Chapter 10

·٠•ღ  "Kutya nincs, de Boyoung harap!" ღ•٠·


   Tanácstalanul álltam a tükör előtt, és jobb kezemmel a hátamat borító tollréteget simogattam. Nagyot nyeltem, és azon kezdtem törni a fejem, hogy mit tegyek. Hirtelen csak Chen jutott eszembe. Rajta kívül ezt a problémát senki nem tudta volna orvosolni. 
   Lehunytam a szemeim, és ezt suttogtam:
  - Kérlek, Chen segíts rajtam!
   Egy kis csalódottság töltött el, mert mikor kinyitottam a szemem, a fiúnak nyomát sem láttam. Viszont pár másodperccel később nagy fűst keletkezett, és amint eloszlott, megláttam Chent. Apró mosolyra húzódott a szám, majd gyorsan a hátamra mutattam.
  - Normális, hogy ez itt van rajtam? - kérdeztem kissé hisztérikusan.
   Chen összeráncolta a szemöldökét, és méregetni kezdett.
  - Hát... Eredetileg nem szabadna szárnyadnak lennie... 
  - De mégis van - vágtam rá kissé sértődötten.
  - Biztosan ki tudok rá találni valamit, hogy eltűnjön. De ahhoz egy kis időre lesz szükségem. Először arra kéne rájönnöm, hogy miért nőttek szárnyaid. Ha ez megvan, akkor nekiállhatok kikeverni valami ellenszert. Valószínűleg valami félrecsúszott, amikor emberré változtattalak. Vagy túlságosan kötődsz az angyalvilághoz. Emiatt is történhet ilyen - magyarázta, és közben a halántékát masszírozta.
   Elgondolkoztam. Nem gondoltam volna, hogy túlságosan visszavágynék az előző életembe. Ezért ez már alapból kiesett a lehetőségek közül.
  - Ha nem bánod, akkor visszamegyek a barlangomba, és megpróbálom orvosolni a problémát - jelentette ki, mire én heves tiltakozásba kezdtem.
  - Nem hagyhatsz itt! Éppen a fürdőszobában állok, egy törölközővel magamon. A szárnyaim miatt pedig kétlem, hogy valamilyen ruhát magamra tudnék erőszakolni.
   Chen leemelte a kilincsen pihenő pólómat, és szemügyre vette. Alaposan vizsgálta, és össze-vissza forgatta, majd végül megszólalt:
  - Igen, valószínűleg ez nem fog rád jönni. Hacsak ki nem vágjuk a hátrésze tetejét - vetette fel, mire megráztam a fejem.
  - Nem akarom szétnyirbálni a pólómat. És minden pólómnak teljes háta van. Szóval nem tudom, hogy mit vehetnék fel.
  - Tudod, a szárnyadat az emberek nem láthatják. Szóval, ha sikerülne valahonnan szereznünk egy nagy hátkivágású ruhát, akkor meg lenne oldva a probléma.
   Elgondolkozva bólogattam, és azon törtem a fejem, hogy honnan  szerezzek nekem kellő ruhát, amikor beugrott, hogy Jonginnak van egy külön fiókja a szekrényében, ahol azokat a ruhákat tartja, amiket régebben hagytak ki nők az együtt töltött éjszaka után. 
"Lehet, hogy ott találnék nekem megfelelő felsőt." - gondoltam.
  - Mi jutott eszedbe? - kérdezte Chen engem figyelve.
  - Lehet, hogy meg tudom oldani a problémát. Egy pillanat, és jövök - mondtam, és szorosabbra fogtam magamon a törölközőt, majd csendben kiléptem a folyosóra. 
   Reménykedtem benne, hogy Jonginnal nem találkozok össze. Óvatosan lenyomtam a hálószoba kilincsét, és beslisszantam az ajtón. Csendben becsuktam az ajtót, és majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttam az agyán fekvő védencemet. Lazán feküdt a franciaágyon, és egyik kezével a fejét támasztotta. Amint meglátott, féloldalas mosolyra húzódott az ajka.
  - Csak nem meztelenül akarsz aludni? - kérdezte játékosan, mire én elpirultam.
  - Áh, nem - legyintettem. - Csak elfelejtettem magammal hálóruhát hozni - füllentettem. 
   Azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Nem tudtam elhinni Chennek, hogy az emberek nem látják a szárnyam. Jongin úgy nézett rám, mint még azelőtt senkire. Legalábbis, ezt a tekintetét még soha nem láttam. Ebből pedig arra tudtam következtetni, hogy valami furcsát lát rajtam. Ahogy észrevettem, a szemeit le sem akarta venni rólam. Tekintete szinte égette a bőrömet, engem pedig egyre jobban elfogott a pánik. 
  - Ha akarod, adhatok egy pólót - szólalt meg. - Nem mintha ellenemre lenne, ha meztelenül aludnál. Csak tudod, nem szeretném elveszteni az asszisztensem. Már, ha érted, mire gondolok - kacsintott, én pedig valamilyen különös okból egyre forróbbnak éreztem a levegőt.
  - Igen, értem. De... Igazából nem nagyon szeretek férfiruhákban aludni... Esetleg nincsen valami női ruhád?
   Jongin elkerekedett szemmel nézett rám, majd kissé meglepetten megszólalt:
  - Oh, hát van egy-kettő a szekrény második polcán. De nem éppen alvásra tervezték őket.
   Ügyet sem vetve a fiúra, kinyitottam a szekrény, és sorra kivettem a bent lévő cuccokat. Egy csomó kivágottabbnál kivágottabb, feszülős, filteres pólót találtam, de egyiknek sem volt jó a háta. Már kezdtem feladni a keresgélést, mikor a szekrény legmélyén megláttam még egy ruhadarabot. Benyúltam érte, és amint megláttam, megkönnyebbülés öntött el. Egy egyszerű világoskék csőtop volt. Semmi filter vagy csipke nem volt rajta a többi ruhával ellentétben. Ezt tartottam a legpraktikusabb pólónak. 
"Ebben talán a szárnyaim sem fognak zavarni." - gondoltam.
   Egy szó nélkül visszarohantam a fürdőszobába, és diadalittas mosollyal mutattam meg Chennek a szerzeményem. Ő csak elnevette magát:
  - Minjung, Minjung. Nincs olyan helyzet, amiben nem találnál valami megoldást.
   Én csak elmosolyodtam ezen a kijelentésén, és magamra kaptam a pólót. Egy kicsit a szárnyam alá kellett tűrnöm, de ezen kívül semmi kifogásom nem volt ellene. 
  - Rendben, a ruha meg van oldva - fordultam a fiúhoz. - De így szárnyastul nem feküdhetek be az ágyba Jongin mellé.
  - Akkor addig, amíg nem sikerül eltüntetnünk a szárnyaid, valami biztonságosabb helyre kéne vinni téged.
  - Dunsztom sincs, hogy hova mehetnék - vágtam rá.
"Moon néni Japánban van, és rajta kívül senkihez nem mehetnék."
   Chen elgondolkodott, majd csettintett egyet az ujjával, és a szemembe nézett.
  - Lehet, hogy őrült kérdés, de nem ismersz esetleg más emberré vált angyalt? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
   Csalódottan meredtem magam elé. A lelki szemeim előtt folyton Boyoung lebegett, és nem értettem, miért. Viszont egy hirtelen pillanatban eszembe jutottak Moon néni szavai, miszerint Szöulban él egy Ga Boyoung nevű angyal. És lehet, hogy én pont őt ismerem.
  - De lehet, hogy mégis van valaki - szólaltam meg, mire a fiú felkapta a fejét. - Moon néni mesélt nekem egy angyalról, akinek ugyanaz a neve, mint az egyik barátnőmnek. 
  - Akkor menj el hozzá, és, ha látja a szárnyaid, akkor angyalról van szó.
   Bólintottam egyet, és elkezdtem magamra húzni a bent lévő farmernadrágom.
  - Chen, ugye szólsz, ha megtudod, hogy hogyan lehetne eltüntetni a szárnyaim? - kérdeztem, mielőtt a fiú elment volna.
  - A lehető leghamarabb felkereslek. Szia Minjung! - köszönt el, és sűrű füst kíséretében el is tűnt. 
   Mosolyogva néztem a fiú helyét, de a vigyor egyből az ábrázatomra fagyott, amint eszembe jutott, hogy éppen milyen helyzetben is vagyok. 
