Chapter 9

·٠•ღ  Angyalszárny ღ•٠·

   Jongin fekete kocsijának berregése leállt, jelezve, hogy megérkeztünk. Az út során magamba mélyedtem, így hirtelen azt sem tudom, merre járunk. Körülnéztem, és amint megláttam Moon néni téglákkal burkolt házát, elmosolyodtam. Régen jártam itt. 

   Élettel telve kipattantam a járgányból, és meg sem várva Jongint, elindultam a bejárati ajtó irányába. A házat rácskerítés övezte, viszont a kapu mindig nyitva volt. A földrejövetelem első napján nem véletlenül tudtam Moon néni ajtaja elé ülni. A kapu tárva-nyitva állt. Szinte hívogatott.

   A fehér bejárati ajtó mellett megnyomtam a csengőt, és vártam. Ez idő alatt Jongin mellém ért, és zsebre vágta a kezét. Ahogy láttam, kellemetlenül érintette a kettőnk között honoló csend, de nem igazán tudta, hogy mit mondhatna. Végül a szótlanságnak én vetettem véget:

  - Köszönöm, hogy nálad aludhattam, és, hogy elhoztál ide. Oh, és, hogy vettél nekem ruhát. Szerintem Taemin kitérne a hitéből, ha meglátna a tegnapi ruhámban...

   A fiú elvigyorodott, és hirtelen megölelt, mire én megrökönyödtem. 

  - Nem tesz semmit. Sőt, örülök, hogy segíthettem! - súgta a fülembe, és a hangján éreztem, hogy mosolyog.

   Éreztem, hogy a vér sebesebben kezd száguldani az ereimben. Egy nagy levegőt vettem, de menten megbántam. Jongin férfias illata beszökött az orrnyílásomon, és valódi káoszt okozott az elmémben. 

"A francba! Ez biztos azért van, mert az őrangyala vagyok... Erre nem így kéne reagálnom!" - gondoltam, és aprón kezdtem szedni a levegőt.

   Kár lett volna tagadnom, jól esett a fiú közelsége. Valamiféle biztonságot nyújtott nekem, holott lényem egyik része pontosan tudta, hogy Jongin mellett nem vagyok biztonságban. Egyre inkább kezdtem rájönni arra, hogy nem bízhatok meg senkiben sem feltétel nélkül. Még a védencemben sem. Pedig eddigi életem csakis róla szólt, a napom huszonnégy órája csak körülötte forgott. 

   A bejárati ajtó mögül lépteket lehetett hallani. Nem akartam, hogy Moon néni összeölelkezve találjon ránk. Ezek mellett fogalmam sem volt róla, hogy miért vagyok még mindig olyan közel a fiúhoz. Az agyam azt súgta, hogy toljam el magamtól Jongint. A testem pedig fittyet hányt a közeledő idős asszonyra. 

   Szerencsémre Jongin megtette, amire nem voltam képes. Elengedett. Rögtön ezután pedig nyílt az ajtó, és Moon néni mosolygós arca kukucskált ki. 

  - Minjung, drágám! De jó, hogy látlak! - üdvözölt, és nagyobbra tárta az ajtót. Kilépett a lakásból, és gyorsan megölelt. Kissé meglepődtem ettől a gesztusától. Így még soha senki nem köszöntött.

   De ahogy láttam, az idős hölgy is hamar meglepődött. Méghozzá a mellettem álló Jongin láttán.

  - Jongin, hát te? Mi szél hozott? - A fiú állta megrándult a neve hallatán.

  - Elkísértem Minjungot - vonta meg a vállát.

  - Ez szép volt tőled - mosolyodott el Moon néni. - Gyertek be, éppen most főztem teát.

   Levettük a cipőnket, és bebotorkáltunk a lakásba. Bent megnyugtató illat fogadott. Ahogy láttam, ezt Jongin is így érezte. 

   Moon néni a nappaliban várt minket. A krémszínű ülőgarnitúra előtt egy üveg dohányzóasztal foglalta el a helyét, rajta pedig három bögre friss zöld tea gőzölgött. Helyet foglaltunk az L alakú kanapén. A rövidebbik végén az idős hölgy ült, a hosszabbikon pedig én és Jongin. 

  - Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást. - Miközben a hölgy megszólalt, felemelte az egyik bögrét, majd belekortyolt.

  - Minjung az asszisztensem - felelte Jongin.

  - Ez nagyszerű! - lelkendezett Moon néni, majd felém fordult. - Mikor telefonon mondtad, hogy kaptál munkát, mondhattad volna, hogy Jonginnál mosolygott rád a szerencse. Jó tudni, hogy jó kezekben vagy.

   Jongin próbálta elnyomni a vigyorát, de nem igazán jött össze neki. 

  - Na, de nem ez a fontos. Mi járatban vagytok erre? - váltott hirtelen témát.

  - Igazából... Taemin miatt jöttem - magyaráztam. - Kicsit összekaptunk, és most ki akar rakni a lakásból. 

   A hölgy kissé megrökönyödött, majd elgondolkodott. Nem igazán tudom, hogy jó ötlet volt-e rögtön így a közepébe vágni a dolgoknak. 

  - Pontosan mi is történt? - törte meg a csendet Moon néni.

   Elgondolkoztam, és magamban próbáltam összeszedni az előzményeket. Majd amilyen gyorsan csak tudtam, megszólaltam:

  - Elhívtak egy házibuliba, de Taemin nagyon nem akarta, hogy elmenjek. Azt mondta, hogyha elmegyek, akkor nem lakhatok tovább nála, de én ennek ellenére elmentem. Kis híján megerőszakoltak, de végül megértettem, hogy Taemin miért féltett annyira. A telefonom a buliban maradt, és egy telefonfülkéből hívtam fel. Ő meg csak közölte velem, hogy holnap menjek a cuccaimért - magyaráztam.

   Moon néni elmélyülten bólogatott, és csak egy dolgot kérdezett:

  - Pontosan mit mondtál neki a telefonba? 

   Kissé meglepődtem a kérdésre. Erre nem számítottam. Gyorsan próbáltam felidézni magamban a tegnapi estémet, de akkor sajnos ilyen dolgokra nem fordítottam nagy figyelmet. 

  - Ha jól emlékszem... Azt mondhattam neki, hogy sajnálom, hogy nem hallgattam rá, és, hogy igaza volt. 

  - Na látod, ez volt a hiba! - vágta rá Moon néni, mire értetlenül néztem rá. - Szerintem félreértett téged. Valószínűleg amit mondtál, azt a benyomást keltette Taeminben, hogy téged megerőszakoltak. Gondolj csak bele, valószínűleg ő nem a bulitól óvott téged. 

   Végiggondoltam a hallottakat. 

"Taemin direkt mondta is, hogy bármilyen más buliba mehetek, csak Chanyeoléba nem, mert tőle félt. Moon néninek igaza lehet. Ez teljesen logikus magyarázat lenne."

