Chapter 11

·٠•ღ  Őrült fogadás ღ•٠·

  - Mi? Mr. Kim konkrétan randira hívott, te meg lepattintottad? - hitetlenkedett Boyoung, miközben az asztalra csapta a kezében lévő evőpálcikákat.

   Ebben a kellemetlen helyzetemben óvatosan körülkémleltem, remélve, hogy nem minket figyel az egész étterem. Kissé megnyugodtam, mikor láttam, hogy a vendégek csak pár pillanat erejéig néztek felénk.

  - Megígértem neked, hogy ma veled ebédelek - mentegetőztem. - Na meg van egy olyan érzésem, hogy Jongin kizárólag azért akart velem ebédelni, hogy biztos legyen abban, hogy mit ettem. Eléggé idegesítő, hogy Taemin minden este kikérdezi rólam. Szegénynek pontosan tudnia kell, hogy hányszor ettem, hogy órakor és mit. Taeminnek pedig esze ágában nincs engem kérdezni. Gondoltam, Jongint biztosabb forrásnak gondolja. 

  - Ez eléggé beteges - felelte kurtán, majd egy nagyot szürcsölt a leveséből.

  - Tudom. Úgy érzem magam, mintha állandóan az FBI figyelne.

   Boyoung halkan kuncogott, majd folytatta az evést.

  - De... Én a helyedben százszázalékosan kihasználnám a helyzetedet. Gondolj csak bele! Konkrétan egy szexistennel élsz egy lakásban! Nem tudom elhinni, hogy hogyan tudod türtőztetni magad. Én a helyedben már régen letepertem volna Mr. Kimet - gondolkodott el. - Ráadásul a nap huszonnégy órájában össze vagy zárva vele. Hogy én mit megadnék ezért! Sokkal jobb lenne, mint nyolc órát Mr. Szemétláda Park mellett melózni. 

   Nem reagáltam semmit azokra, amit mondott. Csak figyeltem a velem szemben ülő lányt, és azon töprengtem, hogy egy angyal hogyan tudott így elemberiesedni.

  - Valami baj van? - szakította meg Boyoung a gondolatmenetemet.

  - Semmi. Csak gondolkodtam - vontam meg a vállam, de láthatólag ez kíváncsiságot ébresztett a barátnőmben.

  - Nincs kedved megosztani velem, hogy min töprengtél? - kérdezte. - Kíváncsi vagyok, hogy mi járhat egy olyan kis angyalka fejében, mint te.

   Nevetve megráztam a fejem. 

  - Csak azon gondolkoztam, hogy te milyen emberi vagy. Meg nem mondanám, hogy angyal voltál - feleltem.

   Boyoung bólogatni kezdett, és közben újabbat szürcsölt az előtte lévő levesből.

  - Tudod, én még tinédzserként kerültem ide. Más lehet felnőttként a Földre jönni, mint iskolás diákként. Minden nap több tucat emberrel voltam körülvéve, és utáltam, hogy más vagyok. Egyébként is, egy földre szállt angyalnak a legalapvetőbb feladata, hogy beilleszkedjen. Ha nem tudsz beilleszkedni, az emberek kiközösítenek. Engem leginkább ez motivált, amikor emberré váltam. És nézz rám! Kilenc év elteltével itt állok előtted egy érettségivel, rengeteg ismerőssel és baráttal. Lehet, hogy időbe telik, de szerintem pár év elteltével nem is lehet majd észrevenni rajtad, hogy angyal voltál.

   Lágy mosoly kúszott az arcomra, és aprókat bólogattam. Nem tudom, miért, de jól esett, hogy Boyoung ezt mindet megosztotta velem. 

   Az elkövetkező pár percben csendben ettünk. A meghitt hangulatot pedig egy bizonyos személy tette tönkre.

  - Jesszus, ez meg mit keres itt? - sziszegte Boyoung.

   Csodálkozva hátrapillantottam. Egyből megértettem a lány aggodalmát, mikor láttam, hogy maga Park Chanyeol lépett be az étterem küszöbén. 

   Legnagyobb meglepetésemre, mikor a velem szembeülő lányhoz fordultam, már nem volt ott senki. Egyszer csak éreztem, hogy ujjak fonódnak a bokám köré. Kissé összerezzentem, majd óvatosan felemeltem az asztalterítőt. Majdnem elnevettem magam, mikor megláttam az asztal alatt gubbasztó Boyoungot.

