Chapter 8

·٠•ღ  Közelebb, mint gondolnád ღ•٠·

  - Szó sem lehet róla! - kiáltotta Taemin mérgesen, miután elmondtam neki, hogy Chanyeol elhívott a házibulijába. 
  - De miért nem! - nyavalyogtam. - Chanyeol kilencre itt lesz értem, már nem mondhatom vissza!
  - Talán ezt nem a buli napján kellett volna közölnöd velem - füstölgött. - De nem ismétlem el többször! Nem mehetsz, és kész!
   Az állkapcsom megfeszült, és éppen próbáltam az indulatomat elfojtani. Még mindig nem tudtam megbékélni Taemin atyáskodó énjével.
"Most komolyan..! Olyan, mintha ő lenne az apa én meg a kamasz lánya. Ez már komolyan nevetséges!" - gondoltam magamban.
  - Győzz meg, hogy miért járnék jól, ha egész este itthon kuksolnék ahelyett, hogy jól érezném magam! - makacskodtam.
  - Minjung, most őszintén mondd meg, hogy jártál-e valaha is buliban? - Kérdése sokkal inkább gúnyos állításnak hangzott.
   Elgondolkoztam. Amit Taemin tudott rólam az az, hogy egy szegény templom egere voltam, aki jószerencsét remélve jött Szöulba. Igen, ha ilyen életem lett volna, akkor nem valószínű, hogy valaha is jártam volna buliban. Viszont Jonginnal már rengeteg ilyen eseményen voltam. És ott végignéztem, amint a védencemre különböző nők - esetenként férfiak - rámásznak. És amikor Chanyeol azt mondta, hogy a főnököm is jön, nem volt kérdés, hogy nekem is ott a helyem. Nem engedhettem Jongin ismét Baekhyun karjaiban kikötni. De, ha jól belegondoltam, nem csak a védencem miatt mentem. Kíváncsi is voltam. Soha nem is tudtam elképzelni, hogy milyen az, ha az ereidben a vér a zene ritmusára lüktet, és az alkohol jólesően melengeti a nyelőcsövedet. Úgy gondoltam, hogy emberként ezt is meg kell tapasztalnom.
  - Nem voltam még soha... De egyszer ki kell próbálnom, nem? - kérdeztem.
  - Ez olyan, mintha én azt mondanám, hogy egyszer úgy is ki kell próbálnom az öngyilkosságot...
  - A kettőnek semmi köze nincs egymáshoz! - csattantam fel.
  - De igen. Chanyeoltól talán még jobban féltelek, mint Jongintól. Tudod, Jongin akkor szokott őrültségeket csinálni, mikor részeg. Chanyeolnak alkohol nélkül is megy - magyarázta.
"Chanyeol? Mégis mi baja lehet? Szerintem teljesen ártalmatlan..."  - gondoltam. 
   Nem tudtam, hogy mit felelhetnék, ezért inkább csendben maradtam. A fiú lázasan gondolkodott. Gondolom próbált kitalálni még valamit, amivel rávehet, hogy ne menjek el a buliba. Már elkésett vele. Eldöntöttem, hogy megyek. Ha máshogy nem, akkor elszököm.
  - Miért akarsz annyira menni? - kérdezte.
  - Mert kíváncsi vagyok - feleltem.
  - Ezt értem, de nem lehetne, hogy erre a bulira nem mész el? Még biztos fogsz kapni meghívásokat...
  - Nem. Már eldöntöttem, hogy elmegyek - mondtam magabiztosan.
  - Minjung, ha elmész, akkor ide ne gyere vissza többé, jó? Választhatsz, vagy itt maradsz, vagy elmész, és kihajítalak innen! - Hangja dühösen csengett. Felállt a kanapéról, és kiviharzott a szobából. 
   Csodálkozva néztem utána. Lehet, hogy az lett volna a normális reakció a részemről, ha megrettenek, és nem megyek sehova. De én csak elröhögtem magam.
"Ezt fenyegetésnek szánta? Tudom, hogy úgyis szemet huny afelett, ha elmegyek."
   Taeminnek délután kellett bemennie dolgozni, ezért egyedül maradtam a lakásban. Hétkor előkaptam a szekrényből a Boyoungtól kapott koktélruhámat. Az elmúlt napokban összebarátkoztunk. A lány pedig egy igazi bulizó típus. Nem is csodálkoztam, mikor megláttam, hogy a szekrényében milyen ruhák vannak. Önszántamból nem is vennék fel egyet sem közülük, de Boyoung ragaszkodott hozzá. Nem engedte, hogy farmerben és tornacsukába menjek el egy házibuliba. Ezért adott kölcsön egy zacskónyi sminket, egy fekete pánt nélküli koktélszoknyát és egy fekete tűsarkút. Nem is tudtam elképzelni, hogyan fogok ezekben kinézni. De végül az összehatás egészen jó lett. Nem ismertem magamra. 
   Kilenc előtt öt perccel megszólalt a csengő. Odarohantam, és felvettem a kaputelefont:
  - Igen?
