Chapter 7

·٠•ღ  Változások ღ•٠·

   Jongin irodája előtt álltam. Kezeimben egy piros mappát szorongattam, aminek súlyától a végtagjaim már zsibbadni kezdtek. 
   Immár két hét is eltelt azóta, hogy a védencem felajánlotta nekem, hogy legyek a személyi asszisztense. De igazából csak ma kezdtem el dolgozni. Eddig csak gyakorlatoztam. Mivel nem volt semmilyen végzettségem vagy gyakorlatom, eltelt egy kis időbe, amíg mindent elsajátítottam. Mindenesetre hálás voltam az Égnek, amiért megadatott nekem ez a lehetőség.
   Két hete kaptam egy levelet Chentől. Amikor megláttam, a bensőmet valami melegség járta át. Az emberként töltött életemben el is feledkeztem arról, hogy Chen minden lépésemet nyomon követi, és, ha nagy szükségem van rá, ő mindig segít. 
"Elintéztem, hogy bekerüljél különböző intézmények rendszereibe. Muszáj volt elintéznem, hogy legalább valami bizonyítékod legyen, hogy megszülettél. 1993. március 21-én születtél Ulsanban. A vértípusod B-s. Az apád Kang Minwoo. Kiskorodban egy utcai étkezdét üzemeltetett, de csődbe ment. Iskolai végzettsége nincs. Édesanyád Lee Hyemi, varrónő. A családotokban egy ideig csak ő keresett pénzt, ezért sokat kellett nélkülöznötök. De nem lenne jó, ha túl sokat kérdeznének a szüleidről. Nagy lenne az esélye, hogy lebuknál. Ezért azt tudnám tanácsolni, hogy játszd el, mintha kaptál volna egy telefonhívást a rendőrségről. És mondd azt, hogy a szüleid egyik este nyomtalanul eltűntek, és arra gyanakszanak, hogy a tengerbe fulladtak. Akkor már mondhatnád azt, hogy túl fájdalmas neked a szüleidről beszélni, és nem is akarja őket majd meglátogatni senki. Szerintem ez így egy jó ötlet lenne, de, ha te máshogy látod, akkor tégy, ahogy neked megfelel. Amúgy személyigazolványt és iratokat úgy tudsz szerezni, hogy bemész a rendőrségre, és bejelented, hogy ellopták. A rendszerbe minden adatot bevittem, amire szükségük lehet, és ilyen esetben fognak neked csinálni mindenből újat. Így már tudod magad igazolni. 
Sok szerencsét: Chen" - írta a levélben. 
   Tegnap megkaptam az irataimat is. És Taeminnek sikerült elsírnom a bánatom, miszerint a szüleim valószínűleg meghaltak. Igaz, ezek elérésének érdekében hazudnom kellett. Nem is egyszer, de úgy voltam vele, hogy muszáj megtennem. Nem engedhettem, hogy valamikor is kiderüljön, hogy nem is vagyok voltaképpen ember. 
   Már egészen kezdtem megszokni az életem. Taemint is egyre jobban megismertem. Sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint hetekkel ezelőtt. Olyanná vált számomra, mintha a bátyám lenne. Még akkor is, ha kettőn közül én vagyok az idősebb. 
   Jonginnal pedig minden nap találkoztam. Jó volt a közelében lenni. Még akkor is, ha Mr. Kimnek kellett szólítanom, és rengeteg dolgot kellett helyette elintéznem. Volt, amikor azt sem tudta, hogy milyen feladatot adjon nekem, csak maga mellett tartott. Minden reggel nyolcra behívott, de ténylegesen csak kilenckor kezdtem dolgozni. Ma reggel is egy privát megbeszélése volt, ezért én az ajtó előtt várakoztam a elég nehéz dossziéval megterhelve. 
   Már negyed órája egymagamban álltam, mikor eszembe jutott valami. Eddig csak egyszer vezetett körbe Jongin a cégnél. Én pedig jóformán senkit nem ismertem. A védencem irodájához a marketing osztály volt a legközelebb, ezért arrafelé vettem az irányt. Elhatároztam, hogy jobban megismerkedek a munkatársaimmal. 
"Már, ha a nevüket megtudhatnám, az is haladás lenne." - gondoltam. 
   Egy hosszú folyosón kellett végigmennem. Annak a végében volt az úti célom. Viszont mielőtt beléphettem volna a folyosó végét záró üvegajtón, beleütköztem valakibe. A dosszié kicsúszott a kezemből, és nagy csattanással a földre esett. Előttem egy fiatal lány állt. Rövid, fekete haja volt, és nagy mogyoróbarna szemei. Ijedten nézett rám, majd a földön heverő dossziéra. Gyorsan leguggolt, és felvette.
  - Jesszus, mit cipelsz te? Ebben kövek vannak? - kérdezte, és átadta nekem.
  - Oh, ez a legnehezebb az összes közül. A többi sokkal könnyebb. De ebben nagyon régi dokumentumok vannak. Nem is értem, hogy miért kell ez Mr. Kimnek - motyogtam.
   A lány egy pillanatig mozdulatlanná dermedt, majd hirtelen felragyogott az arca. 
