Chapter 3

 ·٠•ღ A mágus barlangja ღ•٠·

   Egy hét telt el azóta, hogy kiderítettem Sora tervét. Attól az estétől kezdve igyekeztem e lehető legtávolabb tartani Jongintól Sorát. Mindig lehalkítottam a védencem mobilját, és, ha netán a lány mégis hívta volna, töröltem a hívást a listából. 
   Viszont azt nem tudtam megakadályozni, hogy az irodában ne találkozzanak. Az elmúlt héten kétszer mentek randira. Egyszer sikerült Sora ruhájára öntenem a bort, máskor pedig egy törött üvegdarabot csúsztattam a tenyere alá. Egyszóval igyekeztem tönkretenni az együtt töltött idejüket. Féltem, hogyha nem avatkozok közbe, Jongin túlságosan hamar megkedveli Sorát. És, ha a végrendeletet is megírja, onnan már nincs megállás. 
   Angyal vagyok, jó lélek. Az utóbbi időben mégis úgy éreztem, mintha maga a Sátán szállt volna meg. Mikor fiatal voltam, mindig azt mondták nekem, hogy az angyaloknak nincsenek érzési. Talán emiatt lehetséges az, hogy nem emésztett fel a bűntudat.
   Aznap Jongin otthon az íróasztala felett roskadt. Szemlátomást túl sok volt neki a cég vezetése. Szívem szerint elvégeztem volna helyette a dolgát, de sajnos erre nem volt lehetőségem. Csak néztem a dolgozó védencemet, miközben kezeimmel Jongin kutyáit simogattam. 
   Elmerültem a gondolataimban. Több napja csak egy gondolat motoszkált a fejemben, és nem tudtam kiűzni onnan. Valami azt sugallta nekem, hogy emberként a Földre kéne szállnom. És az az ötlet nem akart eltűnni a fejemből. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Két lehetőség, két ellentétes lehetőség vívott ádáz harcot a bensőmben. 
"Vagy végignézem ölbe tett kézzel, hogy a védencemet megölik, vagy leszállok a Földre..."
   Tanácstalan voltam. 
'Ha tétlenül kellene végignéznem Jongin halálát, abba belebetegednék... Már amennyire én képes vagyok belebetegedni valamibe. De, ha a Földre szállok, akkor nagy az esélye, hogy nem csak Jongint, de magam is a végzetbe rántanám."
   Mindenesetre egyre jobban éreztem, hogy tennem kell valamit. És a legjobb ötletnek az bizonyult, hogy emberré válok. Viszont sejtésem sem volt, hogy miképpen ölthetnék emberi testet. 
"Milyen jó lenne, ha élne még az az angyal, akiről Sangbum mesélt! Aki emberként leszállt a Földre. Tőle talán kérhetnék tanácsot."
   Így emésztettem magam hosszú perceken keresztül. Végül úgy döntöttem, hogy egy kis időre magára hagyom Jongint. 
   Egy hely jutott csak eszembe, ahol egy olyan valakivel találkozhattam, aki talán tudott segíteni nekem. Ez nem volt más, mint a mágus barlangja. Az angyalvilág mágusa pedig nem volt más, mint Chen. Valamikor régen ember volt, de pár száz éve az angyalvilágban élt. Volt egy tágas barlangja a Fény-hegyben. Ez a hegy pedig az angyalvilág egyetlen hegye volt. 
   Letettem Monggut az ölemből, és felkeltem. Erősen koncentráltam, és pár másodperc múlva éreztem, hogy a világ megszűnik körülöttem. Erősen Chen barlangjára gondoltam. Mikor éreztem, hogy levegő ölel körül, kinyitottam a szemem. A barlang bejáratánál álltam. 
   Nem jártak túlzottan sokan ide. Sőt, nyugodtan ki is jelenhetem, hogy én voltam Chen egyetlen állandó látogatója. 
   Beléptem a barlangba, és elindultam befelé. Egy keskeny folyosó vezetett el egy tágas, kör alakú teremig. Ez a tér ködbe volt burkolva. Hideg volt, és párás volt a levegő. Ha valaki eljött ide, az biztos, hogy nem találta volna ki, hogy az angyalvilágban van. A terem széleinél körben oszlopok helyezkedtek el. Ezeken csigavonalban kéken izzó kövek sorakoztak. De szerencsére nem csak ezek világították meg a termet. A mennyezet egy lyukban ki volt fúrva. Minimális fény itt jutott be a barlangba. Emiatt pedig bent félhomály uralkodott. 