  - Ennek mi értelme volt? - kérdeztem visszafojtott nevetéssel.

  - Már negyven perce kávét kellett volna vinnem neki. Ha meglát, a végén még lenyakaz - suttogta. - De most nincs idő beszélgetésre! Add ide a levesem!

   Értetlenkedve néztem az asztal alatt lévő lányra, de ő egyre csak a kezét nyújtogatta felém, jelezve, hogy adjam oda neki a levesét. Sóhajtottam egyet, majd a lehető legészrevétlenebbül becsempésztem a tányért és az evőeszközöket az asztal alá. Reménykedtem benne, hogy senki nem szúrta ki a meglehetősen bizarr viselkedésünket. 

  - Ennek mi értelme volt? - suttogtam. 

  - Jobb eltüntetni minden nyomot. Nem akarom, hogy Mr. Park kiszúrja, hogy nem egyedül vagy. Na meg eléggé éhes vagyok, és mire Mr. Szemétláda elmegy, kihűl a levesem.

   Megforgattam a szemeimet, majd folytattam az evést. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de közben tekintetemmel folyamatosan Chanyeolt fixíroztam. Reméltem, hogy nem vett észre.

   Odament az egyik pincérhez, és kérdezett tőle valamit. A dolgozó megrázta a fejét, majd továbbállt. A férfi az ajtó felé indult, és ahogy láttam, menni készült. Már kezdtem megnyugodni, és az addig bent tartott levegőt kifújtam. De a levegő újra a tüdőmben rekedt, mikor megláttam, hogy Chanyeol visszafordult, és egyenesen felém vette az irányt. 

   Abban a pillanatban mindent megadtam volna azért, hogy elnyeljen a föld. De sajnos a padló nem nyílt meg alattam. 

   Chanyeol félszeg mosollyal az asztalomhoz sétált, és megállt mellettem.

  - Szia Minjung! - köszönt, én pedig csak biccentettem. - A legutóbb történteket nagyon sajnálom... - bökte ki, zavarában a tarkóját vakarászta.

   Eléggé meglepett ez a kijelentése, de mégiscsak jólesett.

  - Leülhetek? - kérdezte, mire megállt az evőpálcika a kezemben.

  - Öhm... Éppen indulni készültem - vágtam rá talán túlságosan is feltűnően. 

  - De hát még nem is etted meg a ramened! - hitetlenkedett.

  - Viszont Mr. Kim már vár. Mennem kell dolgozni! 

   Chanyeol szóra nyitotta a száját, de hezitált. Nem tudta, mit mondjon. Végül egy szó nélkül leült velem szembe, átnyúlt az asztalon, és megfogta az egyik csuklóm. Meglepetten néztem rá, és már azon voltam, hogy elrántsam a kezem, mikor megszólalt:

  - Csak egy percig maradj a kedvemért! Egy kérdésem lenne hozzád - mondta, én pedig megadtam magam.

  - Mondjad!

  - Nem láttad GaBoyoungot? - kérdezte, mire lefagytam. 

   Hirtelen Boyoung az asztal alatt belemart a bokámba, minek hatására felszisszentem. Gondolom, azt akarta jelezni, hogy jól gondoljam meg, mit válaszolok. 

   Igyekeztem megőrizni a hidegvérem, és gondolatban a legfrappánsabb válasz után kutattam. Végül csak ennyit tudtam kinyögni:

  - Az ki?

   Igen, tudom, nem a legjobb válasz, de hirtelen csak ez jutott eszembe. Miután kinyögtem a kérdést, magamban azon kezdtem el agyalni, hogy milyen lehetséges válaszokat találhattam volna ki. Sokkal jobb lehetőségek is jutottak eszembe, de sajnos már nem tudtam változtatni azon, amit kimondtam.

  - Az irodai asszisztensem. Biztos vagyok benne, hogy ismeritek egymást, mert sokszor láttalak titeket beszélgetni a folyosón.

  - Sok emberrel szoktam beszélgetni. Most hirtelen nem ugrik be, hogy kiről is beszélsz. Elmondanád még egyszer a nevét? - kérdeztem.

  - Ga Boyoung– felelte, és közben furcsán méregetett.