"Lassan éjfél lesz, és a buszok ritkán járnak. És mégis mit mondjak Jonginnak? Aish, ez nehezebb lesz, mint gondoltam..."
   A hajamat gyorsan lófarokba fogtam, és a hálószobába siettem. Elhatároztam, hogy az eszembe jutó első hazugságot fogom beetetni a fiúval. 
   Jongin felkapta a fejét, amint átléptem a küszöbön, és furcsán méregetett, amiért farmerben, összekötött hajjal álltam előtte.
  - Így akarsz aludni? - kérdezte.
   A tenyerem izzadni kezdett, és a kiürült fejembe próbáltam valamilyen gondolatot erőltetni. Hirtelen eszembe jutott Chen levele, amiben azt írta, hogy a kitalált szüleim eltűntek. Erről pedig eszembe jutott egy elfogadható magyarázat, amivel gyorsan le tudtam lépni.
  - A rendőrségről kerestek, hogy van hír a szüleim felől! - kiáltottam boldogan, és kirohantam a szobából.
   A lakásajtó előtt gyorsan magamra kaptam a tornacipőmet, és kapkodva igyekeztem bekötözni a cipőfűzőt, mikor Jongin utánam rohant. 
  - Mire ez a nagy sietség? - zihálta futás közben. - Elvihetlek, ha akarod.
   Mikor már majdnem utolért, nem törődve a félig bekötött cipőmmel, útnak eredtem, és meg sem álltam a bejárati ajtóig. Arra gondoltam, hogy őrült módjára elrohanok, de ez nem igazán jött össze. A szárnyam túl szélesnek bizonyult, és nem fért ki az ajtón. Amint a szárnyam megreccsent, fájdalmasan felsikítottam. Erőtlenül a földre rogytam, és elrettenve láttam, hogy a hátam éke vérzett. 
   Ijedten kaptam a szívemhez, mikor Jongin utánam rohant. Elcsodálkozott a mellettem lévő kisebb vértócsán, és mellém guggolt.
  - Mid vérzik? - kérdezte.
   Az ajkaim valósággal remegtek. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék.
  - S-semmim - nyögtem ki.
  - Ugye nem gondoltad, hogy ezt beveszem? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában. - Melletted vér van.
  - De az nem az én vérem - suttogtam.
  - Nehezemre esik elhinni - sóhajtotta. - Amúgy nem hiszem, hogy ilyen későn fogadnának a rendőrségen. Hova készülsz igazából? 
   Hangja feszült volt és követelőző. Tudtam, hogy hihetőbb kifogást kell kitalálnom, hogy hagyjon elmenni. Ekkor az jutott eszembe, hogy akár az igazságot keverhetném a valósággal is.
  - A barátnőmhöz megyek. Ő hívott. Nagyon el van keseredve. Lelki támaszt kell adnom neki - jelentettem ki a lehető legmagabiztosabban.
  - Este tizenegy óra negyven perckor? - kérdezte hitetlenkedve, miután megnézte a karóráját.
  - Teherbe esett - csúszott ki a számon.
   Jongin elképedve nézett rám, majd megköszörülte a torkát:
  - Nem elég, ha holnap mész lelki támaszt nyújtani? 
  - Te ezt nem értheted... - néztem rá lesújtóan, mire felsóhajtott.
  - De azért elvihetlek? - kérdezte.
   Megráztam a fejem, és a markom felé nyújtottam:
  - Nem, viszont a taxira pénzt szívesen elfogadok.
   Frusztráltan beletúrt a hajába, majd kínjában felnevetett.
  - Azt gondolod, hogy még a bőröm alatt is pénz van?
  - Nem. De azt tudom, hogy a gatyazsebedben van egy tízes. 
  - Neked röntgenszemeid vannak? - kérdezte elkerekedett szemekkel, aztán a zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle tízezer wont, majd a kezembe nyomta. 
   Vigyorogva megköszöntem, majd eltettem a pénzt. Jó éjt kívántam a fiúnak, majd útnak indultam. A ajtón kilépve még hallottam, amint azt morogta, hogy tízezret levon majd a béremből. Erre én csak vigyorogni tudtam. 
   Kigyalogoltam a főutcára, és fogtam egy taxit. Az utazás kész kínszenvedés volt. Nem tudtam rendesen ülni a hátamon éktelenkedő szárnyaim miatt. Éppen ezért amint megérkeztünk, szinte rakétaként ugrottam ki a kocsiból, és sprinteltem Boyoung házához. 
   A lány Szöul külvárosában, egy tetőtéri lakásban lakott. Megnyomtam a csengőt, és vártam. A harmadik próbálkozásra beleszólt:
  - Ki az? - ásította. - Hajnal van, ember? Nem hallott arról, hogy ilyen későn nem illik látogatóba jönni?
   Halkan kuncogni kezdtem, majd vigyorogva megszólaltam:
  - Szia Boyoung! Kang Minjung vagyok!
  - Szia Minjung - köszönt kissé morogva. - Az órádat hol hagytad? Beleesett a Han folyóba?
  - Nem... Csak egy nagyon fontos ügyben kereslek. Beengedsz?
   Hallottam, hogy hezitált, de végül belegyezett.
  - Ajánlom, hogy életbevágóan fontos legyen - jegyezte meg morogva, és beengedett.
   Egy hosszú kőlépcső vezetett fel a tetőre. Ott egy kis teraszhoz kapcsolódott a lány lakása. A nyitott ajtóban Boyoung állt karba tett kézzel, és a szemét dörzsölgetve. Viszont amint meglátott, a keze megállt mozgás közben, a szemi pedig tágra nyíltak.
  - Jesszusom, te lány! Mik azok a hátadon? Április elseje már elmúlt. 
"Mégis létezik Isten! Boyoung látja a szárnyaim!"
  - Tudom, hogy hányadika van - feleltem kínomban. - Nem önszántamból vannak ezek rajtam - mutattam a hátamon lévő tollrengetegre.
   A lány pár pillanat erejéig hezitált, majd félrelépett az ajtóból, és betessékelt.
  - Azt hiszem, sok megbeszélnivalónk lesz - mondta, és enyhén elmosolyodott.
   Követtem a lakás belsejébe. Amint beléptem, egy szűk folyosón találtam magam. Innen nyílt a nappali és a konyha. A nappaliban pedig két ajtó volt. Az egyik a hálószobába, a másik a mosdóba vezetett. 
  - Tudom, nem túl nagy lakás - szólalt meg, mikor látta, hogy nézelődöm. - De amíg Park Szemétláda Chanyeol nem emeli meg a bérem, be kell érnem ennyivel. Apropó. Tegnap bementem a céghez. Odaadta a mobilod, hogy juttassam el hozzád Nem tudom, hogy hogyan került hozzá, de azt hiszem, hogy most van fontosabb dolog is, amit meg kell beszélnünk - magyarázta, és felém nyújtotta a telefonom.
   Vigyorogva vettem el tőle, és megforgattam a kezemben. 
"Egy gonddal kevesebb." - gondoltam magamban. 
   Boyoung helyet foglalt a nappaliba bezsúfolt kicsi kanapén, és maga mellé invitált. Leheveredtem mellé, és nem tudtam, hogy mit is mondjak. Annyi mindent akartam kérdezni tőle és mondani neki egyszerre, hogy az belefájdult a fejem. Szerencsémre a lány segített rajtam, és elkezdett kérdezgetni:
  - El sem hiszem, hogy te is angyal vagy! Mióta élsz itt? És milyen angyal vagy? Miért jöttél a Földre? És... Miért vannak szárnyaid? Az égiek bosszúja?
   Az agyam lassanként dolgozta fel a kérdéseket. Azt sem tudtam, hogy melyikre feleljek először, ezért csak elkezdetem mesélni neki, ami éppen eszembe jutott:
  - Fiatal őrangyal vagyok. Kim Jongin őrangyala - kezdtem mondani, majd amikor megláttam Boyoung elképedt tekintetét, folytattam. - Igen, a vezérigazgató Mr. Kim-é. Egy hónapja jöttem a Földre. Moon néni talált rám, de ez gondolom nem újdonság neked. Mondta, hogy téged is ő talált meg. Aztán lepasszolt az unokájához. Viszont nekik egy időre Japánba kellett menniük. Én pedig Jonginhoz kerültem. Aztán hirtelen szárnyaim lettek. Így pedig nem maradhattam egy lakásban vele.