  - A vezérigazgató Mr. Kimre gondolsz? - Bólintottam. - Te jó ég! Te neki dolgozol? Milyen mázlista vagy!
   Meglepetten néztem rá. Nem igazán értettem, hogy mit tart olyan jónak Jonginban. 
  - Ezt miből gondolod? Nem olyan könnyű az asszisztensének lenni...
  - Hah, akkor még nem láttad Mr. Parkot, a marketing menedzsert. Az irodában csak úgy hívjuk, hogy "A Sagwa Szörnye". Én irodai asszisztens vagyok. Nem csak egy embernek az utasításait kell elvégeznem, hanem húsznak. És egész nap mások kívánságait lesni nem egy leányálom. Már simán elmehetnék hivatásos tündérkeresztanyának - magyarázta, és frusztráltan rövid hajába túrt. - Egyébként Ga Boyoung vagyok.
  - Örülök, hogy megismertelek Boyoung! - mosolyogtam rá. - Én Kang Minjung vagyok.
   A lány alaposan végigmért. Több percig cikázott a tekintete a cipőm orra és a fejem búbja között. Majd végül elmosolyodott, és hozzám szólt:
  - Van egy olyan érzésem, hogy ennél a cégnél talán mi vagyunk az egyetlen normális emberek. - Elnevettem magam, mire elvigyorodott. - Ah, de most komolyan! Az egész marketing osztályon egy normális ember sincs. Kívülállónak érzem magam... Na, de egyébként, te mikor jöttél? Eddig nem láttalak itt dolgozni.
  - Oh, csak most vettek fel - feleltem. - De... Nem igazán értem, hogy miért gondolsz mázlistának... - mondtam zavarodottan.
  - Na ne mondd, hogy eddig nem tűnt fel neked, hogy a Sagwanál Mr. Kim a legdögösebb pasi! - Hitetlenkedve nézett rám. - Oh, Istenem! Ha én lehetnék az asszisztense..! - sóhajtott. - Nem rég hallottam egy szóbeszédet, miszerint egyszer Mr. Kim egy meetingen volt. A teremben viszont elromlott a légkondi, és majd' megsültek a bent lévők. A vezérigazgatónk pedig egyszerűen fogta magát, és kigombolta az ingét. Aztán a meeting végéig így ült. Oh, hogy én mit meg nem adnék azért, hogy lássam Mr. Kimet ing nélkül..!
   Visszafojtottam a nevetésem. Valóban tavaly augusztusban megtörtént ez az eset. Azzal a különbséggel, hogy a meeting vezetője megköszörülte a torkát, és nyomatékosan rászólt Jonginra, hogy moderálja magát. Na, meg a történet annyiban is hibádzott, hogy a teremben ült egy szép hölgy. Egy ideig szemeztek Jonginnal, majd a védencem az egyedi csábítási módszerét alkalmazta... Vagyis, neki állt vetkőzni. De ezt inkább nem mondtam el Boyoungnak.
  - Ha nagyon akarod, akkor beírlak a határidőnaplójába - mondtam neki visszafojtott vigyorral, és előkaptam a noteszem, amibe Jongin teendőit szoktam írni. - Vetkőzés Ga Boyoung előtt - mondtam, miközben írtam. 
  - Jesszus, te komolyan beírtál? - elképedve nézett rám, és kikapta a kezemből a noteszt. - De jó is lenne! 
   Sóhajtott egyet, majd kikapta a kezemből a tollat, és átfirkálta, amit az imént írtam. 
   Ekkor a marketing osztályból egy mély hang ordítása hallatszott:
  - Boyoung, merre van a kávém?!
   A mellettem álló lány megforgatta a szemét, és felhorkant.
  - Biztos lába kelt... - motyogta. - Máris viszem, Mr. Park! - kiáltotta vissza, majd hozzám fordult. - Na, mennem kell. Úgy látszik Mr. Hozd-a-kávém-de-rögtön kezd türelmetlen lenni... Majd még találkozunk! És... Ha netán egy meeting során látnád Mr. Kimet szétgombolt inggel, akkor azonnal értesíts! - Kacsintott, és elsietett.
   Én meg csak tovább álltam a marketing osztály üvegajtaja előtt, és lelki szemeim előtt felvillant Jongin félmeztelen teste. A gondolattól pedig hirtelen zavarba jöttem.
"Jézusom! Eddig huszonegy éven keresztül láttam Jongint meztelenül is... De eddig még soha nem hozott zavarba... Ahh, az emberek olyan furák!" - gondoltam, és frusztráltan a hajamba túrtam.
   Hirtelen két óriási tenyeret éreztem meg a vállaimon. A testemet borzongás járta át, és ijedtemben megugrottam. Mögülem halk kuncogást hallottam. Megfordultam. A szememmel egy vonalban egy sötétkék nyakkendő volt. Felemeltem a tekintetem, és megláttam az előttem pajkosan vigyorgó Chanyeolt. Jongin egyik régi barátjaként ismertem, de soha nem tudtam igazán kiigazolódni rajta, ezért pedig túlságosan idegen volt számomra.
  - Szia! Én Park Chanyeol vagyok, a marketing menedzser. - "Áh, szóval ő az, akit Boyoung annyira utál..." - Te biztos Minjung vagy. Jongin már mesélt rólad.