  - Szia, Minjung! Megjöttem, lejössz? - kérdezte Chanyeol.
  - Persze. Pár perc és ott leszek - feleltem, és letettem.
   Gyorsan belebújtam a tűsarkúba, és magamhoz kaptam a retikülöm. Nem vittem túl sok mindent. Egyedül a mobilom és pár zsebkendő volt nálam. Nem láttam értelmét mást is vinni. 
   Leszaladtam a lépcsőn. Már amennyire a cipőm engedte. Az ajtó előtt Chanyeol várakozott egy Audinak támaszkodva. Érkezésemre elmosolyodott, és felém jött. Egy baráti öleléssel üdvözölt, és kinyitotta előttem a kocsiajtót.
  - Szép vagy - jegyezte meg.
  - Köszönöm - feleltem zavaromban.
   A fiún egy fehér póló és egy szakadt farmer volt. Mellette kicsit kellemetlenül éreztem magam. 
"Lehet, hogy mégis a farmer és a tornacsuka mellett kellett volna döntenem." - gondoltam. 
   Chanyeol beindította a motort, és elhajtott. Pár percig csenden ültünk. A levegő tele volt feszültséggel. De az okát nem tudtam megmagyarázni. A csendet a fiú törte meg:
  - Nem tudtam, hogy Taeminnel élsz. Jártok? - kérdezte, mire én heves tiltakozásba kezdtem.
"Már csak az kéne nekem..!"
  - Dehogy... Hosszú történet. Csak lakótársak vagyunk. Egyébként... Ti ismeritek egymást? - csodálkoztam el.
  - Nem vagyunk kebelpajtások. Nem csípem a buráját. Olyan földhözragadt. Mindenen felkapja a vizet, és sokat aggodalmaskodik. Mintha az ellentétem lenne - magyarázta.
   Kicsit furcsa volt más szájából hallani, ahogy a lakótársam hibáit sorolja. Legszívesebben folytattam volna, amit Chanyeol elkezdett. De aztán eszembe jutott, hogy nem lenne túl tisztességes ezt tenni vele. Viszont én sem tudtam azt, hogy kinek mit mesél rólam... Lehet, hogy elmondta az egyik pincértársának, hogy sokszor beszélek álmomban. Vagy azt, hogy néha énekelek a zuhany alatt. Ezekre a gondolatokra pedig elöntött a pánik. Nem akartam, hogy az emberek azt gondolják rólam, hogy valami dilinyós vagyok. De eszembe jutott, hogy Taemin nem tenne ilyet. Néha tényleg kiakasztó, de mindig becsületes. Én pedig nem akartam hátba szúrni azzal, hogy Chanyeolnak elmondom például azt, hogy alvás közben nyáladzik. Ezért pedig csak bólogattam.
   Az út további része gyorsan eltelt. A fiúval elbeszélgettünk, és Taeminről több szót nem is ejtettünk. Chanyeol háza Gangnam-guban volt. Mikor odaértünk, már javában állt a bál. 
   Nagyon izgatott voltam. A gyomrom szinte remegett. Annyira figyelmetlen voltam, hogy a retikülömet a kocsiban felejtettem. De gondoltam, nem lesz rá szükségem. 
   A lakásban már vagy húszan voltak bent. Láttam pár ismerős arcot is. Legtöbbjüket akkor láttam, mikor Jonginnal mentem házibuliba. Néhányan már részegen szédelegtek. Pedig még nem is kezdődött el az éjszakai élet. A konyhaasztal roskadásig tele volt italokkal. Legtöbbjükről azt sem tudtam, hogy létezik. Találomra kiválasztottam egy üveget, és öntöttem magamnak. Egyből lehajtottam. Az íze keserű volt, amitől elfintorodtam. Éreztem, hogy a folyadék átjárja a bensőm. A gyomromat és a nyelőcsövemet jólesően melengette. 
"Nem is olyan rossz ez..." - gondoltam, és lehúztam még egy pohárral.
  - Látom egyből rátaláltál a lényegre. - Chanyeol mellém lépett, és kivette a kezemből az üveget. - De ebből többet ne igyál! Még megárthat. Aztán akkor majd össze kell, hogy kaparjalak a földről - nevette el magát, mire elmosolyodtam.
  - Mr. Kim itt van? - kérdeztem, mert akármerre néztem, Jongint nem láttam.
  - Nem tudott eljönni. Azt mondta, hogy holnap lesz egy fontos meetingje, és még nem végzett a dolgával. 
   Csalódottan bólintottam egyet. Próbáltam magam érvekkel meggyőzni, hogy igenis jó az, hogy nincs itt Jongin.
"Legalább nem kell odafigyelnem rá... Most azt csinálhatom, amit akarok. Nem kell rajta tartanom a szemem." - motyogtam magamban, és egy újabb üveg felé nyúltam. 
   Az alkohol elkezdett dolgozni bennem, ezért már az sem érdekelt, hogy nem pohárba öntöttem a piát, hanem az üveget húztam meg. 
