Chapter 10

·٠•ღ  "Kutya nincs, de Boyoung harap!" ღ•٠·

   Tanácstalanul álltam a tükör előtt, és jobb kezemmel a hátamat borító tollréteget simogattam. Nagyot nyeltem, és azon kezdtem törni a fejem, hogy mit tegyek. Hirtelen csak Chen jutott eszembe. Rajta kívül ezt a problémát senki nem tudta volna orvosolni. 
   Lehunytam a szemeim, és ezt suttogtam:
  - Kérlek, Chen segíts rajtam!
   Egy kis csalódottság töltött el, mert mikor kinyitottam a szemem, a fiúnak nyomát sem láttam. Viszont pár másodperccel később nagy fűst keletkezett, és amint eloszlott, megláttam Chent. Apró mosolyra húzódott a szám, majd gyorsan a hátamra mutattam.
  - Normális, hogy ez itt van rajtam? - kérdeztem kissé hisztérikusan.
   Chen összeráncolta a szemöldökét, és méregetni kezdett.
  - Hát... Eredetileg nem szabadna szárnyadnak lennie... 
  - De mégis van - vágtam rá kissé sértődötten.
  - Biztosan ki tudok rá találni valamit, hogy eltűnjön. De ahhoz egy kis időre lesz szükségem. Először arra kéne rájönnöm, hogy miért nőttek szárnyaid. Ha ez megvan, akkor nekiállhatok kikeverni valami ellenszert. Valószínűleg valami félrecsúszott, amikor emberré változtattalak. Vagy túlságosan kötődsz az angyalvilághoz. Emiatt is történhet ilyen - magyarázta, és közben a halántékát masszírozta.
   Elgondolkoztam. Nem gondoltam volna, hogy túlságosan visszavágynék az előző életembe. Ezért ez már alapból kiesett a lehetőségek közül.
  - Ha nem bánod, akkor visszamegyek a barlangomba, és megpróbálom orvosolni a problémát - jelentette ki, mire én heves tiltakozásba kezdtem.
  - Nem hagyhatsz itt! Éppen a fürdőszobában állok, egy törölközővel magamon. A szárnyaim miatt pedig kétlem, hogy valamilyen ruhát magamra tudnék erőszakolni.
   Chen leemelte a kilincsen pihenő pólómat, és szemügyre vette. Alaposan vizsgálta, és össze-vissza forgatta, majd végül megszólalt:
  - Igen, valószínűleg ez nem fog rád jönni. Hacsak ki nem vágjuk a hátrésze tetejét - vetette fel, mire megráztam a fejem.
  - Nem akarom szétnyirbálni a pólómat. És minden pólómnak teljes háta van. Szóval nem tudom, hogy mit vehetnék fel.
  - Tudod, a szárnyadat az emberek nem láthatják. Szóval, ha sikerülne valahonnan szereznünk egy nagy hátkivágású ruhát, akkor meg lenne oldva a probléma.
   Elgondolkozva bólogattam, és azon törtem a fejem, hogy honnan  szerezzek nekem kellő ruhát, amikor beugrott, hogy Jonginnak van egy külön fiókja a szekrényében, ahol azokat a ruhákat tartja, amiket régebben hagytak ki nők az együtt töltött éjszaka után. 
"Lehet, hogy ott találnék nekem megfelelő felsőt." - gondoltam.
  - Mi jutott eszedbe? - kérdezte Chen engem figyelve.
  - Lehet, hogy meg tudom oldani a problémát. Egy pillanat, és jövök - mondtam, és szorosabbra fogtam magamon a törölközőt, majd csendben kiléptem a folyosóra. 
   Reménykedtem benne, hogy Jonginnal nem találkozok össze. Óvatosan lenyomtam a hálószoba kilincsét, és beslisszantam az ajtón. Csendben becsuktam az ajtót, és majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttam az agyán fekvő védencemet. Lazán feküdt a franciaágyon, és egyik kezével a fejét támasztotta. Amint meglátott, féloldalas mosolyra húzódott az ajka.
  - Csak nem meztelenül akarsz aludni? - kérdezte játékosan, mire én elpirultam.
  - Áh, nem - legyintettem. - Csak elfelejtettem magammal hálóruhát hozni - füllentettem. 
   Azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Nem tudtam elhinni Chennek, hogy az emberek nem látják a szárnyam. Jongin úgy nézett rám, mint még azelőtt senkire. Legalábbis, ezt a tekintetét még soha nem láttam. Ebből pedig arra tudtam következtetni, hogy valami furcsát lát rajtam. Ahogy észrevettem, a szemeit le sem akarta venni rólam. Tekintete szinte égette a bőrömet, engem pedig egyre jobban elfogott a pánik. 
  - Ha akarod, adhatok egy pólót - szólalt meg. - Nem mintha ellenemre lenne, ha meztelenül aludnál. Csak tudod, nem szeretném elveszteni az asszisztensem. Már, ha érted, mire gondolok - kacsintott, én pedig valamilyen különös okból egyre forróbbnak éreztem a levegőt.
  - Igen, értem. De... Igazából nem nagyon szeretek férfiruhákban aludni... Esetleg nincsen valami női ruhád?
   Jongin elkerekedett szemmel nézett rám, majd kissé meglepetten megszólalt:
  - Oh, hát van egy-kettő a szekrény második polcán. De nem éppen alvásra tervezték őket.
   Ügyet sem vetve a fiúra, kinyitottam a szekrény, és sorra kivettem a bent lévő cuccokat. Egy csomó kivágottabbnál kivágottabb, feszülős, filteres pólót találtam, de egyiknek sem volt jó a háta. Már kezdtem feladni a keresgélést, mikor a szekrény legmélyén megláttam még egy ruhadarabot. Benyúltam érte, és amint megláttam, megkönnyebbülés öntött el. Egy egyszerű világoskék csőtop volt. Semmi filter vagy csipke nem volt rajta a többi ruhával ellentétben. Ezt tartottam a legpraktikusabb pólónak. 
"Ebben talán a szárnyaim sem fognak zavarni." - gondoltam.
   Egy szó nélkül visszarohantam a fürdőszobába, és diadalittas mosollyal mutattam meg Chennek a szerzeményem. Ő csak elnevette magát:
  - Minjung, Minjung. Nincs olyan helyzet, amiben nem találnál valami megoldást.
   Én csak elmosolyodtam ezen a kijelentésén, és magamra kaptam a pólót. Egy kicsit a szárnyam alá kellett tűrnöm, de ezen kívül semmi kifogásom nem volt ellene. 
  - Rendben, a ruha meg van oldva - fordultam a fiúhoz. - De így szárnyastul nem feküdhetek be az ágyba Jongin mellé.
  - Akkor addig, amíg nem sikerül eltüntetnünk a szárnyaid, valami biztonságosabb helyre kéne vinni téged.
  - Dunsztom sincs, hogy hova mehetnék - vágtam rá.
"Moon néni Japánban van, és rajta kívül senkihez nem mehetnék."
   Chen elgondolkodott, majd csettintett egyet az ujjával, és a szemembe nézett.
  - Lehet, hogy őrült kérdés, de nem ismersz esetleg más emberré vált angyalt? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
   Csalódottan meredtem magam elé. A lelki szemeim előtt folyton Boyoung lebegett, és nem értettem, miért. Viszont egy hirtelen pillanatban eszembe jutottak Moon néni szavai, miszerint Szöulban él egy Ga Boyoung nevű angyal. És lehet, hogy én pont őt ismerem.
  - De lehet, hogy mégis van valaki - szólaltam meg, mire a fiú felkapta a fejét. - Moon néni mesélt nekem egy angyalról, akinek ugyanaz a neve, mint az egyik barátnőmnek. 
  - Akkor menj el hozzá, és, ha látja a szárnyaid, akkor angyalról van szó.
   Bólintottam egyet, és elkezdtem magamra húzni a bent lévő farmernadrágom.
  - Chen, ugye szólsz, ha megtudod, hogy hogyan lehetne eltüntetni a szárnyaim? - kérdeztem, mielőtt a fiú elment volna.
  - A lehető leghamarabb felkereslek. Szia Minjung! - köszönt el, és sűrű füst kíséretében el is tűnt. 
   Mosolyogva néztem a fiú helyét, de a vigyor egyből az ábrázatomra fagyott, amint eszembe jutott, hogy éppen milyen helyzetben is vagyok. 
"Lassan éjfél lesz, és a buszok ritkán járnak. És mégis mit mondjak Jonginnak? Aish, ez nehezebb lesz, mint gondoltam..."