  - Örülök, hogy megismerhetem Mr. Park! - bukott ki belőlem, mire a fiú elkezdett nevetni. - V-valami rosszat mondtam? - kérdeztem csodálkozva.
  - Hívj csak Chanyeolnak! Neked nem vagyok a főnököd, szóval nem kell Mr. Parknak hívnod. 
   Bólintottam, ő pedig a szemeivel végigmért. Kicsit feszengni kezdtem, de szerencsére Chanyeol hamar abbahagyta a testem mustrálását. 
  - Nagyon alacsony vagy - bökte ki. 
  - Te meg nagyon magas - vágtam rá. - Szerintem simán elmennél Szöul új felhőkarcolójának. - Erre elnevette magát, és megsimogatta a fejem.
   Ezután Chanyeol elhallgatott. Pár perig csendben álltunk egymással szemben. Már éppen szólásra nyitottam a szám, mikor megelőzött:
  - Pénteken házibulit tartunk. Néhányan lesznek ott a cégnél, és egypár haver is jön. Nincs kedved neked is eljönni? 
   Majdnem kapásból rávágtam, hogy "Boyoung is jön?", mikor eszembe jutott, hogy ezt a kérdésemet Chanyeol nem igazán díjazná. Ahogy láttam, kettejük között nem igazán volt jó a kapcsolat. 
  - Mr. Kim is ott lesz? - kérdetem rövid gondolkodás után.
  - Azt mondta, hogy jön. Ő egy ilyen eseményt soha nem hagyna ki - felelte. - Akkor rád is számíthatok?
  - Igen, megyek - feleltem meggondolatlanul.
  - Rendben, akkor, ha pénteken kilencre érted megyek az megfelel? - kérdezte, mire bólintottam. 
   A noteszemből kitéptem egy lapot, és ráfirkantottam a címem, valamint az új telefonszámom.
   Boldogan elvette tőlem a papírt, és az öltönye zsebébe csúsztatta. Ezután enyhén elfordította a fejét, és az arckifejezése fanyarrá vált. Követtem a tekintetét, és megláttam, hogy Boyoung közeledik felénk.
  - Nagyszerű, Boyoung! Több, mint félórával azután, hogy kértem egy kávét, meg is kaptam - ironizált Chanyeol. - Esküszöm, hogy ezzel a lenyűgöző teljesítménnyel még egy gyorsasági versenyre is benevezlek!
  - Elnézést, Mr. Park! Csak közbejött egy-két dolog... - felelte Boyoung lesütött szemmel.
  - Lemerném fogadni, hogy már megint a portásfiúval flörtöltél. - Chanyeol nemtetszően megrázta a fejét. 
  - Dehogy! - vágta rá a lány. - Máskor nyugodtan álljon csak be a portára! 
  - Aha, szóval a portásfiú helyett velem akarsz flörtölni... Értem én - mondta a fiú kaján vigyorral, majd kivette Boyoung kezéből a kávét, és visszament dolgozni.
  - Utálom ezt a pasit..! - sziszegte a lány, és követte a főnökét.
   Miután egyedül maradtam, elnevettem magam. De a mosoly egyből leolvadt az arcomról, amikor megláttam, hogy fél órája Jonginnál kéne lennem. Gyors tempóban kezdtem haladni, és lihegve bebotorkáltam az irodába.
  - Elnézést a késésért Mr. Kim! - Bőszen hajlongani kezdtem, és közben rá sem néztem a főnökömre. De, amikor felnéztem, látta, hogy a főnököm nincs is az irodájában.
"Te jó Ég! Hogy én milyen szerencsétlen vagyok!"
   Hirtelen kuncogást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és a teáját kortyolgató Jonginnal álltam szemben. 
  - Nem illik a főnökének háttal bocsánatot kérni! - mondta, és a hangjából éreztem, hogy a nevetését próbálta visszatartani. 
  - E-elnézést Mr. Kim! - dadogtam, és lehajtott fejjel álltam. 
  - Semmi baj! Na, akkor álljunk neki a munkának! Elkérhetném azt a mappát, amiért elküldtem?
   Esetlenül felé nyújtottam, amit kért. Az íróasztala felé sétált, és beledőlt az asztal mögött lévő nagy, fekete bőr forgószékbe. Én mellette álltam, és minden mozdulatát figyeltem. 
   Egy gyors mozdulattal kinyitotta a piros mappát, és megvizsgálta a tartalmát. Közben a bal kezét a szék karfájára helyezte, és a fejét megtámasztotta. A szemöldökét olykor-olykor összehúzta, és volt, amikor frusztráltan a hajába túrt. Csak akkor vettem észre, hogy nincs rajta öltöny. Az ige ujjait pedig feltűrte.
   Már egy ideje bámultam, mikor megláttam, hogy a nyakkendője felé nyúl, és leveszi. Az asztalra dobta, majd elkezdte kigombolni az ingének a felső gombjait. Nagyot nyeltem, és zavaromban másfele kezdtem nézni. 
   Egészen meglepett a viselkedésem. Amíg angyal voltam, soha nem zavart, ha Jongint netán meztelenül láttam. Viszont emberként már nem ez volt a helyzet. És el kellett ismernem, hogy a főnököm egy feltűrt ujjú, félig kigombolt ingben és összetúrt hajjal igazán vonzó volt.
