Chapter 11

·٠•ღ  Őrült fogadás ღ•٠·


  - Mi? Mr. Kim konkrétan randira hívott, te meg lepattintottad? - hitetlenkedett Boyoung, miközben az asztalra csapta a kezében lévő evőpálcikákat.
   Ebben a kellemetlen helyzetemben óvatosan körülkémleltem, remélve, hogy nem minket figyel az egész étterem. Kissé megnyugodtam, mikor láttam, hogy a vendégek csak pár pillanat erejéig néztek felénk.
  - Megígértem neked, hogy ma veled ebédelek - mentegetőztem. - Na meg van egy olyan érzésem, hogy Jongin kizárólag azért akart velem ebédelni, hogy biztos legyen abban, hogy mit ettem. Eléggé idegesítő, hogy Taemin minden este kikérdezi rólam. Szegénynek pontosan tudnia kell, hogy hányszor ettem, hogy órakor és mit. Taeminnek pedig esze ágában nincs engem kérdezni. Gondoltam, Jongint biztosabb forrásnak gondolja. 
  - Ez eléggé beteges - felelte kurtán, majd egy nagyot szürcsölt a leveséből.
  - Tudom. Úgy érzem magam, mintha állandóan az FBI figyelne.
   Boyoung halkan kuncogott, majd folytatta az evést.
  - De... Én a helyedben százszázalékosan kihasználnám a helyzetedet. Gondolj csak bele! Konkrétan egy szexistennel élsz egy lakásban! Nem tudom elhinni, hogy hogyan tudod türtőztetni magad. Én a helyedben már régen letepertem volna Mr. Kimet - gondolkodott el. - Ráadásul a nap huszonnégy órájában össze vagy zárva vele. Hogy én mit megadnék ezért! Sokkal jobb lenne, mint nyolc órát Mr. Szemétláda Park mellett melózni. 
   Nem reagáltam semmit azokra, amit mondott. Csak figyeltem a velem szemben ülő lányt, és azon töprengtem, hogy egy angyal hogyan tudott így elemberiesedni.
  - Valami baj van? - szakította meg Boyoung a gondolatmenetemet.
  - Semmi. Csak gondolkodtam - vontam meg a vállam, de láthatólag ez kíváncsiságot ébresztett a barátnőmben.
  - Nincs kedved megosztani velem, hogy min töprengtél? - kérdezte. - Kíváncsi vagyok, hogy mi járhat egy olyan kis angyalka fejében, mint te.
   Nevetve megráztam a fejem. 
  - Csak azon gondolkoztam, hogy te milyen emberi vagy. Meg nem mondanám, hogy angyal voltál - feleltem.
   Boyoung bólogatni kezdett, és közben újabbat szürcsölt az előtte lévő levesből.
  - Tudod, én még tinédzserként kerültem ide. Más lehet felnőttként a Földre jönni, mint iskolás diákként. Minden nap több tucat emberrel voltam körülvéve, és utáltam, hogy más vagyok. Egyébként is, egy földre szállt angyalnak a legalapvetőbb feladata, hogy beilleszkedjen. Ha nem tudsz beilleszkedni, az emberek kiközösítenek. Engem leginkább ez motivált, amikor emberré váltam. És nézz rám! Kilenc év elteltével itt állok előtted egy érettségivel, rengeteg ismerőssel és baráttal. Lehet, hogy időbe telik, de szerintem pár év elteltével nem is lehet majd észrevenni rajtad, hogy angyal voltál.
   Lágy mosoly kúszott az arcomra, és aprókat bólogattam. Nem tudom, miért, de jól esett, hogy Boyoung ezt mindet megosztotta velem. 
   Az elkövetkező pár percben csendben ettünk. A meghitt hangulatot pedig egy bizonyos személy tette tönkre.
  - Jesszus, ez meg mit keres itt? - sziszegte Boyoung.
   Csodálkozva hátrapillantottam. Egyből megértettem a lány aggodalmát, mikor láttam, hogy maga Park Chanyeol lépett be az étterem küszöbén. 
   Legnagyobb meglepetésemre, mikor a velem szembeülő lányhoz fordultam, már nem volt ott senki. Egyszer csak éreztem, hogy ujjak fonódnak a bokám köré. Kissé összerezzentem, majd óvatosan felemeltem az asztalterítőt. Majdnem elnevettem magam, mikor megláttam az asztal alatt gubbasztó Boyoungot.
  - Ennek mi értelme volt? - kérdeztem visszafojtott nevetéssel.
  - Már negyven perce kávét kellett volna vinnem neki. Ha meglát, a végén még lenyakaz - suttogta. - De most nincs idő beszélgetésre! Add ide a levesem!
   Értetlenkedve néztem az asztal alatt lévő lányra, de ő egyre csak a kezét nyújtogatta felém, jelezve, hogy adjam oda neki a levesét. Sóhajtottam egyet, majd a lehető legészrevétlenebbül becsempésztem a tányért és az evőeszközöket az asztal alá. Reménykedtem benne, hogy senki nem szúrta ki a meglehetősen bizarr viselkedésünket. 
  - Ennek mi értelme volt? - suttogtam. 
  - Jobb eltüntetni minden nyomot. Nem akarom, hogy Mr. Park kiszúrja, hogy nem egyedül vagy. Na meg eléggé éhes vagyok, és mire Mr. Szemétláda elmegy, kihűl a levesem.
   Megforgattam a szemeimet, majd folytattam az evést. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de közben tekintetemmel folyamatosan Chanyeolt fixíroztam. Reméltem, hogy nem vett észre.
   Odament az egyik pincérhez, és kérdezett tőle valamit. A dolgozó megrázta a fejét, majd továbbállt. A férfi az ajtó felé indult, és ahogy láttam, menni készült. Már kezdtem megnyugodni, és az addig bent tartott levegőt kifújtam. De a levegő újra a tüdőmben rekedt, mikor megláttam, hogy Chanyeol visszafordult, és egyenesen felém vette az irányt. 
   Abban a pillanatban mindent megadtam volna azért, hogy elnyeljen a föld. De sajnos a padló nem nyílt meg alattam. 
   Chanyeol félszeg mosollyal az asztalomhoz sétált, és megállt mellettem.
  - Szia Minjung! - köszönt, én pedig csak biccentettem. - A legutóbb történteket nagyon sajnálom... - bökte ki, zavarában a tarkóját vakarászta.
   Eléggé meglepett ez a kijelentése, de mégiscsak jólesett.
  - Leülhetek? - kérdezte, mire megállt az evőpálcika a kezemben.
  - Öhm... Éppen indulni készültem - vágtam rá talán túlságosan is feltűnően. 
  - De hát még nem is etted meg a ramened! - hitetlenkedett.
  - Viszont Mr. Kim már vár. Mennem kell dolgozni! 
   Chanyeol szóra nyitotta a száját, de hezitált. Nem tudta, mit mondjon. Végül egy szó nélkül leült velem szembe, átnyúlt az asztalon, és megfogta az egyik csuklóm. Meglepetten néztem rá, és már azon voltam, hogy elrántsam a kezem, mikor megszólalt:
  - Csak egy percig maradj a kedvemért! Egy kérdésem lenne hozzád - mondta, én pedig megadtam magam.
  - Mondjad!
  - Nem láttad GaBoyoungot? - kérdezte, mire lefagytam. 
   Hirtelen Boyoung az asztal alatt belemart a bokámba, minek hatására felszisszentem. Gondolom, azt akarta jelezni, hogy jól gondoljam meg, mit válaszolok. 
   Igyekeztem megőrizni a hidegvérem, és gondolatban a legfrappánsabb válasz után kutattam. Végül csak ennyit tudtam kinyögni:
  - Az ki?
   Igen, tudom, nem a legjobb válasz, de hirtelen csak ez jutott eszembe. Miután kinyögtem a kérdést, magamban azon kezdtem el agyalni, hogy milyen lehetséges válaszokat találhattam volna ki. Sokkal jobb lehetőségek is jutottak eszembe, de sajnos már nem tudtam változtatni azon, amit kimondtam.
  - Az irodai asszisztensem. Biztos vagyok benne, hogy ismeritek egymást, mert sokszor láttalak titeket beszélgetni a folyosón.
  - Sok emberrel szoktam beszélgetni. Most hirtelen nem ugrik be, hogy kiről is beszélsz. Elmondanád még egyszer a nevét? - kérdeztem.
  - Ga Boyoung– felelte, és közben furcsán méregetett.
  - Áh, ismerős a név. De... Nem emlékszem pontosan az arcára.