   A hajamat gyorsan lófarokba fogtam, és a hálószobába siettem. Elhatároztam, hogy az eszembe jutó első hazugságot fogom beetetni a fiúval. 
   Jongin felkapta a fejét, amint átléptem a küszöbön, és furcsán méregetett, amiért farmerben, összekötött hajjal álltam előtte.
  - Így akarsz aludni? - kérdezte.
   A tenyerem izzadni kezdett, és a kiürült fejembe próbáltam valamilyen gondolatot erőltetni. Hirtelen eszembe jutott Chen levele, amiben azt írta, hogy a kitalált szüleim eltűntek. Erről pedig eszembe jutott egy elfogadható magyarázat, amivel gyorsan le tudtam lépni.
  - A rendőrségről kerestek, hogy van hír a szüleim felől! - kiáltottam boldogan, és kirohantam a szobából.
   A lakásajtó előtt gyorsan magamra kaptam a tornacipőmet, és kapkodva igyekeztem bekötözni a cipőfűzőt, mikor Jongin utánam rohant. 
  - Mire ez a nagy sietség? - zihálta futás közben. - Elvihetlek, ha akarod.
   Mikor már majdnem utolért, nem törődve a félig bekötött cipőmmel, útnak eredtem, és meg sem álltam a bejárati ajtóig. Arra gondoltam, hogy őrült módjára elrohanok, de ez nem igazán jött össze. A szárnyam túl szélesnek bizonyult, és nem fért ki az ajtón. Amint a szárnyam megreccsent, fájdalmasan felsikítottam. Erőtlenül a földre rogytam, és elrettenve láttam, hogy a hátam éke vérzett. 
   Ijedten kaptam a szívemhez, mikor Jongin utánam rohant. Elcsodálkozott a mellettem lévő kisebb vértócsán, és mellém guggolt.
  - Mid vérzik? - kérdezte.
   Az ajkaim valósággal remegtek. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék.
  - S-semmim - nyögtem ki.
  - Ugye nem gondoltad, hogy ezt beveszem? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában. - Melletted vér van.
  - De az nem az én vérem - suttogtam.
  - Nehezemre esik elhinni - sóhajtotta. - Amúgy nem hiszem, hogy ilyen későn fogadnának a rendőrségen. Hova készülsz igazából? 
   Hangja feszült volt és követelőző. Tudtam, hogy hihetőbb kifogást kell kitalálnom, hogy hagyjon elmenni. Ekkor az jutott eszembe, hogy akár az igazságot keverhetném a valósággal is.
  - A barátnőmhöz megyek. Ő hívott. Nagyon el van keseredve. Lelki támaszt kell adnom neki - jelentettem ki a lehető legmagabiztosabban.
  - Este tizenegy óra negyven perckor? - kérdezte hitetlenkedve, miután megnézte a karóráját.
  - Teherbe esett - csúszott ki a számon.
   Jongin elképedve nézett rám, majd megköszörülte a torkát:
  - Nem elég, ha holnap mész lelki támaszt nyújtani? 
  - Te ezt nem értheted... - néztem rá lesújtóan, mire felsóhajtott.
  - De azért elvihetlek? - kérdezte.
   Megráztam a fejem, és a markom felé nyújtottam:
  - Nem, viszont a taxira pénzt szívesen elfogadok.
   Frusztráltan beletúrt a hajába, majd kínjában felnevetett.
  - Azt gondolod, hogy még a bőröm alatt is pénz van?
  - Nem. De azt tudom, hogy a gatyazsebedben van egy tízes. 
  - Neked röntgenszemeid vannak? - kérdezte elkerekedett szemekkel, aztán a zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle tízezer wont, majd a kezembe nyomta. 
   Vigyorogva megköszöntem, majd eltettem a pénzt. Jó éjt kívántam a fiúnak, majd útnak indultam. A ajtón kilépve még hallottam, amint azt morogta, hogy tízezret levon majd a béremből. Erre én csak vigyorogni tudtam. 
   Kigyalogoltam a főutcára, és fogtam egy taxit. Az utazás kész kínszenvedés volt. Nem tudtam rendesen ülni a hátamon éktelenkedő szárnyaim miatt. Éppen ezért amint megérkeztünk, szinte rakétaként ugrottam ki a kocsiból, és sprinteltem Boyoung házához. 
