Chapter 9

·٠•ღ  Angyalszárny ღ•٠·


   Jongin fekete kocsijának berregése leállt, jelezve, hogy megérkeztünk. Az út során magamba mélyedtem, így hirtelen azt sem tudom, merre járunk. Körülnéztem, és amint megláttam Moon néni téglákkal burkolt házát, elmosolyodtam. Régen jártam itt. 
   Élettel telve kipattantam a járgányból, és meg sem várva Jongint, elindultam a bejárati ajtó irányába. A házat rácskerítés övezte, viszont a kapu mindig nyitva volt. A földrejövetelem első napján nem véletlenül tudtam Moon néni ajtaja elé ülni. A kapu tárva-nyitva állt. Szinte hívogatott.
   A fehér bejárati ajtó mellett megnyomtam a csengőt, és vártam. Ez idő alatt Jongin mellém ért, és zsebre vágta a kezét. Ahogy láttam, kellemetlenül érintette a kettőnk között honoló csend, de nem igazán tudta, hogy mit mondhatna. Végül a szótlanságnak én vetettem véget:
  - Köszönöm, hogy nálad aludhattam, és, hogy elhoztál ide. Oh, és, hogy vettél nekem ruhát. Szerintem Taemin kitérne a hitéből, ha meglátna a tegnapi ruhámban...
   A fiú elvigyorodott, és hirtelen megölelt, mire én megrökönyödtem. 
  - Nem tesz semmit. Sőt, örülök, hogy segíthettem! - súgta a fülembe, és a hangján éreztem, hogy mosolyog.
   Éreztem, hogy a vér sebesebben kezd száguldani az ereimben. Egy nagy levegőt vettem, de menten megbántam. Jongin férfias illata beszökött az orrnyílásomon, és valódi káoszt okozott az elmémben. 
"A francba! Ez biztos azért van, mert az őrangyala vagyok... Erre nem így kéne reagálnom!" - gondoltam, és aprón kezdtem szedni a levegőt.
   Kár lett volna tagadnom, jól esett a fiú közelsége. Valamiféle biztonságot nyújtott nekem, holott lényem egyik része pontosan tudta, hogy Jongin mellett nem vagyok biztonságban. Egyre inkább kezdtem rájönni arra, hogy nem bízhatok meg senkiben sem feltétel nélkül. Még a védencemben sem. Pedig eddigi életem csakis róla szólt, a napom huszonnégy órája csak körülötte forgott. 
   A bejárati ajtó mögül lépteket lehetett hallani. Nem akartam, hogy Moon néni összeölelkezve találjon ránk. Ezek mellett fogalmam sem volt róla, hogy miért vagyok még mindig olyan közel a fiúhoz. Az agyam azt súgta, hogy toljam el magamtól Jongint. A testem pedig fittyet hányt a közeledő idős asszonyra. 
   Szerencsémre Jongin megtette, amire nem voltam képes. Elengedett. Rögtön ezután pedig nyílt az ajtó, és Moon néni mosolygós arca kukucskált ki. 
  - Minjung, drágám! De jó, hogy látlak! - üdvözölt, és nagyobbra tárta az ajtót. Kilépett a lakásból, és gyorsan megölelt. Kissé meglepődtem ettől a gesztusától. Így még soha senki nem köszöntött.
   De ahogy láttam, az idős hölgy is hamar meglepődött. Méghozzá a mellettem álló Jongin láttán.
  - Jongin, hát te? Mi szél hozott? - A fiú állta megrándult a neve hallatán.
  - Elkísértem Minjungot - vonta meg a vállát.
  - Ez szép volt tőled - mosolyodott el Moon néni. - Gyertek be, éppen most főztem teát.
   Levettük a cipőnket, és bebotorkáltunk a lakásba. Bent megnyugtató illat fogadott. Ahogy láttam, ezt Jongin is így érezte. 
   Moon néni a nappaliban várt minket. A krémszínű ülőgarnitúra előtt egy üveg dohányzóasztal foglalta el a helyét, rajta pedig három bögre friss zöld tea gőzölgött. Helyet foglaltunk az L alakú kanapén. A rövidebbik végén az idős hölgy ült, a hosszabbikon pedig én és Jongin. 
  - Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást. - Miközben a hölgy megszólalt, felemelte az egyik bögrét, majd belekortyolt.
  - Minjung az asszisztensem - felelte Jongin.
  - Ez nagyszerű! - lelkendezett Moon néni, majd felém fordult. - Mikor telefonon mondtad, hogy kaptál munkát, mondhattad volna, hogy Jonginnál mosolygott rád a szerencse. Jó tudni, hogy jó kezekben vagy.
   Jongin próbálta elnyomni a vigyorát, de nem igazán jött össze neki. 
  - Na, de nem ez a fontos. Mi járatban vagytok erre? - váltott hirtelen témát.
  - Igazából... Taemin miatt jöttem - magyaráztam. - Kicsit összekaptunk, és most ki akar rakni a lakásból. 
   A hölgy kissé megrökönyödött, majd elgondolkodott. Nem igazán tudom, hogy jó ötlet volt-e rögtön így a közepébe vágni a dolgoknak. 
  - Pontosan mi is történt? - törte meg a csendet Moon néni.
   Elgondolkoztam, és magamban próbáltam összeszedni az előzményeket. Majd amilyen gyorsan csak tudtam, megszólaltam:
  - Elhívtak egy házibuliba, de Taemin nagyon nem akarta, hogy elmenjek. Azt mondta, hogyha elmegyek, akkor nem lakhatok tovább nála, de én ennek ellenére elmentem. Kis híján megerőszakoltak, de végül megértettem, hogy Taemin miért féltett annyira. A telefonom a buliban maradt, és egy telefonfülkéből hívtam fel. Ő meg csak közölte velem, hogy holnap menjek a cuccaimért - magyaráztam.
   Moon néni elmélyülten bólogatott, és csak egy dolgot kérdezett:
  - Pontosan mit mondtál neki a telefonba? 
   Kissé meglepődtem a kérdésre. Erre nem számítottam. Gyorsan próbáltam felidézni magamban a tegnapi estémet, de akkor sajnos ilyen dolgokra nem fordítottam nagy figyelmet. 
  - Ha jól emlékszem... Azt mondhattam neki, hogy sajnálom, hogy nem hallgattam rá, és, hogy igaza volt. 
  - Na látod, ez volt a hiba! - vágta rá Moon néni, mire értetlenül néztem rá. - Szerintem félreértett téged. Valószínűleg amit mondtál, azt a benyomást keltette Taeminben, hogy téged megerőszakoltak. Gondolj csak bele, valószínűleg ő nem a bulitól óvott téged. 
   Végiggondoltam a hallottakat. 
"Taemin direkt mondta is, hogy bármilyen más buliba mehetek, csak Chanyeoléba nem, mert tőle félt. Moon néninek igaza lehet. Ez teljesen logikus magyarázat lenne."
  - De ez akkor sem ok arra, hogy kirakjon a lakásból - csattantam fel, ezzel magamat is meglepve. Még meg kellett tanulnom féken tartani a bennem fel-fel lobbanó tüzet.
  - Minjung... Tudod, Taeminnek megvan a maga személyisége. És nem igazán tudom, hogy mit tudsz a családi hátteréről. 
  - Elmesélt pár dolgot - vontam meg a vállam. - A szülei halálának körülményeiről is tudok.
   Ahogy láttam, Jongint sikerült meglepnem ezzel a kijelentésemmel. Nem hiszem, hogy Taemin sokakkal megosztotta ezeket a dolgokat. Az viszont meglepett, hogy Moon néni csak elmosolyodott, és semmi meglepettséget nem láttam az arcán.
  - Rendben, akkor szerintem azt is meg fogod érteni, hogy Taemin sok esetben olyan aggodalmaskodó és zárkózott. Tudod, nagyon a szívére tudja venni a dolgokat, és mindenért magát hibáztatja. A szülei haláláért is részben magát tartja felelősnek. Pedig még csak kisgyerek volt - sóhajtotta az idős nő, majd folytatta. - Mindig azt hitte, hogyha a szülei lelkére köti, hogy zárják magukra az ajtót, és ne engedjenek be senkit, nem haltak volna meg. Annak idején nem értette meg, hogy ő semmit sem hibázott. Azóta egyszerűen nem bízott meg senkiben, és zárkózott lett. Szépen falakat épített maga köré, és elbarikádozta magát. Ahogy látom, neked, Minjung sikerült a falak mögé férkőznöd. Lehet, hogy nem ismeri el, de fontos vagy Taeminnek. Ő pedig most azt hiszi, hogy kárt tettek benned. És ahogy ismerem, valószínűleg magát okolja a történtekért. Őszintén szólva, én sem szeretnék együtt élni egy olyan nővel, akit az én hibámból erőszakoltak meg. 
   Nem jöttek a szavak a nyelvemre. Sokszor úgy éreztem, hogy minél többet tudok meg Taeminről, annál jobban a szívembe zárom. Sajnáltam a fiút, és örültem neki, hogy az anyja halála idején Jongin nem zárkózott be ennyire, és nem lett ilyen önvádló. 
