, amiket felsoroltál, egyik sem vagyok. De kérlek áruld el, hogy miért feltételezed rólam ezeket? - kérdeztem, és próbáltam úgy beszélni, hogy a hangomon ne érződjön, hogy mennyire felhúzott a dolog.
  - Tudod, eddig nem te vagy az első, aki megfordult a nagyi házánál. Volt, aki csak a lámpát vitte el, de volt aki a nagyi pénztárcájával lógott meg. Volt, aki fegyvert fogott rá, és volt, aki megfenyegette. Mondd, ilyenek után, hogyan is bízhatnék meg bárkiben is?! - csattant fel.
   A torkom összeszorult. Rosszul esett, hogy egy olyan személy, akit eddig nagyra tartottam, ilyen ellenséges velem. Legszívesebben elsírtam volna magam. Amíg angyal voltam, mindenki megbízott bennem. De rá kellett jönnöm, hogy ez az embereknél egyáltalán nincs így. Mindenki hazudik a másiknak. Becsapják egymást, és nem bíznak meg egymásban. 
"Ez olyan más... Az angyalvilágban nem kellett kivívnom a többiek bizalmát. Ott sokkal könnyebb volt. De persze akkor még nem tudtam ezt értékelni, hiszen természetes volt."
  - De én nem ilyen vagyok... - suttogtam remegő hangon.
   Közel voltam a síráshoz.
   Taeminre pillantottam, és amint megláttam azt a fagyos tekintetét, kicsordult néhány könnyem. Nem akartam szánalmasnak látszani, de nem bírtam visszafogni magam. Láttam, hogy Taemin arcára egy kis aggodalom ült ki, és már nyújtotta felém a kezét, hogy megnyugtasson. De végül visszakapta a végtagját, és sarkon fordult. Az ajtóban megtorpant, és megszólalt:
  - Menj el fürdeni! Addig beköltözök ebbe a szobába. Ma este veled alszom.
   Hirtelen sírni is elfelejtettem. Nem tudtam mire vélni a fiú viselkedését. Mindenesetre reméltem, hogy nem fog továbbra is úgy nézni rám, mint az utolsó szemétládára. 
   Vettem egy reszkető lélegzetet, és megtöröltem az arcom. Mivel nem volt semmi ruhám, nem igazán tudtam, hogy mit vehetnék fel zuhanyzás után.
   Taesun szobájával szemben volt a fürdőszoba. Amint beléptem, megpillantottam egy törölközőt, rajta egy fehér férfipólóval. Találtam a kupac tetején egy ki cetlit. Moon néni írta, és jó éjszakát kívánt benne. 
   Mosolyogva tettem félre a kis cetlit. Mindenképpen meg akartam tartani.
   Beálltam a zuhany alá, és megengedtem a vizet. Majdnem felordítottam, mikor a forró víz leforrázott. Nem számítottam arra, hogy a víz hőmérsékletét is be kell állítani. Elkezdtem csavargatni a két tekerőt, de víz nem akart elállni. Kétségbeesetten próbáltam tenni valamit, de nem jutott semmi eszembe. Végül, mikor már úgy éreztem, hogy a bőröm leéget,  behunytam a szemeim, és a zuhanycsőre koncentráltam. Pár másodperc múlva a csőben megfagyott a víz.
"Remek. ezzel meg is lennénk." - gondoltam.
   Nem tudom, hogy mi lehetett a problémája a zuhanynak, mert mikor pár perc múlva felolvasztottam a vizet, már el tudtam zárni a tekerőket. De nem agyaltam ezen sokat, az volt a lényeg, hogy megoldottam a problémát.
   A hosszú napom után jól esett a felfrissülés. Ezután pedig másra sem vágytam, minthogy belevessem magam az ágyamba, és egy jót aludjak. De Taemin sikeresen megsemmisítette a tervem. Mikor beléptem Taesun szobájába, ő már az ajtóban strázsált. Áthurcolt a szobába egy matracot, és megágyazott magának.
  - Ma este itt alszom veled. Az ajtót kulcsra zárom, az ablakot pedig lelakatoltam. Így nem lóghatsz meg - magyarázta.
   Úgy éreztem magam, mintha újra a zuhanyzóban lettem volna a forró víz alatt. Legszívesebben lekevertem volna egyet Taeminnek. Értettem én azt, hogy féltette a nagyanyját, de azért amit csinált, az akkor is túlzás volt.
   Feszengve bebújtam az ágyba, és leoltottam a villanyt. Szorongással töltött el, hogy Taeminnel kell egy szobában aludnom. Azzal a fiúval, akit eddig becsültem, mert Jonginhoz olyan jó volt. Sokszor elgondolkoztam, hogy milyen lenne, ha ő lenne a védencem. De rá kellett jönnöm, hogy egyik ember sem tökéletes. Akármilyen hibátlannak is hittem eddig Taemint, minden eddigi elképzelésem szertefoszlott. Úgy néztem Taeminre, mint egy idegenre. És ez rossz érzéssel töltött el. 
   Eszembe jutott, hogy mivel én ember lettem, nekem is lettek hibáim. De azt, hogy mikben vagyok kevésbé jó, még nem fedeztem fel. És őszintén szólva féltem magamtól. Féltem megismerni önmagam.
   Beugrott az is, hogy mi lehet Jonginnal. Mikor bevillant előttem az a kép, amint megírja a végrendeletét, megborzongtam. Tudtam, hogy valahogyan bele kell avatkoznom Jongin életébe, És ehhez pont kapóra jött nekem Taemin. Már csak az volt a kérdés, hogy miképpen tudnám rávenni Taemint, hogy segítsen nekem. Végiggondolva azt, ahogy bánt velem, nem hittem benne, hogy valaha is jóban leszek Taeminnel. 
"Földi életem első tőrjét ő szúrta a szívembe, És ezt nem fogom egyhamar elfelejteni."