   Chanyeol csalódottan sóhajtott, és idegesen elkezdett dobolni az asztalon. Mintha hirtelen meggyulladt volna a feje felett egy képzeletbeli villanykörte, felragyogott az arca. Előkapta a mobilját, feloldotta a zárat rajta, majd felém fordította.
   Majdnem félrenyeltem a levest, mikor megláttam, hogy a velem szemben ülő férfinek nem más a háttérképe, mint az én asztal alatt rejtőző barátnőm munka közben. Nem tudtam mire vélni a dolgot.
"Chanyeol folyton ugráltatja Boyoungot, és szemétkedik vele. Akkor mégis mi értelme van ennek?" - gondoltam. 
  - Na, így már eszedbe jutott? - kérdezte kissé türelmetlenül.
  - Áh, igen. Már emlékszem rá - válaszoltam bizonytalanul. - De nem láttam errefelé.
   Csalódottság ült ki az arcára, és lázasan gondolkodni kezdett. Annyira elmélyülten kattogott az agya, hogy mikor az egyik pincér jött oda hozzá, megkérdezni, hogy szeretne-e valamit rendelni, ijedtében összerándult, és egy nagyot rúgott a lábával. Legalábbis erre tudtam következtetni abból, hogy Boyoung feje a térdemnek ütődött, és élesen felsikított. 
   Magamban imádkoztam azért, hogy Chanyeol ne jöjjön rá, hogy van valaki az asztal alatt. Viszont, amint elment a pincér, egyből kérdezősködni kezdett:
  - Te is hallottad ezt a hangot? Mintha az asztal alól jött volna... 
  - Ugyan, csak egy nő ment neki a mosdó ajtajának - vágtam rá a csöppet sem ötletes magyarázatomat, mire az előttem ülő meglehetősen furcsa arcot vágott, és megvonta a vállát.
  - Ha te mondod... Amúgy, bocsánat, hogy megrúgtalak.
   Csak legyintettem, jelezve, hogy semmi baj sincs, de közben azért imádkoztam magamban, hogy Chanyeol minél előbb lelépjen. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilom, és úgy tettem, mintha hívásom lett volna.
  - Igen, Mr. Kim. Pár perc és ott leszek. Rendben, sietni fogok.
   A fiú érdeklődve nézett rám, én pedig megpróbáltam a lehető legártatlanabb arckifejezésemet felvenni.
  - Mennem kell, már elég régen eljöttem a cégtől - magyarázkodtam, mire Chanyeol felállt, és egy aprót biccentett felém.
  - Nem tartalak fel tovább. És köszi, hogy válaszoltál a kérdésemre.
   Nem igazán értettem a viselkedését. A bulija után nem egy kedves személynek gondoltam, viszont az elmúlt percek alatt teljesen normálisan viselkedett velem.
   Gondolataimból Boyoung ébresztett fel, amikor óvatosan kitekintett az asztalterítő alól.
  - Elment? - kérdezte suttogva, mire bólintottam.
   Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében kikecmergett az asztal alól, és mérgesen lerakta az üres tálát.
   Majdnem elnevettem magam, amikor megláttam, hogy a szoknyája nagy része el volt ázva a levestől.
  - Nem röhög, együttérez! - szólt rám durcásan. - Nem hiszem el, hogy megrúgott az a félnótás! Konkrétan kiverte a kezemből a levest - mérgelődött. - Nem tudom, hogy így hogyan megyek vissza dolgozni.
  - Jó lenne gyorsan kitalálni valamit, a főnököd már nagyon hiányol - mondtam, mire felhorkant.
  - Engem vagy a kávéját? - kérdezte szarkasztikusan. 
  - Van egy olyan érzésem, hogy téged - mondtam elgondolkodva, mire furcsán nézett rám. - Ne nézz már így! Én sem értem a dolgot, de nem tudom mással magyarázni azt, hogy te vagy a háttérképe.
   Boyoung arca megmerevedet, és láttam rajta, hogy nagyon nem akar hinni nekem. Fancsali képet vágott, a karjait pedig összefonta maga előtt. 
  - Elmúlt már április elseje - nevetett fel erőltetetten.
  - Nem szoktam ugratni másokat - vontam meg a vállam. - Mindenesetre nekem is fura volt, hogy az "imádott" főnöködnek te vagy a háttere.
   Láttam rajta, hogy próbál valami értelmes magyarázatot találni, de nem jutott eszébe semmi.
  - Nem baj. Az ő dolga - vont vállat. - De most gyorsan keresnem kell egy boltot. Ilyen szoknyával nem mehetek vissza dolgozni.
   Már éppen készültem felajánlani Boyoungnak, hogy segítek neki, és elkísérem, mikor megcsörrent a mobilom. Gyorsan megnéztem, és láttam, hogy Jongin írt.
  - Mi az? - kérdezte kíváncsian a barátnőm.
  - Mennem kell dolgozni, mert már másfél órája eljöttem - magyaráztam, és felálltam az asztaltól. 
  - Értem, szóval Mr. Szuperszexi Kim hiányol - vigyorgott, mire egy grimaszt vágtam. - Látom, még mindig nem fogtad fel, hogy mekkora mázlista vagy...
   Megforgattam a szemeimet, és elköszöntem tőle. Nagy léptekkel siettem vissza a céghez. Pár perc alatt oda is értem, majd miután felmentem a huszadikra, megálltam Jongin irodája előtt. Nagy levegőt vettem, és bekopogtam. 
   Lassan benyitottam, és gyorsan beslisszantam az ajtón. Jongin nekem háttal ült a székében, és kifelé bámult az üvegen. Mivel nem reagált az érkezésemre, nem tudtam eldönteni, hogy én jöttem-e be túl halkan, vagy ő mélyed-e túlságosan is a gondolataiba. Végül kissé megköszörültem a torkom, mire gyorsan megpördült a bőrszékével, és elmosolyodott. 
   Hirtelen eszembe jutott Boyoung. Mindig csak azt hajtogatta, hogy milyen szerencsés vagyok, és, hogy ő mennyire szeretne a helyemben lenni. Igazság szerint sokszor éreztem szerencsésnek a helyzetemet, de sokszor még magamnak sem vallottam be. Szerettem Jonginnal dolgozni, és jó volt vele egy fedél alatt élni. Viszont sokszor megrémített, mikor akaratlanul is elkezdtem fixírozni. Tagadhatatlanul vonzó volt. Boyoung szavaival élve, szuperszexi. Akármit tett, akármit mondott, minden rezdülésénél rájöttem, hogy mennyire tökéletes. Amíg angyal voltam, ilyen gondolataim egyáltalán nem akadtak róla. És nem igazán tudtam eldönteni, hogy engednem kéne-e, hogy ellepjék az elmémet, vagy foggal-körömmel harcoljak-e ellenük. 
  - Elég sokáig voltál ebédelni - szólalt meg a főnököm. - Nem igazán tudom elhinni, hogy egy ebéd nálad több, mint másfél órát vesz igénybe!
  - Akadt egy kis gond. De többször nem fog előfordulni! - esküdöztem.
  - Milyen gond? – kérdezte azonnal.
  - Magán dolog - vágtam rá.
   Jongin gyanakvóan fürkészett, majd sóhajtott egyet.
  - Szeretném azt mondani Taeminnek, hogy minden rendben van veled. De ez igazán nehezemre esik, ha én magam sem vagyok biztos benne.
   Nem akartam hangot adni neki, de bántott, hogy csupán azért érdekli, hogy hogy vagyok, és mit csinálok, mert Taeminnek konkrétan minden nap jelentést ad rólam. 
  - Nem igazán értem, hogy miért nem én mondom el Taeminek, hogy mi történt velem - csúsztak ki belőlem a szavak, mielőtt még türtőztethettem volna magam.
  - Ezt neked kell megbeszélned vele – vonta meg a vállát. - Na, ejtsük a témát; mennünk kell! Tíz perc múlva meetingünk lesz.
   Aprót bólintottam, és megvártam, míg Jongin magára kapta az öltönyét, és kiment az irodából. Ezután grimaszoltam egyet. 
"Ez olyan jellemző rá!" - gondoltam dühösen, és utánamentem. 
   Már majdnem odaértem a gyűlésteremhez, ahol a meetinget tartották, amikor megcsörrent a mobilom. Gyorsan felvettem, mikor láttam, hogy Boyoung hív.
  - Nem hívnál vissza máskor? - szóltam bele. - Most dolgom van.
  - Lehet, hogy addigra meggondolom magam. Akarsz fogadni?
