Chapter 4

 ·٠•ღ  "Miben sántikálsz?" ღ•٠·

   Füleimmel egyre erősebben hallottam az utca zajait. A közelemben emberek léptei és beszéde csapta meg a fülem. A fejem irtózatosan hasogatott. Kezeimmel a halántékomhoz kaptam, és kétségbeesetten masszírozni kezdtem, de hiába; a fejfájásom nem akart szűnni. Pár percnyi reménytelen próbálkozás után feladtam, és beletörődtem a fájdalomba. 
   Mikor megpróbáltam kinyitni a szemem, a kezem egyből az arcom elé kellett kapnom, ugyanis a nap erős fénye irritálta a szemem. Eddig ezzel gondom nem volt, pont úgy, mint a fejfájással. Eddig még soha nem éreztem ilyeneket. Volt egy olyan érzésem, mintha álmodnék. Mintha csak álmomban történt volna meg velem az, hogy emberré váltam. De már, ha az emberrévállásnál tartunk... Nem tudtam elhinni, hogy tényleg testet öltöttem. Egyik tenyeremet óvatosan végigsimítottam az arcbőrömön, mire a testem megborzongott. Az ismeretlen érzés meglepett és lesokkolt. 
"Annyi dolog van, amit az emberek éreznek, de az angyalok nem." - suhant végig az agyamon.
   Próbáltam a fejembe rendbe tenni, hogy mi történhetett azután, hogy elsötétült előttem a világ. De nem emlékeztem semmire. Abban viszont biztos voltam, hogy egy parkban fekszem a füvön. 
   Felültem, és hunyorogva próbáltam hozzászokni az erős fényhez. Közben pedig körbenéztem. Nem messze tőlem egy betonút vezetett. A hátam mögött valamennyivel pedig a Han-folyó folyt. 
   Felkeltem a helyemről, és nekivágtam a nagyvilágnak. 
   A szél gyengéden simogatta az arcom, és a csupasz karjaim. A nap felperzselte a bőröm. Mikor hozzáértem a felkaromhoz, az már forró volt. 
   Érdeklődve figyeltem a mellettem elhaladó embereket. Mind különböztek. De mindegyikőjükben volt valami érdekes, valami szép, amely vonzotta a tekintetem. Egészen eddig észre sem vettem, hogy milyen sokszínűek az emberek. Az egypetéjű ikreken kívül nincs két egyforma.
   A Han folyó túloldalán hatalmas épületek magasodtak. A vízen pedig hajók úsztak. Elhaladt mellettem egy középkorú nő a két gyerekével. Mivel nagyon érdekelt, hogy tulajdonképpen hol is vagyok, utána siettem.
  - Elnézést, nem tudná megmondani nekem, hogy pontosan hol is vagyok most? - kérdeztem meg, mire a nő csodálkozva nézett rám.
  - Ööö... Ez a Hangang Park Yeouido-dongban - felelte a hölgy, majd egyből továbbsietett.
"Yeouido-dong? Az nem Yeongdeungpo-guban van? De mégis, hogy kerültem én ide?" - gondolkoztam el.
   Kerestem egy padot, ahova leülhettem. Idejét láttam végiggondolni, hogy pontosan mit is akarok kezdeni emberként. Egészen addig fel sem merült bennem, hogy pontosan mit is kéne tennem. Hiszen nem volt fedél a fejem felett és pénzem sem volt. Felmerült bennem, hogy mi lenne akkor, ha megkeresném Jongint. De nem tudtam, hogy emlékszik-e rám, így nem mertem kockáztatni.
   Tekintetem bánatosan emeltem az égre. A világoskék égtenger nagy, fehér felhői teljesen elkápráztattak. Amíg angyal voltam, észre sem vettem alapvető dolgokat. Akkoriban Jongin volt a legfontosabb számomra. Viszont emberként magamat kellett előtérbe helyeznem.
   Úgy döntöttem, hogy nem fogok tétlenül ülni. Felálltam a padról, és elindultam arra, amerre a megérzésem húzott. Az emberek mind siettek, a cipők kopogása pedig még elviselhetetlenebbé tették a városi zajokat. A levegő az autóút közelében különösen büdös volt. Volt, ahol visszatartottam a lélegzetem is, mert azt hittem, megfulladok. Hiába, még hozzá kellett szoknom Szöulhoz. 
   Elmélyedtem a nézelődésben. Mint egy turista. Mondjuk úgy is éreztem magam, mint aki életében először jár Szöulban csupán kirándulás céljából.
   Hamarosan elértem a Wonhyo hidat. Ez a híd kötötte össze Yeongdeungpo-gut Yongsan-guval. Megálltam a híd kezdeténél, és áttekintettem a túlpartra. Magas, égbenyúló épületek magasodtak a túloldalon. A Han folyón hajók úsztak. A hídon pedig temérdek autó száguldott. A fejem kissé zúgott már az erős zajoktól, de kezdtem megszokni őket. 
   Elindultam, hogy felfedezzem Yongsan-gut. Félúton megálltam, és lenéztem. A folyó piszkos vizén megcsillant a nap fénye. Ettől nem is tűnt olyan mocskosnak, mint amilyen valójában volt. Sőt, a víz még szépnek mondható volt. A szél lágyan a hajamba kapott, és ide-oda lóbálta a tincseim. Mély levegőt vettem, és beszívtam a víz jellegzetes szagának és a városi levegőnek a keverékét. Volt egy olyan érzésem, hogy nem kell sokáig fedél nélkül élnem, És csak remélni tudtam, hogy a megérzésem nem csal.
   Yongsan-guban az élet talán még jobban nyüzsgött, mint Yeongdeungpo-guban. Rengeteg utcai étkezde volt. Koreában a pojangmacha elnevezést viselik. Jongin nem nagyon járt ilyen helyekre, de ahogy láttam, az étel ezeken a helyeken volt a legolcsóbb. A sok finom  illatra pedig nyál szökött a számba. A hasam megkordult, és emberi életemben először éhesnek éreztem magam. 
   Mikor egy kimbap étterem előtt mentem el, késztetést éreztem arra, hogy térden állva könyörögjek pár szem kimbapért. De nem volt elég bátorságom, így hát tovább mentem. De még lopva visszatekintettem, hogy az árlistát megnézzem.
"Ötezer won... Mit megtennék azért, hogy most legyen a zsebemben ennyi pénz!" 
   Korgó gyomorral tovább mentem. Viszont az égen gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Már lehetett látni, hogy hamarosan nagy eső lesz. Ezért pedig azon kellett törnöm a fejem, hogyha eleredne az eső, hova menjek. Elkezdtem szedni a lábaim, és hamarosan a Yongsan Electronic Markethez értem. Az eső pedig már szemerkélt, így hát bementem a bevásárlóközpontba. Amint beértem, az állam majd' leesett. Bent rengeteg üzlet volt. És emberekből sem volt hiány. Tömve volt az egész hely. Mondhatni nyomasztóan hatott rám a hely. És itt töltöttem majdnem egy órát. 
   A boltok között bóklásztam, és egyszer csak az egyik üzlet üvegablakában megpillantottam a tükörképem. Közelebb mentem, hogy jól szemügyre vegyem magam. Egészen addig fogalmam sem volt arról, hogy hogyan nézhetek ki. Hátközépig érő hosszú, középbarna hajam volt. Szemeim nagyok voltak, de legnagyobb meglepetésemre zöldek. Ázsiainak néztem ki, csak a szemeim színe volt különleges. Nem lehettem túlzottan magas, a lábaim is rövidek voltak, de ez különösképpen nem érdekelt. Viszont akkor vettem csak észre, hogy tulajdonképpen mi van rajtam. Egy világoskék nyári ruhát viseltem. Az oldalán volt egy öv, erre pedig rá volt kötve az a zsák, amit Chentől kaptam. 
   Amikor elállt az eső, emilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a bevásárlóközpontot. 
   A levegő fülledt volt. Az utcákon pedig már jelentősen kevesebb ember volt. Az ég kezdett már kitisztulni. Nagy levegőt vettem, és folytattam az utam. Nem tudtam, hogy mihez kellene kezdenem. Nem csengethettem volna csak be valahova, és kérhettem szállást. 
   Amikor már Seongbuk-guba értem, nem bírta a lábam. Se kedvem, se erőm nem volt ahhoz, hogy tovább menjek. Egy lakónegyedbe értem. Ott pedig egy vörös téglákkal burkolt ház lépcsőjére leültem. Reméltem, hogy a ház tulajdonosa nem veszi észre, hogy ott vagyok. 
   A bejárati ajtó fölött kis tető volt, így nem volt vizes a föld. Gondoltam, amíg nem küldenek el, itt maradhatok. Viszont csak egy nyári ruha volt rajtam. Az eső utáni lehűlt időben pedig elkezdtem fázni. A karjaimat összefontam kihűlt testem körül, és próbáltam felmelegíteni magam. Viszont ahogy esteledett, az idő úgy hűlt le. Végtagjaim már jéghidegek voltak, a sok vacogástól pedig megfájdult a fejem. Már azon voltam, hogy keresek egy bárt, ahol legalább felmelegíthetem magam. Azonban a tervem meghiúsult, ugyanis amint felálltam, cipők kopogása ütötte meg a fülemet a nyugodt, viszonylag csendes éjszakán. Egy idős hölgy igyekezett az utcán. Mindkét kezében bevásárlószatyrokat cipelt. Én pedig még mindig a ház kapujában álltam, és magamban imádkoztam azért, hogy az idős hölgy ne abba a házba jöjjön, ahol voltam.
   De imám nem talált meghallgatásra. A hölgy majdnem belém ütközött. Még nálam is alacsonyabb volt. Felnézett rám a csodálkozó arcával. Arcán már meglátszott az idő, a száját pedig egy apró mosolyra húzta.
  - Hát te mi járatban vagy erre? - kérdezte, mire belém fagyott a szó.
   Nem tudtam, hogy mit felelhetnék. A legjobb megoldásnak pedig az bizonyult, hogyha sarkon fordultam volna, és elszaladtam volna.
  - É-én éppen készültem indulni - hebegtem, és estlenül meghajoltam, majd már meg is fordultam, hogy szedjem a lábam.
   Viszont a karomat egy meleg, száraz kéz megragadta. Ijedtemben a szívverésem felgyorsult, és a vérem egyre erősebben dübörgött az ereimben.
  - Maradj csak, meghívlak vacsorára - mondta szelíden az idős hölgy.
   Nekem már elég volt az, hogy kimondta a vacsora szót. A gyomrom erősebbnek bizonyult az agyamnál, ezért csak mosolyogva bólintottam.
   A hölgy betessékelt a házba. Az előszobából a nappali nyílt. Itt volt egy nagy kanapé, egy plazmatévé és egy nagy könyvespolc. A falakon festmények lógtak, a földön pedig szőnyegpadló volt. Amikor ráléptem, elkezdte csiklandozni a csupasz talpaim, ezért gyorsan a nappaliból nyíló konyhába siettem a hölgy után. Fehér, újszerű konyhabútor volt bent. A helyiség egyik sarkában pedig egy négyszemélyes étkezőasztal volt hozzá illő székekkel.
  - Foglalj helyet! - szólalt meg a hölgy, és az étkezőasztalra mutatott.
   Köszönetképpen meghajoltam, majd helyet foglaltam. 
  - Még ebédről maradt bibimbap. Nekem úgyis sok lenne vacsorára - magyarázta.