   A kör közepén Chen állt. Szemei be voltak csukva, kezeit pedig az ég felé emelte. Körülötte mindenütt vakító fényű villámok cikáztak. Nem tudtam, hogy megszólítsam-e a fiút. Több percig bámultam, majd megköszörültem a torkom.
  - Khm... Szia Chen!
   A terem közepén álló fiú körül eltűntek a villámok. A szemeit kinyitotta, és rám emelte a tekintetét. A szemeit semmit nem tükröztek, de amint meglátott, elmosolyodott. Elkezdett felém lépkedni, majd gyorsan megölelt.
  - Szia Minjung! - üdvözölt. - Mi szél hozott kicsiny barlangomba?
  - Szeretnék valamit kérdezni tőled.
   Chen összevonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám:
  - Le kell ülnöm hozzá? - kérdezte tettetett játékossággal.
  - Nem ártana... - suttogtam.
   A fiú megcsóválta a fejét, majd intett, hogy menjek utána. A terem másik végében volt egy keskeny nyílás, amit egy kisebb helyiségbe vezetett. Bent dohos, fülledt volt a levegő. Nem nagyon volt légmozgás. Régen Chen nem használta semmire ezt a helyiséget, de az utóbbi időben berendezte egy kamraszerűségnek. Itt tartotta a különböző főzeteit, gyógyfüveit és a könyveinek is volt bent egy könyvespolc.
   Chen a szoba egyik sarkában lévő megviselt íróasztalhoz ment, és leült az asztal előtt lévő rozoga székre. Kicsit kellemetlenül éreztem magam. Nem tudtam, hogy mit is kéne pontosan csinálnom, és, hogy adjam tudtára Chennek a mondandómat. Szerencsére a fiú látta a zavaromat, és inkább kérdezett:
  - Minjung, valami olyat tettél, amit nem lett volna szabad?
  - Még nem tettem meg... De meg akarom - válaszoltam halkan, szinte suttogva.
  - Akkor had halljam, miről lenne szó?
  - Szeretnék emberként leszállni a Földre - böktem ki, de a hangomon hallatszott, hogy úgy ejtettem a szavakat, mintha harapófogóval akarnák kihúzni belőlem. 
  - Miért is akarod ezt? - kérdezte csodálkozva,
  - Egyrészt, mert Jongint meg akarják ölni. Nekem pedig véget ért a kapcsos könyvem - ennél a mondatnál, mintha megrándult volna az arca. - És nem tudom, mi tévő legyek. Sangbum az angyaltanácsban pedig azt mondta, hogy kövessem a megérzéseim. És mostanában semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy emberré kéne válnom.
   Nem is tudom, mit vártam Chentől. Talán, hogy zaklatott lesz? Esetleg teljesen le lesz döbbenve? Hát ezek közül egyiket sem kaptam meg. Chen arcáról leginkább csalódottság tükröződött. 
  - Ha meg szeretnéd valósítani ezt az elképzelésed, akkor én minek kellek neked, Minjung? - kérdezte lehangolva. - Mert abban biztos lehettél, hogy nem foglak buzdítani a dologra.
   Szavai elgondolkodtattak. Felmerült bennem az a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is kerestem fel Chent. Lehet, hogy valójában buzdításra vágytam, de lehet, hogy egy olyan személyre volt szükségem, aki kiűzi a fejemből az emberrévállás gondolatát. De egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy elhatároztam magam. Éreztem, hogy a sorsom eldőlt, és a mindenképpen a Földre kell mennem. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan? 
  - Akkor inkább máshogy fogalmazok. Chen, te tudnál segíteni nekem? - kérdeztem hosszas gondolkodás után. 
  - Tudnék segíteni - felelte, mire az arcom felragyogott. - De nem teszem.
   Az utolsó mondat elhangzása után olyan érzésen támadt, mintha leöntöttek volna egy nagy vödör hideg vízzel.
  - Miért nem? Nem szabad, vagy nem akarsz segíteni nekem? - kérdeztem kissé sértődötten.
   Chen elgondolkozott. Akkor szokott ilyen lenni, mikor azon vacillál, hogy mit lenne érdemes elmondania nekem az igazságból, és mit nem. Ebből pedig már rögtön tudtam hogy nem a teljes valóságot fogja elmondani nekem.