   A lány Szöul külvárosában, egy tetőtéri lakásban lakott. Megnyomtam a csengőt, és vártam. A harmadik próbálkozásra beleszólt:
  - Ki az? - ásította. - Hajnal van, ember? Nem hallott arról, hogy ilyen későn nem illik látogatóba jönni?
   Halkan kuncogni kezdtem, majd vigyorogva megszólaltam:
  - Szia Boyoung! Kang Minjung vagyok!
  - Szia Minjung - köszönt kissé morogva. - Az órádat hol hagytad? Beleesett a Han folyóba?
  - Nem... Csak egy nagyon fontos ügyben kereslek. Beengedsz?
   Hallottam, hogy hezitált, de végül belegyezett.
  - Ajánlom, hogy életbevágóan fontos legyen - jegyezte meg morogva, és beengedett.
   Egy hosszú kőlépcső vezetett fel a tetőre. Ott egy kis teraszhoz kapcsolódott a lány lakása. A nyitott ajtóban Boyoung állt karba tett kézzel, és a szemét dörzsölgetve. Viszont amint meglátott, a keze megállt mozgás közben, a szemi pedig tágra nyíltak.
  - Jesszusom, te lány! Mik azok a hátadon? Április elseje már elmúlt. 
"Mégis létezik Isten! Boyoung látja a szárnyaim!"
  - Tudom, hogy hányadika van - feleltem kínomban. - Nem önszántamból vannak ezek rajtam - mutattam a hátamon lévő tollrengetegre.
   A lány pár pillanat erejéig hezitált, majd félrelépett az ajtóból, és betessékelt.
  - Azt hiszem, sok megbeszélnivalónk lesz - mondta, és enyhén elmosolyodott.
   Követtem a lakás belsejébe. Amint beléptem, egy szűk folyosón találtam magam. Innen nyílt a nappali és a konyha. A nappaliban pedig két ajtó volt. Az egyik a hálószobába, a másik a mosdóba vezetett. 
  - Tudom, nem túl nagy lakás - szólalt meg, mikor látta, hogy nézelődöm. - De amíg Park Szemétláda Chanyeol nem emeli meg a bérem, be kell érnem ennyivel. Apropó. Tegnap bementem a céghez. Odaadta a mobilod, hogy juttassam el hozzád Nem tudom, hogy hogyan került hozzá, de azt hiszem, hogy most van fontosabb dolog is, amit meg kell beszélnünk - magyarázta, és felém nyújtotta a telefonom.
   Vigyorogva vettem el tőle, és megforgattam a kezemben. 
"Egy gonddal kevesebb." - gondoltam magamban. 
   Boyoung helyet foglalt a nappaliba bezsúfolt kicsi kanapén, és maga mellé invitált. Leheveredtem mellé, és nem tudtam, hogy mit is mondjak. Annyi mindent akartam kérdezni tőle és mondani neki egyszerre, hogy az belefájdult a fejem. Szerencsémre a lány segített rajtam, és elkezdett kérdezgetni:
  - El sem hiszem, hogy te is angyal vagy! Mióta élsz itt? És milyen angyal vagy? Miért jöttél a Földre? És... Miért vannak szárnyaid? Az égiek bosszúja?
   Az agyam lassanként dolgozta fel a kérdéseket. Azt sem tudtam, hogy melyikre feleljek először, ezért csak elkezdetem mesélni neki, ami éppen eszembe jutott:
  - Fiatal őrangyal vagyok. Kim Jongin őrangyala - kezdtem mondani, majd amikor megláttam Boyoung elképedt tekintetét, folytattam. - Igen, a vezérigazgató Mr. Kim-é. Egy hónapja jöttem a Földre. Moon néni talált rám, de ez gondolom nem újdonság neked. Mondta, hogy téged is ő talált meg. Aztán lepasszolt az unokájához. Viszont nekik egy időre Japánba kellett menniük. Én pedig Jonginhoz kerültem. Aztán hirtelen szárnyaim lettek. Így pedig nem maradhattam egy lakásban vele.
   A lányra néztem, aki csodálkozva bámult. Gondolom, próbálta megemészteni, amit mondtam. Igazság szerint arra számítottam, hogy meg fogja kérdezni, hogy mi okom volt emberré válni. De ehelyett egy Boyounghoz méltó reakciót kaptam:
  - A kis mázlista! Akkor te már láttad Mr. Félszexisten Kimet meztelenül?
   Az arcomat elöntötte a pír, és amint beugrottak elém Jongin hiányos öltözetű képi, kezdett melegem lenni.