   Nem sokkal később két kis edénnyel jött oda hozzám. Az egyiket felém nyújtotta, a másikkal pedig leült velem szembe. Csendesen kezdett el enni, én pedig hirtelen bajban voltam. Még soha nem ettem, ráadásul azt sem tudtam, hogy az evőpálcikát hogyan kell fogni. Úgy döntöttem, hogy ellesem a hölgytől, hogy hogyan eszik a pálcikával. Miután úgy éreztem, hogy eleget néztem ahhoz, hogy megpróbáljam én is, nekiálltam ennyi. Pár ügyetlen próbálkozás után pedig sikerült végre normálisan használnom az evőpálcikákat.
   Az étel valódi megváltás volt a gyomromnak. Kezdtem megérteni, hogy miért szeretnek az emberek enni.
  - Ízlik? - kérdezte a hölgy.
  - Igen. Nagyon finomat tetszett főzni - feleltem mosolyogva.
  - Ennek nagyon örülök - mosolygott. - De nem kell ilyen feszülten beszélned velem. És hívj nyugodtan Moon néninek.
  - Rendben.
   Ezután mindketten megettük az ételünket. Moon néni gyorsan elmosogatott. Eközben én még alaposabban körbenéztem. A konyhában több helyen is gyerekek rajzai voltak kirakva. A legtöbbön két fiú volt és Moon néni. Már, ha jól láttam őket.
  - Az unokái rajzolták ezeket? - kérdeztem.
  - Igen - felelte mosolyogva. - De ezek a rajzok már több, mint tizenöt évesek. Az unokáim körülbelül veled egyidősek lehetnek. Hány éves is vagy?
  - Huszonegy.
  - Nahát, akkor a fiatalabb unokám egyidős veled! Jaj, de rólad még semmit nem is kérdeztem! - csapta össze a tenyereit.
"Na, ettől féltem..! Nem akarok hazudni, de úgy látszik, muszáj lesz." - gondoltam. 
  - Nyugodtan kérdezzen, Moon néni - mondtam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. 
  - Először is, mi neved? - kérdezte.
  - Kang Minjung vagyok - feleltem, és meghajoltam.
  - És, Minjung, mi járatban vagy errefelé? Miért ültél az ajtóm előtt? - kérdezte, mire én elgondolkoztam, hogy mit is kéne felelnem.
  - Tudja, a családom nehéz helyzetben van - kezdtem bele a kitalált élettörténetembe, amit ott helyben találtam ki gyorsan. - A szüleimnek minden pénze arra ment, hogy engem eltartsanak. Magukra alig tudtak költeni. Én pedig nem akartam tovább nézni, hogy nélkülöznek, ezért egyik este fogtam magam, és írtam nekik egy búcsúlevelet. Aztán beálltam pár faluval arrébb pincérnek, és pár nap alatt megkerestem arra a pénzt, hogy Szöulba utazhassak. Nem is tudom, hogy mit reméltem... Talán, hogy rám mosolyog a szerencse. De sajnos nem történt velem semmilyen isteni csoda, és mire ideértem a pénzem elfogyott. Én meg maradtam az utcán. Ötletem sem volt, hogy hova mehetnék. Viszont egész nap sétáltam, a lábam pedig nem bírta. Aztán a maga ajtaja elé ültem le, de konkrét okom nem volt rá. Szeretnék bocsánatot kérni azért, mert engedély nélkül jöttem be az udvarra.
   Moon néni pár percig próbálta feldolgozni a hallottakat. Nem tudtam, hogy mit gondol. Nem is tudtam kiszámítani a következő lépését.
"Most mit fog csinálni? Elküld? Vagy esetleg segít nekem?" - cikáztak a gondolatok a fejemben.
  - Te szegény lány! - szólalt meg végül a hölgy. - Ma este alhatsz nálam. Aztán szeretnélek jobban megismerni. De valahogyan mindenképpen szeretnék segíteni neked. Nem fogom hagyni, hogy ne legyen fedél a fejed felett!
   A szívemet egy számomra ismeretlen melegség járta át. Az arcomra akaratom ellenére is egy nagy mosoly húzódott. Jól esett, hogy valakinek számít, hogy mi lesz velem. Hogy valaki törődik velem. Megpróbálhattam volna szavakba önteni a hálámat Moon néni felé, de attól tartottam, hogy nem menne.
  - Moon néni, ez nagyon kedves magától. Nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki magam. Félek, hogy akármit mondanék, azzal nem tudnám érzékeltetni, hogy milyen hálás vagyok magának.
  - Ugyan, nem is kell megköszönnöd! - nevette el magát. - Nem hagyhatok egy szegény lányt fedél nélkül estére. Na meg mindig akartam egy lányunokát. 
   Elmosolyodtam. Megkönnyebbültem Moon néni szavai hallatán, de valami mégis nyomta a bensőmet. Méghozzá, hogy úgy éreztem, hogy csak szánalomból engedi meg, hogy nála aludjak. De ebben nem voltam biztos. Nem láttam a hölgy fejébe, és ez felettébb bosszantott.
  - Nincsen lányunokája? - kérdeztem.
  - Sajnos nincsen. Mindig is szerettem a gyerekeket. Mikor fiatal voltam, azt reméltem, hogy születni fog majd egy fiam és egy lányom. De sajnos csak egy fiam lett. És két fiúunokám. Viszont úgy érezem, mintha a saját gyerekeim lennének. Szinte én neveltem fel őket, mivel miután meghaltak a szüleik, nem volt senki aki a szárnyai alá tudta volna venni őket - felelte némi keserűséggel a hangjában.
   Kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy egy olyan kérdést tettem fel, amire Moon néni érezhetően nehézkesen válaszolt. 
"De nem tudhattam, hogy meghalt a fia, és az unokái rámaradtak..." - próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem mondtam semmi rosszat. 
  - Elnézést, nem tudtam... - kezdtem bele a mondandómba, de Moon néni csak legyintett, jelezve, hogy semmi baj sincs.
  - Nem kell bocsánatot kérned! Szívesen neveltem fel az unokáimat. A fiam elvesztése nagyon fájt nekem, de két tökéletes gyereket hagyott maga után, akik nagyon hasonlítanak rá. Igaz, már felnőttek mindketten, mégis olyanok nekem, mint két kisgyerek - nevette el magát. - De most nem a családom a lényeg. Gyere, megmutatom a szobád!
   Hirtelen nem kapcsolt az agyam, hogy mit is kéne tennem. De szerencsére hamar sikerült felfognom, hogy mi is a helyzet, és felálltam az asztaltól. Moon néni előre ment. A konyha jobb oldalán volt egy boltíves kapu. Ennek a túloldalán volt egy csigalépcső, ami felvitt az emeletre. Mihelyst felértem, egy tágas tér fogadott. A falak halványpirosra voltak festve. Innen nyíltak a fenti szobák. Nem messze a lépcsőtől volt még egy boltív. Ha jól láttam, ez egy fent lévő konyhába vezetett, ami jóval kisebb volt, mint a lent lévő. A konyha mellett U alakban szobák ajtajai voltak. De mindegyik zárva volt, így nem tudtam, hogy milyen helyiség is lakozik az ajtók mögött. 
   Moon néni annak a szobának az ajtajához ment, amelyik közvetlenül a konyha mellett volt. Jobb kezével lassan lenyomta a kilincset, majd kinyitotta a szoba faajtaját.
  - Fáradj be! - tessékelt be. - Ez a szoba az idősebb unokámé, Taesuné volt. De ő Gangnam-guba költözött. Na meg folyton csak utazik. Tehetséges üzletember vált belőle. Gondolom az ő szobájában nyugodtan aludhatsz, nem nagy az esélye, hogy hazajönne.
  Csak bólogattam a szavaira. 
"Tehát az egyik unokáját Taesunnak hívják. De mi van a másikkal? És miért nem az ő szobájába szállásolt el Moon néni? Talán... Lehetséges, hogy ő még betoppanhat a házba, hogy itt akar aludni?" - gondoltam magamban, és mivel a kíváncsiság nagyon fúrta az oldalam, rákérdeztem.
  - A másik unokájával mi a helyzet, Moon néni?
  - Oh, hát ő még fiatalabb. Egyidős lehet veled, és pincérként dolgozik. Féléve költözött el egy albérletbe, Gangdong-guba. Viszont ő sokszor jön el hozzám. Taemin rendes gyerek, és az álmai nem állnak az útjában annak, hogy velem legyen. Persze szeretem Taesunt is, de sajnos ő egy évben alig két hetet tölt itt. Azt is csak ünnepekkor - magyarázta enyhén búval bélelt hangon a hölgy.
   Én a mondandója felénél elakadtam. Mikor meghallottam a 'Taemin' nevet, megállt bennem az ütő. Azt reméltem, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Hiszen nem csak egy Taemin nevű ember él a világon. De amikor végiggondoltam a hallottakat, eszembe jutott, hogy Taemin pár hónapja költözött Gangdong-guba. És, ha jól tudtam albérlő volt. Egyre erősebb volt bennem az a megérzés, hogy bizony Lee Taemin nagyanyjának a lakásába pottyantam. De reméltem, hogy téves a megérzésem.
  - Tudom, fiús szoba ez, de azért remélem, hogy jól fogod érezni magad itt - nézett rám mosolyogva Moon néni.
  - Nem zavar a szoba kinézete. Így is mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy megengedi, hogy itt töltsem az éjszakát. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs maga.
   Moon néni nem szólt semmit, csak széles mosolyra húzta a száját. Ezáltal az arcán a ráncok felerősödtek. De ez nem számított. Az a szeretetteljes mosoly, amivel Moon néni tudott nézni, csodálatos volt. Egyszerűen megmelengette az ember szívét. Hát még mikor a hölgy nevetett! A nevetése ragályos volt. Ha valaki szomorú volt, és meghallotta a hölgy nevetését, az egy kis időre biztosan érezhette a boldogság örömét. 
  - Magadra hagylak. A szembelévő szoba a fürdő. Nyugodtan zuhanyozz le, és feküdj le mihamarabb! Már kilenc óra van.
  - Rendben. Jó éjt, Moon néni! - köszöntem el egy meghajlás kíséretében.
  - Neked is, Minjung. De kérlek többet ne hajlongjál előttem! Nem kell ennyire tisztelettudónak lenned. Ma estére nézz rám úgy, mintha a nagyanyád lennék! - kérte mosolyogva, mire én bólintottam.
   Moon néni elhagyta a szobát, én pedig alaposan körülnéztem.
   A falak világosbarnák voltak. Egy-egy helyen filmposzterek díszítették az egyhangú falakat, ezzel egy kis életet adva a szobának. A helyiség jobb sarkában egy egyszemélyes ágy volt. Sötétkék ágyneművel meg volt ágyazva. Az ágy mellett egy kis éjjeliszekrény volt, rajta különböző üzleti magazinokkal. A bal sarokban egy íróasztal volt. Tökéletes rend volt, de amint kinyitottam az egyik szekrényt, megláttam, hogy a fiókokban irtózatos rendetlenség van. Mintha egy kisfiú takarított volna el az íróasztalról az édesanyja unszolására. Az ajtó mellett nem messze egy komód volt, a tetején pedig bekeretezett képek sorakoztak. Végignéztem rajtuk. A legtöbb képen egy fiú szerepelt különböző díjakkal, és érmekkel. A komódon találtam egy oklevelet is.
Lee Taesunnak, a Szöuli városi maratonon elért első helyezéséért az ifjúsági korcsoportban - olvastam. 
"A családneve Lee, vagyis akkor az öccsét Lee Taeminnek hívják... Túl sok a hasonlóság eközött a Taemin között, és Jongin barátja között... Itt valami nagyon nem jó!"
   Tovább néztem a képeket. A sok fotó között megakadt a szemem egyen, amit mikor megláttam, a szívem kihagyott egy ütemet. Megfogtam, és közelebb emeletem a szemeimhez. Reménykedtem abban, hogy rosszul láttam, de rá kellett jönnöm, hogy a szemem nem csapott be. A képen Moon néni, Taesun és Taemin voltak kiöltözve. És a képen lévő Taemin az a Taemin volt, akit eddig úgy ismertem, mint Jongin legjobb barátját. 
