Chapter 2

 ·٠•ღ Akár az életem árán is... ღ•٠·

   Lépteim egy magas falú, fehér épületbe vezettek. Ez nem volt más, mint az őrangyalok tanácsának palotája. Minden héten egyszer el kellett jönnöm ide. Erre a pár órára amit itt töltöttem, Jongint egyedül hagytam. Csak remélni tudtam, hogy nem csinál semmi őrültséget, amíg nem vagyok vele.

   A látókörömbe bekerült egy nagy fehér ajtó, melynek szegélyei arannyal voltak bevonva. Az aranyozott kilincsre vezettem az egyik kezem, és óvatosan benyitottam. Ez az ajtó vezetett az angyaltanács termébe. A tanács három tagból állt. A nagyfőnökből, Sangbumból, Jihooból és Kyuminból. Ők voltak az őrangyalok felügyelői, és minden héten nekik kellett beszámolnunk arról, hogy mi történt velünk illetve a védencünkkel az elmúlt időben.

   Őszintén szólva nem nagyon szerettem ide jönni. Igaz, maga az épület elképesztő volt, és az emberi világ legmonumentálisabb építményeivel vetekedett, de maga a dolog amiért ide kellett jönnöm, mindig aggasztott. Nem szerettem beszámolni arról, hogy mit tettem valamint mit nem tettem, amit kellett volna. Általában elláttak tanácsokkal, de volt amikor jól lehordtak. És leginkább az aggasztott, hogy mire számítsak a tanácstól. Mikor Jongin anyja még élt, Joonmyun mindig elkísért, de miután útjaink elváltak, nem volt többé aki elkísérjen a tanácshoz. Igaz, a tanácsból jó kapcsolatot ápoltam Jihooval, mégsem éreztem magam teljesen biztonságban mellette. 

   Miután beléptem a terembe, tekintetem elkalandozott a magas falakon. Mindenütt angyalokat ábrázoló festmények voltak díszes aranyszínű kerettel bekeretezve. A mennyezet kupolás volt, és angyalos falfestmények díszítették. Ezek a festmények nem igazán voltak kivehetőek, ugyanis a mennyezetet olyan anyagból készítették ami átengedte a fényt. Ez a kupola tárolta az őrangyalok erejét. Sokszor mondták már nekem, hogyha ez a kupola összeomlana, vége lenne az őrangyalságnak. 

   A teremben félkör alakban aranyozott székek sorakoztak. Évente egyszer minden őrangyal itt gyűlik össze, és ezen az éves találkozón Sangbum, a nagyfőnök évértékelő beszédet mond, valamint bejelenti, hogy van-e akit száműzetésre ítélnek közülünk.

   Azt a társunkat, aki szabályt szegett, száműzik. Nekünk, őrangyaloknak az a feladatunk, hogy a védencünket a saját útján terelgessük. Mikor egy ember fogan, az őrangyala kap egy könyvet amiben az van leírva, hogy a védencével mikor minek kell történnie. Ezt nekünk tilos megváltoztatnunk. A védencünknek azt kell megélniük, ami meg van írva.

   Sokan tévesen hisznek dolgokat. A legtöbb ember nem tudja, hogy a sorsát ő írta meg magának. Ami pedig megtörténik velük, az nem az Ég büntetése, hanem a sorsuk. Vannak akik az őrangyalokra is azt hiszik, hogy azért vannak, hogy védjék őket. De ez szintén nagy tévedés. Nem vagyunk testőrök, ha egy embernek olyan kell aki védelmezi, akkor ne az őrangyalára számítson. Van amikor például az van megírva a védencünknek, hogy egy adott helyen verekedésbe kell bonyolódnia, akkor nekünk kötelességünk odavinni a védencünk, és végignézni az életének a legmocskosabb részleteit is. 
   Gyorsan az angyaltanács asztala elé siklottam, és lehuppantam a nekem előkészített székre. Lassan felemeltem az arcom, de amint szembetaláltam magam Sangbummal, lesütöttem a szemem. Mindig furcsának találtam a nagyfőnököt. Ő volt a legidősebb őrangyal. A személyisége túlságosan távol állt az enyémtől. Én még fiatal voltam. Az életem vidáman és olykor meggondolatlanul szaladtam át. Velem ellentétben Sangbum mindig pontos, precíz és aprólékos volt. Soha nem siette el a rá bízott feladatokat, a dolgát pedig a lehető legnagyobb pontossággal végezte el. Mellette úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek egy idős, bölcs öreggel szemben. 