  - Áh, ismerős a név. De... Nem emlékszem pontosan az arcára.

   Chanyeol csalódottan sóhajtott, és idegesen elkezdett dobolni az asztalon. Mintha hirtelen meggyulladt volna a feje felett egy képzeletbeli villanykörte, felragyogott az arca. Előkapta a mobilját, feloldotta a zárat rajta, majd felém fordította.

   Majdnem félrenyeltem a levest, mikor megláttam, hogy a velem szemben ülő férfinek nem más a háttérképe, mint az én asztal alatt rejtőző barátnőm munka közben. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

"Chanyeol folyton ugráltatja Boyoungot, és szemétkedik vele. Akkor mégis mi értelme van ennek?" - gondoltam. 

  - Na, így már eszedbe jutott? - kérdezte kissé türelmetlenül.

  - Áh, igen. Már emlékszem rá - válaszoltam bizonytalanul. - De nem láttam errefelé.

   Csalódottság ült ki az arcára, és lázasan gondolkodni kezdett. Annyira elmélyülten kattogott az agya, hogy mikor az egyik pincér jött oda hozzá, megkérdezni, hogy szeretne-e valamit rendelni, ijedtében összerándult, és egy nagyot rúgott a lábával. Legalábbis erre tudtam következtetni abból, hogy Boyoung feje a térdemnek ütődött, és élesen felsikított. 

   Magamban imádkoztam azért, hogy Chanyeol ne jöjjön rá, hogy van valaki az asztal alatt. Viszont, amint elment a pincér, egyből kérdezősködni kezdett:

  - Te is hallottad ezt a hangot? Mintha az asztal alól jött volna... 

  - Ugyan, csak egy nő ment neki a mosdó ajtajának - vágtam rá a csöppet sem ötletes magyarázatomat, mire az előttem ülő meglehetősen furcsa arcot vágott, és megvonta a vállát.

  - Ha te mondod... Amúgy, bocsánat, hogy megrúgtalak.

   Csak legyintettem, jelezve, hogy semmi baj sincs, de közben azért imádkoztam magamban, hogy Chanyeol minél előbb lelépjen. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilom, és úgy tettem, mintha hívásom lett volna.

  - Igen, Mr. Kim. Pár perc és ott leszek. Rendben, sietni fogok.

   A fiú érdeklődve nézett rám, én pedig megpróbáltam a lehető legártatlanabb arckifejezésemet felvenni.

  - Mennem kell, már elég régen eljöttem a cégtől - magyarázkodtam, mire Chanyeol felállt, és egy aprót biccentett felém.

  - Nem tartalak fel tovább. És köszi, hogy válaszoltál a kérdésemre.

   Nem igazán értettem a viselkedését. A bulija után nem egy kedves személynek gondoltam, viszont az elmúlt percek alatt teljesen normálisan viselkedett velem.

   Gondolataimból Boyoung ébresztett fel, amikor óvatosan kitekintett az asztalterítő alól.

  - Elment? - kérdezte suttogva, mire bólintottam.

   Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében kikecmergett az asztal alól, és mérgesen lerakta az üres tálát.

   Majdnem elnevettem magam, amikor megláttam, hogy a szoknyája nagy része el volt ázva a levestől.

  - Nem röhög, együttérez! - szólt rám durcásan. - Nem hiszem el, hogy megrúgott az a félnótás! Konkrétan kiverte a kezemből a levest - mérgelődött. - Nem tudom, hogy így hogyan megyek vissza dolgozni.

  - Jó lenne gyorsan kitalálni valamit, a főnököd már nagyon hiányol - mondtam, mire felhorkant.

  - Engem vagy a kávéját? - kérdezte szarkasztikusan. 

  - Van egy olyan érzésem, hogy téged - mondtam elgondolkodva, mire furcsán nézett rám. - Ne nézz már így! Én sem értem a dolgot, de nem tudom mással magyarázni azt, hogy te vagy a háttérképe.

   Boyoung arca megmerevedet, és láttam rajta, hogy nagyon nem akar hinni nekem. Fancsali képet vágott, a karjait pedig összefonta maga előtt. 

  - Elmúlt már április elseje - nevetett fel erőltetetten.