   Azt hittem, hogy ott helyben összeesek. Viszont többet akartam bizonyítéknak. Akkor tudtam volna száz százalékban elhinni, hogy Moon néni Taemin nagyanyja, ha a saját szememmel látok róla és Jonginról egy képet. Egy ilyen bizonyítékot viszont csakis Taemin szobájában találhattam. Ennek érdekében pedig erőt vettem magamon, és benyitottam a mellettem lévő szobába. A falak világoskékek voltak. Sőt, a bútorok kivételével minden világoskék volt a szobában. Itt is volt egy íróasztal. Közelebb mentem. Konkrétan semmit nem volt rajta, így kénytelen voltam kinyitni az egyik fiókot. Az viszont tömve volt mindenfélével. A régi fogkefétől elkezdve a használt zsebkendőig minden volt ott. De képet azt nem találtam. Már kezdtem feladni a kutakodást, és amikor egy rágógumi ragadt a kezemre, már végkép elment a kedvem a turkálástól. Készültem menni, de amint nyúltam, hogy lenyomjam a kilincset, megakadt a szemem valamin. Az ajtó belső oldalán egy rajz volt. És valahonnan ez az alkotás nagyon ismerős volt nekem. Jobban megnéztem, és a rajz sarkában észrevettem egy rövid írást:
Boldog 14. szülinapot Taemin! Jongin
   Ez pedig már felidézte bennem az emlékeket. Jongin Michael Jacksont próbálta lerajzolni Taeminnek. Egy héten keresztül dolgozott a rajzon, de sehogyan nem találta tökéletesnek. Viszont Taemin el volt kápráztatva, és egy ideig a vitrinben őrizte a képet.
   Már semmi kétség nem volt bennem azt illetősen, hogy Jongin barátja, Taemin ne más, mint Moon néni unokája. De nem nagyon akartam találkozni Taeminnel. Féltem, hogy elárulom magam, hiszen szinte mindent tudtam, amit Jonginnak elmondott. A legapróbb titkait, és az összes kiskori csínytevését ismertem. 
   Kissé csalódottan elhagytam a szobát. Már éppen készültem bemenni az ideiglenes szobámba, amikor hangok ütötték meg a fülemet. 
"Valaki érkezett."
   A lépcső közelében megálltam, és igyekeztem nem zajt csapni.
  - Szia nagyi! Ugye nem zavarok? - kérdezte egy ismerős hang.
  - Taemin! Jajj, de örülök, hogy itt vagy! - nevetett Moon néni. - De ugye tudod, hogy hamarosan tíz óra lesz? Miért jöttél?
  - A szomszédomba házibulit tartanak. Így nem vagyok képes pihenni otthon. Nem lenne baj, ha ma este itt aludnék?
   Azt hittem, hogy ott helyben dobok egy hátast. A kezeim fokozatosan jéghidegek lettek. és egyre nehezebben nyeltem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy Taesun szobájába rohantam, és nekidőltem az ajtónak. Természetesen ennek mindnek hangja is volt. De nem érdekelt, hogy meghallottak. 
   Hirtelen azon kezdtem el agyalni, hogy miképpen szökhetnék meg.
"Vagy kiugrok az ablakon, vagy eljátszom, hogy alszom. Vagy... Halottat tettessek?" - suhantak végig a gondolatok az agyamon. 
   Végül úgy döntöttem, hogy úgy járok a legjobban, ha lenyugszom, és kifigyelem Taemin és Moon néni beszélgetésének további részét. Kiosontam a szobából, és kiálltam az ajtó elé. De az ajtót nyitva hagytam, hogyha menekülni kell, akkor legyen hova.
  - Képzeld, ma a ház előtt egy lány ült - magyarázta Moon néni. - És ma este nálam alszik.
  - Ezt nem mondhatod komolyan! - csattant fel Taemin. - Nagyi, nem bízhatsz meg minden jöttmentben! Emlékszel mi volt akkor, mikor legutóbb megbíztál valakiben? Huh? Ha nem, akkor elárulom, hogy a rendőrségen kötöttünk ki. Nem bízhatsz meg mindenkiben! - magyarázta idegességgel a hangjában a fiú.
  - De biztos vagyok benne, hogy Minjung ártatlan! Semmi rosszat nem akart, ebben biztos vagyok.
  - Azt te nem tudhatod! A legtöbbször az angyali külső mögött egy igazi ördög rejtőzik.
"De én valódi angyal vagyok!" 
  - Ne mondj ilyet, Taemin! - próbálta csitítani a fiút Moon néni. - Nem is ismered..! Ne ítélkezz az emberekről mielőtt megismered őket!
  - Te meg ne nyiss hajléktalanszállót! - kiáltotta Taemin, és dühösen elindult felfele a lépcsőn. 
   Villámgyorsan berohantam Taesun szobájába, és remegő kézzel becsuktam az ajtót. Egész testemben remegtem, és nem tudtam, hogy mit tehetnék. Taemin már az ajtó előtt állt, és lenyomta a kilincset. Gyorsan az ágyra pattantam, és bebújtam a takaró alá. Nem volt jobb ötletem. Próbáltam úgy tenni, mintha mélyen aludnék. 
   Taemin belépett a szobába. A szívverésem sokszorosára nőtt. Tudtam, hogy Taemin szemében nem szívesen látott vendég vagyok, és, ha rajta múlna, akkor ott helyben kihajítana a házból. 
   Hallottam a lépteit felém közeledni. Az ágyam mellett megállt, és nem mozdult. Nem tudtam, hogy mi van, ezért a paplan egyik szélét egy kissé felemeltem, hogy kileshessek. Viszont amikor a szemeim találkoztak az ágyam mellett térdelő Taeminével, megfagyott bennem a vér. Nem az a Taemin volt velem szemben, aki esténként a részeg Jongint szokta hazacipelni. Hanem egy olyan fiú, akinek valósággal égtek a szemei. 
   Megragadta a takarót, és egy határozott mozdulattal lerántotta rólam. Én ösztönösen összegömbölyödtem, és erősen összeszorítottam a szemeim.
  - Halljam, ki vagy te? - kérdezte, de inkább parancsnak lehetett érteni.
  - K-kang Minjung vagyok - suttogtam erőtlenül.
  - Szóval Minjung... Eddig akárhány Minjunggal találkoztam, mind csak bajt hozott a fejemre. De mond csak, te miért félsz tőlem? 
"Micsoda költői kérdés! Talán azért, mert tudom, hogyha mérges vagy, mikre vagy képes. Nemegyszer láttalak, amikor Jongint cipelted haza, és megtámadtak titeket részeg hajléktalanok..." - gondoltam.
  - Miért nem felelsz? - kérdezte idegesen. - Te lány, nagyon gyanús vagy nekem! Nem is ismersz, mégis rettegsz tőlem.
  - Te sem ismersz engem, mégis így rám támadtál! - feleltem vissza csípős hangon, miután sikerült összeszednem a bátorságomat.
  - Rendben, akkor induljunk tisztalappal - sóhajtott fel. - Sajnálom, hogy így rád támadtam, de tudod nagyon szeretem a nagyanyám. És nemegyszer fordult elő, hogy átverték, és a bíróságon kötöttünk ki. És nem tudhatom, hogy te milyen szándékkal vagy itt.
  - Akkor legalább adj nekem egy esélyt! Majd utána eldöntheted, hogy jól ítéltél-e meg...
  - Értem Minjung, hogy mire próbálsz fényt vetni. Csak tudod, furcsa vagy nekem. Mondd csak... Miben sántikálsz? Huh? Bérgyilkos vagy, vagy rabló? Maffiózó vagy, vagy valamilyen szektának dolgozol? - kérdezte jeges hangon.
   Belém fagyott a szó. Nem tudtam, hogy erre mit felelhetnék. Nem is gondoltam, hogy Taemin ilyen ellenségesen tekint rám.
"Még, hogy betörő! Ez annyira lealacsonyító..." - gondoltam csüggedten.
  - Azok közül, amiket felsoroltál, egyik sem vagyok. De kérlek áruld el, hogy miért feltételezed rólam ezeket? - kérdeztem, és próbáltam úgy beszélni, hogy a hangomon ne érződjön, hogy mennyire felhúzott a dolog.
  - Tudod, eddig nem te vagy az első, aki megfordult a nagyi házánál. Volt, aki csak a lámpát vitte el, de volt aki a nagyi pénztárcájával lógott meg. Volt, aki fegyvert fogott rá, és volt, aki megfenyegette. Mondd, ilyenek után, hogyan is bízhatnék meg bárkiben is?! - csattant fel.
   A torkom összeszorult. Rosszul esett, hogy egy olyan személy, akit eddig nagyra tartottam, ilyen ellenséges velem. Legszívesebben elsírtam volna magam. Amíg angyal voltam, mindenki megbízott bennem. De rá kellett jönnöm, hogy ez az embereknél egyáltalán nincs így. Mindenki hazudik a másiknak. Becsapják egymást, és nem bíznak meg egymásban. 
"Ez olyan más... Az angyalvilágban nem kellett kivívnom a többiek bizalmát. Ott sokkal könnyebb volt. De persze akkor még nem tudtam ezt értékelni, hiszen természetes volt."
  - De én nem ilyen vagyok... - suttogtam remegő hangon.
   Közel voltam a síráshoz.
   Taeminre pillantottam, és amint megláttam azt a fagyos tekintetét, kicsordult néhány könnyem. Nem akartam szánalmasnak látszani, de nem bírtam visszafogni magam. Láttam, hogy Taemin arcára egy kis aggodalom ült ki, és már nyújtotta felém a kezét, hogy megnyugtasson. De végül visszakapta a végtagját, és sarkon fordult. Az ajtóban megtorpant, és megszólalt:
  - Menj el fürdeni! Addig beköltözök ebbe a szobába. Ma este veled alszom.
   Hirtelen sírni is elfelejtettem. Nem tudtam mire vélni a fiú viselkedését. Mindenesetre reméltem, hogy nem fog továbbra is úgy nézni rám, mint az utolsó szemétládára. 
   Vettem egy reszkető lélegzetet, és megtöröltem az arcom. Mivel nem volt semmi ruhám, nem igazán tudtam, hogy mit vehetnék fel zuhanyzás után.
   Taesun szobájával szemben volt a fürdőszoba. Amint beléptem, megpillantottam egy törölközőt, rajta egy fehér férfipólóval. Találtam a kupac tetején egy ki cetlit. Moon néni írta, és jó éjszakát kívánt benne. 
   Mosolyogva tettem félre a kis cetlit. Mindenképpen meg akartam tartani.
   Beálltam a zuhany alá, és megengedtem a vizet. Majdnem felordítottam, mikor a forró víz leforrázott. Nem számítottam arra, hogy a víz hőmérsékletét is be kell állítani. Elkezdtem csavargatni a két tekerőt, de víz nem akart elállni. Kétségbeesetten próbáltam tenni valamit, de nem jutott semmi eszembe. Végül, mikor már úgy éreztem, hogy a bőröm leéget,  behunytam a szemeim, és a zuhanycsőre koncentráltam. Pár másodperc múlva a csőben megfagyott a víz.
"Remek. ezzel meg is lennénk." - gondoltam.
   Nem tudom, hogy mi lehetett a problémája a zuhanynak, mert mikor pár perc múlva felolvasztottam a vizet, már el tudtam zárni a tekerőket. De nem agyaltam ezen sokat, az volt a lényeg, hogy megoldottam a problémát.