   Viszont Sangbum egyáltalán nem volt öreg. Nekünk, angyaloknak nincs fizikai testünk, így nem is öregszünk. Ahogy megszületünk, úgy nézünk ki egész életünkben. Ennek tökéletes példája volt Sangbum. A férfi a több száz évvel ezelőtti festményeken éppen úgy nézett ki, mint napjainkban. Csillogó szemek, angyali arcvonások és gyönyörű mosoly. Az egyetlen hibája talán az volt, hogy csak nagyon ritkán mosolygott. Mindig nagyon komoly volt.
   Jihoo biztatóan rám mosolygott, mire egy kis erőt vettem magamon, és ismét felnéztem.
  - Kang Minjung, igaz? - kérdezte Sangbum, mire bólintottam. - Megkaphatnám a védence kapcsos könyvét?
   A szoknyám zsebéből gyorsan előkaptam a könyvet, és remegő kézzel átnyújtottam az előttem ülő angyalnak.
  - Szóval maga Kim Jongin őrangyala? - kérdezte, én pedig bőszen bólogatni kezdtem. - És beszélni tud? - kérdezte, és a szája szélén egy halvány mosoly suhant át, én pedig zavarba jöttem.
  - Igen, tudok. Amúgy minden héten találkozunk, csak észrevette már, hogy tudok beszélni - szólaltam meg kissé sértetten. 
  - Akkor tessék kihasználni ezt az adottságát. Nem harapok. Vagy talán ijesztő lennék? - mosolyodott el. 
   Hezitáltam. Nem akartam kimondani, amit gondolok, de ez soha nem volt az erősségem. Mindig előbb szoktam cselekedni, mint mielőtt végiggondolhatnám. Éppen ezért lehetséges, hogy elszóltam magam.
  - Nem, nem ijesztő. De nagyon furcsának találom. Mikor fiatalabb voltam, mindig azzal nyaggattam Joonmyunt, hogy túl komoly. De azóta már rájöttem, hogy tévedtem. Maga az az angyal, akit eddig csak egyetlen egyszer láttam mosolyogni - mondtam, de amint a szavak elhagyták a számat, megbántam a mondottakat.
   Zavaromban beleharaptam az alsó ajkamba, és lehajtottam a fejem. Nem hittem el, hogy eljárt a szám.
"Valami rosszat mondtam? Talán..? Nem. Ugye nem veheti el az angylságom azért, mert tiszteletlen voltam vele szemben? Ezt lehet, hogy nem kellett volna... Lehet, hogy az angyali külső mögött egy vénember lakozik?" - gondoltam.
   A kínos helyzetemet még tetőzte, mikor a férfi felkacagott. Édesen csengő hangja melegséggel árasztotta el bensőm, és akaratlanul is egy halvány mosoly haladt végig az arcomon.
  - Minjung, Minjung..! Rita az ilyen őszinte angyal, mint te - mondta Sangbum, és a hangján hallottam, hogy mosolyog.
   Zavaromban nem tudtam megszólalni. Kellemetlenül éreztem magam, és féltem, hogyha megszólalnék, a hangom csak cérnaszál vékonyságú lenne.
  - Valami baj van? Minjung, elvitte a cica a nyelved? - kérdezte az előttem ülő férfi.
  - Nem... Csak nem tudom, hogy erre mit kéne mondanom. Mindig is utáltam, hogy meggondolatlanul cselekszem. Sajnálom, hogy tiszteletlen voltam - suttogtam szégyenkezve, és közben idegesen tördeltem az ujjaim.
  - Ugyan! Nem haragszom rád. Sőt! Tudod, emlékeztetsz egy volt őrangyalra. Olyan volt, mint te. Ami a szívén az a száján. De sajnos ez okozta a vesztét. Meggondolatlanul cselekedett. Emberként leszállt a Földre. Egy baleseten pedig ráköszönt a halál. A védencét pedig magával vitte a sírba.
  - Azt hogyan? - csodálkoztam.
  - Azt tudnod kell, hogyha egy angyal halandó lesz, és meghal, a védence is meghal vele együtt. Ez történt azzal az angyallal is.
   Nem tudtam mit mondani. Már többször megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha emberként figyelhetném Jongin életét. De ezeket a kockázatokat még nem hallottam. 