  - Jesszus, ezt most hanyagoljuk, rendben?
  - Okés. De csak azért, mert este van. Máskor mindenképpen részletezned kell nekem azt, amiből én ennyi éven keresztül kimaradtam. - Bólintottam, mire folytatta a beszédet. - Viszont nem igazán értem, hogy egy őrangyalnak mi oka van elhagyni a védencét, és emberré válni.
   Ezen egy kicsit el kellett gondolkoznom. Igazából én sem nagyon tudtam. Én alapból egy különleges angyal voltam, akit arra teremtettek, hogy emberként a földre szálljon. De volt választásom. Valószínűleg Jongin kapcsos könyve is miattam volt hiányos. Hiszen a döntés az én kezemben volt. A könyv befejezése más lett volna akkor, ha nem válok emberré. De ezt csak a földrejövetelem után értettem meg. 
  - Én különleges angyal voltam. Voltak minimális érzéseim, csak nem nagyon tudtam róluk. Aztán Jongin élete veszélyben volt, és nem tudtam, hogyan tovább. Végül emberré váltam - zártam le röviden a témát. - És, te milyen angyal vagy? És miért jöttél a Földre?
  - Én irin vagyok. Mi vagyunk a mennyek őrzői. Szerintem az összes angyalfajta közül nekünk van a legunalmasabb munkánk. Képzeld csak el! Több száz éven keresztül a mennyek kapuját őrizni nagyon egyhangú dolog. Volt egy barátnőm. Úgy döntöttünk, hogy emberré válunk. Lehet, hogy csak ötven vagy hatvan évre, de mégiscsak életet kaptunk. Élhetünk. És egy angyalnak talán ez a legnagyobb ajándék. Kilenc éve váltam emberré, és lehet, hogy sok nehézségen mentem keresztül, de minden percét élveztem. Soha nem bántam meg, amit tettem - magyarázta.
   Szavai belevésődtek az agyamba. Egyszerre volt igaz és megható, amit gondolt. Abban a pillanatban úgy néztem Boyoungra, mintha valamilyen felüljáróm lenne. Sikerült kihívnia a bizalmam, és az elismerésem. 
  - És a barátnőd...? Ő hol van? - kérdeztem.
  - Oh, hát az a drága mágus soha nem bírt minket. Amióta csak az eszemet tudom Chennek sokszor keresztbe tettünk. Nem is értem, hogy miért csodálkoztam, amikor mindkettőnket más-más helyre küldött az átváltoztatásunk után. A barátnőmet pedig emberként soha nem láttam. Azt sem tudom, hogy hol él - mondta kissé szomorkásan. - Na, de most mesélj nekem arról, hogy miért lett szárnyad? Nem hiszem el, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra megjelent. Vagy... Lehet, hogy Chen téged sem bír? 
  - Erről szó sincs. Chen volt az egyik legjobb barátom angyalként. Sosem voltunk rosszban. Most pedig valami megoldást próbál találni a szárnyaimra. Amíg ez a hátamon van - mutattam a szárnyaimra - lakhatok nálad?
  - Ez csak természetes! - legyintett. - De azért remélem, hogy Chen csipkedi magát. Már hétfő van, és tudtommal ma menned kell dolgozni. Apropó, milyen a főnököddel élni? - kérdezte sejtelmes vigyorral az arcán.
   Nem tudtam igazából, hogy mit felelhetnék. Szerettem Jonginnal lenni, de kellemetlenül éreztem magam, amiért olyan sokszor zavarba szokott hozni. 
  - Igazából eddig csak kétszer aludtam nála. És tegnap költöztem hozzá. Azt pedig, hogy meddig maradok nála, nem tudom. 
   Boyoung csak bólogatott. Láttam a szemében valamilyen furcsa fényt csillanni, amitől egy pillanatra rossz előérzetem támadt. Pár másodperccel később pedig egy amolyan boyoungos kérdéssel lepett meg:
  - Dugtatok?
   Valószínűleg félrenyeltem a saját nálam, mert égő arccal köhögni kezdtem. A lány gyengéden megveregette a hátam, majd amikor sikerült szóhoz jutnom, megszólaltam:
  - Nem. De Jongint most hanyagoljuk, jó? - kérdeztem kissé zsémbesen.