   A hosszú napom után jól esett a felfrissülés. Ezután pedig másra sem vágytam, minthogy belevessem magam az ágyamba, és egy jót aludjak. De Taemin sikeresen megsemmisítette a tervem. Mikor beléptem Taesun szobájába, ő már az ajtóban strázsált. Áthurcolt a szobába egy matracot, és megágyazott magának.
  - Ma este itt alszom veled. Az ajtót kulcsra zárom, az ablakot pedig lelakatoltam. Így nem lóghatsz meg - magyarázta.
   Úgy éreztem magam, mintha újra a zuhanyzóban lettem volna a forró víz alatt. Legszívesebben lekevertem volna egyet Taeminnek. Értettem én azt, hogy féltette a nagyanyját, de azért amit csinált, az akkor is túlzás volt.
   Feszengve bebújtam az ágyba, és leoltottam a villanyt. Szorongással töltött el, hogy Taeminnel kell egy szobában aludnom. Azzal a fiúval, akit eddig becsültem, mert Jonginhoz olyan jó volt. Sokszor elgondolkoztam, hogy milyen lenne, ha ő lenne a védencem. De rá kellett jönnöm, hogy egyik ember sem tökéletes. Akármilyen hibátlannak is hittem eddig Taemint, minden eddigi elképzelésem szertefoszlott. Úgy néztem Taeminre, mint egy idegenre. És ez rossz érzéssel töltött el. 
   Eszembe jutott, hogy mivel én ember lettem, nekem is lettek hibáim. De azt, hogy mikben vagyok kevésbé jó, még nem fedeztem fel. És őszintén szólva féltem magamtól. Féltem megismerni önmagam.
   Beugrott az is, hogy mi lehet Jonginnal. Mikor bevillant előttem az a kép, amint megírja a végrendeletét, megborzongtam. Tudtam, hogy valahogyan bele kell avatkoznom Jongin életébe, És ehhez pont kapóra jött nekem Taemin. Már csak az volt a kérdés, hogy miképpen tudnám rávenni Taemint, hogy segítsen nekem. Végiggondolva azt, ahogy bánt velem, nem hittem benne, hogy valaha is jóban leszek Taeminnel. 
"Földi életem első tőrjét ő szúrta a szívembe, És ezt nem fogom egyhamar elfelejteni."






Chapter 3

 ·٠•ღ A mágus barlangja ღ•٠·

   Egy hét telt el azóta, hogy kiderítettem Sora tervét. Attól az estétől kezdve igyekeztem e lehető legtávolabb tartani Jongintól Sorát. Mindig lehalkítottam a védencem mobilját, és, ha netán a lány mégis hívta volna, töröltem a hívást a listából. 
   Viszont azt nem tudtam megakadályozni, hogy az irodában ne találkozzanak. Az elmúlt héten kétszer mentek randira. Egyszer sikerült Sora ruhájára öntenem a bort, máskor pedig egy törött üvegdarabot csúsztattam a tenyere alá. Egyszóval igyekeztem tönkretenni az együtt töltött idejüket. Féltem, hogyha nem avatkozok közbe, Jongin túlságosan hamar megkedveli Sorát. És, ha a végrendeletet is megírja, onnan már nincs megállás. 
   Angyal vagyok, jó lélek. Az utóbbi időben mégis úgy éreztem, mintha maga a Sátán szállt volna meg. Mikor fiatal voltam, mindig azt mondták nekem, hogy az angyaloknak nincsenek érzési. Talán emiatt lehetséges az, hogy nem emésztett fel a bűntudat.
   Aznap Jongin otthon az íróasztala felett roskadt. Szemlátomást túl sok volt neki a cég vezetése. Szívem szerint elvégeztem volna helyette a dolgát, de sajnos erre nem volt lehetőségem. Csak néztem a dolgozó védencemet, miközben kezeimmel Jongin kutyáit simogattam. 
   Elmerültem a gondolataimban. Több napja csak egy gondolat motoszkált a fejemben, és nem tudtam kiűzni onnan. Valami azt sugallta nekem, hogy emberként a Földre kéne szállnom. És az az ötlet nem akart eltűnni a fejemből. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Két lehetőség, két ellentétes lehetőség vívott ádáz harcot a bensőmben. 
"Vagy végignézem ölbe tett kézzel, hogy a védencemet megölik, vagy leszállok a Földre..."
   Tanácstalan voltam. 
'Ha tétlenül kellene végignéznem Jongin halálát, abba belebetegednék... Már amennyire én képes vagyok belebetegedni valamibe. De, ha a Földre szállok, akkor nagy az esélye, hogy nem csak Jongint, de magam is a végzetbe rántanám."
   Mindenesetre egyre jobban éreztem, hogy tennem kell valamit. És a legjobb ötletnek az bizonyult, hogy emberré válok. Viszont sejtésem sem volt, hogy miképpen ölthetnék emberi testet. 
"Milyen jó lenne, ha élne még az az angyal, akiről Sangbum mesélt! Aki emberként leszállt a Földre. Tőle talán kérhetnék tanácsot."
   Így emésztettem magam hosszú perceken keresztül. Végül úgy döntöttem, hogy egy kis időre magára hagyom Jongint. 
   Egy hely jutott csak eszembe, ahol egy olyan valakivel találkozhattam, aki talán tudott segíteni nekem. Ez nem volt más, mint a mágus barlangja. Az angyalvilág mágusa pedig nem volt más, mint Chen. Valamikor régen ember volt, de pár száz éve az angyalvilágban élt. Volt egy tágas barlangja a Fény-hegyben. Ez a hegy pedig az angyalvilág egyetlen hegye volt. 
   Letettem Monggut az ölemből, és felkeltem. Erősen koncentráltam, és pár másodperc múlva éreztem, hogy a világ megszűnik körülöttem. Erősen Chen barlangjára gondoltam. Mikor éreztem, hogy levegő ölel körül, kinyitottam a szemem. A barlang bejáratánál álltam. 
   Nem jártak túlzottan sokan ide. Sőt, nyugodtan ki is jelenhetem, hogy én voltam Chen egyetlen állandó látogatója. 
   Beléptem a barlangba, és elindultam befelé. Egy keskeny folyosó vezetett el egy tágas, kör alakú teremig. Ez a tér ködbe volt burkolva. Hideg volt, és párás volt a levegő. Ha valaki eljött ide, az biztos, hogy nem találta volna ki, hogy az angyalvilágban van. A terem széleinél körben oszlopok helyezkedtek el. Ezeken csigavonalban kéken izzó kövek sorakoztak. De szerencsére nem csak ezek világították meg a termet. A mennyezet egy lyukban ki volt fúrva. Minimális fény itt jutott be a barlangba. Emiatt pedig bent félhomály uralkodott. 
   A kör közepén Chen állt. Szemei be voltak csukva, kezeit pedig az ég felé emelte. Körülötte mindenütt vakító fényű villámok cikáztak. Nem tudtam, hogy megszólítsam-e a fiút. Több percig bámultam, majd megköszörültem a torkom.
  - Khm... Szia Chen!
   A terem közepén álló fiú körül eltűntek a villámok. A szemeit kinyitotta, és rám emelte a tekintetét. A szemeit semmit nem tükröztek, de amint meglátott, elmosolyodott. Elkezdett felém lépkedni, majd gyorsan megölelt.
  - Szia Minjung! - üdvözölt. - Mi szél hozott kicsiny barlangomba?
  - Szeretnék valamit kérdezni tőled.
   Chen összevonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám:
  - Le kell ülnöm hozzá? - kérdezte tettetett játékossággal.
  - Nem ártana... - suttogtam.
   A fiú megcsóválta a fejét, majd intett, hogy menjek utána. A terem másik végében volt egy keskeny nyílás, amit egy kisebb helyiségbe vezetett. Bent dohos, fülledt volt a levegő. Nem nagyon volt légmozgás. Régen Chen nem használta semmire ezt a helyiséget, de az utóbbi időben berendezte egy kamraszerűségnek. Itt tartotta a különböző főzeteit, gyógyfüveit és a könyveinek is volt bent egy könyvespolc.
   Chen a szoba egyik sarkában lévő megviselt íróasztalhoz ment, és leült az asztal előtt lévő rozoga székre. Kicsit kellemetlenül éreztem magam. Nem tudtam, hogy mit is kéne pontosan csinálnom, és, hogy adjam tudtára Chennek a mondandómat. Szerencsére a fiú látta a zavaromat, és inkább kérdezett:
  - Minjung, valami olyat tettél, amit nem lett volna szabad?
  - Még nem tettem meg... De meg akarom - válaszoltam halkan, szinte suttogva.
  - Akkor had halljam, miről lenne szó?
  - Szeretnék emberként leszállni a Földre - böktem ki, de a hangomon hallatszott, hogy úgy ejtettem a szavakat, mintha harapófogóval akarnák kihúzni belőlem. 
  - Miért is akarod ezt? - kérdezte csodálkozva,
  - Egyrészt, mert Jongint meg akarják ölni. Nekem pedig véget ért a kapcsos könyvem - ennél a mondatnál, mintha megrándult volna az arca. - És nem tudom, mi tévő legyek. Sangbum az angyaltanácsban pedig azt mondta, hogy kövessem a megérzéseim. És mostanában semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy emberré kéne válnom.
   Nem is tudom, mit vártam Chentől. Talán, hogy zaklatott lesz? Esetleg teljesen le lesz döbbenve? Hát ezek közül egyiket sem kaptam meg. Chen arcáról leginkább csalódottság tükröződött. 
  - Ha meg szeretnéd valósítani ezt az elképzelésed, akkor én minek kellek neked, Minjung? - kérdezte lehangolva. - Mert abban biztos lehettél, hogy nem foglak buzdítani a dologra.
   Szavai elgondolkodtattak. Felmerült bennem az a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is kerestem fel Chent. Lehet, hogy valójában buzdításra vágytam, de lehet, hogy egy olyan személyre volt szükségem, aki kiűzi a fejemből az emberrévállás gondolatát. De egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy elhatároztam magam. Éreztem, hogy a sorsom eldőlt, és a mindenképpen a Földre kell mennem. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan? 
  - Akkor inkább máshogy fogalmazok. Chen, te tudnál segíteni nekem? - kérdeztem hosszas gondolkodás után. 
  - Tudnék segíteni - felelte, mire az arcom felragyogott. - De nem teszem.
   Az utolsó mondat elhangzása után olyan érzésen támadt, mintha leöntöttek volna egy nagy vödör hideg vízzel.
  - Miért nem? Nem szabad, vagy nem akarsz segíteni nekem? - kérdeztem kissé sértődötten.
   Chen elgondolkozott. Akkor szokott ilyen lenni, mikor azon vacillál, hogy mit lenne érdemes elmondania nekem az igazságból, és mit nem. Ebből pedig már rögtön tudtam hogy nem a teljes valóságot fogja elmondani nekem.
  - Minjung... Én megtehetném, hogy emberré változtatlak, De nem járnál vele jól. Elvesztenéd mindenedet. Az eddigi körülményeidet, az örök életedet, a barátaidat. Nagy kockázata is van ennek. Remélem, tudod, hogy nem lennél olyan ember mint a többiek. Látnád az angyalokat, de nem beszélhetnél velük. Természetfeletti erőket birtokolnál. És nem tudnál jól beilleszkedni. Nincsenek szüleid. Semmilyen eredeted nincs. Az emberek pedig nem is közelednek egy olyan ember felé, akinek nincs se családja, se pénze, se otthona, se munkája. Semmiképpen nem lenne előnyös, ha a Földre szállnál.  Ráadásul halálod után porrá válnál. Nem folytatódna nálad az élet körforgása, és nem születnél újra. Ha úgy vesszük, akkor emiatt pedig végzetes lenne a számodra, ha emberré válnál.