   Egyszer csak két kart éreztem a derekamra fonódni. Valakinek az álla nehezedett a vállamra. Ahogy megszólalt, éreztem a leheletében az alkohol összetéveszthetetlen aromáját.
  - Minjung, nem akarsz egy kicsit nyugodtabb helyre menni? - kérdezte egy mély hang. 
   Hirtelen nem tudtam pontosan, hogy ki lehet az. Gyorsan megfordultam, de közben sikerült összefejelnem a mögöttem álló Chanyeollal. Még jobban szédültem, mint előtte. Az ütés következtében a földre rogytam, és fátyolos tekintettel néztem a káromkodó fiút.
  - Baszd meg, ezt miért kellett?! Ahh... Úgy érzem magam, mint akit kupán vágtak egy száz kilós súllyal.
  - Sajnálom - makogtam, mire Chanyeol arcán megjelent egy pajkos vigyor.
  - Ha tényleg sajnálod, akkor ma este lefekszel velem - vágta rá.
   Eltartott pár másodpercig, amíg a szavait fel tudtam dolgozni. A fejemet nemlegesen megráztam, és feltápászkodtam a padlóról.
  - Az, hogy sajnálom, az nem jelenti azt, hogy ki is kell engesztelnem téged. Amúgy meg, ha nem álltál volna mögöttem, nem fejeltelek volna le - magyaráztam némi gúnnyal a hangomban.
   Chanyeol morgott egyet, majd megragadta a felkarom, és maga után húzott. Minden olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam feldolgozni. Csak engedelmesen a fiú után imbolyogtam. Egészen addig tűrtem mindent szótlanul, amíg egy hálószobában nem találtam magam. Akkor egyszeriben úgy éreztem, mintha a bennem dolgozó alkohol szárnyakra kapott volna, és elillant volna a testemből.  
"Jesszusom, Chanyeol most tényleg arra készül? Ez... Komoly?" 
   Kérdésemre egyből megkaptam a választ, ugyanis a fiú szorítása egyre erősebb lett a felkaromon, és az ágy felé kezdett húzni. Próbáltam ellenállni, és ellentétes irányba igyekeztem hátrálni. De Chanyeol erősebbnek bizonyult nálam. 
   Hirtelen elfogott a pánik. Lelki szemeim előtt Taemin képe lebegett.
"Hallgatnom kellett volna rá... Ez az este nem úgy sült el, mint ahogy képzeltem." - gondoltam. 
   Eszembe jutott a paprika spray, amit a lakótársamtól kaptam. Azt pedig otthon felejtettem. Pedig mekkora hasznát vettem volna! Csak le kellett volna fújnom Chanyeolt. De amikor ésszerűen végiggondoltam, rájöttem, hogy a spray valószínűleg a retikülömben maradt volna Chanyeol kocsijában.
"Szent Ég! A retikülöm! Abban van a telefonom... Hogy fogok így hazajutni?"
   Hirtelen úrrá lett rajtam a pánik. Nem tartottam valószínűnek, hogy Chanyeol haza fog vinni. Feltéve, ha lefekszem vele. De akkor is legkorábban reggel jutnék haza. 
   Mikor észbe kaptam, már az ágyon feküdtem, fölöttem pedig Chanyeol térdelt. Kezeimmel megragadtam a vállát, és próbáltam eltolni magamtól. De mind hiába.
  - Miért akarsz lefeküdni velem? - kérdeztem, és próbáltam magabiztosnak tűnni. - Fogadnék, hogy rengeteg nőt találnál, akik szívesen lennének a helyemben.
  - Csakhogy az a bökkenő, hogy én az ártatlan lányokat szeretem. Sajnos olyat nehezen találok. Te pedig pont megfelelsz az elvárásaimnak - lehelte a fülembe, amitől kirázott a hideg.
"Ártatlan? Tényleg az lennék? Taemin szerint gyerekes és hisztis vagyok..."
   Tudtam, hogy nem feküdhetek tétlenül. Valahogyan ki kellett jutnom a szobából. Utána már egyszerűen kijutottam volna az utcára. 
   Óvatosan felhúztam az egyik térdem, és a tőlem telhető legerősebben megrúgtam a fölöttem lévő fiút. Chanyeol szemei tágra nyíltak, és egyből a hasához nyúlt. Kaptam az alkalmon, és kislisszantam a fiú karjai közül. Az ajtó felé tartottam, de sajnos Chanyeol utolért. Mielőtt kinyithattam volna a szabadságom kapuját, ő kezével megragadta a karom, és erősen rászorított. Felszisszentem. 
   Próbáltam megerőltetni az agyam. Hirtelen észre vettem, hogyha az ajtót kinyitom, azt pont a fiú lábára húznám. Végig sem gondoltam ezt az ötletet. Az alkohol egy kissé még mindig dolgozott bennem. 