  - De ezzel nem kell foglalkoznod. Az az eset már jó régen volt. De mindenesetre csak arra szeretném felhívni a figyelmed, hogy soha ne tegyél semmit sem a pillanat hevében. Ha nem adsz időt magadnak, és meggondolatlanul cselekszel, az a te károdra fog válni.
   Egy aprót bólintottam, de nem szóltam semmit. 
  - Viszont szeretnék kérni valamit tőled, Minjung! - mondta Sangbum a maga lágy hangján, mire bólintottam. - Ha itt vagy a tanács előtt, ne érezd úgy magad, mint a bíróságon! Nem vagyunk kannibálok, szóval nem kell félned tőlünk. És mostantól hagyjuk a hivatalos beszédet. Angyalok vagyunk. Testvérek. Szóval semmi okod nincs arra, hogy itt játsszad nekünk az alárendelt szerepét. Rendben?
  - Rendben - feleltem mosolyogva.
   Nem tudtam, hogy miért, de jó érzés volt hallani ezeket a szavakat Sangbumtól.
"Testvérek" - visszhangzott a fejemben.
   Mikor páréves voltam, mindig azt mondtam Joonmyunnak, hogy ő az én családom. Erre ő csak azt felelte, hogy mi angyalok mind egy nagy család tagjai vagyunk. Jó érzés volt, hogy olyanok vesznek körül, akik olyanok, mint én, és szeretnek engem. És ez a régi érzés tört fel belőlem.
  - Most pedig kezdjük a munkát! - nézett rám mosolyogva Sangbum, és fellapozta a tőlem kapott kapcsos könyvet, amiben az írásnak tegnap lett vége. Addig volt megírva. Onnantól kezdve már nem ért semmit.
   Pár percig csendben ültünk. Ha lett volna a teremben légy, akkor biztos, hogy hallottuk volna a zümmögését. Sangbum miközben a kapcsos könyvet bújta, az állát dörzsölgette, és egyszer-kétszer összeráncolta a szemöldökét. 
  - Ebből a könyvből még mindig hiányoznak oldalak - mondta, de úgy tűnt, hogy sokkal inkább magához beszélt, nem hozzám.
  - Nem tudod, hogy ennek mi lehet az oka? - kérdeztem.
  - Sejtésem sincs. Gondolom, a védenced életét meg fogja változtatni valami. Vagy valaki. És lehet, hogy az a valaki még nem áll arra készem, hogy belépjen a védenced életébe. Lehet, hogy attól a személytől függ. Ahogy az a személy dönt, úgy fog változni a védenced élete magyarázta. - De ez a jövő dolga. Egyenlőre beszéljünk a jelenről. Mi történt ezen a héten Jonginnal?
  - Nos... Most hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Már vagy egy hónapja Jongin teljesen megváltozott. Egy hónappal ezelőtt még az Iron's Bar mosdójában ájulásig dugott egy Lara nevű lányt, de attól kezdve nagyon nem történt semmi. Vagyis... Az az apja két héttel ezelőtt lemondott a cége vezetéséről egészségügyi okok miatt. Ezért Jongin lett a cég új vezetője. De ezt már egy hete elmondtam. 
  - Biztos nem volt semmi egyéb? - kérdezte, és gyanakodva lapozgatta az elnyűtt könyvecskét. 
  - Hm... Ha jobban belegondolok... A céghez egy hete csatlakozott egy új könyvelőnő, Im Sora. Jongin furcsán viselkedik vele, de ezen kívül semmi. És ahogy láttam, a kapcsos könyv sem ír többet. Az utóbbi időben már nem is jár esténként szórakozni. 
   Sangbum egy pillanatra ledermedt. Pár pillanattal később elgondolkozott, majd hirtelen elmosolyodott. 
  - Minjung, ugye tudod, hogy én valamilyen szinten látok a jövőbe? - Kérdezte, mire bólintottam. - Szerintem kezdek rájönni, hogy a védenced könyvéből miért hiányoznak oldalak. 
  - És elmondod nekem? - Csillant fel a szemem.
  - Nem tehetem. De szeretném, hogy húzz egy útmutató kártyát - mondta, majd a nadrágja zsebéből előhúzott egy kártyapaklit.
   Amikor a tanács elé szoktam jönni, mindig húzok egy ilyen kártyát. Ezek a kártyák eligazítást adnak nekem. Burkoltan utalást adnak arra, hogy mi fog történni velem.