  - Szerintem, ha elmagyarázod neki, hogy pontosan mi is történt, akkor el tudjátok dönteni, hogy mi legyen - törte meg a csendet Moon néni. - De mindenesetre, ha Taemin továbbra is ki akar rakni, akkor szólj nekem, és én elintézem - kacsintott. 
   Apró mosoly kúszott az arcomra, és alig hallhatóan kinyögtem egy "Köszönöm"-öt. 
  - Jongin, drágám, a konyhából idehoznád a szemüvegem? Az asztalon fejetettem - szólalt meg a hölgy.
  - Persze - felelte a védencem, és kissé feszengve magunkra hagyott minket. Hiába, mindig is irtózott attól, ha a nevén szólítják.
   Mikor Jongin látóhatáron kívülre ért, Moon néni közelebb csúszott hozzám a kanapén, és az egyik kezemet a tenyerei közé vette. Furcsán néztem rá, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Ő pontosan látta a meglepettségem, és közelebb hajolt hozzám , majd suttogó hangon megszólalt:
  - Jongin tudja, hogy angyal vagy?
   Hirtelen reflexből kikaptam a kezéből az enyémet, és hátrébb csusszantam a kanapén. 
   Ledöbbentett, amit Moon néni mondott. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolta-e vagy csak szimplán szórakozott velem.
  - Ne beszéljen butaságokat! - feleltem, és igyekeztem magabiztosnak hangzani. 
  - Drágám, tudom, hogy angyal vagy, nem kell tagadnod - mosolyodott el.
  - Mégis honnan tudja? - kérdeztem remegő hangon.
   Nem tudtam, mit gondoljak. Hirtelen az villant az agyamba, hogy valamit rosszul mondtak nekem, és az emberek valójában látják, hogy angyal vagyok. 
  - Kiskorom óta látom az angyalokat. Hidd el, első nap, mikor megláttalak, nem engedtelek volna be, ha nem tudom, hogy mi is vagy. 
   Nagy szemekkel meredtem a hölgyre, és nem jöttek szavak a nyelvemre.
  - De pontosan milyen angyal is vagy te? - kérdezte.
  - Őrangyal - feleletem alig hallhatóan, mire Moon néni elcsodálkozott. 
   Lassan elkezdett bólogatni, majd újra megszólalt:
  - Eddig segítettem pár földre szállt angyalnak, de őrangyallal még soha nem találkoztam. Nekik nem szabadna magukra hagyniuk a védencüket, nem igaz? 
  - Oh, ez egy hosszú történet. Igazság szerint Jongin a védencem, és a többi angyaltársam segít nekem - suttogtam, mire ő elvigyorodott.
  - Ez megmagyarázza, hogy miért tűnik szorosnak a kötelék köztetek - mondta. - De tudod, furcsa volt téged először meglátni. Utoljára hét éve láttam emberré vált angyalt. Akkoriban Taemin még velem élt, ezért nem tarthattam magamnál. Viszont az egyik barátnőm befogadta a lányt. Nem volt vele könnyű dolgunk. Hamis iratokat kellett szerezni neki, és meg kellett tanítani alapvető dolgokra. De Ga Boyoungból végül csodálatos embert sikerült faragnunk.
   A név hallatán úgy éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. 
"Boyoung? Ez csak véletlen egybeesés, vagy tényleg arról a Boyoungról van szó, akit én ismerek?" - gondoltam, majd igyekeztem meggyőztem magam arról, hogy Szöulban bizonyára nem csak egy Ga Boyoung él. 
   Idő közben Jongin visszatért Moon néni szemüvegével. Furcsállva méregetett minket, majd megvonta a vállát.
  - Minjung, indulnunk kéne! - nézett az órájára. - Taeminnek két óra múlva kezdődik a munkaideje, és nem tudom, hogy mekkora lesz a forgalom.
   Bólintottam egyet, majd esetlenül feltápászkodtam. Úgy éreztem, mintha a lábaim pudingból lennének. Gyengék voltak, és erőtlenek. Kibotorkáltam az előszobába, majd Jonginnal elköszöntünk Moon nénitől.
   A kocsiajtót csak harmadik próbálkozásra sikerült normálisan becsuknom. Le voltam sokkolva, és nem tudtam értelmesen gondolkodni. Frusztráltan ültem végig az utat, és közben a Taemin
nagyanyjával folytatott beszélgetésen kattogtak az agyam fogaskerekei. 
  - Valami baj van? - kérdezte Jongin, de közben még mindig az utat bámulta. - Olyan furcsa vagy.
  - Áh, csak izgulok - füllentettem. - Nem tudom, hogy mit mondjak Taeminnek. 
  - Kérj bocsánatot, és magyarázd el, hogy mi is történt. De semmi képen se felejtsd el egy csomószor elmondani, hogy mennyire hálás vagy neki, amiért figyelmeztetett. Akkor elnézőbb lesz.
   Elmosolyodtam, és bólintottam egyet. Az út további részében nem beszéltünk, de már nem volt feszült köztünk a légkör. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a fehér és piros színű épülethez, ahol Taemin lakása volt. Jonginnal megegyeztünk, hogy egyedül megyek fel a fiúhoz. Nem tűnt túl jó ötletnek a védencemet is magammal vinnem.
   A kaputelefonba beírtam a kódot, mire a bejárati ajtó kerregni kezdett. Kevergő gyomorral és vegyes érzelmekkel bementem, és beszálltam a liftbe. Nem akartam felgyalogolni, mert félő volt, hogy megtántorodok. De úgy látszik, a lift sem volt sokkal jobb megoldás, mert egy hirtelen gondolattól vezérelve a tízes számtól lefele megnyomtam az összes gombot. Egyszerűen nem tudtam, hogy mivel kezdjem a mondandómat. Az emlékezetemben még éltek a tegnap este történtek, és tudtam, hogyha rosszul fogalmazok, lehet, hogy örökre búcsút mondhatok az otthonomnak. 
   Amikor a lift megállt a második emeletnél is, a pulzusom felgyorsult, és már azon voltam, hogy megnyomom a földszint gombját, és kereket oldok, de akkor a szemem megakadt a liftben lévő órán. 
"Taemin hamarosan indul dolgozni. Itt az idő, Minjung! Most vagy soha" - gondoltam, és erőt vettem magamon. 
   A végtagjaim teljesen fagyossá váltak, és fázni kezdetem. Amikor már a fiú lakásának ajtaja előtt álltam, tudtam, hogy nincs visszaút. Jéghideg mutatóujjammal megnyomtam az ajtó melletti csengőt, és vártam. Szemeimmel a földet fixíroztam, a ujjaimat meg szüntelenül tördeltem. 
   Végül kinyílt előttem az ajtó. Mivel lefelé néztem, nem láttam mást, csak Taemin nyuszis mamuszát, ami miatt egy halvány mosoly haladt át az arcomon.
  - Már vártalak - szólalt meg fagyosan. - A cuccaid a nappaliban vannak, el is viheted őket.
   Nem igazán tudnám elmondani, hogy mit éreztem a hangjában. Talán csalódottságot, haragot és némi sajnálatot.
   Abban a pillanatban pedig késztetést éreztem arra, hogy elejétől a végéig elmeséljem neki a tegnap estémet. Tisztára akartam mosni minden tévhitet, ami a fejében élt.
  - Tegnap este szerintem félreértettél valamit... - szólaltam meg, mire felhorkant.
  - Szerintem te nem értetted meg, hogy vidd a cuccaid! - sziszegte.
   Nem hittem volna, hogy ilyen rideg és zárkózott lesz velem szemben. Hirtelen eszembe jutottak Moon néni szavai:
"...mindenért magát hibáztatja" 
  - Szeretnék úgy beszélni veled, hogy normálisan végighallgatsz! - mondtam kissé fojtott hangon, mire Taemin vágott egy grimaszt.
  - Nem akarom, hogy nekem sírd el a bánatod, én megmondtam, hogy vigyázz Chanyeollal! 
  - Én vigyáztam is. Gyomron rúgtam, ráhúztam a lábára az ajtót és elfutottam - emeltem fel a kezem tiltakozásképp.
   Ahogy láttam, sikerült Taemint meglepnem. Felvonta a szemöldökét, és nagy szemekkel nézett rám.
  - Mi? Akkor... Nem bántott? - kérdezte, meglepetten.
  - A karom belilult, de azon kívül semmi bajom - vágtam rá. 
  - Akkor... Ő nem..? Én azt hittem... - hebegte.
  - Hinni a templomban kell - jegyeztem meg csípősen. - Amúgy meg, nem értem, hogy miért csinálsz ekkora felhajtást! Te felhívtad a figyelmem, hogy vigyázzak Chanyeollal, az meg, hogy hallgatok-e rád, az én döntésem. Ha netán megerőszakolt volna, az teljes mértékben az én hibám lenne. Akkor száradna a te lelkeden, ha te toltál volna oda akaratom ellenére. 