  - De ez akkor sem ok arra, hogy kirakjon a lakásból - csattantam fel, ezzel magamat is meglepve. Még meg kellett tanulnom féken tartani a bennem fel-fel lobbanó tüzet.
  - Minjung... Tudod, Taeminnek megvan a maga személyisége. És nem igazán tudom, hogy mit tudsz a családi hátteréről. 
  - Elmesélt pár dolgot - vontam meg a vállam. - A szülei halálának körülményeiről is tudok.
   Ahogy láttam, Jongint sikerült meglepnem ezzel a kijelentésemmel. Nem hiszem, hogy Taemin sokakkal megosztotta ezeket a dolgokat. Az viszont meglepett, hogy Moon néni csak elmosolyodott, és semmi meglepettséget nem láttam az arcán.
  - Rendben, akkor szerintem azt is meg fogod érteni, hogy Taemin sok esetben olyan aggodalmaskodó és zárkózott. Tudod, nagyon a szívére tudja venni a dolgokat, és mindenért magát hibáztatja. A szülei haláláért is részben magát tartja felelősnek. Pedig még csak kisgyerek volt - sóhajtotta az idős nő, majd folytatta. - Mindig azt hitte, hogyha a szülei lelkére köti, hogy zárják magukra az ajtót, és ne engedjenek be senkit, nem haltak volna meg. Annak idején nem értette meg, hogy ő semmit sem hibázott. Azóta egyszerűen nem bízott meg senkiben, és zárkózott lett. Szépen falakat épített maga köré, és elbarikádozta magát. Ahogy látom, neked, Minjung sikerült a falak mögé férkőznöd. Lehet, hogy nem ismeri el, de fontos vagy Taeminnek. Ő pedig most azt hiszi, hogy kárt tettek benned. És ahogy ismerem, valószínűleg magát okolja a történtekért. Őszintén szólva, én sem szeretnék együtt élni egy olyan nővel, akit az én hibámból erőszakoltak meg. 
   Nem jöttek a szavak a nyelvemre. Sokszor úgy éreztem, hogy minél többet tudok meg Taeminről, annál jobban a szívembe zárom. Sajnáltam a fiút, és örültem neki, hogy az anyja halála idején Jongin nem zárkózott be ennyire, és nem lett ilyen önvádló. 
  - Szerintem, ha elmagyarázod neki, hogy pontosan mi is történt, akkor el tudjátok dönteni, hogy mi legyen - törte meg a csendet Moon néni. - De mindenesetre, ha Taemin továbbra is ki akar rakni, akkor szólj nekem, és én elintézem - kacsintott. 
   Apró mosoly kúszott az arcomra, és alig hallhatóan kinyögtem egy "Köszönöm"-öt. 
  - Jongin, drágám, a konyhából idehoznád a szemüvegem? Az asztalon fejetettem - szólalt meg a hölgy.
  - Persze - felelte a védencem, és kissé feszengve magunkra hagyott minket. Hiába, mindig is irtózott attól, ha a nevén szólítják.
   Mikor Jongin látóhatáron kívülre ért, Moon néni közelebb csúszott hozzám a kanapén, és az egyik kezemet a tenyerei közé vette. Furcsán néztem rá, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Ő pontosan látta a meglepettségem, és közelebb hajolt hozzám , majd suttogó hangon megszólalt:
  - Jongin tudja, hogy angyal vagy?
   Hirtelen reflexből kikaptam a kezéből az enyémet, és hátrébb csusszantam a kanapén. 
   Ledöbbentett, amit Moon néni mondott. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolta-e vagy csak szimplán szórakozott velem.
  - Ne beszéljen butaságokat! - feleltem, és igyekeztem magabiztosnak hangzani. 
  - Drágám, tudom, hogy angyal vagy, nem kell tagadnod - mosolyodott el.
  - Mégis honnan tudja? - kérdeztem remegő hangon.
   Nem tudtam, mit gondoljak. Hirtelen az villant az agyamba, hogy valamit rosszul mondtak nekem, és az emberek valójában látják, hogy angyal vagyok. 
  - Kiskorom óta látom az angyalokat. Hidd el, első nap, mikor megláttalak, nem engedtelek volna be, ha nem tudom, hogy mi is vagy. 
   Nagy szemekkel meredtem a hölgyre, és nem jöttek szavak a nyelvemre.
  - De pontosan milyen angyal is vagy te? - kérdezte.
  - Őrangyal - feleletem alig hallhatóan, mire Moon néni elcsodálkozott. 
   Lassan elkezdett bólogatni, majd újra megszólalt:
  - Eddig segítettem pár földre szállt angyalnak, de őrangyallal még soha nem találkoztam. Nekik nem szabadna magukra hagyniuk a védencüket, nem igaz? 
  - Oh, ez egy hosszú történet. Igazság szerint Jongin a védencem, és a többi angyaltársam segít nekem - suttogtam, mire ő elvigyorodott.
  - Ez megmagyarázza, hogy miért tűnik szorosnak a kötelék köztetek - mondta. - De tudod, furcsa volt téged először meglátni. Utoljára hét éve láttam emberré vált angyalt. Akkoriban Taemin még velem élt, ezért nem tarthattam magamnál. Viszont az egyik barátnőm befogadta a lányt. Nem volt vele könnyű dolgunk. Hamis iratokat kellett szerezni neki, és meg kellett tanítani alapvető dolgokra. De Ga Boyoungból végül csodálatos embert sikerült faragnunk.
   A név hallatán úgy éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. 
"Boyoung? Ez csak véletlen egybeesés, vagy tényleg arról a Boyoungról van szó, akit én ismerek?" - gondoltam, majd igyekeztem meggyőztem magam arról, hogy Szöulban bizonyára nem csak egy Ga Boyoung él. 
   Idő közben Jongin visszatért Moon néni szemüvegével. Furcsállva méregetett minket, majd megvonta a vállát.
  - Minjung, indulnunk kéne! - nézett az órájára. - Taeminnek két óra múlva kezdődik a munkaideje, és nem tudom, hogy mekkora lesz a forgalom.
   Bólintottam egyet, majd esetlenül feltápászkodtam. Úgy éreztem, mintha a lábaim pudingból lennének. Gyengék voltak, és erőtlenek. Kibotorkáltam az előszobába, majd Jonginnal elköszöntünk Moon nénitől.
   A kocsiajtót csak harmadik próbálkozásra sikerült normálisan becsuknom. Le voltam sokkolva, és nem tudtam értelmesen gondolkodni. Frusztráltan ültem végig az utat, és közben a Taemin