   Hirtelen az kilincshez nyúltam, és jó erősen kirántottam a tömör fa ajtót. Chanyeol állatiasan elordította magát, és elengedte a karom. Nekem több sem kellett. Megtántorodtam, és kifutottam a szobából. Egy-két embert fel is löktem sietségemben. De nekem csak egy dolog számított: minél előbb kijutni Chanyeol otthonából, és elmenekülni előle.
   Amint kiléptem a lakás ajtaján, megcsapott a hűvös, esti szél. A bőröm egyből libabőrös lett, de nem foglalkoztam vele. Futottam, amennyire a tűsarkúm engedte. Nem messze egy sikátorra bukkantam. Gyorsan oda siettem. Sejtettem, hogy előbb-utóbb Chanyeol utánam jön. Arra az időre pedig valahol el kellett rejtőznöm. 
   Sejtésem beigazolódott. Körülbelül tíz perccel utánam a fiú szaladt ki az utcára. Hangosan kiabálta a nevem, mire én még jobban lapultam. Nem sokkal később abbahagyta a kiáltozást, és visszament az otthonába. 
   A fejemben a vészharang elhallgatott. Az elmém viszont üres volt. A gondolataimnak valószínűleg összecsomagoltak, és megléptek. 
   Viszont a hideg jót tett a fejemnek. Pár perccel rá, már kezdtem felfogni, hogy pontosan mi is történt.
"Szóval Chanyeol próbált lefektetni, de csak annyit kapott, hogy hason rúgtam, és a lábára húztam az ajtót. Hát, úgy látszik, ez nem az ő napja. De... Várjunk! Nincs se telefonom, se pénzem, és valahol Gangnam-guban vagyok. Innen órákba telne, mire hazaimbolygok. Ráadásul egy olyan ruha van rajtam, amin alig van valami anyag, és majd' megfagyok..!" 
   Tétlenül leguggoltam a sikátorban. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. A legésszerűbb az lett volna, ha elmegyek Jonginhoz. Ő csak pár utcányira lakott onnan, ahol én voltam. De Chanyeol azt mondta, hogy sok a munkája. Ez pedig azt jelentette, hogy a cégnél van. Pár napja, mikor otthon akart dolgozni, belátta, hogy az nem neki való. Ezért az otthon töltött napjain leginkább filmet néztünk. Őszintén megvallva, nekem sokkal jobban tetszett, mint amikor bent kellett dolgoznom a cégnél. 
   A második, aki eszembe jutott, az Boyoung volt. Csakhogy ő is több órányi sétálásra élt. Így hát tovább kellett törnöm a fejem.
   Egészen addig gondolkodtam, amíg meg nem pillantottam a földön ötszáz wont. Hirtelen megörültem, és felkaptam a földről az érmét. Az volt az első dolgom, hogy kerestem egy telefonfülkét. Boldogan tárcsáztam Taemin számát, és úgy éreztem, hogy ezen az estén minden jobbra fordul. Hát eléggé rosszul tettem, hogy Taemintől vártam a változást. Neki valamilyen okból különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a sárban fetrengő embert még jobban a földbe döngölje. És ahogy eddig észrevettem, ő egyáltalán nem is tud erről a tulajdonságáról.
  - Igen? Itt Lee Taemin - szólt bele a telefonba a fiú, mire elmosolyodtam.
  - Minjung vagyok!
  - Áh, és miért nem a mobilodról hívsz? Történ valami? - kérdezte, és próbált hűvösnek tűnni, de a hangjából hallottam, hogy aggódik.
  - Ez hosszú történet. Elismerem, igazad volt, és sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Chanyeol egy állat... De... Nem jönnél el értem? Tudod... Nem tudok hazamenni - magyaráztam, és próbáltam a lehető legnyersebben fogalmazni.
  - Én megmondtam! De... Azt is megmondtam, hogyha elmész Chanyeolhoz, akkor kiteszem a szűröd. Szóval összepakolom a cuccaid, holnap vidd el őket! És sok szerencsét! - Ezzel letette.
   A telefonkagyló kicsúszott a kezemből. 
"Kár volt erre pazarolni azt az ötszáz wont..." - gondoltam. 
   Reméltem, hogy holnapra a fiú lenyugszik, és elfelejti a történteket. De volt egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megtörténni. Ahogy a telefonban beszélt velem, arra következtettem, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem. Ennek a gondolatára pedig összeszorult a torkom. Ismét magamba zuhantam, és kétségbeesetten kezdtem azon agyalni, hogy hol töltsem az éjszakát. 
   Búsan visszasétáltam a sikátorba, és leguggoltam. 
   Eszembe jutott Chen. Ha ő ott lett volna velem, akkor biztosan talált volna valami megoldást, hogy megvigasztaljon. Ekkor hirtelen felvillant a fejem felett az a képzeletbeli villanykörte. 
"Hiszen Chen azt mondta, hogy bármikor hívhatom! Akkor mégis mire várok?"
   - Chen, kérlek gyere ide! Szükségem van rád! - suttogtam.