  - Rendben. De ne hidd azt, hogy máskor nem lesz alkalmunk Mr. Kimről beszélni - vigyorodott el.
   Bólintottam, de nem szóltam semmit. Egy ideig csak meredtünk magunk elé, majd Boyoung törte meg a csendet:
  - Még most is alig tudom elhinni, hogy te is angyal vagy.
  - Miért? Amióta itt vagy, nem láttál egy közülünk valót sem? - kérdeztem meglepetten.
  - Nem. Különböző forrásokból mindig hallottam egy-két földre szállt angyalról, de soha nem találkoztam velük - magyarázta. - Az egyetlen angyal, akit láttam az elmúlt kilenc évben, eléggé nem hasonlított a fajtájára. Lesüllyedt, és bennragadt az anyagi világban. Egyszerűen... A pénz rabjává vált. Ezért veszélyes valamilyen szinten ránk, angyalokra az itteni világ. Ha valamilyen múlandó dolog a rabjává tesz minket, nem szabadulunk. Rabok leszünk. Sorával is ugyanez történt.
   Amint Boyoung kiejtette a száján a számomra ismerős nevet, a vér megfagyott az ereimben. 
"Nem lehet... Biztosan nem arról a Soráról van szó, aki Jongin vagyonára éhezett." - nyugtatgattam magam. 
  - Minjung, jól vagy? - kérdezte a lány kissé ijedten. - Falfehér vagy. Valami rosszat mondtam?
  - Csak... Áh, mindegy - legyintettem. - Mesélj Soráról!
   Boyoung kissé meglepettnek látszott, és a tekintetem fürkészte. Valószínűleg érezte, hogy milyen feszült lettem.
  - Nos, sokat nem tudok róla. Egyszer láttam életemben pár évvel ezelőtt. Éppen a főiskolára mentem egy sikátoron keresztül. Több fura fickóval iszogatott, és leordította a fejüket, mert a drágábbik sojut vették meg. Eléggé kiábrándító volt. Komolyan mondom, nem tudom, mit szívott, de nagyon úgy nézett ki, mint aki drogfüggő lenne. Mindenesetre azóta csak párszor hallottam felőle. Azt rebesgették, hogy mostanában valamilyen nagykutyának a vagyonára fáj a foga. Eléggé fura gondolkodásmódja lehet... El sem tudom képzelni, hogy egy kőgazdag embertől, hogy akarja elvenni a pénzét. Na mindegy - legyintett.
   Hirtelen nagy szükségét éreztem egy pohár hideg víznek, és egy puha ágynak. Az érzés egyre jobban felerősödött bennem, és világosan éreztem, hogy akiről Boyoung beszélt, az az a Sora volt, akit én ismertem. Teljességgel lehetetlennek tartottam, hogy az a nő valaha is angyal lett volna.
  - Minjung! Minjung! - szólongatott a mellettem ülő lány. - Esküszöm, ha nem reagálsz semmit, leöntelek egy kancsó vízzel.
  - Nem szükséges - suttogtam.
  - Mi a baj? - kérdezte aggódva. - Olyan vagy, mint valami hulla. Valami rosszat mondtam?
   Egy pillanatig hezitáltam, hogy elmondjam-e Boyoungnak, amit tudok. De végül a szavak csak úgy kicsúsztak belőlem:
  - Sora Jongin barátnője volt. Az ő vagyonát akarta megszerezni. Ő volt az, aki a végső lökést megadta nekem ahhoz, hogy a Földre jöjjek - magyaráztam. - Nem tudom elhinni, hogy egykor még közülünk való volt..!
  - Pedig az volt. De lesüllyedt. Várj! Mit mondtál? Mr. Kim barátnője volt? És.., hogy akart a vagyonához jutni? - nézett rám értetlenül.
  - Egy végrendeletet akart íratni vele arról, hogy a vagyonát rá hagyja, aztán meg akarta öletni. Utána fogalmam sincs, mi történt. Csak annyit tudok, hogy Jongin kidobta.
   Boyoung arcára ráfagyott a mosoly, és nagyokat pislogott. Aztán hirtelen megrázta a fejét, mintha magának akarna bemesélni valamit.
  - Valami baj van? - kérdezte.