  - Minjung... Én megtehetném, hogy emberré változtatlak, De nem járnál vele jól. Elvesztenéd mindenedet. Az eddigi körülményeidet, az örök életedet, a barátaidat. Nagy kockázata is van ennek. Remélem, tudod, hogy nem lennél olyan ember mint a többiek. Látnád az angyalokat, de nem beszélhetnél velük. Természetfeletti erőket birtokolnál. És nem tudnál jól beilleszkedni. Nincsenek szüleid. Semmilyen eredeted nincs. Az emberek pedig nem is közelednek egy olyan ember felé, akinek nincs se családja, se pénze, se otthona, se munkája. Semmiképpen nem lenne előnyös, ha a Földre szállnál.  Ráadásul halálod után porrá válnál. Nem folytatódna nálad az élet körforgása, és nem születnél újra. Ha úgy vesszük, akkor emiatt pedig végzetes lenne a számodra, ha emberré válnál.
   Chen nehezen mondta ki a szavakat. De éreztem, hogy nem sablonszöveget mond, hanem amit ő gondol. A szavainak pedig súlya volt. Minden egyes mondta nyomta a bensőmet. Újból két részre szakadtam. Ez egyik felem maradni akart, a másik menni. Féltem a kockázatoktól.
'Hogyha meghalok nem csak nekem van vége az életnek, hanem Jonginnak is. Csakhogy én örökre elvesznék..." - gondoltam.
   Mégis olyan erősnek éreztem a késztetést... Éreztem, hogy nekem nincs tovább maradáson az angyalvilágban.
  - Chen, én úgy érezem, hogy ez nem rólam szól. Itt Jonginról van szó. Nem tudnám megengedni, hogy megöljék.
  - Nem, Minjung, félreérted. Ez rólad szól. A te életed a tét. Jongin, ha meghal, újraszületik. Én pedig nem engedlek abban a tudatban a Földre, hogy mekkora veszélynek vagy kitéve.
  - Mondj még érveket. Győzz meg! - makacskodtam.
  - Minjung, én már ötszáz éve otthagytam az emberi világot. Azóta pedig magányosan éltem ebben a barlangban. Még soha nem unatkoztam úgy, mint azokban az években. Egészen huszonkét évvel ezelőttig. Egészen a születésedig. Amikor megszülettél, nem olyannak teremtettek, mint a többi angyalt. Éppen ezért veled jól megtaláltam a közös hangot. Megkedveltelek, és két okból nem akarom, hogy elmenj. Először is, nem akarom, hogy bajod essen. Nem akarom, hogy örökre meghaljál. Másodszor pedig, mert önző vagyok. Nem akarok megint magányos lenni. Tudod, mikor még a Földön éltem, az égész falunkat lerohanták rablók. Mindent felgyújtottak, az embereket megölték, az értékeket pedig elvitték. Tudtommal az egész falumból én maradtam életben, mert engem anyukám a közeli patakhoz küldött vízért. De mire visszaértem a faluba, minden lángban állt. Magamra maradtam, és a közeli erdőben egy remete vett a karjai alá. Ő volt Yang mester. Tőle kaptam a Chen becenevet. Azelőtt Jongdae volt a nevem. Soha nem fogom elfelejteni a mestert. Rengeteg bölcsességet tanultam tőle, de ő mindig azt mondta, hogy nem is ő nevelt engem, hanem a természet. Ő csak segítő volt. Viszont a halála után végleg a magánynak adtam magam. A tudásom nagy részét is azokban az időkben szereztem. Akkortájt kezdtem mágiával foglalkozni. A természet volt a mesterem, és amit a mágiáról tudok, azt mind tőle tanultam. Yang mester csak a természet megismerésére tanított meg. Viszont ez hozzásegített engem, hogy a későbbiekben mágus váljon belőlem. De akkoriban mégis valami hiányzott az életemből. Ez pedig egy társ volt. Ezért szerettem, mikor velem voltál. Melletted jól érezem magam, Minjung. Emlékezettél a családommal és a barátaimmal töltött időkre. És ezért örökre hálás leszek neked. Viszont, ha elmész, akkor elvesztem az egyetlen barátomat. Az utolsót. Akkor... Te is úgy meg fogsz halni, mint a falumbeliek - magyarázta, majd a mondandója végére elcsuklott a hangja.
   Nem tudtam megszólalni. Csak mereven bámultam Chenre, és a gondolatok minduntalan kavarogtak a fejemben. Annyi mindent mondott szünet nélkül, hogy nem tudtam, hogy melyik bennem felmerülő kérdésre kérdezzek rá először. Kétség kívül sajnáltam, ami a családjával történt. De ismertem annyira Chent, hogy erről a témáról többet nem akar szót ejteni. Majd végül a számomra legfontosabb kérdés bukott ki a számon:
  - Hogy értetted azt, hogy engem nem olyannak teremtettek, mint a többi angyalt?