   Meglepetten bámultam magam elé. El sem tudtam képzelni, hogy a lány miért ajánl ilyen hirtelen fogadást, és, hogy mégis miben akar velem fogadni.
  - Attól függ, miben fogadunk, és, mi a tét - vontam meg a vállam.
   Hallottam, hogy a vonal végén Boyoung nagy levegőt vesz, majd beszélni kezdett:
  - Majd' megesz a kíváncsiság Mr. Parkot illetően. Szeretném megtudni, hogy igaz-e, amit mondtál, és, ha igen, akkor miért én vagyok a háttere. Ki tudja, lehet, hogy ki akar nyírni... Bár ez nem lepne meg. Folyton kihozom a sodrából...Na mindegy. Az a lényeg, hogy szükségem van valami motivációra, hogy utána tudjak járni a dolgoknak.
  - Miféle motivációra gondolsz? - szakítottam félbe gyanakvóan.
  - Nyugi, semmi nagy cucc. Csak, ha lenne tétje annak, hogy megkérdezzem Mr. Parktól, hogy most hogyan is állunk, akkor biztos, hogy nem vallanék kudarcot. De, ha fogadunk, akkor neked is meg kell tenned valamit...
  - Nem tudom, hogy mit akarsz kicsikarni belőlem, de kezdek félni - sóhajtottam. - Egye fene, ha elmész Chanyeollal egy randira, akkor hajlandó vagyok fogadni veled.
  - Randira? - kiáltott fel. - Nem erről van szó! Én csak ki akarok deríteni dolgokat, nem összejönni vele.
  - Külső szemlélőként szerintem aranyosak lennétek - vontam meg a vállam. - És nekem csak akkor érdekem a fogadás, ha valami olyat kell tenned, amibe én is beleegyezek.
   Boyoung fújtatott egyet, majd mély levegőt vett, és megszólalt:
  - Rendben, de akkor neked is el kell menned Mr. Kimmel.
   Meglepett a válasza. De végül is igaza volt. Valamit valamiért.
  - De együtt élünk! Nem is tudnál megbizonyosodni arról, hogy valóban randiztunk-e.
   A lány egy kissé elgondolkodott. Kis idő múlva pedig ismét megszólalt:
  - Akkor egyezzünk meg abban, hogy mindkettőnknek kell egy igazoló képet készíteni, ami alátámasztja, hogy teljesítette a fogadást, rendben? - kérdezte, mire én egyetértettem vele. - És, mivel te szabtad ki, hogy mit kell tennem, nekem is megvan a jogom feladatot adni neked. Szóval, szeretnék egy képet kapni rólad és Mr. Kimről valami olyan pillanatban, amiről el tudom dönteni, hogy nem éppen a tévét bámuljátok fapofával. Valami bensőséges pillanat legyen.
   Már éppen készültem tiltakozni, de Boyoung megelőzött:
  - Bocsi, mennem kell! Életemben először szeretném időben odaadni a kávét Mr. Szemétládának - nevetett erőltetetten. - Oh, most jut eszembe, a tétet meg sem beszéltük! A vesztes vesz a győztesnek egy hónapig ebédet. Éjfélig várom a képedet, és te is várd az enyémet! Puszi puszi - mondta, és lerakta.
   Bambán álltam a kihalt folyosón. Nem hittem el, hogy az előbbi telefonbeszélgetés megtörtént. Mintha csak az univerzum akarni szórakozni velem. 
"Jonginnal mindenféle pillanataink vannak, de azok közül egyiket sem lehetne bensőségesnek nevezni..."
   Gondolataimból a főnököm enyhén dühös hangja rázott fel.
  - Minjung, már tíz perce elkezdődött a meeting! 
  - Elnézést, csak egy fontos hívásom volt - feleltem, és bebotorkáltam a terembe, ahol a megbeszélés volt.
   Nem tudtam odafigyelni. Az agyam csak a Boyounggal való fogadásomon kattogott. Tudtam, hogy Boyoungban nagy a versenyszellem, és imád győzni. Egyszerűen biztos voltam abban, hogy éjfélig még megkapom tőle a Chanyeollal való randiját igazoló képet. Vele szemben én még azt sem tudtam, hogyan fogjak hozzá a dolgokhoz. Sokkal jobb ötletnek tűnt nem foglalkozni a fogadással, és egy hónapon keresztül fizetni a barátnőm ebédjét. De sajnos a bennem élő versenyszellem nem akarta, hogy feladjam ezt az egészet. Tudom, reménytelen eset vagyok.
   Az agyam még akkor sem tudott lekattanni a történtekről, mikor Jonginnal hazafelé tartottunk. Csak bámultam ki a kocsi ablakán, és magamat korholtam, amiért nem volt annyi eszem, hogy elutasítom ezt az egészet. 
  - Valami baj van? - törte meg Jongin a csendet.
  - Nem, csak elgondolkoztam - ráztam meg a fejemet.
  - Eléggé komoly dolog lehet, mert már körülbelül három órája máshol jársz.
   Kissé elpirultam, és zavaromban nem tudtam mit válaszolni.
  - Biztos, hogy minden rendben? - vonta fel a szemöldökét.
  - Miért érdekel? - nevettem kínomban. - Erről is pontos jelentést akarsz adni Taeminnek?
   Egy aprót horkantott, majd visszafordult az út felé. 
   Kissé zavart, amiért nem felelt. Nem akartam elhagyni a témát, szerettem volna rávenni Jongint, hogy hagyjon fel azzal, hogy folyton beszámol a napomról Taeminnek, mivel ez sokkal inkább az én dolgom lenne. 
  - Miért nem mesélhetem el Taeminnek én a napomat? - kérdeztem. - Az én életemről van szó, és nem vagyok biztos abban, hogy mindent úgy látsz és élsz meg, mint én...
   A volán mögött ülő fiú teste feszült volt, és a szemét le sem vette az útról. A hallgatása láttán csak sóhajtottam egyet. Eléggé ismertem Jongint, hogy tudjam, hogyha valamiről nem akar beszélni, akkor nem is fog. Tudtam, hogyha tovább erőltetném a témát, csak rontanék a helyzeten.
   Így is feszült csend honolt köztünk. Mikor beléptünk a lakásba, a fiú még rám sem volt hajlandó nézni.
"Megsértődött... Remek munka, Minjung! Ahelyett, hogy azon agyaltál volna, hogy hogyan fogod teljesíteni a Boyounggal való fogadásod, elintéztem magadnak, hogy Jongin még csak szóba se álljon veled!”
   Berobogtam a hálószobába átöltözni. Eközben a védencem elfoglalta a kanapét, és elkezdte bámulni a tévét. 
   Csüggedten lehuppantam az ágyra, és hátravetettem magam. Próbáltam ellazulni, és kiüríteni az agyam. Nem igazán jött össze, sőt még idegesebb lettem. 
   Nem tudtam mire vélni Jongin reakcióját. És mivel ő nem akart együttműködni velem, kénytelen voltam Taeminnel közölni a problémámat. Egyik kezemmel az éjjeliszekrényem felé nyúltam, és magamhoz vettem a mobilomat. Tárcsáztam a fiú számát, és reméltem, hogy ő nem úgy fog reagálni, mint Jongin. 
  - Igen? - szólalt meg.
  - Szia Taemin! Beszélhetünk? - kérdeztem.
  - Persze. De, hogyhogy most csak úgy felhívtál? Eddig mindig akkor szoktunk beszélni, miután Jonginnal beszéltem, és átadta neked a telefont.
  - Nem árt néha a változás - vontam vállat. - Hogy vagytok?
  - Egészen jól. Taesunt hamarosan kiengedik, pár hét múlva már otthon leszünk. - Éreztem a hangján, hogy örül.
  - Ez remek. Őszintén szólva, mikor elmentél, örültem, hogy lesz egy kis nyugtom. De már hiányzol - mondtam, és úgy éreztem, minden szavam a szívemből jön. 
   Taemin elnevette magát.
  - Te is hiányzol nekem. Igaz, néha nagyon idegesítő tudsz lenni, de már több hete a nagyival vagyok... Félreértés ne essék, imádom a nagyanyámat, de egy idő után már eléggé kiborító - nevetett kínjában. 
   A fiúval hosszasan beszélgettünk. Kezdtem azt hinni, hogy a hosszú távollét mindkettőnket közelebb hozott egymáshoz. 
   Annyira belefeledkeztem a csevegésbe, hogy csak percek múlva jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mi is volt a valódi okom, amiért hívtam a fiút.