  - Minjung, amit most mondani fogok, azt soha senkinek nem terveztem elmondani. De mivel te vagy Mr. Kim őrangyala, ezért kötelességemnek érzem elmondani - mondta, és egyik kezével megszorította a kezem. - Egyik este, mikor hazafelé menet sétáltam, hangos kiabálást hallottam a egyik utcából. Belestem, és csak annyit láttam, hogy egy nő és négy férfi civakodik. Négyen álltak az egyik oldalon, velük szemben pedig egy fickó. Részeg lehetett, vagy nem tudom. A lényeg, hogy veszettül ordított valamilyen végrendeletről, meg arról, hogy soha nem gondolt volna, hogy valaki merényletet tervez ellene. Aztán az egyik vele szemben álló pasas nekiugrott, és fojtogatni kezdte. A nő odarohant hozzájuk, és azt kiabálta, hogy "Addig ki ne merd nyírni, amíg a végrendelet nincs meg!". Az a férfi, aki a nyakának ugrott, elengedte, és elkezdett veszekedni a nővel. Végül mind a négyen egymással ordítoztak. Ez idő alatt odarohantam a földön fekvő férfihez, és kisegítettem az utcából. Egy padig cipeltem el, és a lehető leghamarabb elsiettem. Az arcára nem mertem ránézni. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán élt-e még - mondta, és nagy levegőt vett. - Szóval ennyit akartam mondani. Mivel senkinek az arcát nem láttam pontosan, nem tudom biztosra, hogy azok lehettek-e, akikre tippelek. Viszont túl sok a hasonlóság. De mindenesetre talán jobban teszed, ha Mr. Kimre jobban figyelsz. Ha valóban ők voltak, akkor a vezérigazgatónk nagy veszélyben van.
   Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rossz álomban. A kezemet kikaptam a lány tenyeréből, és a halántékom kezdtem masszírozni. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy valószínűleg nem Jongin és Sora lehetett az, akiket Boyoung látott, de legbelül érezem, hogy a lány pontosan őket látta. És, ha ez valóban így volt, akkor a védencem rájött arra, hogy Sora merényletet tervez ellene. És simán feljelentést is tehetett volna. De ez a kérdés valószínűleg nem csak az én fejemben fordult meg. 
"Vagyis, a jelen lévő négy ember valószínűleg azon mesterkedik, hogy Jongint minél előbb eltegyék láb alól." - gondoltam. 
   Már közel voltam ahhoz, hogy pánikolni kezdjek, mikor a szobát számomra már ismerő füst öntötte el. Pár pillanattal később pedig Chen állt előttünk. Amint meglátta Boyoungot, elfintorodott.
  - Nem gondoltam, hogy valaha is összefutunk - jegyezte meg, mire a mellettem ülő lány felhorkant.
  - Üdv neked is Chen - morogta. - Minek köszönhetjük a látogatásod?
  - Minjung, megvan az ellenszerem - nézett rám, és a kezével meglengetett a szemeim előtt egy kis üvegcsét. - De nem tudom garantálni, hogy a szárnyaid nem fognak visszajönni. Erre az esetre pedig hoztam neked egy másik üvegcsét. Ha lehet, mindig hordd magadnál!
   Bólintottam, és elvettem tőle a kis üveget. A zsebembe mélyesztettem, majd Chenre néztem.
  - És ezzel mi is kell csinálnom? - kérdeztem.
  - Idd meg - nevette el magát.
   A másik kis üvegből kihúztam a benne lévő kis dugót, és egy húzásra kiittam a tartalmát. Nem sokkal később valamilyen pezsgést éreztem a hátamon, és mire oda néztem, a szárnyaimnak hűlt helyét találtam. Elöntött a megkönnyebbülés, és gyorsan megöleltem Chent.
  - Te egy zseni vagy! Köszönöm - mondtam, és kissé elmosolyodtam. 
  - Ha olyan zseni lenne, akkor én nem egyedül érkeztem volna a Földre - morogta Boyoung.
   Elfojtottam egy rövid kacajt. Pár perc erejéig úgy éreztem, mintha minden aggodalmam köddé vált volna. Felszabadultság öntött el, de minden terhem a vállamra szakadt, amint eszembe jutott a védencem.
  - Mennem kéne. Jonginnak nem mondtam, hogy meddig maradok.
  - Kár, hogy nem maradsz - biggyesztette le a száját Boyoung. - Sok dologról tudnánk még beszélni.
  - Majd még sort kerítünk rá - zártam le a témát, és elbúcsúztam kettejüktől.