nagyanyjával folytatott beszélgetésen kattogtak az agyam fogaskerekei. 
  - Valami baj van? - kérdezte Jongin, de közben még mindig az utat bámulta. - Olyan furcsa vagy.
  - Áh, csak izgulok - füllentettem. - Nem tudom, hogy mit mondjak Taeminnek. 
  - Kérj bocsánatot, és magyarázd el, hogy mi is történt. De semmi képen se felejtsd el egy csomószor elmondani, hogy mennyire hálás vagy neki, amiért figyelmeztetett. Akkor elnézőbb lesz.
   Elmosolyodtam, és bólintottam egyet. Az út további részében nem beszéltünk, de már nem volt feszült köztünk a légkör. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a fehér és piros színű épülethez, ahol Taemin lakása volt. Jonginnal megegyeztünk, hogy egyedül megyek fel a fiúhoz. Nem tűnt túl jó ötletnek a védencemet is magammal vinnem.
   A kaputelefonba beírtam a kódot, mire a bejárati ajtó kerregni kezdett. Kevergő gyomorral és vegyes érzelmekkel bementem, és beszálltam a liftbe. Nem akartam felgyalogolni, mert félő volt, hogy megtántorodok. De úgy látszik, a lift sem volt sokkal jobb megoldás, mert egy hirtelen gondolattól vezérelve a tízes számtól lefele megnyomtam az összes gombot. Egyszerűen nem tudtam, hogy mivel kezdjem a mondandómat. Az emlékezetemben még éltek a tegnap este történtek, és tudtam, hogyha rosszul fogalmazok, lehet, hogy örökre búcsút mondhatok az otthonomnak. 
   Amikor a lift megállt a második emeletnél is, a pulzusom felgyorsult, és már azon voltam, hogy megnyomom a földszint gombját, és kereket oldok, de akkor a szemem megakadt a liftben lévő órán. 
"Taemin hamarosan indul dolgozni. Itt az idő, Minjung! Most vagy soha" - gondoltam, és erőt vettem magamon. 
   A végtagjaim teljesen fagyossá váltak, és fázni kezdetem. Amikor már a fiú lakásának ajtaja előtt álltam, tudtam, hogy nincs visszaút. Jéghideg mutatóujjammal megnyomtam az ajtó melletti csengőt, és vártam. Szemeimmel a földet fixíroztam, a ujjaimat meg szüntelenül tördeltem. 
   Végül kinyílt előttem az ajtó. Mivel lefelé néztem, nem láttam mást, csak Taemin nyuszis mamuszát, ami miatt egy halvány mosoly haladt át az arcomon.
  - Már vártalak - szólalt meg fagyosan. - A cuccaid a nappaliban vannak, el is viheted őket.
   Nem igazán tudnám elmondani, hogy mit éreztem a hangjában. Talán csalódottságot, haragot és némi sajnálatot.
   Abban a pillanatban pedig késztetést éreztem arra, hogy elejétől a végéig elmeséljem neki a tegnap estémet. Tisztára akartam mosni minden tévhitet, ami a fejében élt.
  - Tegnap este szerintem félreértettél valamit... - szólaltam meg, mire felhorkant.
  - Szerintem te nem értetted meg, hogy vidd a cuccaid! - sziszegte.
   Nem hittem volna, hogy ilyen rideg és zárkózott lesz velem szemben. Hirtelen eszembe jutottak Moon néni szavai:
"...mindenért magát hibáztatja" 
  - Szeretnék úgy beszélni veled, hogy normálisan végighallgatsz! - mondtam kissé fojtott hangon, mire Taemin vágott egy grimaszt.
  - Nem akarom, hogy nekem sírd el a bánatod, én megmondtam, hogy vigyázz Chanyeollal! 
  - Én vigyáztam is. Gyomron rúgtam, ráhúztam a lábára az ajtót és elfutottam - emeltem fel a kezem tiltakozásképp.
   Ahogy láttam, sikerült Taemint meglepnem. Felvonta a szemöldökét, és nagy szemekkel nézett rám.