  - Miért faggatod ki minden nap Jongint rólam? - tettem fel hirtelen a kérdést, mire meghökkent.
  - Nem is tudom... - gondolkozott el. - Talán, mert ismerlek. Tudom, hogyha valami rossz történne veled, nem mondanád meg. És, mivel legtöbbször a nap huszonnégy óráját Jonginnal töltöd, ő meg tud nyugtatni, hogy nem történt veled semmi olyan, amiről tudom kéne. Legalábbis, ennek indult a dolog. De tudod, nem olyan egyszerű téged kérdezni...
  - De miért? - kérdeztem meglepetten.
  - Mert... Mert néha megrémít a tudat, hogy arra is kíváncsi vagyok, hogy mit ettél ebédre, miközben körülbelül egy hónapja ismerjük egymást. Általában évekbe telik, amíg valakit ennyire közel érzek magamhoz.
   Meglepett a magyarázata, de belül jóleső érzéssel töltött el. Mikor belegondoltam, engem is meglepett, hogy hat hét alatt mennyire sikerült beilleszkednem az emberek közé. Igaz, még mindig nem sikerült beleolvadnom az emberi világba, de ennyi idő alatt szerintem bőven eleget tanultam. 
  - Ezek miatt kérdezhetnél engem is. Hidd el, nem harapnám le a fejed, ha megkérdeznéd, hogy mit ettem ebédre - mondtam.
  - Rendben - egyezett bele. 
   Mosoly ült ki az arcomra. Úgy éreztem, jó munkát végeztem, és elértem a célomat. 
   Taeminnel még beszéltünk pár percig, majd Jongin nyitott be a szobába, és szólt, hogy menjek fürdeni. A szavai hűvösen csengtek. Úgy éreztem, hogy olyan hangon szólt hozzám, mint az idegenekhez, ez pedig bántott. 
   Kelletlenül feltápászkodtam az ágyról, és elbotorkáltam fürdeni. Pár napja az egyik fiókban ráakadtam a fürdőszoba kulcsára, így attól kezdve nem kellett amiatt aggódnom, hogy Jongin netán rám nyit fürdés közben. Velem ellentétben a viszont a fiú nem örült igazán annak, hogy megtaláltam a kulcsot, mert így majdnem kétszer annyi ideig fürödtem, mint addig. 
   Mivel Taeminnel sikerült sok mindent megbeszélnem, sok teher szakadt le a vállamról, de a Boyounggal való fogadásom továbbra is terhelt. Már úgy voltam vele, hogy esélyem sincs arra, hogy megnyerjem. El akartam felejteni, hogy ilyen őrült voltam, és meggondolatlanul cselekedtem. Megint. 
   Miután végeztem a fürdőszobában, a hálószobába robogtam, és láttam, hogy jött egy üzenetem. Gyorsan megnyitottam. Boyoungtól jött, és egy képet küldött, amin ő és Chanyeol vigyorogtak. Ahogy láttam, egy étteremben lehettek. A kép alá pedig ezt írta: „Végigszenvedtem a randit, de teljesítettem a fogadást. Várom a képedet!"
   Hirtelen nem is igazán érdekelt a fogadásunk. Azt a képet néztem, amit a barátnőm küldött. Mindketten mosolyogtak a képen. Olyanok voltak, mint egy boldog pár. Ezt a képet nézve rájöttem, hogy mennyire illenek egymáshoz. Már, ami a külsőt illeti. 
   Hirtelen nyílt az ajtó, és Jongin lépett be rajta. Fáradtan ásított egyet, majd az ágy másik oldalára vetette magát.
  - Én lefekszem. Te mikor alszol? - kérdezte.
  - Kicsit később. Még nem vagyok annyira fáradt - hazudtam. 
   Az igazság az volt, hogy nem tudtam, hogyan viszonyuljak a fiúhoz. Nem tudtam, hogy idővel megbékélt-e, vagy továbbra is csak akkor hajlandó-e beszélni velem, ha muszáj. Emiatt pedig feszültnek éreztem magam a közelében. Éppen ezért határoztam úgy, hogy majd akkor fekszem le, ha már Jongin elaludt. 
   Kibattyogtam a nappaliba, és benyomta a tévét. Unottan bámultam a képernyőt, majd elaludtam. Körülbelül egy órával később ébredtem fel. Mivel a fejem végig le volt hajtva, a nyakam eléggé elzsibbadt. Köröztem néhányat a fejemmel, majd félálomban bebotorkáltam a hálószobába, és ledőltem az ágyra. Hallottam Jongin szuszogását. Megnyugtatott, hogy már nincsen ébren. 
   Majdnem elaludtam, mikor kipattantak a szemeim, és az éjjeliszekrényen lévő órával néztem farkasszemet. Még fél óra volt éjfélig. Eszembe jutott a fogadás, nem hagyott nyugodni. 
"Még nincs minden veszve! - gondoltam. - Fél órám van arra, hogy összehozzak valamit..."
   Nem tudom, hogy a fáradság tehet-e róla, vagy egyszerűen meghibbantam-e, de egy hirtelen pillanattól vezérelve felkaptam a mobilom az éjjeliszekrényről. 
"Boyoung bensőséges pillanatot akart... Mi lehetne bensőségesebb annál, hogy együtt alszunk? Na jó, lehet, hogy Boyoung kifogásolná, de majd kimagyarázom..." - gondoltam.
   Odanyúltam az éjjeliszekrényen lévő lámpához, és óvatosan felkapcsoltam. Reménykedtem benne, hogy a fiú eléggé mélyen alszik, és a fény nem ébreszti fel. 
   Lassan közelebb húzódtam hozzá, és szorosan hozzábújtam. De volt bennem egy olyan érzés, hogy ennél többet is ki tudnék hozni a képből. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de az egyik pillanatban még Jongin mellett feküdtem, a másikban meg rajta. 
   A fejemet a mellkasára hajtottam. Hallottam a szívverését, és éreztem, hogy az én testem az övével együtt lüktet. Elmosolyodtam, és valamiféle különös biztonságot és nyugalmat éreztem. A pillanatból az rántott ki, hogy eszembe jutott a fogadás. 
   Kettőnk fölé emeltem a mobilom, és már éppen azon voltam, hogy lefényképezzem magunkat, mikor Jongin elkezdett mocorogni alattam. 
   A vér kifutott az arcomból, a szívem pedig őrült tempóban kezdett dobogni. Rettentően megrémültem, mikor a fiú arca felé fordultam, ugyanis az álmos szemű Jonginnal néztem farkasszemet. Hirtelen felpattantam. A mobilom a földre esett, talán be is törött a képernyője, de abban a pillanatban nem tudtam vele foglalkozni. 
   Azon agyaltam, hogy mitévő legyek. 
"Lehet, hogy be tudnám neki mesélni holnap, hogy csak álmodott..." - gondoltam. 
   Jongin felült az ágyon, és összekuszált hajába túrt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag imádtam, amikor ezt csinálta. Hihetetlenül jól állt neki, mikor a haja zilált volt.
   De a gondolataim egyből szertefoszlottak, amikor a fiú megszólalt:
  - Ez mi volt?
   Szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Nem is igazán tudtam, hogyan magyarázzam meg a helyzetet. Mindenféleképpen elég bizarr szituációba kevertem magam, azt pedig nem akartam megosztani Jonginnal, hogy csupán egy fogadás miatt képes voltam az éjszaka közepén ráfeküdni. Túlságosan megalázó volt a helyzet.
   Hirtelen nem jutott jobb dolog eszembe a menekülésnél. Fogtam magam, és a fürdőszobába rohantam. Szerencsémre a kulcsot a zárban hagytam, így könnyen magamra tudtam zárni az ajtót. 
"Istenem..! Rövid földi életem során még soha nem keveredtem ilyen égő helyzetbe" - gondoltam, miközben a falnak dőlve összerogytam. 
   Hallottam, hogy a fiú utánam jött. Kopogott párszor az ajtón, majd elment. Én pedig kieresztettem a bent tartott levegőmet, és összegyűjtöttem a fürdőszobában lévő törülközőket. 
"Remek, úgy látszik, hogy ma a kádban fogok aludni. És ez az egész nem lenne, ha nem akartam volna annyira megnyerni ezt az őrült fogadást!"


Chapter 10

·٠•ღ  "Kutya nincs, de Boyoung harap!" ღ•٠·


   Tanácstalanul álltam a tükör előtt, és jobb kezemmel a hátamat borító tollréteget simogattam. Nagyot nyeltem, és azon kezdtem törni a fejem, hogy mit tegyek. Hirtelen csak Chen jutott eszembe. Rajta kívül ezt a problémát senki nem tudta volna orvosolni. 