   Chen nehezen mondta ki a szavakat. De éreztem, hogy nem sablonszöveget mond, hanem amit ő gondol. A szavainak pedig súlya volt. Minden egyes mondta nyomta a bensőmet. Újból két részre szakadtam. Ez egyik felem maradni akart, a másik menni. Féltem a kockázatoktól.
'Hogyha meghalok nem csak nekem van vége az életnek, hanem Jonginnak is. Csakhogy én örökre elvesznék..." - gondoltam.
   Mégis olyan erősnek éreztem a késztetést... Éreztem, hogy nekem nincs tovább maradáson az angyalvilágban.
  - Chen, én úgy érezem, hogy ez nem rólam szól. Itt Jonginról van szó. Nem tudnám megengedni, hogy megöljék.
  - Nem, Minjung, félreérted. Ez rólad szól. A te életed a tét. Jongin, ha meghal, újraszületik. Én pedig nem engedlek abban a tudatban a Földre, hogy mekkora veszélynek vagy kitéve.
  - Mondj még érveket. Győzz meg! - makacskodtam.
  - Minjung, én már ötszáz éve otthagytam az emberi világot. Azóta pedig magányosan éltem ebben a barlangban. Még soha nem unatkoztam úgy, mint azokban az években. Egészen huszonkét évvel ezelőttig. Egészen a születésedig. Amikor megszülettél, nem olyannak teremtettek, mint a többi angyalt. Éppen ezért veled jól megtaláltam a közös hangot. Megkedveltelek, és két okból nem akarom, hogy elmenj. Először is, nem akarom, hogy bajod essen. Nem akarom, hogy örökre meghaljál. Másodszor pedig, mert önző vagyok. Nem akarok megint magányos lenni. Tudod, mikor még a Földön éltem, az égész falunkat lerohanták rablók. Mindent felgyújtottak, az embereket megölték, az értékeket pedig elvitték. Tudtommal az egész falumból én maradtam életben, mert engem anyukám a közeli patakhoz küldött vízért. De mire visszaértem a faluba, minden lángban állt. Magamra maradtam, és a közeli erdőben egy remete vett a karjai alá. Ő volt Yang mester. Tőle kaptam a Chen becenevet. Azelőtt Jongdae volt a nevem. Soha nem fogom elfelejteni a mestert. Rengeteg bölcsességet tanultam tőle, de ő mindig azt mondta, hogy nem is ő nevelt engem, hanem a természet. Ő csak segítő volt. Viszont a halála után végleg a magánynak adtam magam. A tudásom nagy részét is azokban az időkben szereztem. Akkortájt kezdtem mágiával foglalkozni. A természet volt a mesterem, és amit a mágiáról tudok, azt mind tőle tanultam. Yang mester csak a természet megismerésére tanított meg. Viszont ez hozzásegített engem, hogy a későbbiekben mágus váljon belőlem. De akkoriban mégis valami hiányzott az életemből. Ez pedig egy társ volt. Ezért szerettem, mikor velem voltál. Melletted jól érezem magam, Minjung. Emlékezettél a családommal és a barátaimmal töltött időkre. És ezért örökre hálás leszek neked. Viszont, ha elmész, akkor elvesztem az egyetlen barátomat. Az utolsót. Akkor... Te is úgy meg fogsz halni, mint a falumbeliek - magyarázta, majd a mondandója végére elcsuklott a hangja.
   Nem tudtam megszólalni. Csak mereven bámultam Chenre, és a gondolatok minduntalan kavarogtak a fejemben. Annyi mindent mondott szünet nélkül, hogy nem tudtam, hogy melyik bennem felmerülő kérdésre kérdezzek rá először. Kétség kívül sajnáltam, ami a családjával történt. De ismertem annyira Chent, hogy erről a témáról többet nem akar szót ejteni. Majd végül a számomra legfontosabb kérdés bukott ki a számon:
  - Hogy értetted azt, hogy engem nem olyannak teremtettek, mint a többi angyalt?
  - Hogy is mondjam neked..? Benned több az emberi vonás, mint a többi angyalban. Persze ennek is megvan az oka, de az most nem lényeges. Majd előbb-utóbb magadtól is rájössz. Azt már gondolom észrevetted, hogy a védenced hangulata meg tudja változtatni a tiédet. Meg Jonginnal össze vagytok kötve. Erős köztetek a kötelék, így nem csoda, hogy nagyon tiltakozol az ellen, hogy Jongint megöljék. 
  - Chen, legyél őszinte velem! Te tudod, hogy Jonginnak meg kell-e halnia, igaz? - kérdeztem, és egyre inkább idegesebb lettem.
  - Igen, tudom - felelte egy rövid hezitálás után.
  - Akkor bizonyára azt is tudod, hogy emberré kell-e válnom, vagy nem, igaz? - kérdeztem.
   Chen egy aprót bólintott, majd a földre szegezte tekintetét. Nem akart rám nézni.
  - Igen. Minjung, a Földre kéne menned. De, ha nem mész el, az sem fog változtatni semmin. Ez az egész nem Jonginról szól, hanem rólad - suttogta.
   Nem igazán tudtam, hogy Chen mit akar mondani. De a fiú ismert már. Tudta, hogy a kérdésemre a választ én magam is tudom, csakhogy az apró részletekben volt össze-vissza a fejemben. Sajnos ezeket a kis mozaikdarabokat nem tudtam összerakni. Ahogy Chent ismertem, tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy én magam jöjjek rá a kérdésem válaszára.
   Mindenesetre továbbra is csak egy dolgot akartam. És ebben szükségem volt Chen segítségére.
  - Akkor kérlek változtass emberré! - kérleltem, és próbáltam a lehető legmeggyötörtebb arcot vágni. 
  - Minjung, Minjung - csóválta a fejét. - Te soha nem változol.
  - Ezt, hogy érted? - kérdeztem meglepetten.
  - Ha valamit el akarsz érni, a mellől soha nem tágítasz. Amilyen kitartással belekezdesz valamibe, olyan nagy akaraterővel véghez is viszed, amit akarsz. És ehhez még hozzájön a makacsságod. Neked akármit mondhat az ember, soha nem ismered el az igazát - magyarázta.
   Lesütöttem a szemem, és az ujjaimat tördelni kezdtem. 
"Chennek mindig igaza van. Túl jól ismer..."
   A fiú hangosan felkacagott, és kezével végigsimított a fejem búbján, majd az egész arcomon végighúzta tenyerét. 
  - Olyan vagy, mint egy kisgyerek - mondta, és próbálta visszanyelni a feltörő kacagásait.
   Sértetten összefontam magam előtt a karjaimat, és összeszorítottam az állkapcsom. Utáltam, ha valaki gyerekesnek nevezett. Nem szerettem a legfiatalabb őrangyal lenni. Lealacsonyító volt.
  - Chen, akkor segítesz emberré válni? - kérdeztem, mikor már kezdett kínosan nyomasztóvá válni a helyzet.
  - Csak, ha megígéred, hogy felfogtad a kockázatokat, és vigyázol magadra. Egy emberré vált agyalnak nehéz beilleszkedni. És azt sem tudom garantálni, hogy nem az utcán kell élned. Ez rajtad és a szerencséden múlik. De a legjobban talán arra kell figyelned, hogy semmi esetre se kerülj halálközeli állapotba. Jól vésd az eszedbe, hogyha te meghalsz, akkor Jongin is. Az már pedig más kérdés, hogy te fogsz rosszabbul járni. 
  - Rendben, Chen. Nem mondtál semmi újat. És ezeket volt elég időm felfogni - feleltem kissé türelmetlenül.
  - Sosem tudhatod. Lehet, hogy egyszer még hálás leszel nekem, amiért most egybefoglalom a legfontosabb tudnivalóidat. Szóval, mit is akartam mondani? Ja, megvan. A természetfeletti erőd valamilyen szinten megmarad. Minimálisan fogsz majd tudni fagyasztani, égetni és tárgyakat mozgatni. Meg az angyalokat látni fogod, de beszélni nem tudsz majd velük. Az angyalságodból csak ennyi fog megmaradni. Meg az emlékeid, amik örökké veled fognak élni - magyarázta Chen, miközben az egyik polcon kotorászott.
   Kíváncsian figyeltem, hogy vajon mit kereshet. Közben kezdtem felfogni a tervezendő tervem súlyosságát. Eddig még nem is gondolkoztam azon, hogy esetleg az angyaltanács mit szólna ahhoz, ha minden szó nélkül a legfiatalabb őrangyal egyszerűen lelépne a Földre. De mivel az angyalok nem rossz lények, gondoltam nem fognak bosszút állni rajtam, amiért itt hagyom őket. 
  - Min gondolkozol? - kérdezte tőlem Chen, és ezzel vissza is rázott a valóságba.
  - Nem lényeges - vágtam rá. - De mit kerestél?
   Chen nem válaszolt szavakkal a kérdésemre. Helyette egy kis zsákot nyújtott felém. Először csak szemeztem a kis batyuval, végül elvettem a fiútól. Szemmagasságba emeltem magammal a zsákot a száját összekötő fonálnál fogva. Majd miután megpörgettem a szemem  előtt, a tenyerembe fogtam, és kioldottam a száját. Benne egy kártyapaklira és néhány kis üvegnyi gyógynövényre leltem. 
  - Ezek olyan kártyák, mint amiket az angyaltanácsnál szoktál húzni. Ha valami kérdésed lenne az életeddel kapcsolatban, húzz egy kártyát! - magyarázta. - Az üvegcsékre pedig rá vannak írva, hogy milyen gyógynövények vannak bennük. Valamint a felhasználását is ráírtam, hogy mikor, hogyan kell használni.
  - Köszönöm Chen - mosolyogtam rá hálásan.
   Szerettem, hogy Chen mindig törődik velem. Ő is az egyike volt azoknak, akik a jó barátaim voltak. Csakhogy őt kevésszer tudtam meglátogatni. De akkor is csak úgy, hogy áthágtam a szabályokat, ugyanis nem is szabadott volna csupán beszélgetés szempontjából felkeresni Chent. 
  - Nincs mit. Ezt "útravalóként" adtam. De, ha bármi szükséged lenne rám, csak gondolj rám, és hívjál. Amilyen gyorsan csak lehet, én ott termek. 
  - Köszönöm Chen. Eddig annyi mindent tettél értem életem során. De én soha nem viszonoztam...
  - Nincs szükségem viszonzásra. Nem azért segítek neked, hogy kapjak cserébe valamit - magyarázta, és a szája sarkában egy apró mosoly bujkált. - Na, akkor emberré változtathatlak?
  - Igen, készen állok - feleltem, és próbáltam határozott lenni. Nem akartam akkor visszalépni, amikor már majdnem elértem a célom.
   Chen csak bólintott, és az arca komollyá vált. Kivezetett a kis helyiségből. 
  - Állj a barlang közepére! - parancsolta, én pedig engedelmeskedtem.
   Ujjaimmal görcsösen szorongattam a Chentől kapott zsákot. Az érdes vászonanyag dörzsölte az ujjaimat. De azok olyan hidegek, és merevek lettek, így szinte nem is éreztem a kellemetlen érzést.
   Chen felállt velem szembe, és mélyen a szemembe bámult. Éreztem, hogy csalódott, és volt a tekintetében valami mérhetetlenül szomorú. Valami, ami láttán sírni lett volna kedvem. Enyhe bűntudatom volt. Nem akartam itt hagyni mindenkit. Mindenkit, aki eddig sokat tett értem. Most pedig egy szó nélkül kilépek az életükből.
   A valóságba az térített vissza, hogy ezer meg ezer kis, fehér fénycsóva kezdett szállni körülöttem. Kellemes melegséget árasztottak. Nem sokkal később a testemhez tapadtak, és teljesen elfedtek. Kellemes bizsergés járta át minden sejtem. Megnyugtató volt, és szétoszlatott minden kételyt, ami addig bennem volt. Egészen addig nem tudtam, hogy helyesen döntök-e, ha emberré válok. De akkor már biztos voltam benne, hogy ennek így kellett történnie. Hogy ez a sorsom, és a sors ellen én sem tehettem semmit.