"Nem mintha máskor nem nézett volna ki jól... Jesszusom, miket gondolok!"
  - Valami baj van, Minjung? - kérdezte a főnököm. Próbált meglepettnek tűnni, de én világosan láttam a szája sarkában megbúvó vigyort.
  - D-dehogy! - dadogtam. - E-elnézést Mr. Kim! Megbocsát egy pillanatra? Ki kell mennem a mosdóba! - Bólintott, én pedig a úgy hagytam el az irodát, mintha puskából lőttek volna ki. 
   Az egyik mosdókagyló peremébe támaszkodtam, és a tükörbe bámultam. Az arcom enyhén ki volt pirulva. mintha magamra kentem volna pár réteg pirosítót. 
   Nem tudtam, hogy mi ütött belém. Amint megláttam Jongint vetkőzni, beugrott elém egy kép a fiúról zuhanyzás közben. Ez pedig még jobban zavarba hozott, mint az, hogy láttam a fiú mellkasának egy részét, és a karján a kidagadó ereit. 
   Ilyenkor tudtam a legjobban gyűlölni azt, hogy angyal voltam. Mert akkor még olyan dolgokat láttam, amik akkor hidegen hagytak, de így utólag elvörösödök a gondolatuktól is.
   Miután kellően megnyugodtam, és a Jonginról megmaradt meztelen képeimet is elástam az agyam mélyére, visszaindultam. A védencem ugyanott volt, mint amikor eljöttem. A fejét felkapta az ajtó nyitódására, és amint meglátott, féloldalas mosolyra húzta az ajkait.
  - Elég sokáig voltál távol, Minjung. Már kezdtem azt hinni, hogy lehúztad magad a WC-n -nevette el magát.
  - Oh... hát... csak... - motyogtam zavaromban, de semmi értelmes nem jutott eszembe. - Szerencsére nem húztam le magam...
"Na jó! Ennél nagyobb ökörséget nem is mondhattam volna... Miért nem tudom befogni a számat, mikor nagyon kéne?" - Gondolatban osztottam magamnak a pofonokat. 
   Jongin próbálta visszatartani a nevetését.
  - Tényleg szerencse... Tudod, nemrég egy emberevő szörnyeteg költözött be a csatornarendszerbe. De csak nőket eszik, mert ők hosszabb ideig végzik a dolgukat, és őket könnyebben el tudja kapni - mondta Jongin, és próbált komoly maradni. De amint meglátta, hogy én nevetésben török ki, ő sem bírta tovább magában tartani a feltörekvő kacajait.
  - Ezzel arra akart utalni, hogy a nők túl sokáig vannak WC-n? - kérdeztem, miután a nevetésem csillapodott.
  - Nem véletlenül van az, hogy a női mosdók előtt mindig áll a sor, míg a férfi mosdóban mindig van hely - felelte. - Oh, és Minjung! Meg akartalak kérni, hogy a holnapi és a holnaputáni megbeszéléseimet napold el!
   Kinyitottam a noteszem, és gyorsan végigfutottam.
  - De Mr. Kim, holnap megbeszélése lesz a RJ Group igazgatójával. Már hónapok óta húzzák ezt... És holnapután lesz egy fontos meetingje is... 
  - Nem baj. Ha az RJ Group nem érti meg, hogy el akarom halasztani, akkor kérlek közöld velük, hogy nem akarok velük szerződést kötni. A meetinget pedig eltolhatjuk. Még csak hétfő van. Kedden és szerdán otthon akarok dolgozni. Nincs kedvem bejönni.
"Ahogy ismerlek, otthon nem fogsz dolgozni..."
  - Rendben Mr. Kim! De... Akkor én holnap hova menjek dolgozni? - kérdeztem zavartan. 
  - Hát... nem maradhatok asszisztens nélkül... Te is jössz velem dolgozni! Hétre várlak!
  - H-hétre? - kérdeztem meglepetten. - Az... nem túl korai kicsit?
  - Igazad van. Felajánlok neked két lehetőséget. De csak, mert arany szívem van. - "Ha neked arany szíved van, akkor én még mindig angyal vagyok... Túl jól ismerlek,Jongin!" - Szóval, az első lehetőség, hogy reggel hétre eljössz hozzám. A második, az az, hogy nálam alszol.
   Nagy szemekkel meredtem a fiúra. Nem igazán tudtam, hogy mit feleljek. Jó lett volna újra a védencem lakásában lenni, mint régen. De egyre jobban felfigyeltem arra, hogy változok. Egyre emberibb érzéseim lettek, és lassan már nem az angyali feladataim voltak nálam a mérvadók. Egyre inkább előtérbe került a saját testi épségem. És ez elszomorított. 
"Még mindig őrangyal vagyok... De már nem is érzem annak magam" - gondoltam, és éreztem, hogy a mellkasomban egyre jobban nő a fájdalom.
   Jongin pedig továbbra is a válaszomra várt. Hirtelen pedig csak ennyit tudtam kinyögni:
  - Taemin valószínűleg nem engedné... 
   A főnököm elfintorodott, és felkapta az íróasztalról a mobilját. Párat húzott az érintőképernyőn, és elém tolta:

Ma este nem tudok átmenni. A nagyinál alszom. Taemin

  - Ne mondd, hogy olyan nagyon-nagyon függsz Taemintől! Na meg... Biztosra veszem, hogy te is tudod, hogy ma nem alszik otthon. Úgysem tudná meg, ha netán nálam alszol. Ha mégis tudomására jut, akkor vállalom a felelősséget - mondta Jongin, mire elgondolkodtam. Vagyis... Csak próbáltam gondolkodni, de az agyam olyan volt, akár egy szivacs. Nem tudtam nagy hasznát venni. 

  - Rendben, nálad alszom - feleltem végül.

  - Remek! - mosolyodott el. - Nem tudom, hogy ettél-e ebédet, de már három óra van. 

   Már éppen azon voltam, hogy rávágjam, hogy "Nem vagyok éhes.", mikor a gyomrom megkordult.

  - Szóval még nem ettél... Nyugodtan menj csak haza! Hatra érted megyek, jó? - kérdezte, mire bólintottam. 

   Sietve elhagytam az irodát, és siettem a buszra. Viszonylag hamar otthon is voltam. Túlságosan aggódtam amiatt, hogy hatra indulásra készen legyek. Olyannyira siettem, hogy két órát ültem a kanapén, és az órát bámultam. Végül hat óra után öt perccel csengettek. Gyorsan odapattantam a kaputelefonhoz. 

  - Igen? - szóltam bele.

  - Jongin vagyok. Lejössz vagy lehozzalak? - kérdezte, és éreztem, hogy mosolyog.

  - Máris ott vagyok! - feleltem, és gyorsan a kezembe kaptam a táskám.

   Nem tudom, hogy miért lettem hirtelen szétszórt. Talán Jongin miatt. De lehet, hogy csak rossz napom volt. Mindenesetre kétszer is vissza kellett gyalogolnom. Egyszer, mert nem zártam be az ajtót. Másodszor, mert a zárban hagytam a kulcsot. 

"Minjung, Minjung... Hozod a formád..." - motyogtam magamban. 

   Végül fél hétkor sikeresen el tudtunk indulni. Jongin komoly arccal ült a volán mögött, de mikor azt hitte, hogy nem figyelem, láttam, hogy halványan elmosolyodott. 