  - Mi? Akkor... Nem bántott? - kérdezte, meglepetten.
  - A karom belilult, de azon kívül semmi bajom - vágtam rá. 
  - Akkor... Ő nem..? Én azt hittem... - hebegte.
  - Hinni a templomban kell - jegyeztem meg csípősen. - Amúgy meg, nem értem, hogy miért csinálsz ekkora felhajtást! Te felhívtad a figyelmem, hogy vigyázzak Chanyeollal, az meg, hogy hallgatok-e rád, az én döntésem. Ha netán megerőszakolt volna, az teljes mértékben az én hibám lenne. Akkor száradna a te lelkeden, ha te toltál volna oda akaratom ellenére. 
   Látszólag elgondolkodott a szavaimon. Lázasan járt az agya, miközben én próbáltam a fejébe látni. Persze, hasztalanul.
  - És... - törtem meg a csendet. - Nem akarod újra átgondolni, hogy kiraksz-e a lakásból? - kérdeztem óvatosan.
  - Hát... Lehet róla szó, hogy maradsz. De csak akkor, ha nem ijesztesz rám! Tudod te, hogy tegnap este mennyire megrémültem, mikor felhívtál? - háborodott fel.
  - Nem gondoltam, hogy máshogy kéne fogalmaznom - védtem magam. - De te nyomtad ki, mielőtt normálisan el tudtam volna magyarázni, hogy mi is történt.
   Játékosan kiöltötte a nyelvét, majd beinvitált a lakásba.
"Úgy látszik, a régi Taemin visszatért. És meglepő módon Moon néninek igaza volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ismeri az unokáját..." - gondoltam, és bementem az előszobába.
  - Amúgy, honnan van a ruhád? - kérdezte. - Ha én vettem volna, akkor emlékeznék rá.
   Hirtelen lefagytam. Nem tudtam, hogy az igazat mondjam-e vagy  inkább hazudjak. De amint a kérdő tekintettel figyelő Taeminre néztem, tudtam, hogy jobban járok, ha az igazat mondom.
  - Mr. Kim vette nekem - feleltem, mire elcsodálkozott.
  - Mégis miért voltál te Jonginnal? 
  - Nála aludtam - feleltem kurtán, és a nappaliba siettem.
   Jó volt otthon lenni. Tegnap egész este azon görcsöltem, hogy nem élhetek tovább itt. Kár lett volna tagadnom, szerettem Taeminnel élni. Olyan volt, mintha a bátyám lenne. Sőt, esetenként még az apámnak is elment volna. És ez valamilyen szinten biztonságot adott nekem. Amikor hozzá költöztem, nem hittem, hogy valaha is kisül valami jó a kettőnk kapcsolatából. Igaz, továbbra is voltak viharos időszakaink, de egyikünk sem tudta tagadni, hogy mennyire szereti a másikat.
  - Inkább nem kérdezek erről semmit... - jött be utánam. - Máskor inkább elmegyek érted.
   Elmosolyodtam, és megráztam a fejem. A tekintetem a helyiségben lévő dobozokra siklott. Taemin szeme követte a tekintetem, és észrevette, hogy mi köti le a figyelmem.
  - A cuccaid. Majd ki kell pakolnod őket! - intett fejével a dobozok felé. - De nekem mennem kell dolgozni, késésben vagyok. És nehogy elmenj valahova anélkül, hogy tudnék róla! 
   Ekkor döbbentem rá, hogy a telefonom Chanyeol kocsijában maradt.
  - Hát igazából... Nem hiszem, hogy lenne lehetőségem felhívni téged - mondtam kellemetlenül, mire összevonta a szemöldökét.
  - Miért?
  - Ööö... A mobilom Chanyeolnál maradt... 
   Erre Taemin csak sóhajtott egyet, és megcsóválta a fejét.
  - Minjung, Minjung! Nem is te lennél..!
   Ezután sietve elment dolgozni, én meg örültem neki, hogy a fiú nem kapta fel a vizet.