   Lehunytam a szemeim, és ezt suttogtam:
  - Kérlek, Chen segíts rajtam!
   Egy kis csalódottság töltött el, mert mikor kinyitottam a szemem, a fiúnak nyomát sem láttam. Viszont pár másodperccel később nagy fűst keletkezett, és amint eloszlott, megláttam Chent. Apró mosolyra húzódott a szám, majd gyorsan a hátamra mutattam.
  - Normális, hogy ez itt van rajtam? - kérdeztem kissé hisztérikusan.
   Chen összeráncolta a szemöldökét, és méregetni kezdett.
  - Hát... Eredetileg nem szabadna szárnyadnak lennie... 
  - De mégis van - vágtam rá kissé sértődötten.
  - Biztosan ki tudok rá találni valamit, hogy eltűnjön. De ahhoz egy kis időre lesz szükségem. Először arra kéne rájönnöm, hogy miért nőttek szárnyaid. Ha ez megvan, akkor nekiállhatok kikeverni valami ellenszert. Valószínűleg valami félrecsúszott, amikor emberré változtattalak. Vagy túlságosan kötődsz az angyalvilághoz. Emiatt is történhet ilyen - magyarázta, és közben a halántékát masszírozta.
   Elgondolkoztam. Nem gondoltam volna, hogy túlságosan visszavágynék az előző életembe. Ezért ez már alapból kiesett a lehetőségek közül.
  - Ha nem bánod, akkor visszamegyek a barlangomba, és megpróbálom orvosolni a problémát - jelentette ki, mire én heves tiltakozásba kezdtem.
  - Nem hagyhatsz itt! Éppen a fürdőszobában állok, egy törölközővel magamon. A szárnyaim miatt pedig kétlem, hogy valamilyen ruhát magamra tudnék erőszakolni.
   Chen leemelte a kilincsen pihenő pólómat, és szemügyre vette. Alaposan vizsgálta, és össze-vissza forgatta, majd végül megszólalt:
  - Igen, valószínűleg ez nem fog rád jönni. Hacsak ki nem vágjuk a hátrésze tetejét - vetette fel, mire megráztam a fejem.
  - Nem akarom szétnyirbálni a pólómat. És minden pólómnak teljes háta van. Szóval nem tudom, hogy mit vehetnék fel.
  - Tudod, a szárnyadat az emberek nem láthatják. Szóval, ha sikerülne valahonnan szereznünk egy nagy hátkivágású ruhát, akkor meg lenne oldva a probléma.
   Elgondolkozva bólogattam, és azon törtem a fejem, hogy honnan  szerezzek nekem kellő ruhát, amikor beugrott, hogy Jonginnak van egy külön fiókja a szekrényében, ahol azokat a ruhákat tartja, amiket régebben hagytak ki nők az együtt töltött éjszaka után. 
"Lehet, hogy ott találnék nekem megfelelő felsőt." - gondoltam.
  - Mi jutott eszedbe? - kérdezte Chen engem figyelve.
  - Lehet, hogy meg tudom oldani a problémát. Egy pillanat, és jövök - mondtam, és szorosabbra fogtam magamon a törölközőt, majd csendben kiléptem a folyosóra. 
   Reménykedtem benne, hogy Jonginnal nem találkozok össze. Óvatosan lenyomtam a hálószoba kilincsét, és beslisszantam az ajtón. Csendben becsuktam az ajtót, és majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttam az agyán fekvő védencemet. Lazán feküdt a franciaágyon, és egyik kezével a fejét támasztotta. Amint meglátott, féloldalas mosolyra húzódott az ajka.
  - Csak nem meztelenül akarsz aludni? - kérdezte játékosan, mire én elpirultam.
  - Áh, nem - legyintettem. - Csak elfelejtettem magammal hálóruhát hozni - füllentettem. 
   Azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Nem tudtam elhinni Chennek, hogy az emberek nem látják a szárnyam. Jongin úgy nézett rám, mint még azelőtt senkire. Legalábbis, ezt a tekintetét még soha nem láttam. Ebből pedig arra tudtam következtetni, hogy valami furcsát lát rajtam. Ahogy észrevettem, a szemeit le sem akarta venni rólam. Tekintete szinte égette a bőrömet, engem pedig egyre jobban elfogott a pánik. 
  - Ha akarod, adhatok egy pólót - szólalt meg. - Nem mintha ellenemre lenne, ha meztelenül aludnál. Csak tudod, nem szeretném elveszteni az asszisztensem. Már, ha érted, mire gondolok - kacsintott, én pedig valamilyen különös okból egyre forróbbnak éreztem a levegőt.
  - Igen, értem. De... Igazából nem nagyon szeretek férfiruhákban aludni... Esetleg nincsen valami női ruhád?
   Jongin elkerekedett szemmel nézett rám, majd kissé meglepetten megszólalt:
  - Oh, hát van egy-kettő a szekrény második polcán. De nem éppen alvásra tervezték őket.
   Ügyet sem vetve a fiúra, kinyitottam a szekrény, és sorra kivettem a bent lévő cuccokat. Egy csomó kivágottabbnál kivágottabb, feszülős, filteres pólót találtam, de egyiknek sem volt jó a háta. Már kezdtem feladni a keresgélést, mikor a szekrény legmélyén megláttam még egy ruhadarabot. Benyúltam érte, és amint megláttam, megkönnyebbülés öntött el. Egy egyszerű világoskék csőtop volt. Semmi filter vagy csipke nem volt rajta a többi ruhával ellentétben. Ezt tartottam a legpraktikusabb pólónak. 
"Ebben talán a szárnyaim sem fognak zavarni." - gondoltam.
   Egy szó nélkül visszarohantam a fürdőszobába, és diadalittas mosollyal mutattam meg Chennek a szerzeményem. Ő csak elnevette magát:
  - Minjung, Minjung. Nincs olyan helyzet, amiben nem találnál valami megoldást.
   Én csak elmosolyodtam ezen a kijelentésén, és magamra kaptam a pólót. Egy kicsit a szárnyam alá kellett tűrnöm, de ezen kívül semmi kifogásom nem volt ellene. 
  - Rendben, a ruha meg van oldva - fordultam a fiúhoz. - De így szárnyastul nem feküdhetek be az ágyba Jongin mellé.
  - Akkor addig, amíg nem sikerül eltüntetnünk a szárnyaid, valami biztonságosabb helyre kéne vinni téged.
  - Dunsztom sincs, hogy hova mehetnék - vágtam rá.
"Moon néni Japánban van, és rajta kívül senkihez nem mehetnék."
   Chen elgondolkodott, majd csettintett egyet az ujjával, és a szemembe nézett.
  - Lehet, hogy őrült kérdés, de nem ismersz esetleg más emberré vált angyalt? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
   Csalódottan meredtem magam elé. A lelki szemeim előtt folyton Boyoung lebegett, és nem értettem, miért. Viszont egy hirtelen pillanatban eszembe jutottak Moon néni szavai, miszerint Szöulban él egy Ga Boyoung nevű angyal. És lehet, hogy én pont őt ismerem.
  - De lehet, hogy mégis van valaki - szólaltam meg, mire a fiú felkapta a fejét. - Moon néni mesélt nekem egy angyalról, akinek ugyanaz a neve, mint az egyik barátnőmnek. 
  - Akkor menj el hozzá, és, ha látja a szárnyaid, akkor angyalról van szó.
   Bólintottam egyet, és elkezdtem magamra húzni a bent lévő farmernadrágom.
  - Chen, ugye szólsz, ha megtudod, hogy hogyan lehetne eltüntetni a szárnyaim? - kérdeztem, mielőtt a fiú elment volna.
  - A lehető leghamarabb felkereslek. Szia Minjung! - köszönt el, és sűrű füst kíséretében el is tűnt. 
   Mosolyogva néztem a fiú helyét, de a vigyor egyből az ábrázatomra fagyott, amint eszembe jutott, hogy éppen milyen helyzetben is vagyok. 
"Lassan éjfél lesz, és a buszok ritkán járnak. És mégis mit mondjak Jonginnak? Aish, ez nehezebb lesz, mint gondoltam..."
   A hajamat gyorsan lófarokba fogtam, és a hálószobába siettem. Elhatároztam, hogy az eszembe jutó első hazugságot fogom beetetni a fiúval. 
   Jongin felkapta a fejét, amint átléptem a küszöbön, és furcsán méregetett, amiért farmerben, összekötött hajjal álltam előtte.