  - Nem szoktam ugratni másokat - vontam meg a vállam. - Mindenesetre nekem is fura volt, hogy az "imádott" főnöködnek te vagy a háttere.

   Láttam rajta, hogy próbál valami értelmes magyarázatot találni, de nem jutott eszébe semmi.

  - Nem baj. Az ő dolga - vont vállat. - De most gyorsan keresnem kell egy boltot. Ilyen szoknyával nem mehetek vissza dolgozni.

   Már éppen készültem felajánlani Boyoungnak, hogy segítek neki, és elkísérem, mikor megcsörrent a mobilom. Gyorsan megnéztem, és láttam, hogy Jongin írt.

  - Mi az? - kérdezte kíváncsian a barátnőm.

  - Mennem kell dolgozni, mert már másfél órája eljöttem - magyaráztam, és felálltam az asztaltól. 

  - Értem, szóval Mr. Szuperszexi Kim hiányol - vigyorgott, mire egy grimaszt vágtam. - Látom, még mindig nem fogtad fel, hogy mekkora mázlista vagy...

   Megforgattam a szemeimet, és elköszöntem tőle. Nagy léptekkel siettem vissza a céghez. Pár perc alatt oda is értem, majd miután felmentem a huszadikra, megálltam Jongin irodája előtt. Nagy levegőt vettem, és bekopogtam. 

   Lassan benyitottam, és gyorsan beslisszantam az ajtón. Jongin nekem háttal ült a székében, és kifelé bámult az üvegen. Mivel nem reagált az érkezésemre, nem tudtam eldönteni, hogy én jöttem-e be túl halkan, vagy ő mélyed-e túlságosan is a gondolataiba. Végül kissé megköszörültem a torkom, mire gyorsan megpördült a bőrszékével, és elmosolyodott. 

   Hirtelen eszembe jutott Boyoung. Mindig csak azt hajtogatta, hogy milyen szerencsés vagyok, és, hogy ő mennyire szeretne a helyemben lenni. Igazság szerint sokszor éreztem szerencsésnek a helyzetemet, de sokszor még magamnak sem vallottam be. Szerettem Jonginnal dolgozni, és jó volt vele egy fedél alatt élni. Viszont sokszor megrémített, mikor akaratlanul is elkezdtem fixírozni. Tagadhatatlanul vonzó volt. Boyoung szavaival élve, szuperszexi. Akármit tett, akármit mondott, minden rezdülésénél rájöttem, hogy mennyire tökéletes. Amíg angyal voltam, ilyen gondolataim egyáltalán nem akadtak róla. És nem igazán tudtam eldönteni, hogy engednem kéne-e, hogy ellepjék az elmémet, vagy foggal-körömmel harcoljak-e ellenük. 

  - Elég sokáig voltál ebédelni - szólalt meg a főnököm. - Nem igazán tudom elhinni, hogy egy ebéd nálad több, mint másfél órát vesz igénybe!

  - Akadt egy kis gond. De többször nem fog előfordulni! - esküdöztem.

  - Milyen gond? – kérdezte azonnal.

  - Magán dolog - vágtam rá.

   Jongin gyanakvóan fürkészett, majd sóhajtott egyet.

  - Szeretném azt mondani Taeminnek, hogy minden rendben van veled. De ez igazán nehezemre esik, ha én magam sem vagyok biztos benne.

   Nem akartam hangot adni neki, de bántott, hogy csupán azért érdekli, hogy hogy vagyok, és mit csinálok, mert Taeminnek konkrétan minden nap jelentést ad rólam. 

  - Nem igazán értem, hogy miért nem én mondom el Taeminek, hogy mi történt velem - csúsztak ki belőlem a szavak, mielőtt még türtőztethettem volna magam.

  - Ezt neked kell megbeszélned vele – vonta meg a vállát. - Na, ejtsük a témát; mennünk kell! Tíz perc múlva meetingünk lesz.

   Aprót bólintottam, és megvártam, míg Jongin magára kapta az öltönyét, és kiment az irodából. Ezután grimaszoltam egyet. 

"Ez olyan jellemző rá!" - gondoltam dühösen, és utánamentem. 

   Már majdnem odaértem a gyűlésteremhez, ahol a meetinget tartották, amikor megcsörrent a mobilom. Gyorsan felvettem, mikor láttam, hogy Boyoung hív.