   Látszólag elgondolkodott a szavaimon. Lázasan járt az agya, miközben én próbáltam a fejébe látni. Persze, hasztalanul.
  - És... - törtem meg a csendet. - Nem akarod újra átgondolni, hogy kiraksz-e a lakásból? - kérdeztem óvatosan.
  - Hát... Lehet róla szó, hogy maradsz. De csak akkor, ha nem ijesztesz rám! Tudod te, hogy tegnap este mennyire megrémültem, mikor felhívtál? - háborodott fel.
  - Nem gondoltam, hogy máshogy kéne fogalmaznom - védtem magam. - De te nyomtad ki, mielőtt normálisan el tudtam volna magyarázni, hogy mi is történt.
   Játékosan kiöltötte a nyelvét, majd beinvitált a lakásba.
"Úgy látszik, a régi Taemin visszatért. És meglepő módon Moon néninek igaza volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ismeri az unokáját..." - gondoltam, és bementem az előszobába.
  - Amúgy, honnan van a ruhád? - kérdezte. - Ha én vettem volna, akkor emlékeznék rá.
   Hirtelen lefagytam. Nem tudtam, hogy az igazat mondjam-e vagy  inkább hazudjak. De amint a kérdő tekintettel figyelő Taeminre néztem, tudtam, hogy jobban járok, ha az igazat mondom.
  - Mr. Kim vette nekem - feleltem, mire elcsodálkozott.
  - Mégis miért voltál te Jonginnal? 
  - Nála aludtam - feleltem kurtán, és a nappaliba siettem.
   Jó volt otthon lenni. Tegnap egész este azon görcsöltem, hogy nem élhetek tovább itt. Kár lett volna tagadnom, szerettem Taeminnel élni. Olyan volt, mintha a bátyám lenne. Sőt, esetenként még az apámnak is elment volna. És ez valamilyen szinten biztonságot adott nekem. Amikor hozzá költöztem, nem hittem, hogy valaha is kisül valami jó a kettőnk kapcsolatából. Igaz, továbbra is voltak viharos időszakaink, de egyikünk sem tudta tagadni, hogy mennyire szereti a másikat.
  - Inkább nem kérdezek erről semmit... - jött be utánam. - Máskor inkább elmegyek érted.
   Elmosolyodtam, és megráztam a fejem. A tekintetem a helyiségben lévő dobozokra siklott. Taemin szeme követte a tekintetem, és észrevette, hogy mi köti le a figyelmem.
  - A cuccaid. Majd ki kell pakolnod őket! - intett fejével a dobozok felé. - De nekem mennem kell dolgozni, késésben vagyok. És nehogy elmenj valahova anélkül, hogy tudnék róla! 
   Ekkor döbbentem rá, hogy a telefonom Chanyeol kocsijában maradt.
  - Hát igazából... Nem hiszem, hogy lenne lehetőségem felhívni téged - mondtam kellemetlenül, mire összevonta a szemöldökét.
  - Miért?
  - Ööö... A mobilom Chanyeolnál maradt... 
   Erre Taemin csak sóhajtott egyet, és megcsóválta a fejét.
  - Minjung, Minjung! Nem is te lennél..!
   Ezután sietve elment dolgozni, én meg örültem neki, hogy a fiú nem kapta fel a vizet.
"Lehet, hogy nem is mindig olyan lobbanékony..." - gondoltam, és nekiláttam kicsomagolni a Taemin által összepakolt cuccaimat.
   A napom további része meglepően lassan telt. Leültem a tévé elé filmet nézni, de az unalomtól megállt az állkapcsom a pattogatott kukorica rágása közben. Nézhetnek akármilyen őrültnek, de be kellett ismernem, hogyha nem dolgoztam, halálra untam magam. Főleg úgy, hogy Taemin sem volt otthon. A fiú érkezését konkrétan az ajtó előtt ülve vártam. Mint valami házi kedvenc. 
   Viszont a délután korántsem tartogatott olyan jó híreket számomra, mint hittem. Taemin fél órával a műszakja vége előtt ért haza, és eléggé feldúlt állapotban volt. A kabátját a fogasra hányta, és a cipőjét magán hagyta. Feszülten, minden köszönés nélkül a szobájába viharzott, és egy utazótáskába kezdte szórni a ruhásszekrénye tartalmát. 
   Tehetetlenül álltam a fiú szobájának ajtajában, és figyelmesen követtem a mozdulatait, miközben azt találgattam, hogy vajon mi zaklatta fel ennyire.
  - Mi történt? - kérdeztem meg pár percnyi hallgatás után, mire idegesen felém fordult.
  - Egyenlőre én sem tudom biztosra. A nagyi hívott, és csak annyi tudott mondani, hogy a bátyám autóbalesetet szenvedett, és életveszélyes állapotban szállították egy japán kórházba. 
   Jobbnak láttam, ha ehhez nem fűzök hozzá semmit. Az utóbbi időben rájöttem, hogy Taemin szinte betegesen tud aggódni a szeretteiért, és képes elveszteni az eszét, ha valamelyik közelállójával történik valami. 
   Viszont volt egypár kérdésem is, amiket nem akartam megválaszolatlanul hagyni.
  - Akkor Japánba mész? - kérdeztem, mire frusztráltan a hajába túrt.
  - Úgy tűnik. A nagyival nincs vesztegetni való időnk! Viszont, hogy Taesunnak milyen sérülései vannak, és, hogy mikorra épül fel, nem tudom. Gőzöm nincs róla, hogy mikorra térek vissza. És őszintén szólva nem szívesen hagynálak egyedül... A végén még leég a ház, mielőtt hazajövök - gúnyolódott, mire vágtam egy grimaszt.
  - Akkor mit akarsz, mit tegyek? 
  - Igazából... Ez egy vészhelyzet, és csak egy dolgot tudtam tenni. Fájó szívvel ugyan, de szóltam Jonginnak, hogy legyen szíves érted jönni. 
   Lesokkoltan meredtem Taeminre. 
"Eddig a lehető legjobban próbált óvni a fiútól, erre most lepasszol neki." - gondoltam, és egyik részem örült, a másik meg elszomorodott.
   Legszívesebben ott parádéztam volna Taemin előtt, amiért Jonginhoz költözhetek. Hiába, élveztem a védencem társaságát, és jó volt vele lennem. Viszont akárhogyan is néztem, az eddig lakótársam hiányozni fog. Igaz, sokat aggodalmaskodott, és mindenen felkapta a vizet, de ezek ellenére mégis megkedveltem Taemint. Nem volt egy hónapja, hogy a Földre jöttem, a fiú mégis olyan volt számomra, mintha már ezer éve ismertem volna. Legalábbis, általában. 
   Kivánszorogtam a fiú szobájából, és a nappaliba ballagtam. A szekrényből előkaptam egy utazótáskát, és a nemrégiben előpakolt cuccaimat elkezdtem becsomagolni. Nem volt túlzottan sok dolgom, hamar sikerült összekészülnöm. A táskával a kezemben a bejárati ajtóhoz mentem. Taemin már indulásra készen ott állt, és az óráját leste.
  - Indulok a nagyiért - szólalt meg. - Majd kereslek. Mivel nincs mobilod, valószínűleg Jonginon keresztül tudlak elérni. 
  - Várni fogom. De meg kell ígérned, hogyha megtudsz valamit arról, hogy mi a baja a bátyádnak vagy, hogy mikor jöttök haza, mindenképpen szólsz!
  - Úgy lesz - mosolyodott el, és gyorsan megölelt. - És vigyázz Jonginnal! Nem árt, ha a közeledben van a paprikaspray - kacsintott, majd lenyomta a kilincset, és elhagyta a lakást.
   Az egyik részem remélte, hogy a fiú és Moon néni minél előbb visszatérnek, de a másik felem életem további részére Jonginhoz akart költözni. 
   Pár perccel később megszólalt a csengő. A védenem megérkezett. 
   A kezembe kaptam az utazótáskám, és még utoljára megnéztem, hogy mindent rendben hagytam-e. Ezek után pedig elhagytam a lakást. Gyorsan leszaladtam a földszintre, és kiléptem a friss levegőre. Jongin a ház előtt parkolt le. Mikor meglátott, kipattant a kocsiból, és felnyitotta a csomagtartót nekem. Egy szó nélkül elvette a táskám, és berakta. Csak ezután nyitotta szóra a száját.
  - Pattanj be!
   Az út első perceiben egyikünk sem mondott semmit. Végül a fiú szólalt meg először, de szemeivel az utat fixírozta.
  - Meglepett, mikor Taemin megkért, hogy had lakhass nálam. 
  - Engem is - feleltem őszintén. - Amióta csak ismerem, mindig óva intett tőled, most pedig kitudja mennyi időre rád bízott.
  - Nem értem az aggodalmát. Sokszor úgy érzem, hogy a barátságunk ellenére is egy pszichopatának hisz - fintorodott el.
  - Lehet, hogy megvolt rá az oka - vontam meg a vállam, mire tiltakozni kezdett.