   A lányra néztem, aki csodálkozva bámult. Gondolom, próbálta megemészteni, amit mondtam. Igazság szerint arra számítottam, hogy meg fogja kérdezni, hogy mi okom volt emberré válni. De ehelyett egy Boyounghoz méltó reakciót kaptam:
  - A kis mázlista! Akkor te már láttad Mr. Félszexisten Kimet meztelenül?
   Az arcomat elöntötte a pír, és amint beugrottak elém Jongin hiányos öltözetű képi, kezdett melegem lenni.
  - Jesszus, ezt most hanyagoljuk, rendben?
  - Okés. De csak azért, mert este van. Máskor mindenképpen részletezned kell nekem azt, amiből én ennyi éven keresztül kimaradtam. - Bólintottam, mire folytatta a beszédet. - Viszont nem igazán értem, hogy egy őrangyalnak mi oka van elhagyni a védencét, és emberré válni.
   Ezen egy kicsit el kellett gondolkoznom. Igazából én sem nagyon tudtam. Én alapból egy különleges angyal voltam, akit arra teremtettek, hogy emberként a földre szálljon. De volt választásom. Valószínűleg Jongin kapcsos könyve is miattam volt hiányos. Hiszen a döntés az én kezemben volt. A könyv befejezése más lett volna akkor, ha nem válok emberré. De ezt csak a földrejövetelem után értettem meg. 
  - Én különleges angyal voltam. Voltak minimális érzéseim, csak nem nagyon tudtam róluk. Aztán Jongin élete veszélyben volt, és nem tudtam, hogyan tovább. Végül emberré váltam - zártam le röviden a témát. - És, te milyen angyal vagy? És miért jöttél a Földre?
  - Én irin vagyok. Mi vagyunk a mennyek őrzői. Szerintem az összes angyalfajta közül nekünk van a legunalmasabb munkánk. Képzeld csak el! Több száz éven keresztül a mennyek kapuját őrizni nagyon egyhangú dolog. Volt egy barátnőm. Úgy döntöttünk, hogy emberré válunk. Lehet, hogy csak ötven vagy hatvan évre, de mégiscsak életet kaptunk. Élhetünk. És egy angyalnak talán ez a legnagyobb ajándék. Kilenc éve váltam emberré, és lehet, hogy sok nehézségen mentem keresztül, de minden percét élveztem. Soha nem bántam meg, amit tettem - magyarázta.
   Szavai belevésődtek az agyamba. Egyszerre volt igaz és megható, amit gondolt. Abban a pillanatban úgy néztem Boyoungra, mintha valamilyen felüljáróm lenne. Sikerült kihívnia a bizalmam, és az elismerésem. 
  - És a barátnőd...? Ő hol van? - kérdeztem.
  - Oh, hát az a drága mágus soha nem bírt minket. Amióta csak az eszemet tudom Chennek sokszor keresztbe tettünk. Nem is értem, hogy miért csodálkoztam, amikor mindkettőnket más-más helyre küldött az átváltoztatásunk után. A barátnőmet pedig emberként soha nem láttam. Azt sem tudom, hogy hol él - mondta kissé szomorkásan. - Na, de most mesélj nekem arról, hogy miért lett szárnyad? Nem hiszem el, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra megjelent. Vagy... Lehet, hogy Chen téged sem bír? 
  - Erről szó sincs. Chen volt az egyik legjobb barátom angyalként. Sosem voltunk rosszban. Most pedig valami megoldást próbál találni a szárnyaimra. Amíg ez a hátamon van - mutattam a szárnyaimra - lakhatok nálad?
  - Ez csak természetes! - legyintett. - De azért remélem, hogy Chen csipkedi magát. Már hétfő van, és tudtommal ma menned kell dolgozni. Apropó, milyen a főnököddel élni? - kérdezte sejtelmes vigyorral az arcán.
   Nem tudtam igazából, hogy mit felelhetnék. Szerettem Jonginnal lenni, de kellemetlenül éreztem magam, amiért olyan sokszor zavarba szokott hozni. 
  - Igazából eddig csak kétszer aludtam nála. És tegnap költöztem hozzá. Azt pedig, hogy meddig maradok nála, nem tudom. 
   Boyoung csak bólogatott. Láttam a szemében valamilyen furcsa fényt csillanni, amitől egy pillanatra rossz előérzetem támadt. Pár másodperccel később pedig egy amolyan boyoungos kérdéssel lepett meg:
  - Dugtatok?
   Valószínűleg félrenyeltem a saját nálam, mert égő arccal köhögni kezdtem. A lány gyengéden megveregette a hátam, majd amikor sikerült szóhoz jutnom, megszólaltam:
  - Nem. De Jongint most hanyagoljuk, jó? - kérdeztem kissé zsémbesen.
  - Rendben. De ne hidd azt, hogy máskor nem lesz alkalmunk Mr. Kimről beszélni - vigyorodott el.
   Bólintottam, de nem szóltam semmit. Egy ideig csak meredtünk magunk elé, majd Boyoung törte meg a csendet:
  - Még most is alig tudom elhinni, hogy te is angyal vagy.
  - Miért? Amióta itt vagy, nem láttál egy közülünk valót sem? - kérdeztem meglepetten.
  - Nem. Különböző forrásokból mindig hallottam egy-két földre szállt angyalról, de soha nem találkoztam velük - magyarázta. - Az egyetlen angyal, akit láttam az elmúlt kilenc évben, eléggé nem hasonlított a fajtájára. Lesüllyedt, és bennragadt az anyagi világban. Egyszerűen... A pénz rabjává vált. Ezért veszélyes valamilyen szinten ránk, angyalokra az itteni világ. Ha valamilyen múlandó dolog a rabjává tesz minket, nem szabadulunk. Rabok leszünk. Sorával is ugyanez történt.
   Amint Boyoung kiejtette a száján a számomra ismerős nevet, a vér megfagyott az ereimben. 
"Nem lehet... Biztosan nem arról a Soráról van szó, aki Jongin vagyonára éhezett." - nyugtatgattam magam. 
  - Minjung, jól vagy? - kérdezte a lány kissé ijedten. - Falfehér vagy. Valami rosszat mondtam?
  - Csak... Áh, mindegy - legyintettem. - Mesélj Soráról!
   Boyoung kissé meglepettnek látszott, és a tekintetem fürkészte. Valószínűleg érezte, hogy milyen feszült lettem.
  - Nos, sokat nem tudok róla. Egyszer láttam életemben pár évvel ezelőtt. Éppen a főiskolára mentem egy sikátoron keresztül. Több fura fickóval iszogatott, és leordította a fejüket, mert a drágábbik sojut vették meg. Eléggé kiábrándító volt. Komolyan mondom, nem tudom, mit szívott, de nagyon úgy nézett ki, mint aki drogfüggő lenne. Mindenesetre azóta csak párszor hallottam felőle. Azt rebesgették, hogy mostanában valamilyen nagykutyának a vagyonára fáj a foga. Eléggé fura gondolkodásmódja lehet... El sem tudom képzelni, hogy egy kőgazdag embertől, hogy akarja elvenni a pénzét. Na mindegy - legyintett.
   Hirtelen nagy szükségét éreztem egy pohár hideg víznek, és egy puha ágynak. Az érzés egyre jobban felerősödött bennem, és világosan éreztem, hogy akiről Boyoung beszélt, az az a Sora volt, akit én ismertem. Teljességgel lehetetlennek tartottam, hogy az a nő valaha is angyal lett volna.
  - Minjung! Minjung! - szólongatott a mellettem ülő lány. - Esküszöm, ha nem reagálsz semmit, leöntelek egy kancsó vízzel.
  - Nem szükséges - suttogtam.
  - Mi a baj? - kérdezte aggódva. - Olyan vagy, mint valami hulla. Valami rosszat mondtam?
   Egy pillanatig hezitáltam, hogy elmondjam-e Boyoungnak, amit tudok. De végül a szavak csak úgy kicsúsztak belőlem:
  - Sora Jongin barátnője volt. Az ő vagyonát akarta megszerezni. Ő volt az, aki a végső lökést megadta nekem ahhoz, hogy a Földre jöjjek - magyaráztam. - Nem tudom elhinni, hogy egykor még közülünk való volt..!
  - Pedig az volt. De lesüllyedt. Várj! Mit mondtál? Mr. Kim barátnője volt? És.., hogy akart a vagyonához jutni? - nézett rám értetlenül.
  - Egy végrendeletet akart íratni vele arról, hogy a vagyonát rá hagyja, aztán meg akarta öletni. Utána fogalmam sincs, mi történt. Csak annyit tudok, hogy Jongin kidobta.