  - Nem hívnál vissza máskor? - szóltam bele. - Most dolgom van.

  - Lehet, hogy addigra meggondolom magam. Akarsz fogadni?

   Meglepetten bámultam magam elé. El sem tudtam képzelni, hogy a lány miért ajánl ilyen hirtelen fogadást, és, hogy mégis miben akar velem fogadni.

  - Attól függ, miben fogadunk, és, mi a tét - vontam meg a vállam.

   Hallottam, hogy a vonal végén Boyoung nagy levegőt vesz, majd beszélni kezdett:

  - Majd' megesz a kíváncsiság Mr. Parkot illetően. Szeretném megtudni, hogy igaz-e, amit mondtál, és, ha igen, akkor miért én vagyok a háttere. Ki tudja, lehet, hogy ki akar nyírni... Bár ez nem lepne meg. Folyton kihozom a sodrából...Na mindegy. Az a lényeg, hogy szükségem van valami motivációra, hogy utána tudjak járni a dolgoknak.

  - Miféle motivációra gondolsz? - szakítottam félbe gyanakvóan.

  - Nyugi, semmi nagy cucc. Csak, ha lenne tétje annak, hogy megkérdezzem Mr. Parktól, hogy most hogyan is állunk, akkor biztos, hogy nem vallanék kudarcot. De, ha fogadunk, akkor neked is meg kell tenned valamit...

  - Nem tudom, hogy mit akarsz kicsikarni belőlem, de kezdek félni - sóhajtottam. - Egye fene, ha elmész Chanyeollal egy randira, akkor hajlandó vagyok fogadni veled.

  - Randira? - kiáltott fel. - Nem erről van szó! Én csak ki akarok deríteni dolgokat, nem összejönni vele.

  - Külső szemlélőként szerintem aranyosak lennétek - vontam meg a vállam. - És nekem csak akkor érdekem a fogadás, ha valami olyat kell tenned, amibe én is beleegyezek.

   Boyoung fújtatott egyet, majd mély levegőt vett, és megszólalt:

  - Rendben, de akkor neked is el kell menned Mr. Kimmel.

   Meglepett a válasza. De végül is igaza volt. Valamit valamiért.

  - De együtt élünk! Nem is tudnál megbizonyosodni arról, hogy valóban randiztunk-e.

   A lány egy kissé elgondolkodott. Kis idő múlva pedig ismét megszólalt:

  - Akkor egyezzünk meg abban, hogy mindkettőnknek kell egy igazoló képet készíteni, ami alátámasztja, hogy teljesítette a fogadást, rendben? - kérdezte, mire én egyetértettem vele. - És, mivel te szabtad ki, hogy mit kell tennem, nekem is megvan a jogom feladatot adni neked. Szóval, szeretnék egy képet kapni rólad és Mr. Kimről valami olyan pillanatban, amiről el tudom dönteni, hogy nem éppen a tévét bámuljátok fapofával. Valami bensőséges pillanat legyen.

   Már éppen készültem tiltakozni, de Boyoung megelőzött:

  - Bocsi, mennem kell! Életemben először szeretném időben odaadni a kávét Mr. Szemétládának - nevetett erőltetetten. - Oh, most jut eszembe, a tétet meg sem beszéltük! A vesztes vesz a győztesnek egy hónapig ebédet. Éjfélig várom a képedet, és te is várd az enyémet! Puszi puszi - mondta, és lerakta.

   Bambán álltam a kihalt folyosón. Nem hittem el, hogy az előbbi telefonbeszélgetés megtörtént. Mintha csak az univerzum akarni szórakozni velem. 

"Jonginnal mindenféle pillanataink vannak, de azok közül egyiket sem lehetne bensőségesnek nevezni..."

   Gondolataimból a főnököm enyhén dühös hangja rázott fel.

  - Minjung, már tíz perce elkezdődött a meeting! 

  - Elnézést, csak egy fontos hívásom volt - feleltem, és bebotorkáltam a terembe, ahol a megbeszélés volt.