  - Nem hiszem. Talán ő tudja a legjobban, hogy eddig csakis részegen tettem rossz dolgokat. És az utóbbi időben meglepően kevésszer rúgtam be.
   A fiú kijelentés meglepett. Mikor még figyelemmel kísértem az életét, szinte minden este leitta magát a sárga földig. Viszont, mikor belegondoltam, az utóbbi időben tényleg nem láttam nagyon részegnek. Igaz, legtöbbet munkaidőben voltam vele, és akkor általában nem is szokott inni. Csak egy-két estét töltöttem nála, de akkor sem volt holtrészeg. Ez pedig eléggé nagy lépés volt annak a Jonginnak, akit én eddig ismertem. 
  - Ennek szerinted mi lehet az oka? - kérdeztem kíváncsian.
  - Hm... Ezen már én is elgondolkoztam. Valamilyen változást jelenthetett az is, amikor lett barátnőm. Mellette nem éreztem szükségesnek, hogy igyak. Aztán, miután szakítottunk rájöttem, hogy tulajdonképpen soha nem voltam alkoholista. Csak magányos és összetört. És ilyenkor az ivás és a szex tűnt a legjobbnak. De van egy olyan érzésem, hogy amíg együtt fogunk élni, nem fogok elmenni sehova sem berúgni.
  - Miért? - néztem rá furcsán. - Rossz fényt vetne rád, ha a személyi asszisztensed látna benyomva? - nevettem el magam.
  - Nem erről van szó - mosolyodott el. - Furcsamód melletted nem érzem, hogy szükségem lenne alkoholra.
   Meglepődtem a kijelentésén, nem értettem igazán. Régebben is tudtam, hogy Jongin nem alkohol függő. Csak volt egy seb a szívén, amit egy kis időre csak az italok tudtak orvosolni. De aztán a seb nem gyógyult semmit. Már tíz éve. De, mikor ránéztem a fiúra, éreztem, hogy az utóbbi időben megváltozott. De, hogy miattam-e, azt nem tudtam. Ezektől eltekintve úgy éreztem, hogy mivel én ismertem Jongin múltját, és tudtam, hogy miken ment keresztül, tudnék segíteni neki.
"Talán nekem meg van hozzá az erőm, hogy kirántsam abból a gödörből, aminek a mélyén ragadt." - gondoltam. 
   Rövidesen megérkeztünk, és bementünk a lakásba.
  - Sajnos csak egy szekrényem van. Egy üres polc van benne, ha akarod, oda pakolhatsz. És mivel csak egy ágy van, döntsed el, hogy hol akarsz aludni - mondta, és magamra hagyott a szobájába.
   A legfontosabb ruháimat bepakoltam a szekrénybe, a többit a táskában hagytam. Majd miután ezzel végeztem, kimentem a nappaliban, ahol Jongin tévézett. Idő közben átöltözött, és csak egy kinyúlt póló és egy tréningnadrág volt rajta. 
   Gondolkodtam rajta, hogy csatlakozok a fiúhoz, de aztán kinéztem az ablakon, és láttam, hogy már besötétedett. Ezért inkább fürdeni akartam menni.
  - Használhatom a fürdőt? - kérdeztem.
  - Érezted magad otthon. Bármit használhatsz, csak a személyes dolgaimhoz ne nyúlj! - mondta, mire bólintottam. - De nem akarsz fürdés előtt enni valamit?
   A gyomorsav már marta a gyomromat, ezért készségesen beleegyeztem. A fiú kinyomta a tévét, és felpattant. Finoman megragadott a vállaimnál, és kitolt a konyhába. 
  - Foglalj helyet! - mutatott az étkezőasztalra. - Mit szeretnél enni? Ebédre pizzát ettem, szóval abból van maradékom, meg ráment tudok főzni.
  - A pizza megfelel - feleltem, és leültem az asztalhoz.
   Jongin gyorsan megmelegítette az ételt, és elém rakta. Leült velem szembe, és nekilátott enni. Követtem a példáját, és majszolni kezdtem a pizzát. Evés közben nem tudtam levenni a szemem a fiúról. Az arca simán versenybe szállhatott volna bármelyik angyaléval. Egyszerre volt kisfiús és angyali, meg férfias és vonzó. Egyszerűen vonzotta a tekintetem. A csokoládébarna szemeinek látványába belevesztem. Egészen addig bambultam, amíg Jongin át nem hajolt az asztalon, hogy letörölje az arcom. Meglepetten néztem rá.
  - Ne nézz már így! - nevette el magát. - Az állad tiszta szószos volt.
   Az említett testrészemhez kaptam, és reflexből végigsimítottam rajta. Ezután pedig jól az eszembe véstem, hogy evés közben nem figyelhetek másra az ételen kívül.
   Vacsora után Jongin gyorsan elmosta a tányérokat, én meg elmentem fürdeni. 
   Hálóruha gyanánt magammal vittem Taemin egyik régi pólóját. 
   Beálltam a meleg vízsugár alá a zuhanyzóba, és gyorsan megmostam magam. Általában szerettem magam áztatni a kellemes víz alatt, de Jongin fürdőszobáján nem volt zár. Ez pedig arra ösztönzött, hogy minél hamarabb végezzek. 
   Kiléptem a zuhanyzóból, és a puha törölközőmmel megtöröltem magam. Viszont volt valami furcsa érzésem. 
"Valami nincs rendben..." - gondoltam.
   Megvontam a vállam, és tovább folytattam a törölközést. Mielőtt felöltöztem volna, a tükör elé léptem, hogy kibontsam a felkötött hajam. Azonban a kezem megállt mozgás közben, mikor megláttam magam. Kezemmel ösztönösen a hátam mögött lévő puha, fehér tollrengeteghez kaptam. Reméltem, hogy csak hallucinálok, és semmi sincs mögöttem. Majdnem felsikítottam, mikor megtapintottam a puha tollakat.
"Itt valami nagy gond lehet... Mégis miért vannak angyalszárnyaim?"


Chapter 8

·٠•ღ  Közelebb, mint gondolnád ღ•٠·

  - Szó sem lehet róla! - kiáltotta Taemin mérgesen, miután elmondtam neki, hogy Chanyeol elhívott a házibulijába. 
  - De miért nem! - nyavalyogtam. - Chanyeol kilencre itt lesz értem, már nem mondhatom vissza!
  - Talán ezt nem a buli napján kellett volna közölnöd velem - füstölgött. - De nem ismétlem el többször! Nem mehetsz, és kész!
   Az állkapcsom megfeszült, és éppen próbáltam az indulatomat elfojtani. Még mindig nem tudtam megbékélni Taemin atyáskodó énjével.
"Most komolyan..! Olyan, mintha ő lenne az apa én meg a kamasz lánya. Ez már komolyan nevetséges!" - gondoltam magamban.
  - Győzz meg, hogy miért járnék jól, ha egész este itthon kuksolnék ahelyett, hogy jól érezném magam! - makacskodtam.
  - Minjung, most őszintén mondd meg, hogy jártál-e valaha is buliban? - Kérdése sokkal inkább gúnyos állításnak hangzott.
   Elgondolkoztam. Amit Taemin tudott rólam az az, hogy egy szegény templom egere voltam, aki jószerencsét remélve jött Szöulba. Igen, ha ilyen életem lett volna, akkor nem valószínű, hogy valaha is jártam volna buliban. Viszont Jonginnal már rengeteg ilyen eseményen voltam. És ott végignéztem, amint a védencemre különböző nők - esetenként férfiak - rámásznak. És amikor Chanyeol azt mondta, hogy a főnököm is jön, nem volt kérdés, hogy nekem is ott a helyem. Nem engedhettem Jongin ismét Baekhyun karjaiban kikötni. De, ha jól belegondoltam, nem csak a védencem miatt mentem. Kíváncsi is voltam. Soha nem is tudtam elképzelni, hogy milyen az, ha az ereidben a vér a zene ritmusára lüktet, és az alkohol jólesően melengeti a nyelőcsövedet. Úgy gondoltam, hogy emberként ezt is meg kell tapasztalnom.
  - Nem voltam még soha... De egyszer ki kell próbálnom, nem? - kérdeztem.
  - Ez olyan, mintha én azt mondanám, hogy egyszer úgy is ki kell próbálnom az öngyilkosságot...
  - A kettőnek semmi köze nincs egymáshoz! - csattantam fel.
  - De igen. Chanyeoltól talán még jobban féltelek, mint Jongintól. Tudod, Jongin akkor szokott őrültségeket csinálni, mikor részeg. Chanyeolnak alkohol nélkül is megy - magyarázta.
"Chanyeol? Mégis mi baja lehet? Szerintem teljesen ártalmatlan..."  - gondoltam. 
   Nem tudtam, hogy mit felelhetnék, ezért inkább csendben maradtam. A fiú lázasan gondolkodott. Gondolom próbált kitalálni még valamit, amivel rávehet, hogy ne menjek el a buliba. Már elkésett vele. Eldöntöttem, hogy megyek. Ha máshogy nem, akkor elszököm.
  - Miért akarsz annyira menni? - kérdezte.