   Egy ideig semmi sem történt, és kezdtem azt hinni, hogy a fiú átvert. Ekkor azonban mellettem valami elkezdett ragyogni. Mikor a fény eltűnt, Chen ott állt mellettem. Teljes valójában. Úgy megörültem neki, hogy hirtelen a nyakába borultam. Ismerős gyógynövényillatát magamba szívtam. Ez mindig a barlangját juttatta eszembe.
  - Hogy vagy? - kérdezte.
  - Miért van olyan érzésem, hogy pontosan tudod, hogy hogyan érzem magam? - kérdeztem kíváncsian.
  - Mert így is van. Tudod, amióta a Földre jöttél, figyeltelek. És most eléggé érdekes helyzetben vagy... - mondta.
  - Szerinted mit kéne tennem? Nem tudom, hogy kihez fordulhatnék - kérdeztem búsan.
   Elgondolkozott. Éreztem, hogy nem a kérdésemen töri a fejét, hanem azon, hogy mit is mondjon el nekem. Soha nem szerettem, hogy ő mindent tudott, nekem meg csak apró morzsákban adta oda az információt.
  - Szerintem menj el Moon nénihez - felelte, mire én furcsán néztem rá.
  - De éjfél körül lehet... Most nem mehetek oda! Na meg ki tudja, hány óra lenne, mire elgyalogolnék hozzá - akadékoskodtam.
  - Nem is azt mondtam, hogy most menj oda - rázta meg nevetve a fejét. - Majd akkor keresd fel, ha Taeminhez készülsz. Talán ő tudna neked segíteni.
"Ebben van valami... De ez meg nem fordult volna a fejemben!" - gondoltam, és hálásan néztem Chenre.
  - Köszönöm. De... Szerinted hol töltsem az estét? - kérdeztem meg kissé félénken.
  - Ezt neked kell tudnod.
  - Miért érzem azt, hogy te tudod, hogy hova kéne mennem? - tettem fel a kérdésem gyanakodva.
  - Mert tudom is - felelte. - De, ha mindent elmondanék neked, akkor nem lenne semmi izgalom az életedben - magyarázta, én pedig megforgattam a szemeim. - Amúgy, megbántad, hogy ember lettél?
   A kérdése meglepett. Nem is tudtam hirtelen, hogy miként kéne reagálnom. Az agyamban gyorsan végigpörgettem az elmúlt hetek eseményeit, és a válaszomon agyaltam.
  - Nem - böktem ki végül. - Tudod, eddig Jonginnal voltam. Az ő életét éltem. De akkor is ott volt a kezemben a fiú kapcsos könyve. Visszatekintve azokra az időkre, elmondhatom, hogy felettébb unalmas volt. Viszont most úgy érzem, hogy élek. Saját életem van, amit a magam módján alakíthatok. És ez csodás érzés - magyaráztam. - Csak egy dolog aggaszt. Nem tudom, hogy most Jonginnak van-e őrangyala vagy nincs...
  - Hát... - Chen elgondolkodott, és a fejét kezdte vakarni. - Jelen pillanatban egyikőtöknek sincs konkrét őrangyala. Ezt úgy képzeld el, hogy az őrangyal a védencének úgy mondva az egyik "része". Ti Jonginnal egymáshoz tartoztok. Ezt bizonyítja az is, hogyha egyikőtök meghal, a másik is megy vele. Viszont az angyaltanács két tagja felügyel titeket. A védencedet Kyumin, téged meg Jihoo. Ha dolgok vakvágányra futnak, ők lépnek közbe. De állandó őrangyala egyikőtöknek sincs - magyarázta.
   Egy nagy kő esett le a szívemről. Amióta ember lettem, nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Chen magyarázata levette a vállamról a terhet, de kisebb kételyek maradtak bennem.
  - Néha... úgy érzem, hogy elárultam az angyalvilágot, mert emberré váltam. Ráadásul, még Sangbumnak sem szóltam! - bukott ki belőlem.
   Chen halványan elmosolyodott, majd gyengéden végigsimította a hajam. 
  - Hidd el, senki nem néz rád árulóként. Tudod, mikor megszülettél, szinte minden angyal tudta, hogy te nem vagy átlagos. Olyannal teremtettek, hogy alkalmas legyél arra, hogy emberré válj. Egy hétköznapi angyal egy-két napnál többet nem bírt volna elviselni emberként. Belepusztultak volna. Nézz magadra! Neked egy hajszálad sem görbült. Pedig már majdnem egy hónapja itt élsz.
   A szavai némi büszkeséggel töltöttek el. És éreztem, hogy ő is büszke rám.
  - Chen... Köszönök mindent, amit értem tettél. - A hangom leginkább suttogásként hatott. 
  - Nem tesz semmit - mosolyodott el, és megölelt. - Tudod, egészen élvezetes részese lenni az életednek. Eleinte nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom.