   Chen segítségkérően nézett rám, mert Boyoung állítása szerint nekik "még vannak elintéznivalóik". Gyenge mosollyal az arcomon hagytam el a lány lakását. 
   Azon az estén Boyoung vitathatatlanul a szívemhez nőtt. Úgy éreztem, mintha már régi barátok lettünk volna. Olyan volt, mintha lenne egy biztos pont az életemben Chenen kívül. Ez pedig megkönnyebbüléssel töltött el. 
   Miután kiléptem a kapun, észrevettem a kerítésen egy táblát, melyen egy "Kutya nincs, de Boyoung harap!" - felirat virított. Ezen szívből felkacagtam, majd gyorsan fogtam egy taxit. 
   Hajnali fél négyre értem haza. A kaputelefontba bepötyögtem a kódot, mire az kerregve kinyílt. Felgyalogoltam a másodikra, majd a lakás ajtóba is beírtam a kódot. Azt hittem, hogy Jongin aludni fog, mire hazaérek. De a nappaliból kiszűrődő hangok alapján a fiú nem az igazak álmát aludta. Az előszobában is tökéletesen hallottam, amit a telefonba mondott.
  - Na ne viccelj velem, Sora! - nevetett fel kínjában. - Ne etesd be velem, hogy csak részeg voltam, és mindent beképzeltem magamnak. A lényegre világosan emlékszem. Nem! Örülj neki, hogy nincs bizonyítékom, mert akkor már régen körözés alatt lennétek! Nem, nem akarok veled találkozni! Minden világos, nincs szükség a magyarázatodra! Sora, most leteszem, de, ha még egyszer felhívsz, feljelentelek zaklatás miatt! Világos? - ordította, és a hangokból ítélve idegesen belerúghatott valamibe.
   Ez a beszélgetés eloszlatott bennem minden kételyt. Már tudtam, hogy Jongin tudatában van annak, hogy mit akartak tenni vele. 
   Nem akartam, hogy a védencem megtudja, hogy hallottam a beszélgetését, ezért lassan kinyitottam a lakás ajtaját, és hangosan becsaptam, mintha éppen akkor jöttem volna meg. 
   Besétáltam a nappaliba. Jongin a kanapén ült, és a homlokát a kezével támasztotta meg. Érkezésemre felkapta a fejét, és rám nézett. 
"Ismerem ezt a tekintetet... Ivott." - gondoltam. 
  - Örülök, hogy hazajöttél - suttogta kissé botladozó nyelvvel. 
   Lassan feltápászkodott, és közelebb lépett hozzám. Automatikusan hátráltam egy lépést, de ő megragadta a karom, és magához rántott. Ezzel a tettével sikerült annyira meglepnie, hogy teljesen megmerevedett a testem. De valamilyen különös okból kifolyólag egy jobban kezdetem a karjába simulni.
  - Miért ittál? - kérdeztem meg hirtelen.
   Éreztem, hogy a teste kissé megfeszült.
  - Magányosnak éreztem magam, és unatkoztam - suttogta a hajamba. - Látod, ilyen vagyok, mikor nem vagy velem. 
   Amit mondott, úgy hatott rám, mint valami vallomás. Hálás voltam Jonginnak, amiért őszintén elmondta ezt nekem. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogyha nem ivott volna, nem lett volna velem ilyen őszinte.
  - De miért iszol? Az a legegyszerűbb megoldás?
  - Aha. Eddig az vált be a legjobban - kuncogott, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra. - Menjünk aludni. Holnap nem megyünk dolgozni, rendben?
   Bólintottam, és eltoltam magamtól. De ahogy láttam, nem igazán tetszett neki ez a gesztusom. Egyszerűen megragadott, és felkapott. Meglepetten kapaszkodtam bele a nyakába, és hagytam, hogy vigyen.
"Tulajdonképpen, mit is csinálunk mi?" - merült fel bennem a kérdés.
   Elgondolkodtam azon, hogy milyen a viszonyom Jonginnal. Tudtam, hogy fontos vagyok neki. Ő is az volt nekem. De egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy már nem gondolok úgy rá, mint a védencemre. Nem úgy volt fontos nekem, mint egy őrangyalnak a védence. Ez pedig megrémített. Nem igazán tudtam hova rakni azokat az érzéseket, amelyek hozzá kötöttek. És ez az egész furcsa volt számomra.
"Mégis milyen őrangyal vagyok én? Már nem is érzem annak magam..."