  - Mert kíváncsi vagyok - feleltem.
  - Ezt értem, de nem lehetne, hogy erre a bulira nem mész el? Még biztos fogsz kapni meghívásokat...
  - Nem. Már eldöntöttem, hogy elmegyek - mondtam magabiztosan.
  - Minjung, ha elmész, akkor ide ne gyere vissza többé, jó? Választhatsz, vagy itt maradsz, vagy elmész, és kihajítalak innen! - Hangja dühösen csengett. Felállt a kanapéról, és kiviharzott a szobából. 
   Csodálkozva néztem utána. Lehet, hogy az lett volna a normális reakció a részemről, ha megrettenek, és nem megyek sehova. De én csak elröhögtem magam.
"Ezt fenyegetésnek szánta? Tudom, hogy úgyis szemet huny afelett, ha elmegyek."
   Taeminnek délután kellett bemennie dolgozni, ezért egyedül maradtam a lakásban. Hétkor előkaptam a szekrényből a Boyoungtól kapott koktélruhámat. Az elmúlt napokban összebarátkoztunk. A lány pedig egy igazi bulizó típus. Nem is csodálkoztam, mikor megláttam, hogy a szekrényében milyen ruhák vannak. Önszántamból nem is vennék fel egyet sem közülük, de Boyoung ragaszkodott hozzá. Nem engedte, hogy farmerben és tornacsukába menjek el egy házibuliba. Ezért adott kölcsön egy zacskónyi sminket, egy fekete pánt nélküli koktélszoknyát és egy fekete tűsarkút. Nem is tudtam elképzelni, hogyan fogok ezekben kinézni. De végül az összehatás egészen jó lett. Nem ismertem magamra. 
   Kilenc előtt öt perccel megszólalt a csengő. Odarohantam, és felvettem a kaputelefont:
  - Igen?
  - Szia, Minjung! Megjöttem, lejössz? - kérdezte Chanyeol.
  - Persze. Pár perc és ott leszek - feleltem, és letettem.
   Gyorsan belebújtam a tűsarkúba, és magamhoz kaptam a retikülöm. Nem vittem túl sok mindent. Egyedül a mobilom és pár zsebkendő volt nálam. Nem láttam értelmét mást is vinni. 
   Leszaladtam a lépcsőn. Már amennyire a cipőm engedte. Az ajtó előtt Chanyeol várakozott egy Audinak támaszkodva. Érkezésemre elmosolyodott, és felém jött. Egy baráti öleléssel üdvözölt, és kinyitotta előttem a kocsiajtót.
  - Szép vagy - jegyezte meg.
  - Köszönöm - feleltem zavaromban.
   A fiún egy fehér póló és egy szakadt farmer volt. Mellette kicsit kellemetlenül éreztem magam. 
"Lehet, hogy mégis a farmer és a tornacsuka mellett kellett volna döntenem." - gondoltam. 
   Chanyeol beindította a motort, és elhajtott. Pár percig csenden ültünk. A levegő tele volt feszültséggel. De az okát nem tudtam megmagyarázni. A csendet a fiú törte meg:
  - Nem tudtam, hogy Taeminnel élsz. Jártok? - kérdezte, mire én heves tiltakozásba kezdtem.
"Már csak az kéne nekem..!"
  - Dehogy... Hosszú történet. Csak lakótársak vagyunk. Egyébként... Ti ismeritek egymást? - csodálkoztam el.
  - Nem vagyunk kebelpajtások. Nem csípem a buráját. Olyan földhözragadt. Mindenen felkapja a vizet, és sokat aggodalmaskodik. Mintha az ellentétem lenne - magyarázta.
   Kicsit furcsa volt más szájából hallani, ahogy a lakótársam hibáit sorolja. Legszívesebben folytattam volna, amit Chanyeol elkezdett. De aztán eszembe jutott, hogy nem lenne túl tisztességes ezt tenni vele. Viszont én sem tudtam azt, hogy kinek mit mesél rólam... Lehet, hogy elmondta az egyik pincértársának, hogy sokszor beszélek álmomban. Vagy azt, hogy néha énekelek a zuhany alatt. Ezekre a gondolatokra pedig elöntött a pánik. Nem akartam, hogy az emberek azt gondolják rólam, hogy valami dilinyós vagyok. De eszembe jutott, hogy Taemin nem tenne ilyet. Néha tényleg kiakasztó, de mindig becsületes. Én pedig nem akartam hátba szúrni azzal, hogy Chanyeolnak elmondom például azt, hogy alvás közben nyáladzik. Ezért pedig csak bólogattam.
   Az út további része gyorsan eltelt. A fiúval elbeszélgettünk, és Taeminről több szót nem is ejtettünk. Chanyeol háza Gangnam-guban volt. Mikor odaértünk, már javában állt a bál. 
   Nagyon izgatott voltam. A gyomrom szinte remegett. Annyira figyelmetlen voltam, hogy a retikülömet a kocsiban felejtettem. De gondoltam, nem lesz rá szükségem. 
   A lakásban már vagy húszan voltak bent. Láttam pár ismerős arcot is. Legtöbbjüket akkor láttam, mikor Jonginnal mentem házibuliba. Néhányan már részegen szédelegtek. Pedig még nem is kezdődött el az éjszakai élet. A konyhaasztal roskadásig tele volt italokkal. Legtöbbjükről azt sem tudtam, hogy létezik. Találomra kiválasztottam egy üveget, és öntöttem magamnak. Egyből lehajtottam. Az íze keserű volt, amitől elfintorodtam. Éreztem, hogy a folyadék átjárja a bensőm. A gyomromat és a nyelőcsövemet jólesően melengette. 
"Nem is olyan rossz ez..." - gondoltam, és lehúztam még egy pohárral.
  - Látom egyből rátaláltál a lényegre. - Chanyeol mellém lépett, és kivette a kezemből az üveget. - De ebből többet ne igyál! Még megárthat. Aztán akkor majd össze kell, hogy kaparjalak a földről - nevette el magát, mire elmosolyodtam.
  - Mr. Kim itt van? - kérdeztem, mert akármerre néztem, Jongint nem láttam.
  - Nem tudott eljönni. Azt mondta, hogy holnap lesz egy fontos meetingje, és még nem végzett a dolgával. 
   Csalódottan bólintottam egyet. Próbáltam magam érvekkel meggyőzni, hogy igenis jó az, hogy nincs itt Jongin.
"Legalább nem kell odafigyelnem rá... Most azt csinálhatom, amit akarok. Nem kell rajta tartanom a szemem." - motyogtam magamban, és egy újabb üveg felé nyúltam. 
   Az alkohol elkezdett dolgozni bennem, ezért már az sem érdekelt, hogy nem pohárba öntöttem a piát, hanem az üveget húztam meg. 
   Egyszer csak két kart éreztem a derekamra fonódni. Valakinek az álla nehezedett a vállamra. Ahogy megszólalt, éreztem a leheletében az alkohol összetéveszthetetlen aromáját.
  - Minjung, nem akarsz egy kicsit nyugodtabb helyre menni? - kérdezte egy mély hang. 
   Hirtelen nem tudtam pontosan, hogy ki lehet az. Gyorsan megfordultam, de közben sikerült összefejelnem a mögöttem álló Chanyeollal. Még jobban szédültem, mint előtte. Az ütés következtében a földre rogytam, és fátyolos tekintettel néztem a káromkodó fiút.
  - Baszd meg, ezt miért kellett?! Ahh... Úgy érzem magam, mint akit kupán vágtak egy száz kilós súllyal.
  - Sajnálom - makogtam, mire Chanyeol arcán megjelent egy pajkos vigyor.
  - Ha tényleg sajnálod, akkor ma este lefekszel velem - vágta rá.
   Eltartott pár másodpercig, amíg a szavait fel tudtam dolgozni. A fejemet nemlegesen megráztam, és feltápászkodtam a padlóról.
  - Az, hogy sajnálom, az nem jelenti azt, hogy ki is kell engesztelnem téged. Amúgy meg, ha nem álltál volna mögöttem, nem fejeltelek volna le - magyaráztam némi gúnnyal a hangomban.
   Chanyeol morgott egyet, majd megragadta a felkarom, és maga után húzott. Minden olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam feldolgozni. Csak engedelmesen a fiú után imbolyogtam. Egészen addig tűrtem mindent szótlanul, amíg egy hálószobában nem találtam magam. Akkor egyszeriben úgy éreztem, mintha a bennem dolgozó alkohol szárnyakra kapott volna, és elillant volna a testemből.  
"Jesszusom, Chanyeol most tényleg arra készül? Ez... Komoly?" 
   Kérdésemre egyből megkaptam a választ, ugyanis a fiú szorítása egyre erősebb lett a felkaromon, és az ágy felé kezdett húzni. Próbáltam ellenállni, és ellentétes irányba igyekeztem hátrálni. De Chanyeol erősebbnek bizonyult nálam. 
   Hirtelen elfogott a pánik. Lelki szemeim előtt Taemin képe lebegett.