  - Hogy is mondjam neked..? Benned több az emberi vonás, mint a többi angyalban. Persze ennek is megvan az oka, de az most nem lényeges. Majd előbb-utóbb magadtól is rájössz. Azt már gondolom észrevetted, hogy a védenced hangulata meg tudja változtatni a tiédet. Meg Jonginnal össze vagytok kötve. Erős köztetek a kötelék, így nem csoda, hogy nagyon tiltakozol az ellen, hogy Jongint megöljék. 
  - Chen, legyél őszinte velem! Te tudod, hogy Jonginnak meg kell-e halnia, igaz? - kérdeztem, és egyre inkább idegesebb lettem.
  - Igen, tudom - felelte egy rövid hezitálás után.
  - Akkor bizonyára azt is tudod, hogy emberré kell-e válnom, vagy nem, igaz? - kérdeztem.
   Chen egy aprót bólintott, majd a földre szegezte tekintetét. Nem akart rám nézni.
  - Igen. Minjung, a Földre kéne menned. De, ha nem mész el, az sem fog változtatni semmin. Ez az egész nem Jonginról szól, hanem rólad - suttogta.
   Nem igazán tudtam, hogy Chen mit akar mondani. De a fiú ismert már. Tudta, hogy a kérdésemre a választ én magam is tudom, csakhogy az apró részletekben volt össze-vissza a fejemben. Sajnos ezeket a kis mozaikdarabokat nem tudtam összerakni. Ahogy Chent ismertem, tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy én magam jöjjek rá a kérdésem válaszára.
   Mindenesetre továbbra is csak egy dolgot akartam. És ebben szükségem volt Chen segítségére.
  - Akkor kérlek változtass emberré! - kérleltem, és próbáltam a lehető legmeggyötörtebb arcot vágni. 
  - Minjung, Minjung - csóválta a fejét. - Te soha nem változol.
  - Ezt, hogy érted? - kérdeztem meglepetten.
  - Ha valamit el akarsz érni, a mellől soha nem tágítasz. Amilyen kitartással belekezdesz valamibe, olyan nagy akaraterővel véghez is viszed, amit akarsz. És ehhez még hozzájön a makacsságod. Neked akármit mondhat az ember, soha nem ismered el az igazát - magyarázta.
   Lesütöttem a szemem, és az ujjaimat tördelni kezdtem. 
"Chennek mindig igaza van. Túl jól ismer..."
   A fiú hangosan felkacagott, és kezével végigsimított a fejem búbján, majd az egész arcomon végighúzta tenyerét. 
  - Olyan vagy, mint egy kisgyerek - mondta, és próbálta visszanyelni a feltörő kacagásait.
   Sértetten összefontam magam előtt a karjaimat, és összeszorítottam az állkapcsom. Utáltam, ha valaki gyerekesnek nevezett. Nem szerettem a legfiatalabb őrangyal lenni. Lealacsonyító volt.
  - Chen, akkor segítesz emberré válni? - kérdeztem, mikor már kezdett kínosan nyomasztóvá válni a helyzet.
  - Csak, ha megígéred, hogy felfogtad a kockázatokat, és vigyázol magadra. Egy emberré vált agyalnak nehéz beilleszkedni. És azt sem tudom garantálni, hogy nem az utcán kell élned. Ez rajtad és a szerencséden múlik. De a legjobban talán arra kell figyelned, hogy semmi esetre se kerülj halálközeli állapotba. Jól vésd az eszedbe, hogyha te meghalsz, akkor Jongin is. Az már pedig más kérdés, hogy te fogsz rosszabbul járni. 
  - Rendben, Chen. Nem mondtál semmi újat. És ezeket volt elég időm felfogni - feleltem kissé türelmetlenül.
  - Sosem tudhatod. Lehet, hogy egyszer még hálás leszel nekem, amiért most egybefoglalom a legfontosabb tudnivalóidat. Szóval, mit is akartam mondani? Ja, megvan. A természetfeletti erőd valamilyen szinten megmarad. Minimálisan fogsz majd tudni fagyasztani, égetni és tárgyakat mozgatni. Meg az angyalokat látni fogod, de beszélni nem tudsz majd velük. Az angyalságodból csak ennyi fog megmaradni. Meg az emlékeid, amik örökké veled fognak élni - magyarázta Chen, miközben az egyik polcon kotorászott.
   Kíváncsian figyeltem, hogy vajon mit kereshet. Közben kezdtem felfogni a tervezendő tervem súlyosságát. Eddig még nem is gondolkoztam azon, hogy esetleg az angyaltanács mit szólna ahhoz, ha minden szó nélkül a legfiatalabb őrangyal egyszerűen lelépne a Földre. De mivel az angyalok nem rossz lények, gondoltam nem fognak bosszút állni rajtam, amiért itt hagyom őket. 