   Szemeimet résnyire kinyitottam, és elmosódva láttam Chent, amint egy "Sziát" tátog. De a hangját már nem hallottam.
   Ezek után kezdtem egyre inkább elgyengülni. Csak a körém fonódó fehér fényű burok tartotta meg a testem. De miután ez a burok szerteoszlott, én erőtlenül hullottam a talajra. Nem éreztem, nem hallottam. Csak voltam. A testemen egy erős áramütés hatolt végig. A következő pillanatban pedig egy olyat éreztem, mintha egy kalapáccsal jó erősen fejbe csaptak volna. A közérzetem teljesen elveszett. A szemeim még rényire ki tudtam nyitni, viszont minden összemosódott. A fejem zúgott. Hamarosan pedig a világ teljesen elsötétült. 




Chapter 2

 ·٠•ღ Akár az életem árán is... ღ•٠·

   Lépteim egy magas falú, fehér épületbe vezettek. Ez nem volt más, mint az őrangyalok tanácsának palotája. Minden héten egyszer el kellett jönnöm ide. Erre a pár órára amit itt töltöttem, Jongint egyedül hagytam. Csak remélni tudtam, hogy nem csinál semmi őrültséget, amíg nem vagyok vele.
   A látókörömbe bekerült egy nagy fehér ajtó, melynek szegélyei arannyal voltak bevonva. Az aranyozott kilincsre vezettem az egyik kezem, és óvatosan benyitottam. Ez az ajtó vezetett az angyaltanács termébe. A tanács három tagból állt. A nagyfőnökből, Sangbumból, Jihooból és Kyuminból. Ők voltak az őrangyalok felügyelői, és minden héten nekik kellett beszámolnunk arról, hogy mi történt velünk illetve a védencünkkel az elmúlt időben.
   Őszintén szólva nem nagyon szerettem ide jönni. Igaz, maga az épület elképesztő volt, és az emberi világ legmonumentálisabb építményeivel vetekedett, de maga a dolog amiért ide kellett jönnöm, mindig aggasztott. Nem szerettem beszámolni arról, hogy mit tettem valamint mit nem tettem, amit kellett volna. Általában elláttak tanácsokkal, de volt amikor jól lehordtak. És leginkább az aggasztott, hogy mire számítsak a tanácstól. Mikor Jongin anyja még élt, Joonmyun mindig elkísért, de miután útjaink elváltak, nem volt többé aki elkísérjen a tanácshoz. Igaz, a tanácsból jó kapcsolatot ápoltam Jihooval, mégsem éreztem magam teljesen biztonságban mellette. 
   Miután beléptem a terembe, tekintetem elkalandozott a magas falakon. Mindenütt angyalokat ábrázoló festmények voltak díszes aranyszínű kerettel bekeretezve. A mennyezet kupolás volt, és angyalos falfestmények díszítették. Ezek a festmények nem igazán voltak kivehetőek, ugyanis a mennyezetet olyan anyagból készítették ami átengedte a fényt. Ez a kupola tárolta az őrangyalok erejét. Sokszor mondták már nekem, hogyha ez a kupola összeomlana, vége lenne az őrangyalságnak. 
   A teremben félkör alakban aranyozott székek sorakoztak. Évente egyszer minden őrangyal itt gyűlik össze, és ezen az éves találkozón Sangbum, a nagyfőnök évértékelő beszédet mond, valamint bejelenti, hogy van-e akit száműzetésre ítélnek közülünk.
   Azt a társunkat, aki szabályt szegett, száműzik. Nekünk, őrangyaloknak az a feladatunk, hogy a védencünket a saját útján terelgessük. Mikor egy ember fogan, az őrangyala kap egy könyvet amiben az van leírva, hogy a védencével mikor minek kell történnie. Ezt nekünk tilos megváltoztatnunk. A védencünknek azt kell megélniük, ami meg van írva.
   Sokan tévesen hisznek dolgokat. A legtöbb ember nem tudja, hogy a sorsát ő írta meg magának. Ami pedig megtörténik velük, az nem az Ég büntetése, hanem a sorsuk. Vannak akik az őrangyalokra is azt hiszik, hogy azért vannak, hogy védjék őket. De ez szintén nagy tévedés. Nem vagyunk testőrök, ha egy embernek olyan kell aki védelmezi, akkor ne az őrangyalára számítson. Van amikor például az van megírva a védencünknek, hogy egy adott helyen verekedésbe kell bonyolódnia, akkor nekünk kötelességünk odavinni a védencünk, és végignézni az életének a legmocskosabb részleteit is. 
   Gyorsan az angyaltanács asztala elé siklottam, és lehuppantam a nekem előkészített székre. Lassan felemeltem az arcom, de amint szembetaláltam magam Sangbummal, lesütöttem a szemem. Mindig furcsának találtam a nagyfőnököt. Ő volt a legidősebb őrangyal. A személyisége túlságosan távol állt az enyémtől. Én még fiatal voltam. Az életem vidáman és olykor meggondolatlanul szaladtam át. Velem ellentétben Sangbum mindig pontos, precíz és aprólékos volt. Soha nem siette el a rá bízott feladatokat, a dolgát pedig a lehető legnagyobb pontossággal végezte el. Mellette úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek egy idős, bölcs öreggel szemben. 
   Viszont Sangbum egyáltalán nem volt öreg. Nekünk, angyaloknak nincs fizikai testünk, így nem is öregszünk. Ahogy megszületünk, úgy nézünk ki egész életünkben. Ennek tökéletes példája volt Sangbum. A férfi a több száz évvel ezelőtti festményeken éppen úgy nézett ki, mint napjainkban. Csillogó szemek, angyali arcvonások és gyönyörű mosoly. Az egyetlen hibája talán az volt, hogy csak nagyon ritkán mosolygott. Mindig nagyon komoly volt.
   Jihoo biztatóan rám mosolygott, mire egy kis erőt vettem magamon, és ismét felnéztem.
  - Kang Minjung, igaz? - kérdezte Sangbum, mire bólintottam. - Megkaphatnám a védence kapcsos könyvét?
   A szoknyám zsebéből gyorsan előkaptam a könyvet, és remegő kézzel átnyújtottam az előttem ülő angyalnak.
  - Szóval maga Kim Jongin őrangyala? - kérdezte, én pedig bőszen bólogatni kezdtem. - És beszélni tud? - kérdezte, és a szája szélén egy halvány mosoly suhant át, én pedig zavarba jöttem.
  - Igen, tudok. Amúgy minden héten találkozunk, csak észrevette már, hogy tudok beszélni - szólaltam meg kissé sértetten. 
  - Akkor tessék kihasználni ezt az adottságát. Nem harapok. Vagy talán ijesztő lennék? - mosolyodott el. 
   Hezitáltam. Nem akartam kimondani, amit gondolok, de ez soha nem volt az erősségem. Mindig előbb szoktam cselekedni, mint mielőtt végiggondolhatnám. Éppen ezért lehetséges, hogy elszóltam magam.
  - Nem, nem ijesztő. De nagyon furcsának találom. Mikor fiatalabb voltam, mindig azzal nyaggattam Joonmyunt, hogy túl komoly. De azóta már rájöttem, hogy tévedtem. Maga az az angyal, akit eddig csak egyetlen egyszer láttam mosolyogni - mondtam, de amint a szavak elhagyták a számat, megbántam a mondottakat.
   Zavaromban beleharaptam az alsó ajkamba, és lehajtottam a fejem. Nem hittem el, hogy eljárt a szám.
"Valami rosszat mondtam? Talán..? Nem. Ugye nem veheti el az angylságom azért, mert tiszteletlen voltam vele szemben? Ezt lehet, hogy nem kellett volna... Lehet, hogy az angyali külső mögött egy vénember lakozik?" - gondoltam.
   A kínos helyzetemet még tetőzte, mikor a férfi felkacagott. Édesen csengő hangja melegséggel árasztotta el bensőm, és akaratlanul is egy halvány mosoly haladt végig az arcomon.
  - Minjung, Minjung..! Rita az ilyen őszinte angyal, mint te - mondta Sangbum, és a hangján hallottam, hogy mosolyog.
   Zavaromban nem tudtam megszólalni. Kellemetlenül éreztem magam, és féltem, hogyha megszólalnék, a hangom csak cérnaszál vékonyságú lenne.
  - Valami baj van? Minjung, elvitte a cica a nyelved? - kérdezte az előttem ülő férfi.
  - Nem... Csak nem tudom, hogy erre mit kéne mondanom. Mindig is utáltam, hogy meggondolatlanul cselekszem. Sajnálom, hogy tiszteletlen voltam - suttogtam szégyenkezve, és közben idegesen tördeltem az ujjaim.
  - Ugyan! Nem haragszom rád. Sőt! Tudod, emlékeztetsz egy volt őrangyalra. Olyan volt, mint te. Ami a szívén az a száján. De sajnos ez okozta a vesztét. Meggondolatlanul cselekedett. Emberként leszállt a Földre. Egy baleseten pedig ráköszönt a halál. A védencét pedig magával vitte a sírba.
  - Azt hogyan? - csodálkoztam.
  - Azt tudnod kell, hogyha egy angyal halandó lesz, és meghal, a védence is meghal vele együtt. Ez történt azzal az angyallal is.
   Nem tudtam mit mondani. Már többször megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha emberként figyelhetném Jongin életét. De ezeket a kockázatokat még nem hallottam. 
  - De ezzel nem kell foglalkoznod. Az az eset már jó régen volt. De mindenesetre csak arra szeretném felhívni a figyelmed, hogy soha ne tegyél semmit sem a pillanat hevében. Ha nem adsz időt magadnak, és meggondolatlanul cselekszel, az a te károdra fog válni.
   Egy aprót bólintottam, de nem szóltam semmit. 
  - Viszont szeretnék kérni valamit tőled, Minjung! - mondta Sangbum a maga lágy hangján, mire bólintottam. - Ha itt vagy a tanács előtt, ne érezd úgy magad, mint a bíróságon! Nem vagyunk kannibálok, szóval nem kell félned tőlünk. És mostantól hagyjuk a hivatalos beszédet. Angyalok vagyunk. Testvérek. Szóval semmi okod nincs arra, hogy itt játsszad nekünk az alárendelt szerepét. Rendben?
  - Rendben - feleltem mosolyogva.
   Nem tudtam, hogy miért, de jó érzés volt hallani ezeket a szavakat Sangbumtól.
"Testvérek" - visszhangzott a fejemben.
   Mikor páréves voltam, mindig azt mondtam Joonmyunnak, hogy ő az én családom. Erre ő csak azt felelte, hogy mi angyalok mind egy nagy család tagjai vagyunk. Jó érzés volt, hogy olyanok vesznek körül, akik olyanok, mint én, és szeretnek engem. És ez a régi érzés tört fel belőlem.
  - Most pedig kezdjük a munkát! - nézett rám mosolyogva Sangbum, és fellapozta a tőlem kapott kapcsos könyvet, amiben az írásnak tegnap lett vége. Addig volt megírva. Onnantól kezdve már nem ért semmit.
   Pár percig csendben ültünk. Ha lett volna a teremben légy, akkor biztos, hogy hallottuk volna a zümmögését. Sangbum miközben a kapcsos könyvet bújta, az állát dörzsölgette, és egyszer-kétszer összeráncolta a szemöldökét. 
  - Ebből a könyvből még mindig hiányoznak oldalak - mondta, de úgy tűnt, hogy sokkal inkább magához beszélt, nem hozzám.