"Hallgatnom kellett volna rá... Ez az este nem úgy sült el, mint ahogy képzeltem." - gondoltam. 
   Eszembe jutott a paprika spray, amit a lakótársamtól kaptam. Azt pedig otthon felejtettem. Pedig mekkora hasznát vettem volna! Csak le kellett volna fújnom Chanyeolt. De amikor ésszerűen végiggondoltam, rájöttem, hogy a spray valószínűleg a retikülömben maradt volna Chanyeol kocsijában.
"Szent Ég! A retikülöm! Abban van a telefonom... Hogy fogok így hazajutni?"
   Hirtelen úrrá lett rajtam a pánik. Nem tartottam valószínűnek, hogy Chanyeol haza fog vinni. Feltéve, ha lefekszem vele. De akkor is legkorábban reggel jutnék haza. 
   Mikor észbe kaptam, már az ágyon feküdtem, fölöttem pedig Chanyeol térdelt. Kezeimmel megragadtam a vállát, és próbáltam eltolni magamtól. De mind hiába.
  - Miért akarsz lefeküdni velem? - kérdeztem, és próbáltam magabiztosnak tűnni. - Fogadnék, hogy rengeteg nőt találnál, akik szívesen lennének a helyemben.
  - Csakhogy az a bökkenő, hogy én az ártatlan lányokat szeretem. Sajnos olyat nehezen találok. Te pedig pont megfelelsz az elvárásaimnak - lehelte a fülembe, amitől kirázott a hideg.
"Ártatlan? Tényleg az lennék? Taemin szerint gyerekes és hisztis vagyok..."
   Tudtam, hogy nem feküdhetek tétlenül. Valahogyan ki kellett jutnom a szobából. Utána már egyszerűen kijutottam volna az utcára. 
   Óvatosan felhúztam az egyik térdem, és a tőlem telhető legerősebben megrúgtam a fölöttem lévő fiút. Chanyeol szemei tágra nyíltak, és egyből a hasához nyúlt. Kaptam az alkalmon, és kislisszantam a fiú karjai közül. Az ajtó felé tartottam, de sajnos Chanyeol utolért. Mielőtt kinyithattam volna a szabadságom kapuját, ő kezével megragadta a karom, és erősen rászorított. Felszisszentem. 
   Próbáltam megerőltetni az agyam. Hirtelen észre vettem, hogyha az ajtót kinyitom, azt pont a fiú lábára húznám. Végig sem gondoltam ezt az ötletet. Az alkohol egy kissé még mindig dolgozott bennem. 
   Hirtelen az kilincshez nyúltam, és jó erősen kirántottam a tömör fa ajtót. Chanyeol állatiasan elordította magát, és elengedte a karom. Nekem több sem kellett. Megtántorodtam, és kifutottam a szobából. Egy-két embert fel is löktem sietségemben. De nekem csak egy dolog számított: minél előbb kijutni Chanyeol otthonából, és elmenekülni előle.
   Amint kiléptem a lakás ajtaján, megcsapott a hűvös, esti szél. A bőröm egyből libabőrös lett, de nem foglalkoztam vele. Futottam, amennyire a tűsarkúm engedte. Nem messze egy sikátorra bukkantam. Gyorsan oda siettem. Sejtettem, hogy előbb-utóbb Chanyeol utánam jön. Arra az időre pedig valahol el kellett rejtőznöm. 
   Sejtésem beigazolódott. Körülbelül tíz perccel utánam a fiú szaladt ki az utcára. Hangosan kiabálta a nevem, mire én még jobban lapultam. Nem sokkal később abbahagyta a kiáltozást, és visszament az otthonába. 
   A fejemben a vészharang elhallgatott. Az elmém viszont üres volt. A gondolataimnak valószínűleg összecsomagoltak, és megléptek. 
   Viszont a hideg jót tett a fejemnek. Pár perccel rá, már kezdtem felfogni, hogy pontosan mi is történt.
"Szóval Chanyeol próbált lefektetni, de csak annyit kapott, hogy hason rúgtam, és a lábára húztam az ajtót. Hát, úgy látszik, ez nem az ő napja. De... Várjunk! Nincs se telefonom, se pénzem, és valahol Gangnam-guban vagyok. Innen órákba telne, mire hazaimbolygok. Ráadásul egy olyan ruha van rajtam, amin alig van valami anyag, és majd' megfagyok..!" 
   Tétlenül leguggoltam a sikátorban. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. A legésszerűbb az lett volna, ha elmegyek Jonginhoz. Ő csak pár utcányira lakott onnan, ahol én voltam. De Chanyeol azt mondta, hogy sok a munkája. Ez pedig azt jelentette, hogy a cégnél van. Pár napja, mikor otthon akart dolgozni, belátta, hogy az nem neki való. Ezért az otthon töltött napjain leginkább filmet néztünk. Őszintén megvallva, nekem sokkal jobban tetszett, mint amikor bent kellett dolgoznom a cégnél. 
   A második, aki eszembe jutott, az Boyoung volt. Csakhogy ő is több órányi sétálásra élt. Így hát tovább kellett törnöm a fejem.
   Egészen addig gondolkodtam, amíg meg nem pillantottam a földön ötszáz wont. Hirtelen megörültem, és felkaptam a földről az érmét. Az volt az első dolgom, hogy kerestem egy telefonfülkét. Boldogan tárcsáztam Taemin számát, és úgy éreztem, hogy ezen az estén minden jobbra fordul. Hát eléggé rosszul tettem, hogy Taemintől vártam a változást. Neki valamilyen okból különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a sárban fetrengő embert még jobban a földbe döngölje. És ahogy eddig észrevettem, ő egyáltalán nem is tud erről a tulajdonságáról.
  - Igen? Itt Lee Taemin - szólt bele a telefonba a fiú, mire elmosolyodtam.
  - Minjung vagyok!
  - Áh, és miért nem a mobilodról hívsz? Történ valami? - kérdezte, és próbált hűvösnek tűnni, de a hangjából hallottam, hogy aggódik.
  - Ez hosszú történet. Elismerem, igazad volt, és sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Chanyeol egy állat... De... Nem jönnél el értem? Tudod... Nem tudok hazamenni - magyaráztam, és próbáltam a lehető legnyersebben fogalmazni.
  - Én megmondtam! De... Azt is megmondtam, hogyha elmész Chanyeolhoz, akkor kiteszem a szűröd. Szóval összepakolom a cuccaid, holnap vidd el őket! És sok szerencsét! - Ezzel letette.
   A telefonkagyló kicsúszott a kezemből. 
"Kár volt erre pazarolni azt az ötszáz wont..." - gondoltam. 
   Reméltem, hogy holnapra a fiú lenyugszik, és elfelejti a történteket. De volt egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megtörténni. Ahogy a telefonban beszélt velem, arra következtettem, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem. Ennek a gondolatára pedig összeszorult a torkom. Ismét magamba zuhantam, és kétségbeesetten kezdtem azon agyalni, hogy hol töltsem az éjszakát. 
   Búsan visszasétáltam a sikátorba, és leguggoltam. 
   Eszembe jutott Chen. Ha ő ott lett volna velem, akkor biztosan talált volna valami megoldást, hogy megvigasztaljon. Ekkor hirtelen felvillant a fejem felett az a képzeletbeli villanykörte. 
"Hiszen Chen azt mondta, hogy bármikor hívhatom! Akkor mégis mire várok?"
   - Chen, kérlek gyere ide! Szükségem van rád! - suttogtam.
   Egy ideig semmi sem történt, és kezdtem azt hinni, hogy a fiú átvert. Ekkor azonban mellettem valami elkezdett ragyogni. Mikor a fény eltűnt, Chen ott állt mellettem. Teljes valójában. Úgy megörültem neki, hogy hirtelen a nyakába borultam. Ismerős gyógynövényillatát magamba szívtam. Ez mindig a barlangját juttatta eszembe.
  - Hogy vagy? - kérdezte.
  - Miért van olyan érzésem, hogy pontosan tudod, hogy hogyan érzem magam? - kérdeztem kíváncsian.
  - Mert így is van. Tudod, amióta a Földre jöttél, figyeltelek. És most eléggé érdekes helyzetben vagy... - mondta.
  - Szerinted mit kéne tennem? Nem tudom, hogy kihez fordulhatnék - kérdeztem búsan.
   Elgondolkozott. Éreztem, hogy nem a kérdésemen töri a fejét, hanem azon, hogy mit is mondjon el nekem. Soha nem szerettem, hogy ő mindent tudott, nekem meg csak apró morzsákban adta oda az információt.
  - Szerintem menj el Moon nénihez - felelte, mire én furcsán néztem rá.
  - De éjfél körül lehet... Most nem mehetek oda! Na meg ki tudja, hány óra lenne, mire elgyalogolnék hozzá - akadékoskodtam.
  - Nem is azt mondtam, hogy most menj oda - rázta meg nevetve a fejét. - Majd akkor keresd fel, ha Taeminhez készülsz. Talán ő tudna neked segíteni.