   Nem sokkal később meg is érkeztünk Jongin lakásába. Mintha csak haza mentem volna. Érkezésünkre Jongin három kutyusa megrohamozott minket. Úgy dörgölőztek nekem, mintha a gazdájuk lennék. Próbáltam kicsit csitítani őket, nehogy a főnököm észrevegye, hogy a kutyái milyen közvetlenek velem. Pedig ők általában nehezen barátkoztak meg ismeretlenekkel.
  - Látom tetszel a kutyáimnak - mosolygott rám Jongin, én pedig lesütöttem a szemem.
   A fiú a szobája felé vette az irányt. Én pedig a nappaliba mentem, és leültem a nagy bőrkanapéra. Monggu felugrott az ölembe, és simogatást követelt. Megadtam neki, amit kért. Egészen addig, amíg a védencem vissza nem tért. Akkor a kutya kiugrott az ölemből, és a gazdájához szaladt. Én is felpattantam a kényelmes bőrről, mikor eszembe jutott, hogy milyen udvariatlan voltam.
  - Elnézést, Mr. Kim - hajoltam meg bocsánatkérően.
  - Csak nyugodtan érezd otthon magad - felelte, és felvette a lábánál ugráló Monggut. - És nyugodtan hívj csak Kai-nak. Nem kell annyira udvariasan beszélned.
"Kai... Még soha nem hívtam így..."
  - Öhm... És... Hol fogok aludni? - kérdeztem zavartam, mert tudtam, hogy Jonginnak csak egy hálószobája van. 
  - Két lehetőséged van. Az egyik, hogy a kanapén alszol. A másik, hogy az ágyamban.
   Szavai hallatán zavarba jöttem. Annyira különös hangon mondta azt, hogy "az ágyamban", hogy teljesen belepirultam. 
  - Hát... Én... - hebegtem, de nem tudtam mit felelhetnék.
  - Hogy mondtad? - kérdezte hangosan, és közeben a kezét a füle elég rakta tölcsérként. -Velem akarsz aludni az ágyban? Rendben! 
   Éreztem, hogy az arcom még forróbb lesz. De nem tudtam semmit sem kinyögni, csak akkor, amikor Jongin már elment.
  - Nem lehetne inkább a kanapé? - suttogtam magam elé.
   Jongin mindig is agyafúrt volt. És amit akart, azt valamilyen módon mindig megszerezte. Ezt tudva pedig azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy előbb-utóbb úgyis a franciaágyban kötöttem volna ki.
"Nem baj... Legfeljebb lelököm az ágyról." - gondoltam.
   Egy órával később a kanapé két végén ültünk. Valamilyen filmet néztünk, de nem igazán figyeltem oda rá. Elvesztettem a fonalat, amikor egy nőt belelöktek a folyóba. Aztán csak arra kaptam fel a fejem, amikor a szobát erotikus nyögések töltötték be. Ijedten kaptam a fejem a tévé képernyője felé, de amint megláttam, hogy mi megy benne, inkább elkaptam a tekintetem. Lopva Jonginra néztem, aki féloldalasan vigyorgott rám. Mint egy farkas az áldozatára. Nagyot nyeltem. 
   Hirtelen megcsörrent mellettem a mobilom. Ijedtemben megugrottam, és gyorsan a telefonom kijelzőjére pillantottam.
  - Ki az? - kérdezte Jongin érdeklődve.
  - Csak Taemin - feleltem, majd felvettem.
  - Szia, Minjung! - szólt bele Taemin. - Otthon vagy?
   Szavai hallatán ledermedtem. A torkom kiszáradt, és szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta egy hang sem. Segítségkérően Jonginra néztem, de ő csak megvont a vállát.
  - Igen... Hol máshol lennék? - nevettem kínosan.
  - Végül is igazad van... Csak volt egy olyan érzésem, hogy Jonginnál vagy, de akkor megnyugodtam.
  - Egyébként, miért hívtál? - kérdeztem félve.
  - Ja, csak arra akartalak megkérni, hogy menj ki a konyhába. Az étkezőasztalon hagytam egy papírt. Egy telefonszámot írtam rá. Le tudnád diktálni nekem? 
   Egyre jobban bepánikoltam. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Az ajkaim remegtek, a kezem pedig görcsösen szorította a mobilom.
  - Mit mondott? - suttogta Jongin, mire én kicsit távol raktam magamtól a telefont.
  - Azt akarja, hogy menjek ki a konyhába. Egy telefonszámot kellene bemondanom neki - feleltem alig hallhatóan.
   A fiú idegesen kifújta a levegőt, és a kanapé bőrjén kezdett dobolni. Ahogy láttam, ő is ugyanolyan tanácstalan volt, mint én.
  - Öhm... Nem látok itt semmilyen papírt sem - mondtam a telefonba kissé remegő hangon.
   Taemin egy nagyot sóhajt.
  - Pedig világosan emlékeztem, hogy oda raktam. Egy kicsi papírfecniről van szó, aminek a szélét tollal összefirkáltam. Biztos, hogy nincsen ott? - kérdezte reménykedve.
  - Igen, itt nyomát sem látom - vágtam rá egyből, majd behunytam a szemeim, és magamat átkoztam, amiért ilyen hevesen vágtam rá a választ.
  - Oké, értem. Akkor fél óra múlva ott vagyok. A házkulcsomat bent felejtettem a munkahelyemen. Majd kérlek engedj be!
   Azt hittem, hogy ott helyben fogok elájulni. Egyre nagyobbakat kellett nyelnem, de a torkom csontszáraznak éreztem. Rémülten Jonginra néztem, aki amint meglátta a tekintetem, közelebb jött.
  - Mi a helyzet? - suttogta. 
  - Haza akar menni, és nincs kulcsa. Nekem kéne kinyitnom - feleltem remegő hanggal.
   Nem akartam, hogy Taemin rájöjjön az igazságra. Sikerült már annyira kiismernem, hogy tudjam, hogy nála semmilyen helye nincsen hazugságnak. És, ha rajtakap, hogy valamikor is nem a valósat mondtam, újra rideg lesz velem. És ezt nem akartam. 