  - Nem tudod, hogy ennek mi lehet az oka? - kérdeztem.
  - Sejtésem sincs. Gondolom, a védenced életét meg fogja változtatni valami. Vagy valaki. És lehet, hogy az a valaki még nem áll arra készem, hogy belépjen a védenced életébe. Lehet, hogy attól a személytől függ. Ahogy az a személy dönt, úgy fog változni a védenced élete magyarázta. - De ez a jövő dolga. Egyenlőre beszéljünk a jelenről. Mi történt ezen a héten Jonginnal?
  - Nos... Most hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Már vagy egy hónapja Jongin teljesen megváltozott. Egy hónappal ezelőtt még az Iron's Bar mosdójában ájulásig dugott egy Lara nevű lányt, de attól kezdve nagyon nem történt semmi. Vagyis... Az az apja két héttel ezelőtt lemondott a cége vezetéséről egészségügyi okok miatt. Ezért Jongin lett a cég új vezetője. De ezt már egy hete elmondtam. 
  - Biztos nem volt semmi egyéb? - kérdezte, és gyanakodva lapozgatta az elnyűtt könyvecskét. 
  - Hm... Ha jobban belegondolok... A céghez egy hete csatlakozott egy új könyvelőnő, Im Sora. Jongin furcsán viselkedik vele, de ezen kívül semmi. És ahogy láttam, a kapcsos könyv sem ír többet. Az utóbbi időben már nem is jár esténként szórakozni. 
   Sangbum egy pillanatra ledermedt. Pár pillanattal később elgondolkozott, majd hirtelen elmosolyodott. 
  - Minjung, ugye tudod, hogy én valamilyen szinten látok a jövőbe? - Kérdezte, mire bólintottam. - Szerintem kezdek rájönni, hogy a védenced könyvéből miért hiányoznak oldalak. 
  - És elmondod nekem? - Csillant fel a szemem.
  - Nem tehetem. De szeretném, hogy húzz egy útmutató kártyát - mondta, majd a nadrágja zsebéből előhúzott egy kártyapaklit.
   Amikor a tanács elé szoktam jönni, mindig húzok egy ilyen kártyát. Ezek a kártyák eligazítást adnak nekem. Burkoltan utalást adnak arra, hogy mi fog történni velem.
   Sangbum szétterítette előttem a kártyákat, én pedig lehunytam a szemem. Bal kezemmel a lapok felé nyúltam, és felhúztam azt a lapot, ami először a kezembe akadt. Izgatottan megfordítottam. Egy olyan lapot húztam ki, amit eddigi életemben még soha. Elolvastam a rajta lévő szöveget, de nem igazán tudtam megérteni. Ezeket a sorokat mindig burkoltan szokták a kártyákra írni. Általában csak akkor szoktam rájönni az üzenetükre, mikor már megtörténtek, amit üzentek. Akkor meg bolond módjára a fejemre szoktam csapni, hogy ilyen egyszerű jelentést miért nem tudtam értelmezni.
  - Érted az üzenetet, Minjung? - kérdezte Sangbum.
  - Nem igazán - ráztam meg a fejem.
Kezét felém nyújtotta, és kivette a kezemből a kártyát. 
  - "Új élet kezdete, ez egy feltámadás, sorsod rendezi a keresztútnál a kozmikus irányítás" - olvasta fel. - Ez egy érdekes kártya. Pont erre gondoltam. Minjung, most egy nehéz időszakon fogsz keresztülmenni. Sejtem, hogy miről van szó. Egyet véss jól az eszedbe: mindig hallgass a szívedre, és az eszedbe jutó első gondolatot valósítsd meg. Ne engedd, hogy az elméd félrevezessen. Most akármit fogsz tenni, mindenképpen a sorsod fog megvalósulni.
   Bólintottam. Ezzel jeleztem, hogy megértettem, amit Sangbum mond. 
  - Akkor azt hiszem, végeztünk - mondta Sangbum. - Vigyázz magadra és Jonginra! Jövőhéten találkozunk.
   Illedelmesen meghajoltam, majd a férfire mosolyogtam. Ő viszonozta a gesztusom. Kiindultam a teremből, de mielőtt kiléphettem volna, valaki megragadta a karom. Óvatosan hátrasandítottam, és mikor megláttam, hogy Jihoo áll mögöttem, elvigyorodtam. Mindig is ő állt a legközelebb hozzám az angyaltanácsból. Eddig Sangbumot nem ismertem igazán, Kyumin pedig közömbös volt számomra. Viszont kiskorom óta Jihooval jól elvoltam. Mikor másodszorra voltam az angyaltanács termében, Joonmyun nem tudott elkísérni, én pedig "szerencsésen" eltévedtem. Jihoo sietett a segítségemre, és azóta barátok vagyunk.
  - Valami baj van? - kérdeztem.
  - Nem tudom, hogy Sangbum mit lát benned, de nagy dolog tőle, hogy ilyen közvetlen lett veled. Csak nagyon kevesekkel szokott úgy beszélni, mint ahogy veled beszélt. Biztos vagyok benne, hogy tud valamit, amit mi nem. És általában nem szokott tévedni... Szerintem azt is tudja, hogy a kapcsos könyved miért hiányos. Szóval, kérlek fogadd meg, amiket mondott neked. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan fog veled történni valami. És félek, hogy többet nem foglak látni - mondta, és aggódó tekintettel nézett rám.
  - Nyugi Jihoo! Vigyázok magamra, és megfogadok mindent, amit Sangbum mondott - feleltem.
  - Rendben. Akkor, szia Minjung! Jövő héten látjuk egymást - köszönt el, majd visszament a helyére. 
   Miután elhagytam a tanácstermet, elgondolkoztam. Nem tudtam mire vélni Sangbum viselkedését, és Jihoon is láttam, hogy valamit tud, amit én nem. Ez pedig bosszantott. Igazságtalannak tartottam, hogy valaki tudott valamit az én jövőmről, és velem nem osztotta meg. 
"Biztos volt rá valami oka..." - gondoltam. 
   Felemeltem a jobb karom, és erősen koncentrálni kezdtem. Megjelent előttem egy fehér fényű kapu. Felsóhajtottam, majd beléptem a fehér fénybe. Szemeimet lazán behunytam, és elengedtem magam. Éreztem, hogy örvénylik velem a világ. Közérzetem nem volt, és érezni sem éreztem semmit, az engem körülölelő melegségen kívül. Szerettem ezt az érzést. Mindig feltöltődtem tőle.
   Amint megszűnt az örvénylő érzés, tudtam, hogy megérkeztem az úti célomra. Szemeimet kinyitottam, és Jongin lakásában találtam magam. A bejárati ajtó előtt álltam, mint aki éppen hazatért. 
   Átsuhantam az ajtón, és végigmentem az előszobán. Jongin kisebb lakásában voltam. Az apja régebben vett neki egy luxusvillát is, de oda nem szeretett járni. Inkább vett magának egy saját, kicsi lakást. De amilyen apró volt, olyan lakályos is. A falak vajszínűre voltak festve, és a néhány helyen tájképek díszítették. Az előszobából egy rövid folyosó vezetett a nappaliba, ami egy légtérben volt a konyhával és az étkezővel. Szépen és gazdagon be volt rendezve a lakás. Meg is értettem, hogy Jongin szeretett itt lenni.
   Ahogy beértem a nappaliba, hirtelen lefagytam. Lázasan kutatni kezdtem a gondolataim között, mert nem emlékeztem, hogy Jongint úgy hagytam volna magára, hogy egy nő is vele volt. A hölgy szorosan Jongin mellett ült a kanapén. Egymás kezét fogták, és ilyen meghitt hangulatban ültek. Gondolom éppen beszélgethettek, mivel a tévé nem ment. 
   Elmélyedtem a gondolataimban. Mivel Jonginnak a kapcsos könyve már nem mutatott nekem útmutatást, kissé elveszettnek éreztem magam. Viszont eszembe jutott az, amit Sangbum mondott.
"Lehet, hogy ez a nő fogja megváltoztatni Jongin életét..!" - gondoltam, és próbáltam elhinni az elképzelésem. Nem igazán jött össze.
   Közelebb mentem a fekete bőrkanapéhoz, és megálltam Jongin mellett. Egy karfa választott el minket, de világosan éreztem, hogy amíg távol voltam, valami megváltozott benne. Lopva rápillantottam a mellette ülő nőre. Hirtelen leesett, hogy a hölgyemény nem más, mint Jongin új könyvelője, Im Sora. Körülbelül egy hete érkezett a fiú cégéhez, és Jongin egyből megkedvelte. Nem tudom, mit látott benne. Mindenesetre Sora Jongin kedvenc alkalmazottja lett. Szinte mindent megtett azért, hogy a hölgy - akár csak pár percre is - a közelében legyen. És ezt végiggondolva leesett a tantusz. Nem tudtam, hogy igaz-e az elképzelésem, miszerint Jongint gyengéd érzelmek fűzik Sorához. Nem mintha lett volna beleszólásom. 
  - Oppa, mit szólnál ahhoz, ha holnap elmennénk valahova? - kérdezte édesen csengő hangon Sora.
  - Halnapra már be vagyok táblázva - felelte Jongin, és hangján éreztem az őszinte megbánást. - De szombaton elviszlek vacsorázni. Rendben?
  - Persze, nagyon örülnék neki - mondta mosolyogva a nő, majd egy lágy csókot nyomott Jongin szája szélére.
   A nem lévő érzelmeim hirtelen felkavarodtak. A kapcsos könyvem hiányában rám tört a pánik. Eddig mindig meg tudtam nyugtatni magam, hogy Jongin jól cselekedett, mert a kapcsos könyvben megtaláltam az adott cselekedetet. Most viszont halványlila gőzöm nem volt arról, hogy Jongin helyes úton jár-e.
   Na meg Sora nem volt a szívem csücske. Az elmúlt héten megfigyeltem, mivel jobb dolgom úgysem volt. Ebből lehet látni, hogy milyen rettenetesen unalmasan szoktak telni a napjaim. Viszont észrevettem, hogy Sora mindenkivel talán már túlzottan is kedves. Az évek során pedig már megtanultam megkülönböztetni a tettetett kedvességet az igazitól. És Sora határozottan megjátszotta magát. 
  - Majd egyszer elviszlek az óceánra is. Legalább már hasznát tudom venni a jachtomnak - mosolygott Jongin, Sora tüdejében pedig bent rekedt a levegő.
  - T-tessék? Neked jachtod is van? - kérdezte sokkos állapotban.
  - Szülinapomra kaptam, de már terveztem, hogy eladom. Úgysem tudom hasznát venni - vont vállat a védencem.
  - Azta. De mégis kitől kaptál te jachtot? - csodálkozott Sora.
  - Apám vette a szülinapomra. Mindig túlzásba viszi az ajándékomat. Nem érti meg, hogy már annyi pénzem van, hogy egy szigetet is tudnék venni. Ő meg csak adja és adja nekem a drágábbnál drágább dolgokat - magyarázta Jongin, de a hangján hallani lehetett, hogy nem szívesen beszél erről.
   Nem is túlzott... Az apja rendszerint túlzásba szokta vinni a Jonginnak szánt ajándékokat. Gondolom, bűntudata van azért, mert egész életében nem tett semmit a fiáért. Viszont akárhogy is próbálta leplezni, Jongin anyjának halála őt is ugyanúgy megviselte, mint a fiát. Már tizenegy éve ő is maga alatt van. Csak nem mutatja ki úgy, mint Jongin. Viszont ahelyett, hogy ez a két sebzett ember egymást segítené, csak ártanak egymásnak. 
  - És az apád most akkor visszavonult? - csacsogott tovább Sora. - Mert most te vagy a cégigazgató. Vele mi történt?