   Boyoung arcára ráfagyott a mosoly, és nagyokat pislogott. Aztán hirtelen megrázta a fejét, mintha magának akarna bemesélni valamit.
  - Valami baj van? - kérdezte.
  - Minjung, amit most mondani fogok, azt soha senkinek nem terveztem elmondani. De mivel te vagy Mr. Kim őrangyala, ezért kötelességemnek érzem elmondani - mondta, és egyik kezével megszorította a kezem. - Egyik este, mikor hazafelé menet sétáltam, hangos kiabálást hallottam a egyik utcából. Belestem, és csak annyit láttam, hogy egy nő és négy férfi civakodik. Négyen álltak az egyik oldalon, velük szemben pedig egy fickó. Részeg lehetett, vagy nem tudom. A lényeg, hogy veszettül ordított valamilyen végrendeletről, meg arról, hogy soha nem gondolt volna, hogy valaki merényletet tervez ellene. Aztán az egyik vele szemben álló pasas nekiugrott, és fojtogatni kezdte. A nő odarohant hozzájuk, és azt kiabálta, hogy "Addig ki ne merd nyírni, amíg a végrendelet nincs meg!". Az a férfi, aki a nyakának ugrott, elengedte, és elkezdett veszekedni a nővel. Végül mind a négyen egymással ordítoztak. Ez idő alatt odarohantam a földön fekvő férfihez, és kisegítettem az utcából. Egy padig cipeltem el, és a lehető leghamarabb elsiettem. Az arcára nem mertem ránézni. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán élt-e még - mondta, és nagy levegőt vett. - Szóval ennyit akartam mondani. Mivel senkinek az arcát nem láttam pontosan, nem tudom biztosra, hogy azok lehettek-e, akikre tippelek. Viszont túl sok a hasonlóság. De mindenesetre talán jobban teszed, ha Mr. Kimre jobban figyelsz. Ha valóban ők voltak, akkor a vezérigazgatónk nagy veszélyben van.
   Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rossz álomban. A kezemet kikaptam a lány tenyeréből, és a halántékom kezdtem masszírozni. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy valószínűleg nem Jongin és Sora lehetett az, akiket Boyoung látott, de legbelül érezem, hogy a lány pontosan őket látta. És, ha ez valóban így volt, akkor a védencem rájött arra, hogy Sora merényletet tervez ellene. És simán feljelentést is tehetett volna. De ez a kérdés valószínűleg nem csak az én fejemben fordult meg. 
"Vagyis, a jelen lévő négy ember valószínűleg azon mesterkedik, hogy Jongint minél előbb eltegyék láb alól." - gondoltam. 
   Már közel voltam ahhoz, hogy pánikolni kezdjek, mikor a szobát számomra már ismerő füst öntötte el. Pár pillanattal később pedig Chen állt előttünk. Amint meglátta Boyoungot, elfintorodott.
  - Nem gondoltam, hogy valaha is összefutunk - jegyezte meg, mire a mellettem ülő lány felhorkant.
  - Üdv neked is Chen - morogta. - Minek köszönhetjük a látogatásod?
  - Minjung, megvan az ellenszerem - nézett rám, és a kezével meglengetett a szemeim előtt egy kis üvegcsét. - De nem tudom garantálni, hogy a szárnyaid nem fognak visszajönni. Erre az esetre pedig hoztam neked egy másik üvegcsét. Ha lehet, mindig hordd magadnál!
   Bólintottam, és elvettem tőle a kis üveget. A zsebembe mélyesztettem, majd Chenre néztem.
  - És ezzel mi is kell csinálnom? - kérdeztem.
  - Idd meg - nevette el magát.
   A másik kis üvegből kihúztam a benne lévő kis dugót, és egy húzásra kiittam a tartalmát. Nem sokkal később valamilyen pezsgést éreztem a hátamon, és mire oda néztem, a szárnyaimnak hűlt helyét találtam. Elöntött a megkönnyebbülés, és gyorsan megöleltem Chent.
  - Te egy zseni vagy! Köszönöm - mondtam, és kissé elmosolyodtam. 
  - Ha olyan zseni lenne, akkor én nem egyedül érkeztem volna a Földre - morogta Boyoung.
   Elfojtottam egy rövid kacajt. Pár perc erejéig úgy éreztem, mintha minden aggodalmam köddé vált volna. Felszabadultság öntött el, de minden terhem a vállamra szakadt, amint eszembe jutott a védencem.
  - Mennem kéne. Jonginnak nem mondtam, hogy meddig maradok.
  - Kár, hogy nem maradsz - biggyesztette le a száját Boyoung. - Sok dologról tudnánk még beszélni.
  - Majd még sort kerítünk rá - zártam le a témát, és elbúcsúztam kettejüktől.
   Chen segítségkérően nézett rám, mert Boyoung állítása szerint nekik "még vannak elintéznivalóik". Gyenge mosollyal az arcomon hagytam el a lány lakását. 
   Azon az estén Boyoung vitathatatlanul a szívemhez nőtt. Úgy éreztem, mintha már régi barátok lettünk volna. Olyan volt, mintha lenne egy biztos pont az életemben Chenen kívül. Ez pedig megkönnyebbüléssel töltött el. 
   Miután kiléptem a kapun, észrevettem a kerítésen egy táblát, melyen egy "Kutya nincs, de Boyoung harap!" - felirat virított. Ezen szívből felkacagtam, majd gyorsan fogtam egy taxit. 
   Hajnali fél négyre értem haza. A kaputelefontba bepötyögtem a kódot, mire az kerregve kinyílt. Felgyalogoltam a másodikra, majd a lakás ajtóba is beírtam a kódot. Azt hittem, hogy Jongin aludni fog, mire hazaérek. De a nappaliból kiszűrődő hangok alapján a fiú nem az igazak álmát aludta. Az előszobában is tökéletesen hallottam, amit a telefonba mondott.
  - Na ne viccelj velem, Sora! - nevetett fel kínjában. - Ne etesd be velem, hogy csak részeg voltam, és mindent beképzeltem magamnak. A lényegre világosan emlékszem. Nem! Örülj neki, hogy nincs bizonyítékom, mert akkor már régen körözés alatt lennétek! Nem, nem akarok veled találkozni! Minden világos, nincs szükség a magyarázatodra! Sora, most leteszem, de, ha még egyszer felhívsz, feljelentelek zaklatás miatt! Világos? - ordította, és a hangokból ítélve idegesen belerúghatott valamibe.
   Ez a beszélgetés eloszlatott bennem minden kételyt. Már tudtam, hogy Jongin tudatában van annak, hogy mit akartak tenni vele. 
   Nem akartam, hogy a védencem megtudja, hogy hallottam a beszélgetését, ezért lassan kinyitottam a lakás ajtaját, és hangosan becsaptam, mintha éppen akkor jöttem volna meg. 
   Besétáltam a nappaliba. Jongin a kanapén ült, és a homlokát a kezével támasztotta meg. Érkezésemre felkapta a fejét, és rám nézett. 
"Ismerem ezt a tekintetet... Ivott." - gondoltam. 
  - Örülök, hogy hazajöttél - suttogta kissé botladozó nyelvvel. 
   Lassan feltápászkodott, és közelebb lépett hozzám. Automatikusan hátráltam egy lépést, de ő megragadta a karom, és magához rántott. Ezzel a tettével sikerült annyira meglepnie, hogy teljesen megmerevedett a testem. De valamilyen különös okból kifolyólag egy jobban kezdetem a karjába simulni.
  - Miért ittál? - kérdeztem meg hirtelen.
   Éreztem, hogy a teste kissé megfeszült.
  - Magányosnak éreztem magam, és unatkoztam - suttogta a hajamba. - Látod, ilyen vagyok, mikor nem vagy velem. 
   Amit mondott, úgy hatott rám, mint valami vallomás. Hálás voltam Jonginnak, amiért őszintén elmondta ezt nekem. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogyha nem ivott volna, nem lett volna velem ilyen őszinte.
  - De miért iszol? Az a legegyszerűbb megoldás?
  - Aha. Eddig az vált be a legjobban - kuncogott, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra. - Menjünk aludni. Holnap nem megyünk dolgozni, rendben?
   Bólintottam, és eltoltam magamtól. De ahogy láttam, nem igazán tetszett neki ez a gesztusom. Egyszerűen megragadott, és felkapott. Meglepetten kapaszkodtam bele a nyakába, és hagytam, hogy vigyen.