   Nem tudtam odafigyelni. Az agyam csak a Boyounggal való fogadásomon kattogott. Tudtam, hogy Boyoungban nagy a versenyszellem, és imád győzni. Egyszerűen biztos voltam abban, hogy éjfélig még megkapom tőle a Chanyeollal való randiját igazoló képet. Vele szemben én még azt sem tudtam, hogyan fogjak hozzá a dolgokhoz. Sokkal jobb ötletnek tűnt nem foglalkozni a fogadással, és egy hónapon keresztül fizetni a barátnőm ebédjét. De sajnos a bennem élő versenyszellem nem akarta, hogy feladjam ezt az egészet. Tudom, reménytelen eset vagyok.

   Az agyam még akkor sem tudott lekattanni a történtekről, mikor Jonginnal hazafelé tartottunk. Csak bámultam ki a kocsi ablakán, és magamat korholtam, amiért nem volt annyi eszem, hogy elutasítom ezt az egészet. 

  - Valami baj van? - törte meg Jongin a csendet.

  - Nem, csak elgondolkoztam - ráztam meg a fejemet.

  - Eléggé komoly dolog lehet, mert már körülbelül három órája máshol jársz.

   Kissé elpirultam, és zavaromban nem tudtam mit válaszolni.

  - Biztos, hogy minden rendben? - vonta fel a szemöldökét.

  - Miért érdekel? - nevettem kínomban. - Erről is pontos jelentést akarsz adni Taeminnek?

   Egy aprót horkantott, majd visszafordult az út felé. 

   Kissé zavart, amiért nem felelt. Nem akartam elhagyni a témát, szerettem volna rávenni Jongint, hogy hagyjon fel azzal, hogy folyton beszámol a napomról Taeminnek, mivel ez sokkal inkább az én dolgom lenne. 

  - Miért nem mesélhetem el Taeminnek én a napomat? - kérdeztem. - Az én életemről van szó, és nem vagyok biztos abban, hogy mindent úgy látsz és élsz meg, mint én...

   A volán mögött ülő fiú teste feszült volt, és a szemét le sem vette az útról. A hallgatása láttán csak sóhajtottam egyet. Eléggé ismertem Jongint, hogy tudjam, hogyha valamiről nem akar beszélni, akkor nem is fog. Tudtam, hogyha tovább erőltetném a témát, csak rontanék a helyzeten.

   Így is feszült csend honolt köztünk. Mikor beléptünk a lakásba, a fiú még rám sem volt hajlandó nézni.

"Megsértődött... Remek munka, Minjung! Ahelyett, hogy azon agyaltál volna, hogy hogyan fogod teljesíteni a Boyounggal való fogadásod, elintéztem magadnak, hogy Jongin még csak szóba se álljon veled!”

   Berobogtam a hálószobába átöltözni. Eközben a védencem elfoglalta a kanapét, és elkezdte bámulni a tévét. 

   Csüggedten lehuppantam az ágyra, és hátravetettem magam. Próbáltam ellazulni, és kiüríteni az agyam. Nem igazán jött össze, sőt még idegesebb lettem. 

   Nem tudtam mire vélni Jongin reakcióját. És mivel ő nem akart együttműködni velem, kénytelen voltam Taeminnel közölni a problémámat. Egyik kezemmel az éjjeliszekrényem felé nyúltam, és magamhoz vettem a mobilomat. Tárcsáztam a fiú számát, és reméltem, hogy ő nem úgy fog reagálni, mint Jongin. 

  - Igen? - szólalt meg.

  - Szia Taemin! Beszélhetünk? - kérdeztem.

  - Persze. De, hogyhogy most csak úgy felhívtál? Eddig mindig akkor szoktunk beszélni, miután Jonginnal beszéltem, és átadta neked a telefont.

  - Nem árt néha a változás - vontam vállat. - Hogy vagytok?

  - Egészen jól. Taesunt hamarosan kiengedik, pár hét múlva már otthon leszünk. - Éreztem a hangján, hogy örül.

  - Ez remek. Őszintén szólva, mikor elmentél, örültem, hogy lesz egy kis nyugtom. De már hiányzol - mondtam, és úgy éreztem, minden szavam a szívemből jön. 

   Taemin elnevette magát.

  - Te is hiányzol nekem. Igaz, néha nagyon idegesítő tudsz lenni, de már több hete a nagyival vagyok... Félreértés ne essék, imádom a nagyanyámat, de egy idő után már eléggé kiborító - nevetett kínjában. 

   A fiúval hosszasan beszélgettünk. Kezdtem azt hinni, hogy a hosszú távollét mindkettőnket közelebb hozott egymáshoz. 