  - Mondd azt, hogy beragadt a zár! - mondta Jongin, én pedig megráztam a fejem.
  - Nem jó ötlet. Ezt nem venné be. Mondjuk el az igazat...
  - Rendben, mondjad! - felelte, és már készült is elhagyni a szobát.
  - A-a! Azt mondtad, vállalod a felelősséget, ha lebukunk. Itt a mobilom, intézd el! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, és a kezébe nyomtam a készüléket.
   Jongin idegesen fújtatott, majd végül a füléhez emelte a mobilt:
  - Szia, Taemin! Igen, Jongin vagyok... Áh, tudod behívtam Minjungot a céghez. Még dolgom volt, és a segítségét kértem. Mi? Nem, dehogy! Hamarosan ott leszünk, elviszem. Leteszem - a védencem gyorsan kinyomta a hívást, majd a kanapéra dőlt.
  - Ez nem az igazság volt... - mondtam kissé mérgesen.
  - De ezért talán nem lesz olyan dühös. Ha megtudná, hogy nálam alszol, akkor lehet, hogy lecsavarná a fejem. 
  - De miért?
  - Passzolom. Talán csak félt tőlem. De úgy, hogy tudom, hogy Taeminnel élsz, nem csinálok veled semmit. Túlságosan fontos nekem a barátságunk - magyarázta, és ahogy láttam, a saját őszintesége őt éppen úgy meglepte, mint engem. - Na, de induljunk!
   Bólintottam. Az ajtóhoz siettünk, és felkaptuk a cipőnket. Már éppen kiléptem az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy nem az irodában viselt ruha nem rajtam.
  - De... Kai. Taemin nem hinné el, hogy ebben a ruhában mentem be dolgozni. - A rajtam lévő leggingsre és a hosszú rövid ujjú pólóra mutattam.
   Jongin felsóhajtott, és idegesen bevágta maga után a bejárati ajtót. Miközben a zárral vacakolt, megszólalt:
  - Miért problémázol ennyit? Én vagyok a vezérigazgató... Majd azt mondjuk Taeminnek, hogy már otthon voltál, mikor hívtalak, hogy gyere dolgozni. És mivel már senki nem volt bent a cégnél, azt mondtam, hogy mindegy, hogy mibe jössz. Taemin pedig tudja, hogy mikor már alig vannak bent dolgozni, akkor én mindig átöltözök. Utálok egész nap ingben lenni. 
  - Szerinted ezt el fogja hinni? - kérdeztem kételkedve.
  - Hogyha nem vágsz közben olyan arcot, mint aki a bíróságon van, akkor igen. De, ha észreveszi, hogy milyen rémült vagy, akkor biztos, hogy rájön, hogy mi is a helyzet - magyarázta, és karon ragadott.
   Gyorsan beültünk a fiú kocsijába. Jongin a lehető leggyorsabban vezetett. Ahogy elnéztem, ő is ideges volt. Biztosra vettem, hogy nem akar összeveszni Taeminnel. Mondjuk, mindig is ilyen volt. Utálta a konfliktusokat, ezért igyekezett elkerülni őket.
   Ahogy közeledtünk a lakásunk felé, nekem annál jobban kezdett keveredni a gyomrom. Olyan érzésem volt, mintha rövid életem eddigi minden hazugsága a gyomromban gyűlt volna össze. Legszívesebben elhánytam volna magam. Akkor talán a fojtogtó hazugságok is távoztak volna...
   Arra lettem figyelmes, hogy a motor leállt. Megérkeztünk. Jongin gyorsan körülkémlelt, és ahogy láttam, egyből megakadt a szeme Taemin kocsiján. Felszisszent.
  - Akkor menjünk! Kezdődhet a vérfürdő... - motyogta, majd kipattant a kocsiból. Én pedig követtem a példáját.
   Taemin a lépcsőház ajtajánál állt. Az ajtó előtti lámpa fénye megvilágította az arcát. Nem igazán tudtam semmit sem kiolvasni a tekintetéből.
  - Végre itt vagytok - mondta minden köszönés nélkül. - Kíváncsi lennék, hogy mi miatt dolgozatod Minjungot tíz órakor is - fordult Jongin felé.
  - Holnap fontos tárgyalásom lesz az RJ Group igazgatójával. A szükséges papírokkal viszont nagyon el voltunk maradva. És ami azt illeti, még most sem vagyunk teljesen készen vele.
  - Mégis meddig akarod bent tartani szegényt? - kérdezte Taemin mérgesen.
  - Ígérem, éjfélre otthon lesz - nyugtatta Jongin.
  - Rendben... De többet ne legyen ilyen, oké? - kérdezte, és az arca kisimult. - Mondjuk, ha én otthon vagyok, akkor biztos, hogy nem engedem Minjungot ilyen későn dolgozni. És csak azt ne mondd, hogy azt akartad, hogy nyolcra bemenjen dolgozni!
  - Nyugi, erről szó sincs. Na, de az én részemről ezt a beszélgetést lezártam. Amúgy is azét jöttünk, mert neked olyan nagyon kellett az a nyomorult házkulcs! - morogta Jongin.
   Minden szó nélkül Taemin felé nyújtottam a kulcsot. Ő kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és az egyik kezével beterelt. Viszont, amikor Jongin is készült követni a példánkat, a mellettem álló fiú becsukta előtte az ajtót. Én pedig csak csodálkozva bámultam a védencemre. 
   Taeminnel kettesben gyalogoltunk fel a lakásunkhoz. Csendben. Nem igazán tudtam, hogy miért hallgat. Szerettem volna megkérdezni, hogy neheztel-e rám valamiért, de nem igazán tudtam, hogy hogyan reagálna. Az arckifejezéséből ítélve eléggé fáradt lehetett.
  - Olyan szótlan vagy - törte meg a csendet.
  - Mert talán te olyan bőbeszédű vagy... - feleltem.