   Sangbum szétterítette előttem a kártyákat, én pedig lehunytam a szemem. Bal kezemmel a lapok felé nyúltam, és felhúztam azt a lapot, ami először a kezembe akadt. Izgatottan megfordítottam. Egy olyan lapot húztam ki, amit eddigi életemben még soha. Elolvastam a rajta lévő szöveget, de nem igazán tudtam megérteni. Ezeket a sorokat mindig burkoltan szokták a kártyákra írni. Általában csak akkor szoktam rájönni az üzenetükre, mikor már megtörténtek, amit üzentek. Akkor meg bolond módjára a fejemre szoktam csapni, hogy ilyen egyszerű jelentést miért nem tudtam értelmezni.
  - Érted az üzenetet, Minjung? - kérdezte Sangbum.
  - Nem igazán - ráztam meg a fejem.
Kezét felém nyújtotta, és kivette a kezemből a kártyát. 
  - "Új élet kezdete, ez egy feltámadás, sorsod rendezi a keresztútnál a kozmikus irányítás" - olvasta fel. - Ez egy érdekes kártya. Pont erre gondoltam. Minjung, most egy nehéz időszakon fogsz keresztülmenni. Sejtem, hogy miről van szó. Egyet véss jól az eszedbe: mindig hallgass a szívedre, és az eszedbe jutó első gondolatot valósítsd meg. Ne engedd, hogy az elméd félrevezessen. Most akármit fogsz tenni, mindenképpen a sorsod fog megvalósulni.
   Bólintottam. Ezzel jeleztem, hogy megértettem, amit Sangbum mond. 
  - Akkor azt hiszem, végeztünk - mondta Sangbum. - Vigyázz magadra és Jonginra! Jövőhéten találkozunk.
   Illedelmesen meghajoltam, majd a férfire mosolyogtam. Ő viszonozta a gesztusom. Kiindultam a teremből, de mielőtt kiléphettem volna, valaki megragadta a karom. Óvatosan hátrasandítottam, és mikor megláttam, hogy Jihoo áll mögöttem, elvigyorodtam. Mindig is ő állt a legközelebb hozzám az angyaltanácsból. Eddig Sangbumot nem ismertem igazán, Kyumin pedig közömbös volt számomra. Viszont kiskorom óta Jihooval jól elvoltam. Mikor másodszorra voltam az angyaltanács termében, Joonmyun nem tudott elkísérni, én pedig "szerencsésen" eltévedtem. Jihoo sietett a segítségemre, és azóta barátok vagyunk.
  - Valami baj van? - kérdeztem.
  - Nem tudom, hogy Sangbum mit lát benned, de nagy dolog tőle, hogy ilyen közvetlen lett veled. Csak nagyon kevesekkel szokott úgy beszélni, mint ahogy veled beszélt. Biztos vagyok benne, hogy tud valamit, amit mi nem. És általában nem szokott tévedni... Szerintem azt is tudja, hogy a kapcsos könyved miért hiányos. Szóval, kérlek fogadd meg, amiket mondott neked. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan fog veled történni valami. És félek, hogy többet nem foglak látni - mondta, és aggódó tekintettel nézett rám.
  - Nyugi Jihoo! Vigyázok magamra, és megfogadok mindent, amit Sangbum mondott - feleltem.
  - Rendben. Akkor, szia Minjung! Jövő héten látjuk egymást - köszönt el, majd visszament a helyére. 
   Miután elhagytam a tanácstermet, elgondolkoztam. Nem tudtam mire vélni Sangbum viselkedését, és Jihoon is láttam, hogy valamit tud, amit én nem. Ez pedig bosszantott. Igazságtalannak tartottam, hogy valaki tudott valamit az én jövőmről, és velem nem osztotta meg. 
"Biztos volt rá valami oka..." - gondoltam. 
   Felemeltem a jobb karom, és erősen koncentrálni kezdtem. Megjelent előttem egy fehér fényű kapu. Felsóhajtottam, majd beléptem a fehér fénybe. Szemeimet lazán behunytam, és elengedtem magam. Éreztem, hogy örvénylik velem a világ. Közérzetem nem volt, és érezni sem éreztem semmit, az engem körülölelő melegségen kívül. Szerettem ezt az érzést. Mindig feltöltődtem tőle.
   Amint megszűnt az örvénylő érzés, tudtam, hogy megérkeztem az úti célomra. Szemeimet kinyitottam, és Jongin lakásában találtam magam. A bejárati ajtó előtt álltam, mint aki éppen hazatért. 