   Annyira belefeledkeztem a csevegésbe, hogy csak percek múlva jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mi is volt a valódi okom, amiért hívtam a fiút.

  - Miért faggatod ki minden nap Jongint rólam? - tettem fel hirtelen a kérdést, mire meghökkent.

  - Nem is tudom... - gondolkozott el. - Talán, mert ismerlek. Tudom, hogyha valami rossz történne veled, nem mondanád meg. És, mivel legtöbbször a nap huszonnégy óráját Jonginnal töltöd, ő meg tud nyugtatni, hogy nem történt veled semmi olyan, amiről tudom kéne. Legalábbis, ennek indult a dolog. De tudod, nem olyan egyszerű téged kérdezni...

  - De miért? - kérdeztem meglepetten.

  - Mert... Mert néha megrémít a tudat, hogy arra is kíváncsi vagyok, hogy mit ettél ebédre, miközben körülbelül egy hónapja ismerjük egymást. Általában évekbe telik, amíg valakit ennyire közel érzek magamhoz.

   Meglepett a magyarázata, de belül jóleső érzéssel töltött el. Mikor belegondoltam, engem is meglepett, hogy hat hét alatt mennyire sikerült beilleszkednem az emberek közé. Igaz, még mindig nem sikerült beleolvadnom az emberi világba, de ennyi idő alatt szerintem bőven eleget tanultam. 

  - Ezek miatt kérdezhetnél engem is. Hidd el, nem harapnám le a fejed, ha megkérdeznéd, hogy mit ettem ebédre - mondtam.

  - Rendben - egyezett bele. 

   Mosoly ült ki az arcomra. Úgy éreztem, jó munkát végeztem, és elértem a célomat. 

   Taeminnel még beszéltünk pár percig, majd Jongin nyitott be a szobába, és szólt, hogy menjek fürdeni. A szavai hűvösen csengtek. Úgy éreztem, hogy olyan hangon szólt hozzám, mint az idegenekhez, ez pedig bántott. 

   Kelletlenül feltápászkodtam az ágyról, és elbotorkáltam fürdeni. Pár napja az egyik fiókban ráakadtam a fürdőszoba kulcsára, így attól kezdve nem kellett amiatt aggódnom, hogy Jongin netán rám nyit fürdés közben. Velem ellentétben a viszont a fiú nem örült igazán annak, hogy megtaláltam a kulcsot, mert így majdnem kétszer annyi ideig fürödtem, mint addig. 

   Mivel Taeminnel sikerült sok mindent megbeszélnem, sok teher szakadt le a vállamról, de a Boyounggal való fogadásom továbbra is terhelt. Már úgy voltam vele, hogy esélyem sincs arra, hogy megnyerjem. El akartam felejteni, hogy ilyen őrült voltam, és meggondolatlanul cselekedtem. Megint. 

   Miután végeztem a fürdőszobában, a hálószobába robogtam, és láttam, hogy jött egy üzenetem. Gyorsan megnyitottam. Boyoungtól jött, és egy képet küldött, amin ő és Chanyeol vigyorogtak. Ahogy láttam, egy étteremben lehettek. A kép alá pedig ezt írta: „Végigszenvedtem a randit, de teljesítettem a fogadást. Várom a képedet!"

   Hirtelen nem is igazán érdekelt a fogadásunk. Azt a képet néztem, amit a barátnőm küldött. Mindketten mosolyogtak a képen. Olyanok voltak, mint egy boldog pár. Ezt a képet nézve rájöttem, hogy mennyire illenek egymáshoz. Már, ami a külsőt illeti. 

   Hirtelen nyílt az ajtó, és Jongin lépett be rajta. Fáradtan ásított egyet, majd az ágy másik oldalára vetette magát.

  - Én lefekszem. Te mikor alszol? - kérdezte.

  - Kicsit később. Még nem vagyok annyira fáradt - hazudtam. 

   Az igazság az volt, hogy nem tudtam, hogyan viszonyuljak a fiúhoz. Nem tudtam, hogy idővel megbékélt-e, vagy továbbra is csak akkor hajlandó-e beszélni velem, ha muszáj. Emiatt pedig feszültnek éreztem magam a közelében. Éppen ezért határoztam úgy, hogy majd akkor fekszem le, ha már Jongin elaludt. 