   Elvigyorodtam, és gyengéden eltoltam magamtól. Chen segített nekem pár percig mosolyt csalni az arcomra, és elfeledtette velem, hogy milyen szorult helyzetben vagyok. De sajnos hamarosan az elmém kapujában megjelentek a gondok, és a jókedvem elillant.
  - Chen, nincs véletlenül nálad egy kis pénz - bukott ki belőlem.
  - Hát... Tudod, mikor még a Földön éltem, a falumban cserekereskedelem volt. Szegények voltunk, és mindent cseréltünk. Csak a gazdagoknak volt pénze. De az sem hasonlított azokhoz, amiket manapság használnak. - Nincstelenségét azzal jelezte, hogy kihúzta a zsebeit, amikből néhány gyógynövénynél több nem hullott ki. 
   Nagyot sóhajtottam. Az agyam nem volt nagyon használható. 
  - Nem tudom, hogy hova menjek - motyogtam keservesen.
  - Ebben sajnos nem tudok segíteni - felelte Chen, és kezével a hátamat kezdte simogatni. - De hidd el, a válasz közelebb van, mint gondolnád. És ezt távolságra is értem.
   Érdeklődve néztem a fiúra. Reméltem, hogy valamit sikerül kicsikarnom belőle, de Chen teste egyre átlátszóbb lett. 
  - Mi történik veled? - kérdeztem meglepetten.
  - Mennem kell. Gondolom, valaki keres. Ilyenkor nem tudok mit tenni, mennem kell! - vonta meg a vállát.
  - Rendben, szia - köszöntem el. - De ígérd meg, hogy mikor szükségem lesz rád, te mindig mellettem leszel!
  - Megígérem. Egy feltétellel. A lehető leggyakrabban hívjál! - mondta, én pedig bólintottam.
   Mire pislantottam egyet, a fiúnak már csak hűlt helyét találtam. Csak füstfelhő maradt utána, de az is hamar feloszlott.
"Szóval elment... Remek, újra egyedül vagyok." 
   Lassan elkezdtem sétálni. Reméltem, hogy közben eszembe jut valami megoldás, hogy hova menjek. 
"Chen azt mondta, hogy közel van... Ide a legközelebb Chanyeol otthona van. De oda nem mehetek vissza. Lehet, hogy az utcán kéne aludnom... Oh, nem! Akkor biztos, hogy egy szemhunyásnyit nem aludnék. De akkor..? Jongin van innen pár utcányira. Az közel van. De nem tudom, hogy otthon van-e. Ah, az Isten szerelmére! Minjung, éjfél van. Csak otthon van, hol máshol lenne? Legfeljebb egy bárban lehet, de mivel holnap fontos meetingje lesz, nem hiszem, hogy ma nagyon kiütötte magát..." - gondoltam. 
   Mikor jobban végiggondoltam, rájöttem, hogy Chen valószínűleg arra gondolt, hogy Jonginhoz kéne mennem. Végül is tényleg nem volt rossz ötlet. 
   Útirányt változtattam, és elkezdtem a védencem lakása felé haladni. A tűsarkú miatt sajgott a lábam. Legszívesebben lekaptam volna a lábamról, és egy bokorba hajítottam volna. De már mondhatni józan voltam, szóval nem vetemedtem ehhez hasonló őrült ötletekhez.
  Tizenöt perccel később Jongin lépcsőházának ajtajánál álltam. Idegesen tördeltem az ujjaimat, és hezitáltam, hogy felcsöngessek-e vagy ne. Nem akartam éjnek idején berontani hozzá. El sem tudtam képzelni, hogy mit szólna ahhoz, ha megkérdezném, hogy befogadna-e egy éjszakára.
   Végül úgy döntöttem, hogy nem csöngetek. Eszembe jutott az ajtó kódja. Gondoltam, felmegyek a főnökömhöz, és hallgatózok kicsit. Aztán majd utána megítélem, hogy jelezzem-e valahogyan, hogy itt vagyok.
   Kinyitottam a nyikorgó ajtót, és besurrantam. Felmentem arra az emeletre, ahol Jongin lakása volt. Megálltam a tömör fa bejárati ajtó előtt, amelyen aranytáblán a Kim Jongin felirat állt. Fülemet óvatosan a hideg fára tapasztottam, és vártam. Azt reméltem, hogy hallok valami neszt, ami alátámasztja azt, hogy a fiú alszik-e vagy sem. 
   De, mikor meghallottam egy vékony női hang éles sikoltozását, rögtön megbántam, hogy reménykedtem.
"Ezt neked Minjung! Most megkaptad..! Nem alszik... De nincs is egyedül... Na, most mégis mihez kezdesz?" 
   Leroskadtam az ajtó mellé, és felhúztam a térdeim. A lábam börtönét lekaptam a lábamról, és magam mellé raktam. Nem zavart, hogy a koktélruhám felcsúszott. A sötét lépcsőházban úgysem volt senki rajtam kívül. 
   Jó volt végre leülni. Még akkor is, ha a padló jéghideg volt. 