  - Így akarsz aludni? - kérdezte.
   A tenyerem izzadni kezdett, és a kiürült fejembe próbáltam valamilyen gondolatot erőltetni. Hirtelen eszembe jutott Chen levele, amiben azt írta, hogy a kitalált szüleim eltűntek. Erről pedig eszembe jutott egy elfogadható magyarázat, amivel gyorsan le tudtam lépni.
  - A rendőrségről kerestek, hogy van hír a szüleim felől! - kiáltottam boldogan, és kirohantam a szobából.
   A lakásajtó előtt gyorsan magamra kaptam a tornacipőmet, és kapkodva igyekeztem bekötözni a cipőfűzőt, mikor Jongin utánam rohant. 
  - Mire ez a nagy sietség? - zihálta futás közben. - Elvihetlek, ha akarod.
   Mikor már majdnem utolért, nem törődve a félig bekötött cipőmmel, útnak eredtem, és meg sem álltam a bejárati ajtóig. Arra gondoltam, hogy őrült módjára elrohanok, de ez nem igazán jött össze. A szárnyam túl szélesnek bizonyult, és nem fért ki az ajtón. Amint a szárnyam megreccsent, fájdalmasan felsikítottam. Erőtlenül a földre rogytam, és elrettenve láttam, hogy a hátam éke vérzett. 
   Ijedten kaptam a szívemhez, mikor Jongin utánam rohant. Elcsodálkozott a mellettem lévő kisebb vértócsán, és mellém guggolt.
  - Mid vérzik? - kérdezte.
   Az ajkaim valósággal remegtek. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék.
  - S-semmim - nyögtem ki.
  - Ugye nem gondoltad, hogy ezt beveszem? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában. - Melletted vér van.
  - De az nem az én vérem - suttogtam.
  - Nehezemre esik elhinni - sóhajtotta. - Amúgy nem hiszem, hogy ilyen későn fogadnának a rendőrségen. Hova készülsz igazából? 
   Hangja feszült volt és követelőző. Tudtam, hogy hihetőbb kifogást kell kitalálnom, hogy hagyjon elmenni. Ekkor az jutott eszembe, hogy akár az igazságot keverhetném a valósággal is.
  - A barátnőmhöz megyek. Ő hívott. Nagyon el van keseredve. Lelki támaszt kell adnom neki - jelentettem ki a lehető legmagabiztosabban.
  - Este tizenegy óra negyven perckor? - kérdezte hitetlenkedve, miután megnézte a karóráját.
  - Teherbe esett - csúszott ki a számon.
   Jongin elképedve nézett rám, majd megköszörülte a torkát:
  - Nem elég, ha holnap mész lelki támaszt nyújtani? 
  - Te ezt nem értheted... - néztem rá lesújtóan, mire felsóhajtott.
  - De azért elvihetlek? - kérdezte.
   Megráztam a fejem, és a markom felé nyújtottam:
  - Nem, viszont a taxira pénzt szívesen elfogadok.
   Frusztráltan beletúrt a hajába, majd kínjában felnevetett.
  - Azt gondolod, hogy még a bőröm alatt is pénz van?
  - Nem. De azt tudom, hogy a gatyazsebedben van egy tízes. 
  - Neked röntgenszemeid vannak? - kérdezte elkerekedett szemekkel, aztán a zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle tízezer wont, majd a kezembe nyomta. 
   Vigyorogva megköszöntem, majd eltettem a pénzt. Jó éjt kívántam a fiúnak, majd útnak indultam. A ajtón kilépve még hallottam, amint azt morogta, hogy tízezret levon majd a béremből. Erre én csak vigyorogni tudtam. 
   Kigyalogoltam a főutcára, és fogtam egy taxit. Az utazás kész kínszenvedés volt. Nem tudtam rendesen ülni a hátamon éktelenkedő szárnyaim miatt. Éppen ezért amint megérkeztünk, szinte rakétaként ugrottam ki a kocsiból, és sprinteltem Boyoung házához. 
   A lány Szöul külvárosában, egy tetőtéri lakásban lakott. Megnyomtam a csengőt, és vártam. A harmadik próbálkozásra beleszólt:
  - Ki az? - ásította. - Hajnal van, ember? Nem hallott arról, hogy ilyen későn nem illik látogatóba jönni?
   Halkan kuncogni kezdtem, majd vigyorogva megszólaltam:
  - Szia Boyoung! Kang Minjung vagyok!
  - Szia Minjung - köszönt kissé morogva. - Az órádat hol hagytad? Beleesett a Han folyóba?
  - Nem... Csak egy nagyon fontos ügyben kereslek. Beengedsz?
   Hallottam, hogy hezitált, de végül belegyezett.
  - Ajánlom, hogy életbevágóan fontos legyen - jegyezte meg morogva, és beengedett.
   Egy hosszú kőlépcső vezetett fel a tetőre. Ott egy kis teraszhoz kapcsolódott a lány lakása. A nyitott ajtóban Boyoung állt karba tett kézzel, és a szemét dörzsölgetve. Viszont amint meglátott, a keze megállt mozgás közben, a szemi pedig tágra nyíltak.
  - Jesszusom, te lány! Mik azok a hátadon? Április elseje már elmúlt. 
"Mégis létezik Isten! Boyoung látja a szárnyaim!"
  - Tudom, hogy hányadika van - feleltem kínomban. - Nem önszántamból vannak ezek rajtam - mutattam a hátamon lévő tollrengetegre.
   A lány pár pillanat erejéig hezitált, majd félrelépett az ajtóból, és betessékelt.
  - Azt hiszem, sok megbeszélnivalónk lesz - mondta, és enyhén elmosolyodott.
   Követtem a lakás belsejébe. Amint beléptem, egy szűk folyosón találtam magam. Innen nyílt a nappali és a konyha. A nappaliban pedig két ajtó volt. Az egyik a hálószobába, a másik a mosdóba vezetett. 
  - Tudom, nem túl nagy lakás - szólalt meg, mikor látta, hogy nézelődöm. - De amíg Park Szemétláda Chanyeol nem emeli meg a bérem, be kell érnem ennyivel. Apropó. Tegnap bementem a céghez. Odaadta a mobilod, hogy juttassam el hozzád Nem tudom, hogy hogyan került hozzá, de azt hiszem, hogy most van fontosabb dolog is, amit meg kell beszélnünk - magyarázta, és felém nyújtotta a telefonom.
   Vigyorogva vettem el tőle, és megforgattam a kezemben. 
"Egy gonddal kevesebb." - gondoltam magamban. 
   Boyoung helyet foglalt a nappaliba bezsúfolt kicsi kanapén, és maga mellé invitált. Leheveredtem mellé, és nem tudtam, hogy mit is mondjak. Annyi mindent akartam kérdezni tőle és mondani neki egyszerre, hogy az belefájdult a fejem. Szerencsémre a lány segített rajtam, és elkezdett kérdezgetni:
  - El sem hiszem, hogy te is angyal vagy! Mióta élsz itt? És milyen angyal vagy? Miért jöttél a Földre? És... Miért vannak szárnyaid? Az égiek bosszúja?
   Az agyam lassanként dolgozta fel a kérdéseket. Azt sem tudtam, hogy melyikre feleljek először, ezért csak elkezdetem mesélni neki, ami éppen eszembe jutott:
  - Fiatal őrangyal vagyok. Kim Jongin őrangyala - kezdtem mondani, majd amikor megláttam Boyoung elképedt tekintetét, folytattam. - Igen, a vezérigazgató Mr. Kim-é. Egy hónapja jöttem a Földre. Moon néni talált rám, de ez gondolom nem újdonság neked. Mondta, hogy téged is ő talált meg. Aztán lepasszolt az unokájához. Viszont nekik egy időre Japánba kellett menniük. Én pedig Jonginhoz kerültem. Aztán hirtelen szárnyaim lettek. Így pedig nem maradhattam egy lakásban vele.
   A lányra néztem, aki csodálkozva bámult. Gondolom, próbálta megemészteni, amit mondtam. Igazság szerint arra számítottam, hogy meg fogja kérdezni, hogy mi okom volt emberré válni. De ehelyett egy Boyounghoz méltó reakciót kaptam:
  - A kis mázlista! Akkor te már láttad Mr. Félszexisten Kimet meztelenül?
   Az arcomat elöntötte a pír, és amint beugrottak elém Jongin hiányos öltözetű képi, kezdett melegem lenni.
  - Jesszus, ezt most hanyagoljuk, rendben?