"Lehet, hogy nem is mindig olyan lobbanékony..." - gondoltam, és nekiláttam kicsomagolni a Taemin által összepakolt cuccaimat.
   A napom további része meglepően lassan telt. Leültem a tévé elé filmet nézni, de az unalomtól megállt az állkapcsom a pattogatott kukorica rágása közben. Nézhetnek akármilyen őrültnek, de be kellett ismernem, hogyha nem dolgoztam, halálra untam magam. Főleg úgy, hogy Taemin sem volt otthon. A fiú érkezését konkrétan az ajtó előtt ülve vártam. Mint valami házi kedvenc. 
   Viszont a délután korántsem tartogatott olyan jó híreket számomra, mint hittem. Taemin fél órával a műszakja vége előtt ért haza, és eléggé feldúlt állapotban volt. A kabátját a fogasra hányta, és a cipőjét magán hagyta. Feszülten, minden köszönés nélkül a szobájába viharzott, és egy utazótáskába kezdte szórni a ruhásszekrénye tartalmát. 
   Tehetetlenül álltam a fiú szobájának ajtajában, és figyelmesen követtem a mozdulatait, miközben azt találgattam, hogy vajon mi zaklatta fel ennyire.
  - Mi történt? - kérdeztem meg pár percnyi hallgatás után, mire idegesen felém fordult.
  - Egyenlőre én sem tudom biztosra. A nagyi hívott, és csak annyi tudott mondani, hogy a bátyám autóbalesetet szenvedett, és életveszélyes állapotban szállították egy japán kórházba. 
   Jobbnak láttam, ha ehhez nem fűzök hozzá semmit. Az utóbbi időben rájöttem, hogy Taemin szinte betegesen tud aggódni a szeretteiért, és képes elveszteni az eszét, ha valamelyik közelállójával történik valami. 
   Viszont volt egypár kérdésem is, amiket nem akartam megválaszolatlanul hagyni.
  - Akkor Japánba mész? - kérdeztem, mire frusztráltan a hajába túrt.
  - Úgy tűnik. A nagyival nincs vesztegetni való időnk! Viszont, hogy Taesunnak milyen sérülései vannak, és, hogy mikorra épül fel, nem tudom. Gőzöm nincs róla, hogy mikorra térek vissza. És őszintén szólva nem szívesen hagynálak egyedül... A végén még leég a ház, mielőtt hazajövök - gúnyolódott, mire vágtam egy grimaszt.
  - Akkor mit akarsz, mit tegyek? 
  - Igazából... Ez egy vészhelyzet, és csak egy dolgot tudtam tenni. Fájó szívvel ugyan, de szóltam Jonginnak, hogy legyen szíves érted jönni. 
   Lesokkoltan meredtem Taeminre. 
"Eddig a lehető legjobban próbált óvni a fiútól, erre most lepasszol neki." - gondoltam, és egyik részem örült, a másik meg elszomorodott.
   Legszívesebben ott parádéztam volna Taemin előtt, amiért Jonginhoz költözhetek. Hiába, élveztem a védencem társaságát, és jó volt vele lennem. Viszont akárhogyan is néztem, az eddig lakótársam hiányozni fog. Igaz, sokat aggodalmaskodott, és mindenen felkapta a vizet, de ezek ellenére mégis megkedveltem Taemint. Nem volt egy hónapja, hogy a Földre jöttem, a fiú mégis olyan volt számomra, mintha már ezer éve ismertem volna. Legalábbis, általában. 
   Kivánszorogtam a fiú szobájából, és a nappaliba ballagtam. A szekrényből előkaptam egy utazótáskát, és a nemrégiben előpakolt cuccaimat elkezdtem becsomagolni. Nem volt túlzottan sok dolgom, hamar sikerült összekészülnöm. A táskával a kezemben a bejárati ajtóhoz mentem. Taemin már indulásra készen ott állt, és az óráját leste.