"Tulajdonképpen, mit is csinálunk mi?" - merült fel bennem a kérdés.
   Elgondolkodtam azon, hogy milyen a viszonyom Jonginnal. Tudtam, hogy fontos vagyok neki. Ő is az volt nekem. De egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy már nem gondolok úgy rá, mint a védencemre. Nem úgy volt fontos nekem, mint egy őrangyalnak a védence. Ez pedig megrémített. Nem igazán tudtam hova rakni azokat az érzéseket, amelyek hozzá kötöttek. És ez az egész furcsa volt számomra.
"Mégis milyen őrangyal vagyok én? Már nem is érzem annak magam..."



   

Chapter 9

·٠•ღ  Angyalszárny ღ•٠·


   Jongin fekete kocsijának berregése leállt, jelezve, hogy megérkeztünk. Az út során magamba mélyedtem, így hirtelen azt sem tudom, merre járunk. Körülnéztem, és amint megláttam Moon néni téglákkal burkolt házát, elmosolyodtam. Régen jártam itt. 
   Élettel telve kipattantam a járgányból, és meg sem várva Jongint, elindultam a bejárati ajtó irányába. A házat rácskerítés övezte, viszont a kapu mindig nyitva volt. A földrejövetelem első napján nem véletlenül tudtam Moon néni ajtaja elé ülni. A kapu tárva-nyitva állt. Szinte hívogatott.
   A fehér bejárati ajtó mellett megnyomtam a csengőt, és vártam. Ez idő alatt Jongin mellém ért, és zsebre vágta a kezét. Ahogy láttam, kellemetlenül érintette a kettőnk között honoló csend, de nem igazán tudta, hogy mit mondhatna. Végül a szótlanságnak én vetettem véget:
  - Köszönöm, hogy nálad aludhattam, és, hogy elhoztál ide. Oh, és, hogy vettél nekem ruhát. Szerintem Taemin kitérne a hitéből, ha meglátna a tegnapi ruhámban...
   A fiú elvigyorodott, és hirtelen megölelt, mire én megrökönyödtem. 
  - Nem tesz semmit. Sőt, örülök, hogy segíthettem! - súgta a fülembe, és a hangján éreztem, hogy mosolyog.
   Éreztem, hogy a vér sebesebben kezd száguldani az ereimben. Egy nagy levegőt vettem, de menten megbántam. Jongin férfias illata beszökött az orrnyílásomon, és valódi káoszt okozott az elmémben. 
"A francba! Ez biztos azért van, mert az őrangyala vagyok... Erre nem így kéne reagálnom!" - gondoltam, és aprón kezdtem szedni a levegőt.
   Kár lett volna tagadnom, jól esett a fiú közelsége. Valamiféle biztonságot nyújtott nekem, holott lényem egyik része pontosan tudta, hogy Jongin mellett nem vagyok biztonságban. Egyre inkább kezdtem rájönni arra, hogy nem bízhatok meg senkiben sem feltétel nélkül. Még a védencemben sem. Pedig eddigi életem csakis róla szólt, a napom huszonnégy órája csak körülötte forgott. 
   A bejárati ajtó mögül lépteket lehetett hallani. Nem akartam, hogy Moon néni összeölelkezve találjon ránk. Ezek mellett fogalmam sem volt róla, hogy miért vagyok még mindig olyan közel a fiúhoz. Az agyam azt súgta, hogy toljam el magamtól Jongint. A testem pedig fittyet hányt a közeledő idős asszonyra. 
   Szerencsémre Jongin megtette, amire nem voltam képes. Elengedett. Rögtön ezután pedig nyílt az ajtó, és Moon néni mosolygós arca kukucskált ki. 
  - Minjung, drágám! De jó, hogy látlak! - üdvözölt, és nagyobbra tárta az ajtót. Kilépett a lakásból, és gyorsan megölelt. Kissé meglepődtem ettől a gesztusától. Így még soha senki nem köszöntött.
   De ahogy láttam, az idős hölgy is hamar meglepődött. Méghozzá a mellettem álló Jongin láttán.
  - Jongin, hát te? Mi szél hozott? - A fiú állta megrándult a neve hallatán.
  - Elkísértem Minjungot - vonta meg a vállát.
  - Ez szép volt tőled - mosolyodott el Moon néni. - Gyertek be, éppen most főztem teát.
   Levettük a cipőnket, és bebotorkáltunk a lakásba. Bent megnyugtató illat fogadott. Ahogy láttam, ezt Jongin is így érezte. 
   Moon néni a nappaliban várt minket. A krémszínű ülőgarnitúra előtt egy üveg dohányzóasztal foglalta el a helyét, rajta pedig három bögre friss zöld tea gőzölgött. Helyet foglaltunk az L alakú kanapén. A rövidebbik végén az idős hölgy ült, a hosszabbikon pedig én és Jongin. 
  - Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást. - Miközben a hölgy megszólalt, felemelte az egyik bögrét, majd belekortyolt.
  - Minjung az asszisztensem - felelte Jongin.
  - Ez nagyszerű! - lelkendezett Moon néni, majd felém fordult. - Mikor telefonon mondtad, hogy kaptál munkát, mondhattad volna, hogy Jonginnál mosolygott rád a szerencse. Jó tudni, hogy jó kezekben vagy.
   Jongin próbálta elnyomni a vigyorát, de nem igazán jött össze neki. 
  - Na, de nem ez a fontos. Mi járatban vagytok erre? - váltott hirtelen témát.
  - Igazából... Taemin miatt jöttem - magyaráztam. - Kicsit összekaptunk, és most ki akar rakni a lakásból. 
   A hölgy kissé megrökönyödött, majd elgondolkodott. Nem igazán tudom, hogy jó ötlet volt-e rögtön így a közepébe vágni a dolgoknak. 
  - Pontosan mi is történt? - törte meg a csendet Moon néni.
   Elgondolkoztam, és magamban próbáltam összeszedni az előzményeket. Majd amilyen gyorsan csak tudtam, megszólaltam:
  - Elhívtak egy házibuliba, de Taemin nagyon nem akarta, hogy elmenjek. Azt mondta, hogyha elmegyek, akkor nem lakhatok tovább nála, de én ennek ellenére elmentem. Kis híján megerőszakoltak, de végül megértettem, hogy Taemin miért féltett annyira. A telefonom a buliban maradt, és egy telefonfülkéből hívtam fel. Ő meg csak közölte velem, hogy holnap menjek a cuccaimért - magyaráztam.
   Moon néni elmélyülten bólogatott, és csak egy dolgot kérdezett:
  - Pontosan mit mondtál neki a telefonba? 
   Kissé meglepődtem a kérdésre. Erre nem számítottam. Gyorsan próbáltam felidézni magamban a tegnapi estémet, de akkor sajnos ilyen dolgokra nem fordítottam nagy figyelmet. 
  - Ha jól emlékszem... Azt mondhattam neki, hogy sajnálom, hogy nem hallgattam rá, és, hogy igaza volt. 
  - Na látod, ez volt a hiba! - vágta rá Moon néni, mire értetlenül néztem rá. - Szerintem félreértett téged. Valószínűleg amit mondtál, azt a benyomást keltette Taeminben, hogy téged megerőszakoltak. Gondolj csak bele, valószínűleg ő nem a bulitól óvott téged. 
   Végiggondoltam a hallottakat. 
"Taemin direkt mondta is, hogy bármilyen más buliba mehetek, csak Chanyeoléba nem, mert tőle félt. Moon néninek igaza lehet. Ez teljesen logikus magyarázat lenne."
  - De ez akkor sem ok arra, hogy kirakjon a lakásból - csattantam fel, ezzel magamat is meglepve. Még meg kellett tanulnom féken tartani a bennem fel-fel lobbanó tüzet.
  - Minjung... Tudod, Taeminnek megvan a maga személyisége. És nem igazán tudom, hogy mit tudsz a családi hátteréről. 
  - Elmesélt pár dolgot - vontam meg a vállam. - A szülei halálának körülményeiről is tudok.
   Ahogy láttam, Jongint sikerült meglepnem ezzel a kijelentésemmel. Nem hiszem, hogy Taemin sokakkal megosztotta ezeket a dolgokat. Az viszont meglepett, hogy Moon néni csak elmosolyodott, és semmi meglepettséget nem láttam az arcán.