"Ebben van valami... De ez meg nem fordult volna a fejemben!" - gondoltam, és hálásan néztem Chenre.
  - Köszönöm. De... Szerinted hol töltsem az estét? - kérdeztem meg kissé félénken.
  - Ezt neked kell tudnod.
  - Miért érzem azt, hogy te tudod, hogy hova kéne mennem? - tettem fel a kérdésem gyanakodva.
  - Mert tudom is - felelte. - De, ha mindent elmondanék neked, akkor nem lenne semmi izgalom az életedben - magyarázta, én pedig megforgattam a szemeim. - Amúgy, megbántad, hogy ember lettél?
   A kérdése meglepett. Nem is tudtam hirtelen, hogy miként kéne reagálnom. Az agyamban gyorsan végigpörgettem az elmúlt hetek eseményeit, és a válaszomon agyaltam.
  - Nem - böktem ki végül. - Tudod, eddig Jonginnal voltam. Az ő életét éltem. De akkor is ott volt a kezemben a fiú kapcsos könyve. Visszatekintve azokra az időkre, elmondhatom, hogy felettébb unalmas volt. Viszont most úgy érzem, hogy élek. Saját életem van, amit a magam módján alakíthatok. És ez csodás érzés - magyaráztam. - Csak egy dolog aggaszt. Nem tudom, hogy most Jonginnak van-e őrangyala vagy nincs...
  - Hát... - Chen elgondolkodott, és a fejét kezdte vakarni. - Jelen pillanatban egyikőtöknek sincs konkrét őrangyala. Ezt úgy képzeld el, hogy az őrangyal a védencének úgy mondva az egyik "része". Ti Jonginnal egymáshoz tartoztok. Ezt bizonyítja az is, hogyha egyikőtök meghal, a másik is megy vele. Viszont az angyaltanács két tagja felügyel titeket. A védencedet Kyumin, téged meg Jihoo. Ha dolgok vakvágányra futnak, ők lépnek közbe. De állandó őrangyala egyikőtöknek sincs - magyarázta.
   Egy nagy kő esett le a szívemről. Amióta ember lettem, nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Chen magyarázata levette a vállamról a terhet, de kisebb kételyek maradtak bennem.
  - Néha... úgy érzem, hogy elárultam az angyalvilágot, mert emberré váltam. Ráadásul, még Sangbumnak sem szóltam! - bukott ki belőlem.
   Chen halványan elmosolyodott, majd gyengéden végigsimította a hajam. 
  - Hidd el, senki nem néz rád árulóként. Tudod, mikor megszülettél, szinte minden angyal tudta, hogy te nem vagy átlagos. Olyannal teremtettek, hogy alkalmas legyél arra, hogy emberré válj. Egy hétköznapi angyal egy-két napnál többet nem bírt volna elviselni emberként. Belepusztultak volna. Nézz magadra! Neked egy hajszálad sem görbült. Pedig már majdnem egy hónapja itt élsz.
   A szavai némi büszkeséggel töltöttek el. És éreztem, hogy ő is büszke rám.
  - Chen... Köszönök mindent, amit értem tettél. - A hangom leginkább suttogásként hatott. 
  - Nem tesz semmit - mosolyodott el, és megölelt. - Tudod, egészen élvezetes részese lenni az életednek. Eleinte nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom.
   Elvigyorodtam, és gyengéden eltoltam magamtól. Chen segített nekem pár percig mosolyt csalni az arcomra, és elfeledtette velem, hogy milyen szorult helyzetben vagyok. De sajnos hamarosan az elmém kapujában megjelentek a gondok, és a jókedvem elillant.
  - Chen, nincs véletlenül nálad egy kis pénz - bukott ki belőlem.
  - Hát... Tudod, mikor még a Földön éltem, a falumban cserekereskedelem volt. Szegények voltunk, és mindent cseréltünk. Csak a gazdagoknak volt pénze. De az sem hasonlított azokhoz, amiket manapság használnak. - Nincstelenségét azzal jelezte, hogy kihúzta a zsebeit, amikből néhány gyógynövénynél több nem hullott ki. 
   Nagyot sóhajtottam. Az agyam nem volt nagyon használható. 
  - Nem tudom, hogy hova menjek - motyogtam keservesen.
  - Ebben sajnos nem tudok segíteni - felelte Chen, és kezével a hátamat kezdte simogatni. - De hidd el, a válasz közelebb van, mint gondolnád. És ezt távolságra is értem.
   Érdeklődve néztem a fiúra. Reméltem, hogy valamit sikerül kicsikarnom belőle, de Chen teste egyre átlátszóbb lett. 
  - Mi történik veled? - kérdeztem meglepetten.
  - Mennem kell. Gondolom, valaki keres. Ilyenkor nem tudok mit tenni, mennem kell! - vonta meg a vállát.
  - Rendben, szia - köszöntem el. - De ígérd meg, hogy mikor szükségem lesz rád, te mindig mellettem leszel!
  - Megígérem. Egy feltétellel. A lehető leggyakrabban hívjál! - mondta, én pedig bólintottam.
   Mire pislantottam egyet, a fiúnak már csak hűlt helyét találtam. Csak füstfelhő maradt utána, de az is hamar feloszlott.
"Szóval elment... Remek, újra egyedül vagyok." 
   Lassan elkezdtem sétálni. Reméltem, hogy közben eszembe jut valami megoldás, hogy hova menjek. 
"Chen azt mondta, hogy közel van... Ide a legközelebb Chanyeol otthona van. De oda nem mehetek vissza. Lehet, hogy az utcán kéne aludnom... Oh, nem! Akkor biztos, hogy egy szemhunyásnyit nem aludnék. De akkor..? Jongin van innen pár utcányira. Az közel van. De nem tudom, hogy otthon van-e. Ah, az Isten szerelmére! Minjung, éjfél van. Csak otthon van, hol máshol lenne? Legfeljebb egy bárban lehet, de mivel holnap fontos meetingje lesz, nem hiszem, hogy ma nagyon kiütötte magát..." - gondoltam. 
   Mikor jobban végiggondoltam, rájöttem, hogy Chen valószínűleg arra gondolt, hogy Jonginhoz kéne mennem. Végül is tényleg nem volt rossz ötlet. 
   Útirányt változtattam, és elkezdtem a védencem lakása felé haladni. A tűsarkú miatt sajgott a lábam. Legszívesebben lekaptam volna a lábamról, és egy bokorba hajítottam volna. De már mondhatni józan voltam, szóval nem vetemedtem ehhez hasonló őrült ötletekhez.
  Tizenöt perccel később Jongin lépcsőházának ajtajánál álltam. Idegesen tördeltem az ujjaimat, és hezitáltam, hogy felcsöngessek-e vagy ne. Nem akartam éjnek idején berontani hozzá. El sem tudtam képzelni, hogy mit szólna ahhoz, ha megkérdezném, hogy befogadna-e egy éjszakára.
   Végül úgy döntöttem, hogy nem csöngetek. Eszembe jutott az ajtó kódja. Gondoltam, felmegyek a főnökömhöz, és hallgatózok kicsit. Aztán majd utána megítélem, hogy jelezzem-e valahogyan, hogy itt vagyok.
   Kinyitottam a nyikorgó ajtót, és besurrantam. Felmentem arra az emeletre, ahol Jongin lakása volt. Megálltam a tömör fa bejárati ajtó előtt, amelyen aranytáblán a Kim Jongin felirat állt. Fülemet óvatosan a hideg fára tapasztottam, és vártam. Azt reméltem, hogy hallok valami neszt, ami alátámasztja azt, hogy a fiú alszik-e vagy sem. 
   De, mikor meghallottam egy vékony női hang éles sikoltozását, rögtön megbántam, hogy reménykedtem.
"Ezt neked Minjung! Most megkaptad..! Nem alszik... De nincs is egyedül... Na, most mégis mihez kezdesz?" 
   Leroskadtam az ajtó mellé, és felhúztam a térdeim. A lábam börtönét lekaptam a lábamról, és magam mellé raktam. Nem zavart, hogy a koktélruhám felcsúszott. A sötét lépcsőházban úgysem volt senki rajtam kívül. 
   Jó volt végre leülni. Még akkor is, ha a padló jéghideg volt. 
   Kellemetlenül éreztem magam, és folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt? Már abban sem voltam biztos, hogy miért jöttem Jonginhoz. Végül is ismertem eléggé. Tudhattam volna, hogy nincs egyedül. Eléggé stresszes időszaka volt. Biztos ez lehetett az oka annak, hogy nem az igazak álmát aludta, hanem egy cérnaszál vékony hangú nőt döngetett. 
   Egyre sűrűbben hallottam  zajokat a lakásból. És ez éppen elég volt nekem ahhoz, hogy szedjem a sátorfámat, és tovább álljak. A tűsarkúmat a kezembe fogtam, és nehéz léptekkel ballagtam le. A bejárati ajtó hangosan csapódott be mögöttem, miután kiléptem a hideg éjszakába. Mintha az ajtó is tudatni akarta volna velem, hogy hívatlan vendég vagyok. 