  - Indulok a nagyiért - szólalt meg. - Majd kereslek. Mivel nincs mobilod, valószínűleg Jonginon keresztül tudlak elérni. 
  - Várni fogom. De meg kell ígérned, hogyha megtudsz valamit arról, hogy mi a baja a bátyádnak vagy, hogy mikor jöttök haza, mindenképpen szólsz!
  - Úgy lesz - mosolyodott el, és gyorsan megölelt. - És vigyázz Jonginnal! Nem árt, ha a közeledben van a paprikaspray - kacsintott, majd lenyomta a kilincset, és elhagyta a lakást.
   Az egyik részem remélte, hogy a fiú és Moon néni minél előbb visszatérnek, de a másik felem életem további részére Jonginhoz akart költözni. 
   Pár perccel később megszólalt a csengő. A védenem megérkezett. 
   A kezembe kaptam az utazótáskám, és még utoljára megnéztem, hogy mindent rendben hagytam-e. Ezek után pedig elhagytam a lakást. Gyorsan leszaladtam a földszintre, és kiléptem a friss levegőre. Jongin a ház előtt parkolt le. Mikor meglátott, kipattant a kocsiból, és felnyitotta a csomagtartót nekem. Egy szó nélkül elvette a táskám, és berakta. Csak ezután nyitotta szóra a száját.
  - Pattanj be!
   Az út első perceiben egyikünk sem mondott semmit. Végül a fiú szólalt meg először, de szemeivel az utat fixírozta.
  - Meglepett, mikor Taemin megkért, hogy had lakhass nálam. 
  - Engem is - feleltem őszintén. - Amióta csak ismerem, mindig óva intett tőled, most pedig kitudja mennyi időre rád bízott.
  - Nem értem az aggodalmát. Sokszor úgy érzem, hogy a barátságunk ellenére is egy pszichopatának hisz - fintorodott el.
  - Lehet, hogy megvolt rá az oka - vontam meg a vállam, mire tiltakozni kezdett.
  - Nem hiszem. Talán ő tudja a legjobban, hogy eddig csakis részegen tettem rossz dolgokat. És az utóbbi időben meglepően kevésszer rúgtam be.
   A fiú kijelentés meglepett. Mikor még figyelemmel kísértem az életét, szinte minden este leitta magát a sárga földig. Viszont, mikor belegondoltam, az utóbbi időben tényleg nem láttam nagyon részegnek. Igaz, legtöbbet munkaidőben voltam vele, és akkor általában nem is szokott inni. Csak egy-két estét töltöttem nála, de akkor sem volt holtrészeg. Ez pedig eléggé nagy lépés volt annak a Jonginnak, akit én eddig ismertem. 
  - Ennek szerinted mi lehet az oka? - kérdeztem kíváncsian.
  - Hm... Ezen már én is elgondolkoztam. Valamilyen változást jelenthetett az is, amikor lett barátnőm. Mellette nem éreztem szükségesnek, hogy igyak. Aztán, miután szakítottunk rájöttem, hogy tulajdonképpen soha nem voltam alkoholista. Csak magányos és összetört. És ilyenkor az ivás és a szex tűnt a legjobbnak. De van egy olyan érzésem, hogy amíg együtt fogunk élni, nem fogok elmenni sehova sem berúgni.
  - Miért? - néztem rá furcsán. - Rossz fényt vetne rád, ha a személyi asszisztensed látna benyomva? - nevettem el magam.
  - Nem erről van szó - mosolyodott el. - Furcsamód melletted nem érzem, hogy szükségem lenne alkoholra.
   Meglepődtem a kijelentésén, nem értettem igazán. Régebben is tudtam, hogy Jongin nem alkohol függő. Csak volt egy seb a szívén, amit egy kis időre csak az italok tudtak orvosolni. De aztán a seb nem gyógyult semmit. Már tíz éve. De, mikor ránéztem a fiúra, éreztem, hogy az utóbbi időben megváltozott. De, hogy miattam-e, azt nem tudtam. Ezektől eltekintve úgy éreztem, hogy mivel én ismertem Jongin múltját, és tudtam, hogy miken ment keresztül, tudnék segíteni neki.