  - Rendben, akkor szerintem azt is meg fogod érteni, hogy Taemin sok esetben olyan aggodalmaskodó és zárkózott. Tudod, nagyon a szívére tudja venni a dolgokat, és mindenért magát hibáztatja. A szülei haláláért is részben magát tartja felelősnek. Pedig még csak kisgyerek volt - sóhajtotta az idős nő, majd folytatta. - Mindig azt hitte, hogyha a szülei lelkére köti, hogy zárják magukra az ajtót, és ne engedjenek be senkit, nem haltak volna meg. Annak idején nem értette meg, hogy ő semmit sem hibázott. Azóta egyszerűen nem bízott meg senkiben, és zárkózott lett. Szépen falakat épített maga köré, és elbarikádozta magát. Ahogy látom, neked, Minjung sikerült a falak mögé férkőznöd. Lehet, hogy nem ismeri el, de fontos vagy Taeminnek. Ő pedig most azt hiszi, hogy kárt tettek benned. És ahogy ismerem, valószínűleg magát okolja a történtekért. Őszintén szólva, én sem szeretnék együtt élni egy olyan nővel, akit az én hibámból erőszakoltak meg. 
   Nem jöttek a szavak a nyelvemre. Sokszor úgy éreztem, hogy minél többet tudok meg Taeminről, annál jobban a szívembe zárom. Sajnáltam a fiút, és örültem neki, hogy az anyja halála idején Jongin nem zárkózott be ennyire, és nem lett ilyen önvádló. 
  - Szerintem, ha elmagyarázod neki, hogy pontosan mi is történt, akkor el tudjátok dönteni, hogy mi legyen - törte meg a csendet Moon néni. - De mindenesetre, ha Taemin továbbra is ki akar rakni, akkor szólj nekem, és én elintézem - kacsintott. 
   Apró mosoly kúszott az arcomra, és alig hallhatóan kinyögtem egy "Köszönöm"-öt. 
  - Jongin, drágám, a konyhából idehoznád a szemüvegem? Az asztalon fejetettem - szólalt meg a hölgy.
  - Persze - felelte a védencem, és kissé feszengve magunkra hagyott minket. Hiába, mindig is irtózott attól, ha a nevén szólítják.
   Mikor Jongin látóhatáron kívülre ért, Moon néni közelebb csúszott hozzám a kanapén, és az egyik kezemet a tenyerei közé vette. Furcsán néztem rá, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Ő pontosan látta a meglepettségem, és közelebb hajolt hozzám , majd suttogó hangon megszólalt:
  - Jongin tudja, hogy angyal vagy?
   Hirtelen reflexből kikaptam a kezéből az enyémet, és hátrébb csusszantam a kanapén. 
   Ledöbbentett, amit Moon néni mondott. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolta-e vagy csak szimplán szórakozott velem.
  - Ne beszéljen butaságokat! - feleltem, és igyekeztem magabiztosnak hangzani. 
  - Drágám, tudom, hogy angyal vagy, nem kell tagadnod - mosolyodott el.
  - Mégis honnan tudja? - kérdeztem remegő hangon.
   Nem tudtam, mit gondoljak. Hirtelen az villant az agyamba, hogy valamit rosszul mondtak nekem, és az emberek valójában látják, hogy angyal vagyok. 
  - Kiskorom óta látom az angyalokat. Hidd el, első nap, mikor megláttalak, nem engedtelek volna be, ha nem tudom, hogy mi is vagy. 
   Nagy szemekkel meredtem a hölgyre, és nem jöttek szavak a nyelvemre.
  - De pontosan milyen angyal is vagy te? - kérdezte.
  - Őrangyal - feleletem alig hallhatóan, mire Moon néni elcsodálkozott. 
   Lassan elkezdett bólogatni, majd újra megszólalt:
  - Eddig segítettem pár földre szállt angyalnak, de őrangyallal még soha nem találkoztam. Nekik nem szabadna magukra hagyniuk a védencüket, nem igaz? 
  - Oh, ez egy hosszú történet. Igazság szerint Jongin a védencem, és a többi angyaltársam segít nekem - suttogtam, mire ő elvigyorodott.
  - Ez megmagyarázza, hogy miért tűnik szorosnak a kötelék köztetek - mondta. - De tudod, furcsa volt téged először meglátni. Utoljára hét éve láttam emberré vált angyalt. Akkoriban Taemin még velem élt, ezért nem tarthattam magamnál. Viszont az egyik barátnőm befogadta a lányt. Nem volt vele könnyű dolgunk. Hamis iratokat kellett szerezni neki, és meg kellett tanítani alapvető dolgokra. De Ga Boyoungból végül csodálatos embert sikerült faragnunk.
   A név hallatán úgy éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. 
"Boyoung? Ez csak véletlen egybeesés, vagy tényleg arról a Boyoungról van szó, akit én ismerek?" - gondoltam, majd igyekeztem meggyőztem magam arról, hogy Szöulban bizonyára nem csak egy Ga Boyoung él. 
   Idő közben Jongin visszatért Moon néni szemüvegével. Furcsállva méregetett minket, majd megvonta a vállát.
  - Minjung, indulnunk kéne! - nézett az órájára. - Taeminnek két óra múlva kezdődik a munkaideje, és nem tudom, hogy mekkora lesz a forgalom.
   Bólintottam egyet, majd esetlenül feltápászkodtam. Úgy éreztem, mintha a lábaim pudingból lennének. Gyengék voltak, és erőtlenek. Kibotorkáltam az előszobába, majd Jonginnal elköszöntünk Moon nénitől.
   A kocsiajtót csak harmadik próbálkozásra sikerült normálisan becsuknom. Le voltam sokkolva, és nem tudtam értelmesen gondolkodni. Frusztráltan ültem végig az utat, és közben a Taemin
nagyanyjával folytatott beszélgetésen kattogtak az agyam fogaskerekei. 
  - Valami baj van? - kérdezte Jongin, de közben még mindig az utat bámulta. - Olyan furcsa vagy.
  - Áh, csak izgulok - füllentettem. - Nem tudom, hogy mit mondjak Taeminnek. 
  - Kérj bocsánatot, és magyarázd el, hogy mi is történt. De semmi képen se felejtsd el egy csomószor elmondani, hogy mennyire hálás vagy neki, amiért figyelmeztetett. Akkor elnézőbb lesz.
   Elmosolyodtam, és bólintottam egyet. Az út további részében nem beszéltünk, de már nem volt feszült köztünk a légkör. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a fehér és piros színű épülethez, ahol Taemin lakása volt. Jonginnal megegyeztünk, hogy egyedül megyek fel a fiúhoz. Nem tűnt túl jó ötletnek a védencemet is magammal vinnem.
   A kaputelefonba beírtam a kódot, mire a bejárati ajtó kerregni kezdett. Kevergő gyomorral és vegyes érzelmekkel bementem, és beszálltam a liftbe. Nem akartam felgyalogolni, mert félő volt, hogy megtántorodok. De úgy látszik, a lift sem volt sokkal jobb megoldás, mert egy hirtelen gondolattól vezérelve a tízes számtól lefele megnyomtam az összes gombot. Egyszerűen nem tudtam, hogy mivel kezdjem a mondandómat. Az emlékezetemben még éltek a tegnap este történtek, és tudtam, hogyha rosszul fogalmazok, lehet, hogy örökre búcsút mondhatok az otthonomnak. 
   Amikor a lift megállt a második emeletnél is, a pulzusom felgyorsult, és már azon voltam, hogy megnyomom a földszint gombját, és kereket oldok, de akkor a szemem megakadt a liftben lévő órán. 
"Taemin hamarosan indul dolgozni. Itt az idő, Minjung! Most vagy soha" - gondoltam, és erőt vettem magamon. 
   A végtagjaim teljesen fagyossá váltak, és fázni kezdetem. Amikor már a fiú lakásának ajtaja előtt álltam, tudtam, hogy nincs visszaút. Jéghideg mutatóujjammal megnyomtam az ajtó melletti csengőt, és vártam. Szemeimmel a földet fixíroztam, a ujjaimat meg szüntelenül tördeltem. 
   Végül kinyílt előttem az ajtó. Mivel lefelé néztem, nem láttam mást, csak Taemin nyuszis mamuszát, ami miatt egy halvány mosoly haladt át az arcomon.
  - Már vártalak - szólalt meg fagyosan. - A cuccaid a nappaliban vannak, el is viheted őket.