   Leültem a lépcsőre, és a gyér utcai világításban magam elé meredtem. Fáradt voltam, és sajgott a fejem. Már azt sem tudtam, hogy mit érzek. Dühös voltam, csalódott és zavart. De volt bennem egy másik érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Mindenesetre legszívesebben kitekertem volna a Jonginnál lévő nő nyakát. 
"Ha ő nem lett volna ott, talán már nyugodtan aludhatnék... Nem hiszem, hogy ma este álomra fogom hajtani a fejem." - gondoltam.
   Éreztem, hogy a kútfőm egyre jobban elnehezedik. Felhúztam a térdem, és a homlokom rátámasztottam, majd pár perccel később elszundítottam.
   Nem tudom, hogy hány órát aludhattam. Mindenesetre arra ébredtem, hogy mögöttem az ajtó becsapódik. Kómásan felkaptam a fejem, és már csak azt láttam, hogy egy dühös nő elviharzik az utcán.
   Magamban morogtam amiatt, mert felvertek. A fejemet visszahajtottam a térdemre, remélve, hogy még egy kicsit tudok aludni. Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó, és valaki megszólalt mögöttem:
  - Minjung? Te meg mit keresel itt? 
   A hang hallatán összerándult a gyomrom. Hátrakaptam a fejem. Mögöttem Jongin állt, és eléggé meglepettnek tűnt. Egy kigombolt ing, és egy szakadt farmer volt rajta. A nadrágja alól pedig kikandikált fedetlen lába.
  - Magam sem tudom. De attól tartok, hogy ma nem tudok bemenni dolgozni - feleltem, majd ásítottam egyet.
   Lassan feltápászkodtam, és közben a lépcső mellett lévő korlátba kapaszkodtam. Eléggé szédültem. 
  - Ha ilyen állapotba jönnél be a céghez, haza is küldenélek - csóválta meg a fejét.
  - Attól tartok, ez nem lehetséges. Jelen pillanatban hajléktalan vagyok - vontam meg a vállam.
  - Mi van?  - nézett rám értetlenül.
  - Ne nézz már így rám! Taemin felkapta a vizet, és holnap mehetek a cuccaimért - magyaráztam keserűen.
   Nem tudtam elhinni, hogy Taemin képes lenne csak úgy kitenni a lakásából. Ráadásul egy ilyen nevetséges dolog miatt! Reméltem, hogy mihamarabb tudok beszélni Moon nénivel. Valami azt súgta, hogy ő tudna nekem segíteni. 
  - Aha, és ezért te itt dekkolsz a lépcsőház előtt. Minjung, komolyan, annyi eszed nem volt, hogy bekéredzkedj hozzám? - Frusztráltan a kócos tincsei közé túrt.
  - Ahogy láttam, vendéged volt. - A fejemmel a imént elment nő után intettem, mire a fiú megforgatta a szemét.
  - Igen, és emiatt te itt fagyoskodtál... Abszolút a legjobb megoldás - jegyezte meg ironikusan. Már éppen szólásra nyitottam a számat, de megelőzött. - Itt fejezzük ezt be! Szóval, bejössz vagy sem?
   Bólintottam, mire kinyitotta előttem az ajtót, és betessékelt. 
   Megnyugtató volt, hogy az este további részét nem egy lépcsőn bóbiskolva kellett töltenem. Viszont rossz érzés volt látni, hogy Jongin nem változott semmit. Azt hittem, hogy Sora megváltoztatta, de úgy látszik, az csak átmeneti állapot volt. Mindenesetre szinte már undorodtam tőle, mikor eszembe jutott, hogy eddig miket művelt egyes nőkkel. Próbáltam minden emlékemet kitörölni, de sok olyan dolgot láttam a védencem élete során, amiket nem tudok elfelejteni. 
   Jongin betessékelt a lakásába, és a hálószobába ment.
  - Egy kicsit maradj kint, jó? Kicsit rendbe teszem a szobát.
   Megforgattam a szemeim.
  - Inkább alszom a kanapén... - mondtam.
  - Hát jó... De azért nézd meg, hogy nem maradt-e valami nyom az előző nőtől - vonta meg a vállát, én meg vágtam a fintort.
"Szóval a kanapén csinálták... Kár, hogy mondta. Most, hogy tudom, képtelen lennék ott aludni." - gondoltam.
  - Inkább az ágyat választom - motyogtam, Jongin meg elvigyorodott.
  - Tudtam én, hogy végül jól fogsz választani. - Kacsintott. 
   Húsz perccel később Jongin egyik pólójában feküdtem az ágyon. Jó volt végre kényelembe helyezni magam. Már éppen azon voltam, hogy álomra hunyjam a szemeim, amikor nyílt az ajtó, és a főnököm jött be rajta.
  - Mielőtt elalszol, lenne néhány kérdésem! - Ő is hanyatt feküdt az ágyon, és felém fordult.
   Az arca még a félhomályban is tökéletesnek tűnt. Nem tudtam megérteni, hogy hogyan lehet egy férfi ilyen szép.
  - Miért ültél a lépcsőn egy koktélruhában? - kérdezte.
   Tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy leginkább az érdekli, hogy miért volt rajtam koktélruha.
  - Chanyeolnál voltam házibuliban - feleltem, mire felszisszent.
  - Bántott? - kérdezte feszülten.
  - Akkor nem lennék itt - feleltem kurtán. - Mondjuk, bánthatott volna. De ráhúztam a lábára az ajtót, és elrohantam. És... Ugye te nem fogsz bántani? 
   Jongin mérgesen ráncolta össze a szemöldökét.
  - Miből gondolod, hogy én valaha is bántanék valakit? 
  - Egy kismadár csiripelte... És a nemrégiben elmenő nő is alátámasztotta. Eléggé dühösnek tűnt...
  - Rendben, beismerem, nem élek túlzottan jó életet. De ez nem jelenti azt, hogy minden szembejövő nőnek nekiesek. Az a csaj pedig azért volt felhúzva, mert megkérdezte, hogy itt hagyhatja-e a telefonszámát, mire én azt feleltem, hogy felesleges, mert úgysem hívnám fel. Ezen felkapta a vizet, és lelépett. De tulajdonképpen nem is bántam. Tudod... Valamilyen különleges okból azokat, akiket ismerek és közel állnak hozzám, nem tudom bántani. Legtöbbször csak olyan nőket hozok haza, akiket bárokban szedek fel, és a nevüket sem tudom - magyarázta, de közben nem nézett rám. 
   Akaratlanul is elmosolyodtam. Jó volt hallania szavait.
  - Szóval közel állok hozzád? - kérdeztem óvatosan.
  - Igen - suttogta, de még mindig nem mert rám nézni. - Biztos vagyok benne, hogy valaha már találkoztunk. És abban is, hogy jóban voltunk. De az egészben az az ijesztő, hogy gyerekkoromból emlékszem rád... Ebben pedig az az ijesztő, hogy ugyanígy néztél ki, mint most. De ki tudja..? Lehet, hogy emlékezetkiesésem van...
   Soha nem hittem, hogy Jongin emlékezni fog rám. Azt tanították nekem, hogyha egy gyerek elér egy bizonyos kort, nem látja többé az őrangyalát, és minden emlékét elveszti vele kapcsolatban. Akkoriban lemondtam róla, hogy valaha is képes leszek beszélni a védencemmel. És mégis sikerült. Egy őrangyal számára pedig talán ez jelenti a legnagyobb örömöt. 
   Nem akartam letagadni, hogy Jongin rám emlékszik, ezért nem szóltam semmit. Valahol mélyen a szívemben azt kívántam, hogy a fiú jöjjön rá, hogy pontosan ki is vagyok. De egyben féltem is. Nem tudtam, hogy Jongin hogyan reagálna arra, ha megtudná, hogy én vagyok az őrangyala.
   Pár percig csendben feküdtünk. Éreztem a fiú tekintetét magamon, amint méreget. Lopva felé néztem. Láttam a szemében, hogy sok kérdése van még hozzám, de olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam volna ésszerűen válaszolni semmire sem. Éppen ezért megszólaltam:
  - Holnap lesz egy fontos meetinged. Nem kéne aludnod?
   Jongin elnevette magát, és legnagyobb meglepetésemre magához húzott. Az ő teste mellett az enyém aprónak és törékenynek tűnt. Az állát a fejem búbjára fektette, és a karjait a derekam köré fonta. Ez a gesztusa egyszerre megmosolyogtatott és meglepett. Amióta Jongint ismertem, még soha senkivel nem csinált ilyet. Viszont, mikor kicsit volt, az anyja így altatta el. Mellé feküdt, az állát a feje tetejére rakta, és szorosan magához ölelte. 
  - Néha úgy érzem, hogy az életem el sem tudnám képzelni nélküled. Alig ismerlek, de mégis úgy érzem, mintha mindent tudnék rólad, Minjung. Néha olyan érzésem van, mintha egy földre szállt angyal lennél - mondta, és álomra hunyta a szemeit.
"Ha tudnád, hogy mennyire igazad van!"