  - Min gondolkozol? - kérdezte tőlem Chen, és ezzel vissza is rázott a valóságba.
  - Nem lényeges - vágtam rá. - De mit kerestél?
   Chen nem válaszolt szavakkal a kérdésemre. Helyette egy kis zsákot nyújtott felém. Először csak szemeztem a kis batyuval, végül elvettem a fiútól. Szemmagasságba emeltem magammal a zsákot a száját összekötő fonálnál fogva. Majd miután megpörgettem a szemem  előtt, a tenyerembe fogtam, és kioldottam a száját. Benne egy kártyapaklira és néhány kis üvegnyi gyógynövényre leltem. 
  - Ezek olyan kártyák, mint amiket az angyaltanácsnál szoktál húzni. Ha valami kérdésed lenne az életeddel kapcsolatban, húzz egy kártyát! - magyarázta. - Az üvegcsékre pedig rá vannak írva, hogy milyen gyógynövények vannak bennük. Valamint a felhasználását is ráírtam, hogy mikor, hogyan kell használni.

  - Köszönöm Chen - mosolyogtam rá hálásan.
   Szerettem, hogy Chen mindig törődik velem. Ő is az egyike volt azoknak, akik a jó barátaim voltak. Csakhogy őt kevésszer tudtam meglátogatni. De akkor is csak úgy, hogy áthágtam a szabályokat, ugyanis nem is szabadott volna csupán beszélgetés szempontjából felkeresni Chent. 
  - Nincs mit. Ezt "útravalóként" adtam. De, ha bármi szükséged lenne rám, csak gondolj rám, és hívjál. Amilyen gyorsan csak lehet, én ott termek. 
  - Köszönöm Chen. Eddig annyi mindent tettél értem életem során. De én soha nem viszonoztam...
  - Nincs szükségem viszonzásra. Nem azért segítek neked, hogy kapjak cserébe valamit - magyarázta, és a szája sarkában egy apró mosoly bujkált. - Na, akkor emberré változtathatlak?
  - Igen, készen állok - feleltem, és próbáltam határozott lenni. Nem akartam akkor visszalépni, amikor már majdnem elértem a célom.
   Chen csak bólintott, és az arca komollyá vált. Kivezetett a kis helyiségből. 
  - Állj a barlang közepére! - parancsolta, én pedig engedelmeskedtem.
   Ujjaimmal görcsösen szorongattam a Chentől kapott zsákot. Az érdes vászonanyag dörzsölte az ujjaimat. De azok olyan hidegek, és merevek lettek, így szinte nem is éreztem a kellemetlen érzést.
   Chen felállt velem szembe, és mélyen a szemembe bámult. Éreztem, hogy csalódott, és volt a tekintetében valami mérhetetlenül szomorú. Valami, ami láttán sírni lett volna kedvem. Enyhe bűntudatom volt. Nem akartam itt hagyni mindenkit. Mindenkit, aki eddig sokat tett értem. Most pedig egy szó nélkül kilépek az életükből.
   A valóságba az térített vissza, hogy ezer meg ezer kis, fehér fénycsóva kezdett szállni körülöttem. Kellemes melegséget árasztottak. Nem sokkal később a testemhez tapadtak, és teljesen elfedtek. Kellemes bizsergés járta át minden sejtem. Megnyugtató volt, és szétoszlatott minden kételyt, ami addig bennem volt. Egészen addig nem tudtam, hogy helyesen döntök-e, ha emberré válok. De akkor már biztos voltam benne, hogy ennek így kellett történnie. Hogy ez a sorsom, és a sors ellen én sem tehettem semmit.
   Szemeimet résnyire kinyitottam, és elmosódva láttam Chent, amint egy "Sziát" tátog. De a hangját már nem hallottam.
   Ezek után kezdtem egyre inkább elgyengülni. Csak a körém fonódó fehér fényű burok tartotta meg a testem. De miután ez a burok szerteoszlott, én erőtlenül hullottam a talajra. Nem éreztem, nem hallottam. Csak voltam. A testemen egy erős áramütés hatolt végig. A következő pillanatban pedig egy olyat éreztem, mintha egy kalapáccsal jó erősen fejbe csaptak volna. A közérzetem teljesen elveszett. A szemeim még rényire ki tudtam nyitni, viszont minden összemosódott. A fejem zúgott. Hamarosan pedig a világ teljesen elsötétült.