   Kellemetlenül éreztem magam, és folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt? Már abban sem voltam biztos, hogy miért jöttem Jonginhoz. Végül is ismertem eléggé. Tudhattam volna, hogy nincs egyedül. Eléggé stresszes időszaka volt. Biztos ez lehetett az oka annak, hogy nem az igazak álmát aludta, hanem egy cérnaszál vékony hangú nőt döngetett. 
   Egyre sűrűbben hallottam  zajokat a lakásból. És ez éppen elég volt nekem ahhoz, hogy szedjem a sátorfámat, és tovább álljak. A tűsarkúmat a kezembe fogtam, és nehéz léptekkel ballagtam le. A bejárati ajtó hangosan csapódott be mögöttem, miután kiléptem a hideg éjszakába. Mintha az ajtó is tudatni akarta volna velem, hogy hívatlan vendég vagyok. 
   Leültem a lépcsőre, és a gyér utcai világításban magam elé meredtem. Fáradt voltam, és sajgott a fejem. Már azt sem tudtam, hogy mit érzek. Dühös voltam, csalódott és zavart. De volt bennem egy másik érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Mindenesetre legszívesebben kitekertem volna a Jonginnál lévő nő nyakát. 
"Ha ő nem lett volna ott, talán már nyugodtan aludhatnék... Nem hiszem, hogy ma este álomra fogom hajtani a fejem." - gondoltam.
   Éreztem, hogy a kútfőm egyre jobban elnehezedik. Felhúztam a térdem, és a homlokom rátámasztottam, majd pár perccel később elszundítottam.
   Nem tudom, hogy hány órát aludhattam. Mindenesetre arra ébredtem, hogy mögöttem az ajtó becsapódik. Kómásan felkaptam a fejem, és már csak azt láttam, hogy egy dühös nő elviharzik az utcán.
   Magamban morogtam amiatt, mert felvertek. A fejemet visszahajtottam a térdemre, remélve, hogy még egy kicsit tudok aludni. Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó, és valaki megszólalt mögöttem:
  - Minjung? Te meg mit keresel itt? 
   A hang hallatán összerándult a gyomrom. Hátrakaptam a fejem. Mögöttem Jongin állt, és eléggé meglepettnek tűnt. Egy kigombolt ing, és egy szakadt farmer volt rajta. A nadrágja alól pedig kikandikált fedetlen lába.
  - Magam sem tudom. De attól tartok, hogy ma nem tudok bemenni dolgozni - feleltem, majd ásítottam egyet.
   Lassan feltápászkodtam, és közben a lépcső mellett lévő korlátba kapaszkodtam. Eléggé szédültem. 
  - Ha ilyen állapotba jönnél be a céghez, haza is küldenélek - csóválta meg a fejét.
  - Attól tartok, ez nem lehetséges. Jelen pillanatban hajléktalan vagyok - vontam meg a vállam.
  - Mi van?  - nézett rám értetlenül.
  - Ne nézz már így rám! Taemin felkapta a vizet, és holnap mehetek a cuccaimért - magyaráztam keserűen.
   Nem tudtam elhinni, hogy Taemin képes lenne csak úgy kitenni a lakásából. Ráadásul egy ilyen nevetséges dolog miatt! Reméltem, hogy mihamarabb tudok beszélni Moon nénivel. Valami azt súgta, hogy ő tudna nekem segíteni. 
  - Aha, és ezért te itt dekkolsz a lépcsőház előtt. Minjung, komolyan, annyi eszed nem volt, hogy bekéredzkedj hozzám? - Frusztráltan a kócos tincsei közé túrt.
  - Ahogy láttam, vendéged volt. - A fejemmel a imént elment nő után intettem, mire a fiú megforgatta a szemét.
  - Igen, és emiatt te itt fagyoskodtál... Abszolút a legjobb megoldás - jegyezte meg ironikusan. Már éppen szólásra nyitottam a számat, de megelőzött. - Itt fejezzük ezt be! Szóval, bejössz vagy sem?
   Bólintottam, mire kinyitotta előttem az ajtót, és betessékelt. 
   Megnyugtató volt, hogy az este további részét nem egy lépcsőn bóbiskolva kellett töltenem. Viszont rossz érzés volt látni, hogy Jongin nem változott semmit. Azt hittem, hogy Sora megváltoztatta, de úgy látszik, az csak átmeneti állapot volt. Mindenesetre szinte már undorodtam tőle, mikor eszembe jutott, hogy eddig miket művelt egyes nőkkel. Próbáltam minden emlékemet kitörölni, de sok olyan dolgot láttam a védencem élete során, amiket nem tudok elfelejteni. 
   Jongin betessékelt a lakásába, és a hálószobába ment.
  - Egy kicsit maradj kint, jó? Kicsit rendbe teszem a szobát.
   Megforgattam a szemeim.
  - Inkább alszom a kanapén... - mondtam.
  - Hát jó... De azért nézd meg, hogy nem maradt-e valami nyom az előző nőtől - vonta meg a vállát, én meg vágtam a fintort.