   Átsuhantam az ajtón, és végigmentem az előszobán. Jongin kisebb lakásában voltam. Az apja régebben vett neki egy luxusvillát is, de oda nem szeretett járni. Inkább vett magának egy saját, kicsi lakást. De amilyen apró volt, olyan lakályos is. A falak vajszínűre voltak festve, és a néhány helyen tájképek díszítették. Az előszobából egy rövid folyosó vezetett a nappaliba, ami egy légtérben volt a konyhával és az étkezővel. Szépen és gazdagon be volt rendezve a lakás. Meg is értettem, hogy Jongin szeretett itt lenni.
   Ahogy beértem a nappaliba, hirtelen lefagytam. Lázasan kutatni kezdtem a gondolataim között, mert nem emlékeztem, hogy Jongint úgy hagytam volna magára, hogy egy nő is vele volt. A hölgy szorosan Jongin mellett ült a kanapén. Egymás kezét fogták, és ilyen meghitt hangulatban ültek. Gondolom éppen beszélgethettek, mivel a tévé nem ment. 
   Elmélyedtem a gondolataimban. Mivel Jonginnak a kapcsos könyve már nem mutatott nekem útmutatást, kissé elveszettnek éreztem magam. Viszont eszembe jutott az, amit Sangbum mondott.
"Lehet, hogy ez a nő fogja megváltoztatni Jongin életét..!" - gondoltam, és próbáltam elhinni az elképzelésem. Nem igazán jött össze.
   Közelebb mentem a fekete bőrkanapéhoz, és megálltam Jongin mellett. Egy karfa választott el minket, de világosan éreztem, hogy amíg távol voltam, valami megváltozott benne. Lopva rápillantottam a mellette ülő nőre. Hirtelen leesett, hogy a hölgyemény nem más, mint Jongin új könyvelője, Im Sora. Körülbelül egy hete érkezett a fiú cégéhez, és Jongin egyből megkedvelte. Nem tudom, mit látott benne. Mindenesetre Sora Jongin kedvenc alkalmazottja lett. Szinte mindent megtett azért, hogy a hölgy - akár csak pár percre is - a közelében legyen. És ezt végiggondolva leesett a tantusz. Nem tudtam, hogy igaz-e az elképzelésem, miszerint Jongint gyengéd érzelmek fűzik Sorához. Nem mintha lett volna beleszólásom. 
  - Oppa, mit szólnál ahhoz, ha holnap elmennénk valahova? - kérdezte édesen csengő hangon Sora.
  - Halnapra már be vagyok táblázva - felelte Jongin, és hangján éreztem az őszinte megbánást. - De szombaton elviszlek vacsorázni. Rendben?
  - Persze, nagyon örülnék neki - mondta mosolyogva a nő, majd egy lágy csókot nyomott Jongin szája szélére.
   A nem lévő érzelmeim hirtelen felkavarodtak. A kapcsos könyvem hiányában rám tört a pánik. Eddig mindig meg tudtam nyugtatni magam, hogy Jongin jól cselekedett, mert a kapcsos könyvben megtaláltam az adott cselekedetet. Most viszont halványlila gőzöm nem volt arról, hogy Jongin helyes úton jár-e.
   Na meg Sora nem volt a szívem csücske. Az elmúlt héten megfigyeltem, mivel jobb dolgom úgysem volt. Ebből lehet látni, hogy milyen rettenetesen unalmasan szoktak telni a napjaim. Viszont észrevettem, hogy Sora mindenkivel talán már túlzottan is kedves. Az évek során pedig már megtanultam megkülönböztetni a tettetett kedvességet az igazitól. És Sora határozottan megjátszotta magát. 
  - Majd egyszer elviszlek az óceánra is. Legalább már hasznát tudom venni a jachtomnak - mosolygott Jongin, Sora tüdejében pedig bent rekedt a levegő.
  - T-tessék? Neked jachtod is van? - kérdezte sokkos állapotban.
  - Szülinapomra kaptam, de már terveztem, hogy eladom. Úgysem tudom hasznát venni - vont vállat a védencem.
  - Azta. De mégis kitől kaptál te jachtot? - csodálkozott Sora.
  - Apám vette a szülinapomra. Mindig túlzásba viszi az ajándékomat. Nem érti meg, hogy már annyi pénzem van, hogy egy szigetet is tudnék venni. Ő meg csak adja és adja nekem a drágábbnál drágább dolgokat - magyarázta Jongin, de a hangján hallani lehetett, hogy nem szívesen beszél erről.