  - Okés. De csak azért, mert este van. Máskor mindenképpen részletezned kell nekem azt, amiből én ennyi éven keresztül kimaradtam. - Bólintottam, mire folytatta a beszédet. - Viszont nem igazán értem, hogy egy őrangyalnak mi oka van elhagyni a védencét, és emberré válni.
   Ezen egy kicsit el kellett gondolkoznom. Igazából én sem nagyon tudtam. Én alapból egy különleges angyal voltam, akit arra teremtettek, hogy emberként a földre szálljon. De volt választásom. Valószínűleg Jongin kapcsos könyve is miattam volt hiányos. Hiszen a döntés az én kezemben volt. A könyv befejezése más lett volna akkor, ha nem válok emberré. De ezt csak a földrejövetelem után értettem meg. 
  - Én különleges angyal voltam. Voltak minimális érzéseim, csak nem nagyon tudtam róluk. Aztán Jongin élete veszélyben volt, és nem tudtam, hogyan tovább. Végül emberré váltam - zártam le röviden a témát. - És, te milyen angyal vagy? És miért jöttél a Földre?
  - Én irin vagyok. Mi vagyunk a mennyek őrzői. Szerintem az összes angyalfajta közül nekünk van a legunalmasabb munkánk. Képzeld csak el! Több száz éven keresztül a mennyek kapuját őrizni nagyon egyhangú dolog. Volt egy barátnőm. Úgy döntöttünk, hogy emberré válunk. Lehet, hogy csak ötven vagy hatvan évre, de mégiscsak életet kaptunk. Élhetünk. És egy angyalnak talán ez a legnagyobb ajándék. Kilenc éve váltam emberré, és lehet, hogy sok nehézségen mentem keresztül, de minden percét élveztem. Soha nem bántam meg, amit tettem - magyarázta.
   Szavai belevésődtek az agyamba. Egyszerre volt igaz és megható, amit gondolt. Abban a pillanatban úgy néztem Boyoungra, mintha valamilyen felüljáróm lenne. Sikerült kihívnia a bizalmam, és az elismerésem. 
  - És a barátnőd...? Ő hol van? - kérdeztem.
  - Oh, hát az a drága mágus soha nem bírt minket. Amióta csak az eszemet tudom Chennek sokszor keresztbe tettünk. Nem is értem, hogy miért csodálkoztam, amikor mindkettőnket más-más helyre küldött az átváltoztatásunk után. A barátnőmet pedig emberként soha nem láttam. Azt sem tudom, hogy hol él - mondta kissé szomorkásan. - Na, de most mesélj nekem arról, hogy miért lett szárnyad? Nem hiszem el, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra megjelent. Vagy... Lehet, hogy Chen téged sem bír? 
  - Erről szó sincs. Chen volt az egyik legjobb barátom angyalként. Sosem voltunk rosszban. Most pedig valami megoldást próbál találni a szárnyaimra. Amíg ez a hátamon van - mutattam a szárnyaimra - lakhatok nálad?
  - Ez csak természetes! - legyintett. - De azért remélem, hogy Chen csipkedi magát. Már hétfő van, és tudtommal ma menned kell dolgozni. Apropó, milyen a főnököddel élni? - kérdezte sejtelmes vigyorral az arcán.
   Nem tudtam igazából, hogy mit felelhetnék. Szerettem Jonginnal lenni, de kellemetlenül éreztem magam, amiért olyan sokszor zavarba szokott hozni. 
  - Igazából eddig csak kétszer aludtam nála. És tegnap költöztem hozzá. Azt pedig, hogy meddig maradok nála, nem tudom. 
   Boyoung csak bólogatott. Láttam a szemében valamilyen furcsa fényt csillanni, amitől egy pillanatra rossz előérzetem támadt. Pár másodperccel később pedig egy amolyan boyoungos kérdéssel lepett meg:
  - Dugtatok?
   Valószínűleg félrenyeltem a saját nálam, mert égő arccal köhögni kezdtem. A lány gyengéden megveregette a hátam, majd amikor sikerült szóhoz jutnom, megszólaltam:
  - Nem. De Jongint most hanyagoljuk, jó? - kérdeztem kissé zsémbesen.
  - Rendben. De ne hidd azt, hogy máskor nem lesz alkalmunk Mr. Kimről beszélni - vigyorodott el.
   Bólintottam, de nem szóltam semmit. Egy ideig csak meredtünk magunk elé, majd Boyoung törte meg a csendet:
  - Még most is alig tudom elhinni, hogy te is angyal vagy.
  - Miért? Amióta itt vagy, nem láttál egy közülünk valót sem? - kérdeztem meglepetten.
  - Nem. Különböző forrásokból mindig hallottam egy-két földre szállt angyalról, de soha nem találkoztam velük - magyarázta. - Az egyetlen angyal, akit láttam az elmúlt kilenc évben, eléggé nem hasonlított a fajtájára. Lesüllyedt, és bennragadt az anyagi világban. Egyszerűen... A pénz rabjává vált. Ezért veszélyes valamilyen szinten ránk, angyalokra az itteni világ. Ha valamilyen múlandó dolog a rabjává tesz minket, nem szabadulunk. Rabok leszünk. Sorával is ugyanez történt.
   Amint Boyoung kiejtette a száján a számomra ismerős nevet, a vér megfagyott az ereimben. 
"Nem lehet... Biztosan nem arról a Soráról van szó, aki Jongin vagyonára éhezett." - nyugtatgattam magam. 
  - Minjung, jól vagy? - kérdezte a lány kissé ijedten. - Falfehér vagy. Valami rosszat mondtam?
  - Csak... Áh, mindegy - legyintettem. - Mesélj Soráról!
   Boyoung kissé meglepettnek látszott, és a tekintetem fürkészte. Valószínűleg érezte, hogy milyen feszült lettem.
  - Nos, sokat nem tudok róla. Egyszer láttam életemben pár évvel ezelőtt. Éppen a főiskolára mentem egy sikátoron keresztül. Több fura fickóval iszogatott, és leordította a fejüket, mert a drágábbik sojut vették meg. Eléggé kiábrándító volt. Komolyan mondom, nem tudom, mit szívott, de nagyon úgy nézett ki, mint aki drogfüggő lenne. Mindenesetre azóta csak párszor hallottam felőle. Azt rebesgették, hogy mostanában valamilyen nagykutyának a vagyonára fáj a foga. Eléggé fura gondolkodásmódja lehet... El sem tudom képzelni, hogy egy kőgazdag embertől, hogy akarja elvenni a pénzét. Na mindegy - legyintett.
   Hirtelen nagy szükségét éreztem egy pohár hideg víznek, és egy puha ágynak. Az érzés egyre jobban felerősödött bennem, és világosan éreztem, hogy akiről Boyoung beszélt, az az a Sora volt, akit én ismertem. Teljességgel lehetetlennek tartottam, hogy az a nő valaha is angyal lett volna.
  - Minjung! Minjung! - szólongatott a mellettem ülő lány. - Esküszöm, ha nem reagálsz semmit, leöntelek egy kancsó vízzel.
  - Nem szükséges - suttogtam.
  - Mi a baj? - kérdezte aggódva. - Olyan vagy, mint valami hulla. Valami rosszat mondtam?
   Egy pillanatig hezitáltam, hogy elmondjam-e Boyoungnak, amit tudok. De végül a szavak csak úgy kicsúsztak belőlem:
  - Sora Jongin barátnője volt. Az ő vagyonát akarta megszerezni. Ő volt az, aki a végső lökést megadta nekem ahhoz, hogy a Földre jöjjek - magyaráztam. - Nem tudom elhinni, hogy egykor még közülünk való volt..!
  - Pedig az volt. De lesüllyedt. Várj! Mit mondtál? Mr. Kim barátnője volt? És.., hogy akart a vagyonához jutni? - nézett rám értetlenül.
  - Egy végrendeletet akart íratni vele arról, hogy a vagyonát rá hagyja, aztán meg akarta öletni. Utána fogalmam sincs, mi történt. Csak annyit tudok, hogy Jongin kidobta.
   Boyoung arcára ráfagyott a mosoly, és nagyokat pislogott. Aztán hirtelen megrázta a fejét, mintha magának akarna bemesélni valamit.
  - Valami baj van? - kérdezte.