"Szóval a kanapén csinálták... Kár, hogy mondta. Most, hogy tudom, képtelen lennék ott aludni." - gondoltam.
  - Inkább az ágyat választom - motyogtam, Jongin meg elvigyorodott.
  - Tudtam én, hogy végül jól fogsz választani. - Kacsintott. 
   Húsz perccel később Jongin egyik pólójában feküdtem az ágyon. Jó volt végre kényelembe helyezni magam. Már éppen azon voltam, hogy álomra hunyjam a szemeim, amikor nyílt az ajtó, és a főnököm jött be rajta.
  - Mielőtt elalszol, lenne néhány kérdésem! - Ő is hanyatt feküdt az ágyon, és felém fordult.
   Az arca még a félhomályban is tökéletesnek tűnt. Nem tudtam megérteni, hogy hogyan lehet egy férfi ilyen szép.
  - Miért ültél a lépcsőn egy koktélruhában? - kérdezte.
   Tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy leginkább az érdekli, hogy miért volt rajtam koktélruha.
  - Chanyeolnál voltam házibuliban - feleltem, mire felszisszent.
  - Bántott? - kérdezte feszülten.
  - Akkor nem lennék itt - feleltem kurtán. - Mondjuk, bánthatott volna. De ráhúztam a lábára az ajtót, és elrohantam. És... Ugye te nem fogsz bántani? 
   Jongin mérgesen ráncolta össze a szemöldökét.
  - Miből gondolod, hogy én valaha is bántanék valakit? 
  - Egy kismadár csiripelte... És a nemrégiben elmenő nő is alátámasztotta. Eléggé dühösnek tűnt...
  - Rendben, beismerem, nem élek túlzottan jó életet. De ez nem jelenti azt, hogy minden szembejövő nőnek nekiesek. Az a csaj pedig azért volt felhúzva, mert megkérdezte, hogy itt hagyhatja-e a telefonszámát, mire én azt feleltem, hogy felesleges, mert úgysem hívnám fel. Ezen felkapta a vizet, és lelépett. De tulajdonképpen nem is bántam. Tudod... Valamilyen különleges okból azokat, akiket ismerek és közel állnak hozzám, nem tudom bántani. Legtöbbször csak olyan nőket hozok haza, akiket bárokban szedek fel, és a nevüket sem tudom - magyarázta, de közben nem nézett rám. 
   Akaratlanul is elmosolyodtam. Jó volt hallania szavait.
  - Szóval közel állok hozzád? - kérdeztem óvatosan.
  - Igen - suttogta, de még mindig nem mert rám nézni. - Biztos vagyok benne, hogy valaha már találkoztunk. És abban is, hogy jóban voltunk. De az egészben az az ijesztő, hogy gyerekkoromból emlékszem rád... Ebben pedig az az ijesztő, hogy ugyanígy néztél ki, mint most. De ki tudja..? Lehet, hogy emlékezetkiesésem van...
   Soha nem hittem, hogy Jongin emlékezni fog rám. Azt tanították nekem, hogyha egy gyerek elér egy bizonyos kort, nem látja többé az őrangyalát, és minden emlékét elveszti vele kapcsolatban. Akkoriban lemondtam róla, hogy valaha is képes leszek beszélni a védencemmel. És mégis sikerült. Egy őrangyal számára pedig talán ez jelenti a legnagyobb örömöt. 
   Nem akartam letagadni, hogy Jongin rám emlékszik, ezért nem szóltam semmit. Valahol mélyen a szívemben azt kívántam, hogy a fiú jöjjön rá, hogy pontosan ki is vagyok. De egyben féltem is. Nem tudtam, hogy Jongin hogyan reagálna arra, ha megtudná, hogy én vagyok az őrangyala.
   Pár percig csendben feküdtünk. Éreztem a fiú tekintetét magamon, amint méreget. Lopva felé néztem. Láttam a szemében, hogy sok kérdése van még hozzám, de olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam volna ésszerűen válaszolni semmire sem. Éppen ezért megszólaltam:
  - Holnap lesz egy fontos meetinged. Nem kéne aludnod?
   Jongin elnevette magát, és legnagyobb meglepetésemre magához húzott. Az ő teste mellett az enyém aprónak és törékenynek tűnt. Az állát a fejem búbjára fektette, és a karjait a derekam köré fonta. Ez a gesztusa egyszerre megmosolyogtatott és meglepett. Amióta Jongint ismertem, még soha senkivel nem csinált ilyet. Viszont, mikor kicsit volt, az anyja így altatta el. Mellé feküdt, az állát a feje tetejére rakta, és szorosan magához ölelte. 
  - Néha úgy érzem, hogy az életem el sem tudnám képzelni nélküled. Alig ismerlek, de mégis úgy érzem, mintha mindent tudnék rólad, Minjung. Néha olyan érzésem van, mintha egy földre szállt angyal lennél - mondta, és álomra hunyta a szemeit.
"Ha tudnád, hogy mennyire igazad van!"