   A fiú nem szólt semmit. Az ajtót próbálta kinyitni, de nem igazán jött össze neki. Frusztráltan a hajába túrt, mire én a kulcs felé nyúltam, és megfordítottam.
  - Nem hiszem, hogy fejjel lefelé tartva be tudod dugni a zárba - kuncogtam, mire zavarában ő is felnevetett. - Nagyon fáradtnak tűnsz. Történt valami? - kérdeztem.
   Furcsán nézett rám, és megrázta a fejét.
  - Csak a pincértársam lebetegedett. Ma helyette is dolgoztam. Azt hiszem, hogy ez fáraszthatott le ennyire. - Megvonta a vállát.
   Bólintottam, és az ajtóra mutattam, jelezve Taeminnek, hogy menjen be. Én nem szándékoztam vele tartani. Sietni akartam. Nem volt kedvem a az alvásra szánt időmből sokat feláldozni.
   Taemin pár percig bent volt. Bentről papírok zörgését hallottam, és tompa puffanásokat. Majd végül a fiú jelent meg az ajtóban. Bal kezében egy kis üveget és egy papírcetlit tartott. Becsukta maga mögött az ajtót, és kulcsra zárta. Végül a kis fémtárgyat és a kezében lévő üveget a kezembe nyomta. Kíváncsian megnéztem, hogy mit is adott nekem.
  - Miért hoztál nekem paprika sprayt? - kérdeztem meglepetten.
  - Csak a biztonság kedvéért - felelte kurtán.
   Úgy éreztem, hogy ez a válasz nem elégített ki. Amióta Taeminhez költöztem, a fiú folyton óvott mindentől. Leginkább úgy viselkedett velem, mintha az apám lenne. 
  - Miért féltesz ennyire? 
  - Ah, Minjung, ezt ne most! Szerintem mindketten menni akarunk már - felelte nyűgösen.
  - Addigra elfelejtem ezt a kérdést. Most kell válaszolnod rá! - makacskodtam.
  - Különben mit csinálsz? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában.
  - A legközelebbi szemetesbe hajítom a paprika sprayt - vágtam rá, mire egy nagyot sóhajtott.
  - Oké, meggyőztél. Szóval, az a kérdésed, hogy miért féltelek? - Bólintottam. - Azért, mert nem látom rajtad, hogy fel tudnád ismerni azokat a veszélyeket, amik rád leselkednek. Ulsanban nőttél fel... És azt be kell látnod, hogy Szöul sokkal nagyobb város. És ahogy látom, te tényleg nem fogtad fel a vele járó kockázatokat, amikor ide jöttél. Nem is értem..! Hogy jöhetett egy ilyen lány, mint te, erre a helyre? Úgy, hogy közben nem volt semmid...
  - Mégis miből gondolod, hogy nem tudom felismerni a veszélyt? - szóltam közbe.
  - Az Isten szerelmére, Minjung! Mikor tegnap voltunk bevásárolni, akkor sem tűnt fel neked, hogy az a furcsa férfi nem direkt ejtette le a szemüvegét a kezéből! Miközben lehajoltál, ő letaperolt téged! - sziszegte, és ahogy láttam, nagyobb kedve lett volna ordítani, csak gondolom, nem akart jelenetet rendezni a lépcsőházban.
  - Rossz volt a szeme! Nem látta, hogy hova nyúl - védekeztem.
  - Aha, azt te csak hiszed! Nem láttad a tekintetét..! Pedig azt hittem, hogy oda fog nyáladzani a padlóra... - Már szólásra nyitottam a szám, de ő közbeszólt. - De ehhez nem fűzök hozzá semmit. Csak védeni próbállak, ha már te nem tudod magadat... Ugye megérted? - kérdezte egy kis reménykedéssel a hangjában.
"Majd akkor fogom megérteni, ha azt mondod, hogy azért próbálsz védeni, mert fontos vagyok neked. A sajnálatod nem kell..." - gondoltam.
  - Nem - feleltem, majd sarkon fordultam, és elrohantam.
   Tudom, gyerekes volt a viselkedésem, de semmi kedvem nem volt Taeminnel összeveszni. Ráadásul, ahogy láttam, mindketten eléggé fáradtak voltunk. És én inkább az alvásra voksoltam, mint az összekapásra.
   Jongin a kocsijában ült, és a bejárati ajtót fürkészte. Gyorsan odarohantam hozzá, és bepattantam a kocsiba. 
  - Gyorsan induljunk! - parancsoltam rá lihegve a fiúra, aki egyből engedelmeskedett a parancsomnak.
  - Mire ez a nagy sietség? Ennyire szeretnél már egy ágyban aludni velem? - kérdezte pajkosan, mire vállon taszítottam.
  - Én a helyedben vigyáznék - mondtam vészjóslóan. - Paprika spray van nálam.
   Jongin nyelt egyet, és az útra fókuszált.
  - Te lány! Nagyon nem vagy könnyű eset... - sziszegte, mire én elégedetten elmosolyodtam.
   Az út további részén Taemin szavai jártak a fejemben. Ahogy végiggondoltam a hallottakat, rájöttem, hogy igaza volt. Ha egyedül maradtam volna, valószínűleg Jonginnal már nem élnénk. Hiszen, nem gondolhatom minden emberről, hogy jó szándékai vannak. Ez a védencemre is vonatkozott. Tudtam, hogy legfőképpen le akart fektetni, de őt már ismertem eléggé. És tudtam, hogy hogyan tartsam meg köztünk a távolságot.
   Éppen ezért lehet, hogy mikor már Jongin ágyában feküdtünk, az ágy két végén voltunk. Az ágyba magammal vittem az újonnan kapott védekezési felszerelésemet. Vagyis a paprika sprayt. Jongin nem tűnt túl boldognak. De jól tudtam, hogy csak akkor látnék mosolyt az arcán, ha megadnám magam neki. De mindketten tudtuk, hogy erre hiába vár.
   Már kezdtek leragadni a szemhéjaim. Egy utolsót ásítottam, és éreztem, hogy kezd elnyomni az álom. Viszont Jongin utolsó mondatát sikerült elcsípnem:
  - Minjung... Miért vagy nekem ilyen ismerős?