"Talán nekem meg van hozzá az erőm, hogy kirántsam abból a gödörből, aminek a mélyén ragadt." - gondoltam. 
   Rövidesen megérkeztünk, és bementünk a lakásba.
  - Sajnos csak egy szekrényem van. Egy üres polc van benne, ha akarod, oda pakolhatsz. És mivel csak egy ágy van, döntsed el, hogy hol akarsz aludni - mondta, és magamra hagyott a szobájába.
   A legfontosabb ruháimat bepakoltam a szekrénybe, a többit a táskában hagytam. Majd miután ezzel végeztem, kimentem a nappaliban, ahol Jongin tévézett. Idő közben átöltözött, és csak egy kinyúlt póló és egy tréningnadrág volt rajta. 
   Gondolkodtam rajta, hogy csatlakozok a fiúhoz, de aztán kinéztem az ablakon, és láttam, hogy már besötétedett. Ezért inkább fürdeni akartam menni.
  - Használhatom a fürdőt? - kérdeztem.
  - Érezted magad otthon. Bármit használhatsz, csak a személyes dolgaimhoz ne nyúlj! - mondta, mire bólintottam. - De nem akarsz fürdés előtt enni valamit?
   A gyomorsav már marta a gyomromat, ezért készségesen beleegyeztem. A fiú kinyomta a tévét, és felpattant. Finoman megragadott a vállaimnál, és kitolt a konyhába. 
  - Foglalj helyet! - mutatott az étkezőasztalra. - Mit szeretnél enni? Ebédre pizzát ettem, szóval abból van maradékom, meg ráment tudok főzni.
  - A pizza megfelel - feleltem, és leültem az asztalhoz.
   Jongin gyorsan megmelegítette az ételt, és elém rakta. Leült velem szembe, és nekilátott enni. Követtem a példáját, és majszolni kezdtem a pizzát. Evés közben nem tudtam levenni a szemem a fiúról. Az arca simán versenybe szállhatott volna bármelyik angyaléval. Egyszerre volt kisfiús és angyali, meg férfias és vonzó. Egyszerűen vonzotta a tekintetem. A csokoládébarna szemeinek látványába belevesztem. Egészen addig bambultam, amíg Jongin át nem hajolt az asztalon, hogy letörölje az arcom. Meglepetten néztem rá.
  - Ne nézz már így! - nevette el magát. - Az állad tiszta szószos volt.
   Az említett testrészemhez kaptam, és reflexből végigsimítottam rajta. Ezután pedig jól az eszembe véstem, hogy evés közben nem figyelhetek másra az ételen kívül.
   Vacsora után Jongin gyorsan elmosta a tányérokat, én meg elmentem fürdeni. 
   Hálóruha gyanánt magammal vittem Taemin egyik régi pólóját. 
   Beálltam a meleg vízsugár alá a zuhanyzóba, és gyorsan megmostam magam. Általában szerettem magam áztatni a kellemes víz alatt, de Jongin fürdőszobáján nem volt zár. Ez pedig arra ösztönzött, hogy minél hamarabb végezzek. 
   Kiléptem a zuhanyzóból, és a puha törölközőmmel megtöröltem magam. Viszont volt valami furcsa érzésem. 
"Valami nincs rendben..." - gondoltam.
   Megvontam a vállam, és tovább folytattam a törölközést. Mielőtt felöltöztem volna, a tükör elé léptem, hogy kibontsam a felkötött hajam. Azonban a kezem megállt mozgás közben, mikor megláttam magam. Kezemmel ösztönösen a hátam mögött lévő puha, fehér tollrengeteghez kaptam. Reméltem, hogy csak hallucinálok, és semmi sincs mögöttem. Majdnem felsikítottam, mikor megtapintottam a puha tollakat.
"Itt valami nagy gond lehet... Mégis miért vannak angyalszárnyaim?"