   Nem is túlzott... Az apja rendszerint túlzásba szokta vinni a Jonginnak szánt ajándékokat. Gondolom, bűntudata van azért, mert egész életében nem tett semmit a fiáért. Viszont akárhogy is próbálta leplezni, Jongin anyjának halála őt is ugyanúgy megviselte, mint a fiát. Már tizenegy éve ő is maga alatt van. Csak nem mutatja ki úgy, mint Jongin. Viszont ahelyett, hogy ez a két sebzett ember egymást segítené, csak ártanak egymásnak. 
  - És az apád most akkor visszavonult? - csacsogott tovább Sora. - Mert most te vagy a cégigazgató. Vele mi történt?
   Jongin egy pillanatig habozott. Az állkapcsa megfeszült a hallottaktól, és tekintete üvegessé vált.
  - Túl sokat betegeskedett - válaszolta hűvösen Jongin.
"Ez még csak enyhe kifejezés volt... Egy hónapon belül kétszer volt szívrohama, és az immunrendszere is rendesen legyengült. Az meg már csak hab a tortán, hogy hetente pszichológushoz jár..."
   Jongin feszülté vált, de ahogy néztem, ez Sorának nem tűnt fel. Tovább kérdezgette Jongint az apjáról. Tudtam, hogy ez kényes téma. Lehet, hogy nem mutatta, de éreztem a védencemen, hogy eléggé megviseli az apja állapota. Már elég rég óta ismertem Jongint, így valamilyen szinten tudtam úgy gondolkodni, mint ő. És a fiú idegi állapota az utóbbi időben meglehetősen elkezdett hanyatlani. Még egy hozzátartozója elvesztésével idegileg teljesen összeroppanna. És onnan már csak nehezen lehetne kihúzni. 
   Ezért örültem valamilyen szinten, hogy Sora feltűnt Jongin életében. Mellette Jongin valamilyen szinten képes megnyílni. És ezt tizenegy éve senki nem tudta elérni. 
   Viszont ahogy láttam, Sora kérdezgetései kezdtek teher lenni Jonginnak. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, Sora pedig egyre kötetlenebbül kérdezgetett. Éreztem, hogy valamit kell tennem. Tudtam, hogy hamarosan Sora fel fogja hozni Jongin anyját. Azt pedig egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. 
   Elsuhantam Jongin hálószobája felé. A szoba mellett volt egy kis dolgozószoba. A védencem kutyáinak, Jjanggunak, Monggunak és Jjangah-nak pedig ez volt a lakhelye. Erősen az ajtókilincsre koncentráltam, amit pár másodperccel később kinyílt magától. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd bementem. A kutyák láttak engem. Szerettem velük lenni, mert legalább volt valami társaságom. Mivel Jongin egyedül élt, nem volt más őrangyal a háznál. Ez pedig még unalmasabbá tette a napjaimat. 
   Érkezésemre a három kutyus felugrott a fekhelyéről, és csóválni kezdte a farkát. 
  - Sziasztok srácok! - köszöntem nekik kedvesen. - Van itt egy vendég. Nem akartok játszani?
   A kutyusok a "játszani" szóra felélénkültek, én pedig elmosolyodtam. Kezemmel az ajtó felé mutattam, a három jómadár pedig vidáman szaladt kifelé. Elnevettem magam, majd utánuk mentem.
   Viszont a nappaliban egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Azt reméltem, hogy a kutyák vidáman játékot fognak követelni Sorától. De amint meglátták a nőt, megálltak előtte. Jjanggu és Monggu erős morgásba kezdett, és támadásra készen álltak. Jjangah pedig vonyítva rohant hozzám. 
   Megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy a kutyák éreznek valamit. És ez frusztrálttá tett. Valamilyen rossz előérzetem nekem is volt Sorával kapcsolatban, de azt hittem, hogy csak az érzékeim csalnak. Márpedig ezek szerint Sora nem olyan ártatlan, mint aminek látszik.
  - Jjanggu, Monggu, titeket mégis ki engedett ki? - kérdezte Jongin tettetett mérgességgel. Szerintem ő is örült neki, hogy a kutyák megzavarták a beszélgetésüket.
   Óvatosan felemelte mindkét kutyát, majd visszavitte őket a dolgozószobába. Idő közben Jjangah visszament már, így Jonginnak vele nem volt dolga. 