   Nem igazán tudnám elmondani, hogy mit éreztem a hangjában. Talán csalódottságot, haragot és némi sajnálatot.
   Abban a pillanatban pedig késztetést éreztem arra, hogy elejétől a végéig elmeséljem neki a tegnap estémet. Tisztára akartam mosni minden tévhitet, ami a fejében élt.
  - Tegnap este szerintem félreértettél valamit... - szólaltam meg, mire felhorkant.
  - Szerintem te nem értetted meg, hogy vidd a cuccaid! - sziszegte.
   Nem hittem volna, hogy ilyen rideg és zárkózott lesz velem szemben. Hirtelen eszembe jutottak Moon néni szavai:
"...mindenért magát hibáztatja" 
  - Szeretnék úgy beszélni veled, hogy normálisan végighallgatsz! - mondtam kissé fojtott hangon, mire Taemin vágott egy grimaszt.
  - Nem akarom, hogy nekem sírd el a bánatod, én megmondtam, hogy vigyázz Chanyeollal! 
  - Én vigyáztam is. Gyomron rúgtam, ráhúztam a lábára az ajtót és elfutottam - emeltem fel a kezem tiltakozásképp.
   Ahogy láttam, sikerült Taemint meglepnem. Felvonta a szemöldökét, és nagy szemekkel nézett rám.
  - Mi? Akkor... Nem bántott? - kérdezte, meglepetten.
  - A karom belilult, de azon kívül semmi bajom - vágtam rá. 
  - Akkor... Ő nem..? Én azt hittem... - hebegte.
  - Hinni a templomban kell - jegyeztem meg csípősen. - Amúgy meg, nem értem, hogy miért csinálsz ekkora felhajtást! Te felhívtad a figyelmem, hogy vigyázzak Chanyeollal, az meg, hogy hallgatok-e rád, az én döntésem. Ha netán megerőszakolt volna, az teljes mértékben az én hibám lenne. Akkor száradna a te lelkeden, ha te toltál volna oda akaratom ellenére. 
   Látszólag elgondolkodott a szavaimon. Lázasan járt az agya, miközben én próbáltam a fejébe látni. Persze, hasztalanul.
  - És... - törtem meg a csendet. - Nem akarod újra átgondolni, hogy kiraksz-e a lakásból? - kérdeztem óvatosan.
  - Hát... Lehet róla szó, hogy maradsz. De csak akkor, ha nem ijesztesz rám! Tudod te, hogy tegnap este mennyire megrémültem, mikor felhívtál? - háborodott fel.
  - Nem gondoltam, hogy máshogy kéne fogalmaznom - védtem magam. - De te nyomtad ki, mielőtt normálisan el tudtam volna magyarázni, hogy mi is történt.
   Játékosan kiöltötte a nyelvét, majd beinvitált a lakásba.
"Úgy látszik, a régi Taemin visszatért. És meglepő módon Moon néninek igaza volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ismeri az unokáját..." - gondoltam, és bementem az előszobába.
  - Amúgy, honnan van a ruhád? - kérdezte. - Ha én vettem volna, akkor emlékeznék rá.
   Hirtelen lefagytam. Nem tudtam, hogy az igazat mondjam-e vagy  inkább hazudjak. De amint a kérdő tekintettel figyelő Taeminre néztem, tudtam, hogy jobban járok, ha az igazat mondom.
  - Mr. Kim vette nekem - feleltem, mire elcsodálkozott.
  - Mégis miért voltál te Jonginnal? 
  - Nála aludtam - feleltem kurtán, és a nappaliba siettem.
   Jó volt otthon lenni. Tegnap egész este azon görcsöltem, hogy nem élhetek tovább itt. Kár lett volna tagadnom, szerettem Taeminnel élni. Olyan volt, mintha a bátyám lenne. Sőt, esetenként még az apámnak is elment volna. És ez valamilyen szinten biztonságot adott nekem. Amikor hozzá költöztem, nem hittem, hogy valaha is kisül valami jó a kettőnk kapcsolatából. Igaz, továbbra is voltak viharos időszakaink, de egyikünk sem tudta tagadni, hogy mennyire szereti a másikat.
  - Inkább nem kérdezek erről semmit... - jött be utánam. - Máskor inkább elmegyek érted.
   Elmosolyodtam, és megráztam a fejem. A tekintetem a helyiségben lévő dobozokra siklott. Taemin szeme követte a tekintetem, és észrevette, hogy mi köti le a figyelmem.
  - A cuccaid. Majd ki kell pakolnod őket! - intett fejével a dobozok felé. - De nekem mennem kell dolgozni, késésben vagyok. És nehogy elmenj valahova anélkül, hogy tudnék róla! 
   Ekkor döbbentem rá, hogy a telefonom Chanyeol kocsijában maradt.
  - Hát igazából... Nem hiszem, hogy lenne lehetőségem felhívni téged - mondtam kellemetlenül, mire összevonta a szemöldökét.
  - Miért?
  - Ööö... A mobilom Chanyeolnál maradt... 
   Erre Taemin csak sóhajtott egyet, és megcsóválta a fejét.
  - Minjung, Minjung! Nem is te lennél..!
   Ezután sietve elment dolgozni, én meg örültem neki, hogy a fiú nem kapta fel a vizet.
"Lehet, hogy nem is mindig olyan lobbanékony..." - gondoltam, és nekiláttam kicsomagolni a Taemin által összepakolt cuccaimat.
   A napom további része meglepően lassan telt. Leültem a tévé elé filmet nézni, de az unalomtól megállt az állkapcsom a pattogatott kukorica rágása közben. Nézhetnek akármilyen őrültnek, de be kellett ismernem, hogyha nem dolgoztam, halálra untam magam. Főleg úgy, hogy Taemin sem volt otthon. A fiú érkezését konkrétan az ajtó előtt ülve vártam. Mint valami házi kedvenc. 
   Viszont a délután korántsem tartogatott olyan jó híreket számomra, mint hittem. Taemin fél órával a műszakja vége előtt ért haza, és eléggé feldúlt állapotban volt. A kabátját a fogasra hányta, és a cipőjét magán hagyta. Feszülten, minden köszönés nélkül a szobájába viharzott, és egy utazótáskába kezdte szórni a ruhásszekrénye tartalmát. 
   Tehetetlenül álltam a fiú szobájának ajtajában, és figyelmesen követtem a mozdulatait, miközben azt találgattam, hogy vajon mi zaklatta fel ennyire.
  - Mi történt? - kérdeztem meg pár percnyi hallgatás után, mire idegesen felém fordult.
  - Egyenlőre én sem tudom biztosra. A nagyi hívott, és csak annyi tudott mondani, hogy a bátyám autóbalesetet szenvedett, és életveszélyes állapotban szállították egy japán kórházba. 
   Jobbnak láttam, ha ehhez nem fűzök hozzá semmit. Az utóbbi időben rájöttem, hogy Taemin szinte betegesen tud aggódni a szeretteiért, és képes elveszteni az eszét, ha valamelyik közelállójával történik valami. 
   Viszont volt egypár kérdésem is, amiket nem akartam megválaszolatlanul hagyni.
  - Akkor Japánba mész? - kérdeztem, mire frusztráltan a hajába túrt.
  - Úgy tűnik. A nagyival nincs vesztegetni való időnk! Viszont, hogy Taesunnak milyen sérülései vannak, és, hogy mikorra épül fel, nem tudom. Gőzöm nincs róla, hogy mikorra térek vissza. És őszintén szólva nem szívesen hagynálak egyedül... A végén még leég a ház, mielőtt hazajövök - gúnyolódott, mire vágtam egy grimaszt.
  - Akkor mit akarsz, mit tegyek? 
  - Igazából... Ez egy vészhelyzet, és csak egy dolgot tudtam tenni. Fájó szívvel ugyan, de szóltam Jonginnak, hogy legyen szíves érted jönni. 
   Lesokkoltan meredtem Taeminre. 
"Eddig a lehető legjobban próbált óvni a fiútól, erre most lepasszol neki." - gondoltam, és egyik részem örült, a másik meg elszomorodott.
   Legszívesebben ott parádéztam volna Taemin előtt, amiért Jonginhoz költözhetek. Hiába, élveztem a védencem társaságát, és jó volt vele lennem. Viszont akárhogyan is néztem, az eddig lakótársam hiányozni fog. Igaz, sokat aggodalmaskodott, és mindenen felkapta a vizet, de ezek ellenére mégis megkedveltem Taemint. Nem volt egy hónapja, hogy a Földre jöttem, a fiú mégis olyan volt számomra, mintha már ezer éve ismertem volna. Legalábbis, általában. 