   Kibattyogtam a nappaliba, és benyomta a tévét. Unottan bámultam a képernyőt, majd elaludtam. Körülbelül egy órával később ébredtem fel. Mivel a fejem végig le volt hajtva, a nyakam eléggé elzsibbadt. Köröztem néhányat a fejemmel, majd félálomban bebotorkáltam a hálószobába, és ledőltem az ágyra. Hallottam Jongin szuszogását. Megnyugtatott, hogy már nincsen ébren. 

   Majdnem elaludtam, mikor kipattantak a szemeim, és az éjjeliszekrényen lévő órával néztem farkasszemet. Még fél óra volt éjfélig. Eszembe jutott a fogadás, nem hagyott nyugodni. 

"Még nincs minden veszve! - gondoltam. - Fél órám van arra, hogy összehozzak valamit..."

   Nem tudom, hogy a fáradság tehet-e róla, vagy egyszerűen meghibbantam-e, de egy hirtelen pillanattól vezérelve felkaptam a mobilom az éjjeliszekrényről. 

"Boyoung bensőséges pillanatot akart... Mi lehetne bensőségesebb annál, hogy együtt alszunk? Na jó, lehet, hogy Boyoung kifogásolná, de majd kimagyarázom..." - gondoltam.

   Odanyúltam az éjjeliszekrényen lévő lámpához, és óvatosan felkapcsoltam. Reménykedtem benne, hogy a fiú eléggé mélyen alszik, és a fény nem ébreszti fel. 

   Lassan közelebb húzódtam hozzá, és szorosan hozzábújtam. De volt bennem egy olyan érzés, hogy ennél többet is ki tudnék hozni a képből. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de az egyik pillanatban még Jongin mellett feküdtem, a másikban meg rajta. 

   A fejemet a mellkasára hajtottam. Hallottam a szívverését, és éreztem, hogy az én testem az övével együtt lüktet. Elmosolyodtam, és valamiféle különös biztonságot és nyugalmat éreztem. A pillanatból az rántott ki, hogy eszembe jutott a fogadás. 

   Kettőnk fölé emeltem a mobilom, és már éppen azon voltam, hogy lefényképezzem magunkat, mikor Jongin elkezdett mocorogni alattam. 

   A vér kifutott az arcomból, a szívem pedig őrült tempóban kezdett dobogni. Rettentően megrémültem, mikor a fiú arca felé fordultam, ugyanis az álmos szemű Jonginnal néztem farkasszemet. Hirtelen felpattantam. A mobilom a földre esett, talán be is törött a képernyője, de abban a pillanatban nem tudtam vele foglalkozni. 

   Azon agyaltam, hogy mitévő legyek. 

"Lehet, hogy be tudnám neki mesélni holnap, hogy csak álmodott..." - gondoltam. 

   Jongin felült az ágyon, és összekuszált hajába túrt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag imádtam, amikor ezt csinálta. Hihetetlenül jól állt neki, mikor a haja zilált volt.

   De a gondolataim egyből szertefoszlottak, amikor a fiú megszólalt:

  - Ez mi volt?

   Szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Nem is igazán tudtam, hogyan magyarázzam meg a helyzetet. Mindenféleképpen elég bizarr szituációba kevertem magam, azt pedig nem akartam megosztani Jonginnal, hogy csupán egy fogadás miatt képes voltam az éjszaka közepén ráfeküdni. Túlságosan megalázó volt a helyzet.

   Hirtelen nem jutott jobb dolog eszembe a menekülésnél. Fogtam magam, és a fürdőszobába rohantam. Szerencsémre a kulcsot a zárban hagytam, így könnyen magamra tudtam zárni az ajtót. 

"Istenem..! Rövid földi életem során még soha nem keveredtem ilyen égő helyzetbe" - gondoltam, miközben a falnak dőlve összerogytam. 

   Hallottam, hogy a fiú utánam jött. Kopogott párszor az ajtón, majd elment. Én pedig kieresztettem a bent tartott levegőmet, és összegyűjtöttem a fürdőszobában lévő törülközőket. 

"Remek, úgy látszik, hogy ma a kádban fogok aludni. És ez az egész nem lenne, ha nem akartam volna annyira megnyerni ezt az őrült fogadást!"