  - Srácok, többet ne jöjjetek ki, oké? - kérdezte Jongin mielőtt bezárta volna az ajtót. Válasz gyanánt a kutyák csak vakkantottak egyet, amit Jongin megmosolygott.
   Visszament a nappaliba, és egy ideig jól elbeszélgetett Sorával. Én pedig végig ott strázsáltam Jongin mellett. Volt valami Sorában, ami taszított. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi, de világosan éreztem, hogy valami itt nagyon nincs rendben.
   Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, és mikor észbe kaptam, Sora éppen az anyjáról kérdezte Jongint:
  - És anyukáddal mi a helyzet? Ő is a cégednél dolgozik?
   A védencem tüdejében bent rekedt a levegő. Nem tudom, hogy annyira lesokkolt-e, hogy nem tudott megszólalni, vagy csak azon gondolkozott, hogy mit feleljen erre a kérdésre. Mindenesetre nem kellett választ adnia, mert közbeavatkoztam. A szobában lévő vitrin üvegajtaja nagy robajjal robbant szét. A kisebb-nagyobb üvegdarabok ellepték a szobát. Sora ijedtében felsikoltott, és szorosan Jonginhoz bújt. A fiú mereven ült, és rémült tekintettel figyelte a vitrint. 
"Ezt nem így akartam... Nem is tudtam, hogy erre képes vagyok..." - gondoltam.
  - Szerintem jobb lesz, ha mész. Össze kellene takarítanom - szólalt meg Jongin, mikor feleszmélt a sokkból. 
  - Igen, az lesz a legjobb - értett egyet Sora, majd felállt a kanapéról.
   Mindketten a bejárati ajtóhoz sétáltak. Jongin felsegítette Sorára a kabátját, majd egy hosszú csókkal elbúcsúztak egymástól.
  - Szia Jongin, örülök, hogy itt lehettem! Majd az irodában találkozunk - mondta a hölgy, és kilépett az ajtón.
   Megkönnyebbültem. 
"Már csak az hiányzott volna nekem, ha az a nőszemély még tovább marad!"
   Nem tudom, hogy mi ütött belém, de az este folyamán egyre nagyobb ellenszenvem volt Sora iránt. Valami volt benne, ami taszított, de nem tudtam, hogy mi az.
   Arra figyeltem fel, hogy Jongin beszél valakihez. Odasuhantam hozzá. A folyosón ült, és az ölében Jjangah-t simogatta.
  - Különleges lány ez a Sora - suttogta a fiú, mire Jjangah felnyüszített.
   Teljesen egyetértettem a kutyával. Nekem is ahhoz lett volna kedvem. Egyre frusztráltabb lettem, miután tudatosult bennem, hogy a kutyák is éppen olyan ellenszenvvel fordulnak Sora felé, mint én. Volt valami a füle mögött, amit titkolt. Nekem pedig ki kellett ezt derítenem. Úgy döntöttem, hogy Sora után megyek. Reméltem, hogy Jongin nem csinál semmi őrültséget, amíg nem vagyok mellette.
   Kisuhantam a háztömbből, és arra mentem, amerre a megérzéseim vezettek. Pár perc múlva egy sötét sikátorhoz értem. A szűk utcát közrefogó falak nyirkosak és hidegek voltak. Lámpák nem voltak errefelé, de a sikátorban lévő alakokat tisztán ki tudtam venni. Észrevettem Sorát, amint az utca másik végén lévő alakoz igyekszik. 
   Kíváncsian mellésuhantam, és érdeklődve figyeltem a fejleményeket. 
   Sora a rá váró férfihez ért, és szorosan megölte. A férfi körülbelül Jongin korabeli lehetett. Mogyorószínű egyenes haja volt, és karakteres arca. Csillogó sötét szemei meg csak hab volt a tortán. Egészen jóképű volt, meg kell hagyni.
  - Szia Sora bébi! Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte.
  - Jó munkához idő kell - felelte Sora majd közelebb hajolt a férfihoz, és megcsókolta.
   Egyre tüzesebben csókolták egymást, én pedig megkövülten bámultam a földet. Nemkívánatos személynek éreztem magam, és megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen én mit is keresek itt? 
  - Bébi, ugye tudod, hogy jövő hónapban már nem tudjuk fizetni az albérletet? Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen? - kérdezte a férfi.