   Kivánszorogtam a fiú szobájából, és a nappaliba ballagtam. A szekrényből előkaptam egy utazótáskát, és a nemrégiben előpakolt cuccaimat elkezdtem becsomagolni. Nem volt túlzottan sok dolgom, hamar sikerült összekészülnöm. A táskával a kezemben a bejárati ajtóhoz mentem. Taemin már indulásra készen ott állt, és az óráját leste.
  - Indulok a nagyiért - szólalt meg. - Majd kereslek. Mivel nincs mobilod, valószínűleg Jonginon keresztül tudlak elérni. 
  - Várni fogom. De meg kell ígérned, hogyha megtudsz valamit arról, hogy mi a baja a bátyádnak vagy, hogy mikor jöttök haza, mindenképpen szólsz!
  - Úgy lesz - mosolyodott el, és gyorsan megölelt. - És vigyázz Jonginnal! Nem árt, ha a közeledben van a paprikaspray - kacsintott, majd lenyomta a kilincset, és elhagyta a lakást.
   Az egyik részem remélte, hogy a fiú és Moon néni minél előbb visszatérnek, de a másik felem életem további részére Jonginhoz akart költözni. 
   Pár perccel később megszólalt a csengő. A védenem megérkezett. 
   A kezembe kaptam az utazótáskám, és még utoljára megnéztem, hogy mindent rendben hagytam-e. Ezek után pedig elhagytam a lakást. Gyorsan leszaladtam a földszintre, és kiléptem a friss levegőre. Jongin a ház előtt parkolt le. Mikor meglátott, kipattant a kocsiból, és felnyitotta a csomagtartót nekem. Egy szó nélkül elvette a táskám, és berakta. Csak ezután nyitotta szóra a száját.
  - Pattanj be!
   Az út első perceiben egyikünk sem mondott semmit. Végül a fiú szólalt meg először, de szemeivel az utat fixírozta.
  - Meglepett, mikor Taemin megkért, hogy had lakhass nálam. 
  - Engem is - feleltem őszintén. - Amióta csak ismerem, mindig óva intett tőled, most pedig kitudja mennyi időre rád bízott.
  - Nem értem az aggodalmát. Sokszor úgy érzem, hogy a barátságunk ellenére is egy pszichopatának hisz - fintorodott el.
  - Lehet, hogy megvolt rá az oka - vontam meg a vállam, mire tiltakozni kezdett.
  - Nem hiszem. Talán ő tudja a legjobban, hogy eddig csakis részegen tettem rossz dolgokat. És az utóbbi időben meglepően kevésszer rúgtam be.
   A fiú kijelentés meglepett. Mikor még figyelemmel kísértem az életét, szinte minden este leitta magát a sárga földig. Viszont, mikor belegondoltam, az utóbbi időben tényleg nem láttam nagyon részegnek. Igaz, legtöbbet munkaidőben voltam vele, és akkor általában nem is szokott inni. Csak egy-két estét töltöttem nála, de akkor sem volt holtrészeg. Ez pedig eléggé nagy lépés volt annak a Jonginnak, akit én eddig ismertem. 
  - Ennek szerinted mi lehet az oka? - kérdeztem kíváncsian.
  - Hm... Ezen már én is elgondolkoztam. Valamilyen változást jelenthetett az is, amikor lett barátnőm. Mellette nem éreztem szükségesnek, hogy igyak. Aztán, miután szakítottunk rájöttem, hogy tulajdonképpen soha nem voltam alkoholista. Csak magányos és összetört. És ilyenkor az ivás és a szex tűnt a legjobbnak. De van egy olyan érzésem, hogy amíg együtt fogunk élni, nem fogok elmenni sehova sem berúgni.
  - Miért? - néztem rá furcsán. - Rossz fényt vetne rád, ha a személyi asszisztensed látna benyomva? - nevettem el magam.
  - Nem erről van szó - mosolyodott el. - Furcsamód melletted nem érzem, hogy szükségem lenne alkoholra.
   Meglepődtem a kijelentésén, nem értettem igazán. Régebben is tudtam, hogy Jongin nem alkohol függő. Csak volt egy seb a szívén, amit egy kis időre csak az italok tudtak orvosolni. De aztán a seb nem gyógyult semmit. Már tíz éve. De, mikor ránéztem a fiúra, éreztem, hogy az utóbbi időben megváltozott. De, hogy miattam-e, azt nem tudtam. Ezektől eltekintve úgy éreztem, hogy mivel én ismertem Jongin múltját, és tudtam, hogy miken ment keresztül, tudnék segíteni neki.
"Talán nekem meg van hozzá az erőm, hogy kirántsam abból a gödörből, aminek a mélyén ragadt." - gondoltam. 
   Rövidesen megérkeztünk, és bementünk a lakásba.
  - Sajnos csak egy szekrényem van. Egy üres polc van benne, ha akarod, oda pakolhatsz. És mivel csak egy ágy van, döntsed el, hogy hol akarsz aludni - mondta, és magamra hagyott a szobájába.
   A legfontosabb ruháimat bepakoltam a szekrénybe, a többit a táskában hagytam. Majd miután ezzel végeztem, kimentem a nappaliban, ahol Jongin tévézett. Idő közben átöltözött, és csak egy kinyúlt póló és egy tréningnadrág volt rajta. 
   Gondolkodtam rajta, hogy csatlakozok a fiúhoz, de aztán kinéztem az ablakon, és láttam, hogy már besötétedett. Ezért inkább fürdeni akartam menni.
  - Használhatom a fürdőt? - kérdeztem.
  - Érezted magad otthon. Bármit használhatsz, csak a személyes dolgaimhoz ne nyúlj! - mondta, mire bólintottam. - De nem akarsz fürdés előtt enni valamit?
   A gyomorsav már marta a gyomromat, ezért készségesen beleegyeztem. A fiú kinyomta a tévét, és felpattant. Finoman megragadott a vállaimnál, és kitolt a konyhába. 
  - Foglalj helyet! - mutatott az étkezőasztalra. - Mit szeretnél enni? Ebédre pizzát ettem, szóval abból van maradékom, meg ráment tudok főzni.
  - A pizza megfelel - feleltem, és leültem az asztalhoz.
   Jongin gyorsan megmelegítette az ételt, és elém rakta. Leült velem szembe, és nekilátott enni. Követtem a példáját, és majszolni kezdtem a pizzát. Evés közben nem tudtam levenni a szemem a fiúról. Az arca simán versenybe szállhatott volna bármelyik angyaléval. Egyszerre volt kisfiús és angyali, meg férfias és vonzó. Egyszerűen vonzotta a tekintetem. A csokoládébarna szemeinek látványába belevesztem. Egészen addig bambultam, amíg Jongin át nem hajolt az asztalon, hogy letörölje az arcom. Meglepetten néztem rá.
  - Ne nézz már így! - nevette el magát. - Az állad tiszta szószos volt.
   Az említett testrészemhez kaptam, és reflexből végigsimítottam rajta. Ezután pedig jól az eszembe véstem, hogy evés közben nem figyelhetek másra az ételen kívül.
   Vacsora után Jongin gyorsan elmosta a tányérokat, én meg elmentem fürdeni. 
   Hálóruha gyanánt magammal vittem Taemin egyik régi pólóját. 
   Beálltam a meleg vízsugár alá a zuhanyzóba, és gyorsan megmostam magam. Általában szerettem magam áztatni a kellemes víz alatt, de Jongin fürdőszobáján nem volt zár. Ez pedig arra ösztönzött, hogy minél hamarabb végezzek. 
   Kiléptem a zuhanyzóból, és a puha törölközőmmel megtöröltem magam. Viszont volt valami furcsa érzésem. 
"Valami nincs rendben..." - gondoltam.
   Megvontam a vállam, és tovább folytattam a törölközést. Mielőtt felöltöztem volna, a tükör elé léptem, hogy kibontsam a felkötött hajam. Azonban a kezem megállt mozgás közben, mikor megláttam magam. Kezemmel ösztönösen a hátam mögött lévő puha, fehér tollrengeteghez kaptam. Reméltem, hogy csak hallucinálok, és semmi sincs mögöttem. Majdnem felsikítottam, mikor megtapintottam a puha tollakat.
"Itt valami nagy gond lehet... Mégis miért vannak angyalszárnyaim?"