  - Minjung, amit most mondani fogok, azt soha senkinek nem terveztem elmondani. De mivel te vagy Mr. Kim őrangyala, ezért kötelességemnek érzem elmondani - mondta, és egyik kezével megszorította a kezem. - Egyik este, mikor hazafelé menet sétáltam, hangos kiabálást hallottam a egyik utcából. Belestem, és csak annyit láttam, hogy egy nő és négy férfi civakodik. Négyen álltak az egyik oldalon, velük szemben pedig egy fickó. Részeg lehetett, vagy nem tudom. A lényeg, hogy veszettül ordított valamilyen végrendeletről, meg arról, hogy soha nem gondolt volna, hogy valaki merényletet tervez ellene. Aztán az egyik vele szemben álló pasas nekiugrott, és fojtogatni kezdte. A nő odarohant hozzájuk, és azt kiabálta, hogy "Addig ki ne merd nyírni, amíg a végrendelet nincs meg!". Az a férfi, aki a nyakának ugrott, elengedte, és elkezdett veszekedni a nővel. Végül mind a négyen egymással ordítoztak. Ez idő alatt odarohantam a földön fekvő férfihez, és kisegítettem az utcából. Egy padig cipeltem el, és a lehető leghamarabb elsiettem. Az arcára nem mertem ránézni. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán élt-e még - mondta, és nagy levegőt vett. - Szóval ennyit akartam mondani. Mivel senkinek az arcát nem láttam pontosan, nem tudom biztosra, hogy azok lehettek-e, akikre tippelek. Viszont túl sok a hasonlóság. De mindenesetre talán jobban teszed, ha Mr. Kimre jobban figyelsz. Ha valóban ők voltak, akkor a vezérigazgatónk nagy veszélyben van.
   Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rossz álomban. A kezemet kikaptam a lány tenyeréből, és a halántékom kezdtem masszírozni. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy valószínűleg nem Jongin és Sora lehetett az, akiket Boyoung látott, de legbelül érezem, hogy a lány pontosan őket látta. És, ha ez valóban így volt, akkor a védencem rájött arra, hogy Sora merényletet tervez ellene. És simán feljelentést is tehetett volna. De ez a kérdés valószínűleg nem csak az én fejemben fordult meg. 
"Vagyis, a jelen lévő négy ember valószínűleg azon mesterkedik, hogy Jongint minél előbb eltegyék láb alól." - gondoltam. 
   Már közel voltam ahhoz, hogy pánikolni kezdjek, mikor a szobát számomra már ismerő füst öntötte el. Pár pillanattal később pedig Chen állt előttünk. Amint meglátta Boyoungot, elfintorodott.
  - Nem gondoltam, hogy valaha is összefutunk - jegyezte meg, mire a mellettem ülő lány felhorkant.
  - Üdv neked is Chen - morogta. - Minek köszönhetjük a látogatásod?
  - Minjung, megvan az ellenszerem - nézett rám, és a kezével meglengetett a szemeim előtt egy kis üvegcsét. - De nem tudom garantálni, hogy a szárnyaid nem fognak visszajönni. Erre az esetre pedig hoztam neked egy másik üvegcsét. Ha lehet, mindig hordd magadnál!
   Bólintottam, és elvettem tőle a kis üveget. A zsebembe mélyesztettem, majd Chenre néztem.
  - És ezzel mi is kell csinálnom? - kérdeztem.
  - Idd meg - nevette el magát.
   A másik kis üvegből kihúztam a benne lévő kis dugót, és egy húzásra kiittam a tartalmát. Nem sokkal később valamilyen pezsgést éreztem a hátamon, és mire oda néztem, a szárnyaimnak hűlt helyét találtam. Elöntött a megkönnyebbülés, és gyorsan megöleltem Chent.
  - Te egy zseni vagy! Köszönöm - mondtam, és kissé elmosolyodtam. 
  - Ha olyan zseni lenne, akkor én nem egyedül érkeztem volna a Földre - morogta Boyoung.
   Elfojtottam egy rövid kacajt. Pár perc erejéig úgy éreztem, mintha minden aggodalmam köddé vált volna. Felszabadultság öntött el, de minden terhem a vállamra szakadt, amint eszembe jutott a védencem.
  - Mennem kéne. Jonginnak nem mondtam, hogy meddig maradok.
  - Kár, hogy nem maradsz - biggyesztette le a száját Boyoung. - Sok dologról tudnánk még beszélni.
  - Majd még sort kerítünk rá - zártam le a témát, és elbúcsúztam kettejüktől.
   Chen segítségkérően nézett rám, mert Boyoung állítása szerint nekik "még vannak elintéznivalóik". Gyenge mosollyal az arcomon hagytam el a lány lakását. 
   Azon az estén Boyoung vitathatatlanul a szívemhez nőtt. Úgy éreztem, mintha már régi barátok lettünk volna. Olyan volt, mintha lenne egy biztos pont az életemben Chenen kívül. Ez pedig megkönnyebbüléssel töltött el. 
   Miután kiléptem a kapun, észrevettem a kerítésen egy táblát, melyen egy "Kutya nincs, de Boyoung harap!" - felirat virított. Ezen szívből felkacagtam, majd gyorsan fogtam egy taxit. 
   Hajnali fél négyre értem haza. A kaputelefontba bepötyögtem a kódot, mire az kerregve kinyílt. Felgyalogoltam a másodikra, majd a lakás ajtóba is beírtam a kódot. Azt hittem, hogy Jongin aludni fog, mire hazaérek. De a nappaliból kiszűrődő hangok alapján a fiú nem az igazak álmát aludta. Az előszobában is tökéletesen hallottam, amit a telefonba mondott.
  - Na ne viccelj velem, Sora! - nevetett fel kínjában. - Ne etesd be velem, hogy csak részeg voltam, és mindent beképzeltem magamnak. A lényegre világosan emlékszem. Nem! Örülj neki, hogy nincs bizonyítékom, mert akkor már régen körözés alatt lennétek! Nem, nem akarok veled találkozni! Minden világos, nincs szükség a magyarázatodra! Sora, most leteszem, de, ha még egyszer felhívsz, feljelentelek zaklatás miatt! Világos? - ordította, és a hangokból ítélve idegesen belerúghatott valamibe.
   Ez a beszélgetés eloszlatott bennem minden kételyt. Már tudtam, hogy Jongin tudatában van annak, hogy mit akartak tenni vele. 
   Nem akartam, hogy a védencem megtudja, hogy hallottam a beszélgetését, ezért lassan kinyitottam a lakás ajtaját, és hangosan becsaptam, mintha éppen akkor jöttem volna meg. 
   Besétáltam a nappaliba. Jongin a kanapén ült, és a homlokát a kezével támasztotta meg. Érkezésemre felkapta a fejét, és rám nézett. 
"Ismerem ezt a tekintetet... Ivott." - gondoltam. 
  - Örülök, hogy hazajöttél - suttogta kissé botladozó nyelvvel. 
   Lassan feltápászkodott, és közelebb lépett hozzám. Automatikusan hátráltam egy lépést, de ő megragadta a karom, és magához rántott. Ezzel a tettével sikerült annyira meglepnie, hogy teljesen megmerevedett a testem. De valamilyen különös okból kifolyólag egy jobban kezdetem a karjába simulni.
  - Miért ittál? - kérdeztem meg hirtelen.
   Éreztem, hogy a teste kissé megfeszült.
  - Magányosnak éreztem magam, és unatkoztam - suttogta a hajamba. - Látod, ilyen vagyok, mikor nem vagy velem. 
   Amit mondott, úgy hatott rám, mint valami vallomás. Hálás voltam Jonginnak, amiért őszintén elmondta ezt nekem. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogyha nem ivott volna, nem lett volna velem ilyen őszinte.
  - De miért iszol? Az a legegyszerűbb megoldás?
  - Aha. Eddig az vált be a legjobban - kuncogott, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra. - Menjünk aludni. Holnap nem megyünk dolgozni, rendben?
   Bólintottam, és eltoltam magamtól. De ahogy láttam, nem igazán tetszett neki ez a gesztusom. Egyszerűen megragadott, és felkapott. Meglepetten kapaszkodtam bele a nyakába, és hagytam, hogy vigyen.
"Tulajdonképpen, mit is csinálunk mi?" - merült fel bennem a kérdés.
   Elgondolkodtam azon, hogy milyen a viszonyom Jonginnal. Tudtam, hogy fontos vagyok neki. Ő is az volt nekem. De egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy már nem gondolok úgy rá, mint a védencemre. Nem úgy volt fontos nekem, mint egy őrangyalnak a védence. Ez pedig megrémített. Nem igazán tudtam hova rakni azokat az érzéseket, amelyek hozzá kötöttek. És ez az egész furcsa volt számomra.
"Mégis milyen őrangyal vagyok én? Már nem is érzem annak magam..."