  - Nyugodj meg, minden rendben lesz! Az egy dolog, hogy az összes fizetésed fűre költöd, és az én siralmasan kevés béremen élünk. De hamarosan minden rendben lesz. Csak idő kérdése.
   Erre már én is felkaptam a fejem. Egy rossz érzés kerített magába, és úgy éreztem, hogy gyorsan el kell tűnnöm innen.
  - Hallgatlak.
  - Szóval ma összejöttem a főnökömmel, Jonginnal - kezdte a történetet Sora, mire a férfinek megrándult az állkapcsa. - De nyugi van, nem szeretem. Viszont annak az embernek annyi pénze van, amennyit te még életedben nem láttál.
  - És ezzel mit akarsz elérni? Odamész hozzá, és elkéred a vagyonát? - kérdezte ingerülten a férfi.
  - Jajj, Sehun, engednéd, hogy végigmondjam? - csattant fel Sora. - Szóval... Hol is tartottam? Ja, megvan! És Jongin nincsen jó viszonyban az apjával. Elárulta, hogy más hozzátartozója nem él. Ebből következik, hogy halála után a pénzt nincs kire hagynia. Itt jövök én a képbe. Jongint ráveszem arra, hogy írjon egy végrendeletet, amiben leírja, hogy halála után az összes vagyonát rám hagyja.
  - Bébi, ez rendben van, de, ha ezt a tervet valósítjuk meg, akkor még negyven év múlva is a híd alatt fogunk csövelni.
  - Sehun, maradj már nyugton! - hordta le Sora. - Szóval az a terv, hogy miután a végrendelet megvan, Jongint megöletjük. De ezt már a parányi eszeddel is kitalálhattad volna!
  - Ez nem is hangzik rosszul  - gondolkozott el Sehun. - És ki fogja elvégezni a piszkos munkát?
  - Kris és a haverjai pénzért ölnek meg embereket. Csak le kell fizetnünk őket. Tudom, most nem vagyunk a legjobb anyagi helyzetben, de hidd el, megéri minden pénzünket rátenni! Ha ez az egész beválik, annyi pénzünk lesz, hogy azt sem tudjuk majd, hogy mihez kezdjünk vele - lelkendezett Sora.
   Sehun arcára örömittas mosoly ült ki, majd felkapta Sorát és megpörgette. 
  - Na kinek van a legokosabb csaja Koreában? - kérdezte nevetve.
  - Hát neked, Sehun - felelte vihorászva Sora.
   A beszélgetésük további részére nem voltam képes odafigyelni. Teljesen lesokkoltam. Ha lett volna fizikai testem, az arcomból biztos kifutott volna a vér, és egész testemben remegtem volna. 
   Az agyam leblokkolt, és nem jutottam szóhoz. Sok mindent kinéztem Sorából, de azt nem, hogy képes lenne kihasználni és megöletni Jongint. Feléledt bennem egy ösztön, ami azt súgta, hogy Sorát ott helyben el kéne porlasztanom. Dühös voltam, zavarodott és csalódott. És az egészben az volt a legrosszabb, hogy tanácstalan voltam. Nem volt ott nekem az útmutatóul szolgál kapcsos könyv. Pedig, ha teljes egészében meg lett volna írja az a könyv, nem kellett volna hezitálnom. Akkor le lett volna írva benne, hogy Jongin életének így kell-e végződnie. De így nem tudtam, hogy mitévő legyek.
   És minderre még rátett egy lapáttal, hogy én valamilyen furcsa módon jobban kötődtem a védencemhez, mint más őrangyalok. Gyakran azt éreztem, hogy vannak érzelmeim. És ez nem vallt egy őrangyalra. Eddig senkinek nem vallottam be, de amióta Jongin anyja rám bízta a fiát, én védelmezem Jongint. Nem azt teszem, amit egy normális őrangyal. Nekem igenis fáj, ami Jonginnak kellemetlen. Én osztozom az érzésein. Még akkor is, ha nem élem meg úgy, ahogy ő. 
   Ráadásul azzal sem tudtam mit kezdeni, amit Sangbum mondott nekem. Túlzottan titokzatos volt.
   Meg voltam zavarodva, és úgy éreztem, hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy mi történik velem. Az utam csak saját magamnak maradt sötét. Mindenesetre nem akartam magammal foglalkozni. Egy volt a fontos, hogy megvédjem Jongint. Akár az életem árán is, de nem engedhetem, hogy megöljék!