   Jongin egy pillanatig habozott. Az állkapcsa megfeszült a hallottaktól, és tekintete üvegessé vált.
  - Túl sokat betegeskedett - válaszolta hűvösen Jongin.
"Ez még csak enyhe kifejezés volt... Egy hónapon belül kétszer volt szívrohama, és az immunrendszere is rendesen legyengült. Az meg már csak hab a tortán, hogy hetente pszichológushoz jár..."
   Jongin feszülté vált, de ahogy néztem, ez Sorának nem tűnt fel. Tovább kérdezgette Jongint az apjáról. Tudtam, hogy ez kényes téma. Lehet, hogy nem mutatta, de éreztem a védencemen, hogy eléggé megviseli az apja állapota. Már elég rég óta ismertem Jongint, így valamilyen szinten tudtam úgy gondolkodni, mint ő. És a fiú idegi állapota az utóbbi időben meglehetősen elkezdett hanyatlani. Még egy hozzátartozója elvesztésével idegileg teljesen összeroppanna. És onnan már csak nehezen lehetne kihúzni. 
   Ezért örültem valamilyen szinten, hogy Sora feltűnt Jongin életében. Mellette Jongin valamilyen szinten képes megnyílni. És ezt tizenegy éve senki nem tudta elérni. 
   Viszont ahogy láttam, Sora kérdezgetései kezdtek teher lenni Jonginnak. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, Sora pedig egyre kötetlenebbül kérdezgetett. Éreztem, hogy valamit kell tennem. Tudtam, hogy hamarosan Sora fel fogja hozni Jongin anyját. Azt pedig egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. 
   Elsuhantam Jongin hálószobája felé. A szoba mellett volt egy kis dolgozószoba. A védencem kutyáinak, Jjanggunak, Monggunak és Jjangah-nak pedig ez volt a lakhelye. Erősen az ajtókilincsre koncentráltam, amit pár másodperccel később kinyílt magától. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd bementem. A kutyák láttak engem. Szerettem velük lenni, mert legalább volt valami társaságom. Mivel Jongin egyedül élt, nem volt más őrangyal a háznál. Ez pedig még unalmasabbá tette a napjaimat. 
   Érkezésemre a három kutyus felugrott a fekhelyéről, és csóválni kezdte a farkát. 
  - Sziasztok srácok! - köszöntem nekik kedvesen. - Van itt egy vendég. Nem akartok játszani?
   A kutyusok a "játszani" szóra felélénkültek, én pedig elmosolyodtam. Kezemmel az ajtó felé mutattam, a három jómadár pedig vidáman szaladt kifelé. Elnevettem magam, majd utánuk mentem.
   Viszont a nappaliban egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Azt reméltem, hogy a kutyák vidáman játékot fognak követelni Sorától. De amint meglátták a nőt, megálltak előtte. Jjanggu és Monggu erős morgásba kezdett, és támadásra készen álltak. Jjangah pedig vonyítva rohant hozzám. 
   Megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy a kutyák éreznek valamit. És ez frusztrálttá tett. Valamilyen rossz előérzetem nekem is volt Sorával kapcsolatban, de azt hittem, hogy csak az érzékeim csalnak. Márpedig ezek szerint Sora nem olyan ártatlan, mint aminek látszik.
  - Jjanggu, Monggu, titeket mégis ki engedett ki? - kérdezte Jongin tettetett mérgességgel. Szerintem ő is örült neki, hogy a kutyák megzavarták a beszélgetésüket.
   Óvatosan felemelte mindkét kutyát, majd visszavitte őket a dolgozószobába. Idő közben Jjangah visszament már, így Jonginnak vele nem volt dolga. 
  - Srácok, többet ne jöjjetek ki, oké? - kérdezte Jongin mielőtt bezárta volna az ajtót. Válasz gyanánt a kutyák csak vakkantottak egyet, amit Jongin megmosolygott.
   Visszament a nappaliba, és egy ideig jól elbeszélgetett Sorával. Én pedig végig ott strázsáltam Jongin mellett. Volt valami Sorában, ami taszított. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi, de világosan éreztem, hogy valami itt nagyon nincs rendben.
   Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, és mikor észbe kaptam, Sora éppen az anyjáról kérdezte Jongint:
  - És anyukáddal mi a helyzet? Ő is a cégednél dolgozik?
   A védencem tüdejében bent rekedt a levegő. Nem tudom, hogy annyira lesokkolt-e, hogy nem tudott megszólalni, vagy csak azon gondolkozott, hogy mit feleljen erre a kérdésre. Mindenesetre nem kellett választ adnia, mert közbeavatkoztam. A szobában lévő vitrin üvegajtaja nagy robajjal robbant szét. A kisebb-nagyobb üvegdarabok ellepték a szobát. Sora ijedtében felsikoltott, és szorosan Jonginhoz bújt. A fiú mereven ült, és rémült tekintettel figyelte a vitrint. 
"Ezt nem így akartam... Nem is tudtam, hogy erre képes vagyok..." - gondoltam.
  - Szerintem jobb lesz, ha mész. Össze kellene takarítanom - szólalt meg Jongin, mikor feleszmélt a sokkból. 
  - Igen, az lesz a legjobb - értett egyet Sora, majd felállt a kanapéról.
   Mindketten a bejárati ajtóhoz sétáltak. Jongin felsegítette Sorára a kabátját, majd egy hosszú csókkal elbúcsúztak egymástól.
  - Szia Jongin, örülök, hogy itt lehettem! Majd az irodában találkozunk - mondta a hölgy, és kilépett az ajtón.
   Megkönnyebbültem. 
"Már csak az hiányzott volna nekem, ha az a nőszemély még tovább marad!"
   Nem tudom, hogy mi ütött belém, de az este folyamán egyre nagyobb ellenszenvem volt Sora iránt. Valami volt benne, ami taszított, de nem tudtam, hogy mi az.
   Arra figyeltem fel, hogy Jongin beszél valakihez. Odasuhantam hozzá. A folyosón ült, és az ölében Jjangah-t simogatta.
  - Különleges lány ez a Sora - suttogta a fiú, mire Jjangah felnyüszített.
   Teljesen egyetértettem a kutyával. Nekem is ahhoz lett volna kedvem. Egyre frusztráltabb lettem, miután tudatosult bennem, hogy a kutyák is éppen olyan ellenszenvvel fordulnak Sora felé, mint én. Volt valami a füle mögött, amit titkolt. Nekem pedig ki kellett ezt derítenem. Úgy döntöttem, hogy Sora után megyek. Reméltem, hogy Jongin nem csinál semmi őrültséget, amíg nem vagyok mellette.
   Kisuhantam a háztömbből, és arra mentem, amerre a megérzéseim vezettek. Pár perc múlva egy sötét sikátorhoz értem. A szűk utcát közrefogó falak nyirkosak és hidegek voltak. Lámpák nem voltak errefelé, de a sikátorban lévő alakokat tisztán ki tudtam venni. Észrevettem Sorát, amint az utca másik végén lévő alakoz igyekszik. 
   Kíváncsian mellésuhantam, és érdeklődve figyeltem a fejleményeket. 
   Sora a rá váró férfihez ért, és szorosan megölte. A férfi körülbelül Jongin korabeli lehetett. Mogyorószínű egyenes haja volt, és karakteres arca. Csillogó sötét szemei meg csak hab volt a tortán. Egészen jóképű volt, meg kell hagyni.
  - Szia Sora bébi! Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte.
  - Jó munkához idő kell - felelte Sora majd közelebb hajolt a férfihoz, és megcsókolta.
   Egyre tüzesebben csókolták egymást, én pedig megkövülten bámultam a földet. Nemkívánatos személynek éreztem magam, és megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen én mit is keresek itt? 
  - Bébi, ugye tudod, hogy jövő hónapban már nem tudjuk fizetni az albérletet? Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen? - kérdezte a férfi.
  - Nyugodj meg, minden rendben lesz! Az egy dolog, hogy az összes fizetésed fűre költöd, és az én siralmasan kevés béremen élünk. De hamarosan minden rendben lesz. Csak idő kérdése.
   Erre már én is felkaptam a fejem. Egy rossz érzés kerített magába, és úgy éreztem, hogy gyorsan el kell tűnnöm innen.
  - Hallgatlak.
  - Szóval ma összejöttem a főnökömmel, Jonginnal - kezdte a történetet Sora, mire a férfinek megrándult az állkapcsa. - De nyugi van, nem szeretem. Viszont annak az embernek annyi pénze van, amennyit te még életedben nem láttál.
  - És ezzel mit akarsz elérni? Odamész hozzá, és elkéred a vagyonát? - kérdezte ingerülten a férfi.
  - Jajj, Sehun, engednéd, hogy végigmondjam? - csattant fel Sora. - Szóval... Hol is tartottam? Ja, megvan! És Jongin nincsen jó viszonyban az apjával. Elárulta, hogy más hozzátartozója nem él. Ebből következik, hogy halála után a pénzt nincs kire hagynia. Itt jövök én a képbe. Jongint ráveszem arra, hogy írjon egy végrendeletet, amiben leírja, hogy halála után az összes vagyonát rám hagyja.
  - Bébi, ez rendben van, de, ha ezt a tervet valósítjuk meg, akkor még negyven év múlva is a híd alatt fogunk csövelni.
  - Sehun, maradj már nyugton! - hordta le Sora. - Szóval az a terv, hogy miután a végrendelet megvan, Jongint megöletjük. De ezt már a parányi eszeddel is kitalálhattad volna!
  - Ez nem is hangzik rosszul  - gondolkozott el Sehun. - És ki fogja elvégezni a piszkos munkát?
  - Kris és a haverjai pénzért ölnek meg embereket. Csak le kell fizetnünk őket. Tudom, most nem vagyunk a legjobb anyagi helyzetben, de hidd el, megéri minden pénzünket rátenni! Ha ez az egész beválik, annyi pénzünk lesz, hogy azt sem tudjuk majd, hogy mihez kezdjünk vele - lelkendezett Sora.
   Sehun arcára örömittas mosoly ült ki, majd felkapta Sorát és megpörgette. 
  - Na kinek van a legokosabb csaja Koreában? - kérdezte nevetve.
  - Hát neked, Sehun - felelte vihorászva Sora.
   A beszélgetésük további részére nem voltam képes odafigyelni. Teljesen lesokkoltam. Ha lett volna fizikai testem, az arcomból biztos kifutott volna a vér, és egész testemben remegtem volna. 
   Az agyam leblokkolt, és nem jutottam szóhoz. Sok mindent kinéztem Sorából, de azt nem, hogy képes lenne kihasználni és megöletni Jongint. Feléledt bennem egy ösztön, ami azt súgta, hogy Sorát ott helyben el kéne porlasztanom. Dühös voltam, zavarodott és csalódott. És az egészben az volt a legrosszabb, hogy tanácstalan voltam. Nem volt ott nekem az útmutatóul szolgál kapcsos könyv. Pedig, ha teljes egészében meg lett volna írja az a könyv, nem kellett volna hezitálnom. Akkor le lett volna írva benne, hogy Jongin életének így kell-e végződnie. De így nem tudtam, hogy mitévő legyek.
   És minderre még rátett egy lapáttal, hogy én valamilyen furcsa módon jobban kötődtem a védencemhez, mint más őrangyalok. Gyakran azt éreztem, hogy vannak érzelmeim. És ez nem vallt egy őrangyalra. Eddig senkinek nem vallottam be, de amióta Jongin anyja rám bízta a fiát, én védelmezem Jongint. Nem azt teszem, amit egy normális őrangyal. Nekem igenis fáj, ami Jonginnak kellemetlen. Én osztozom az érzésein. Még akkor is, ha nem élem meg úgy, ahogy ő. 
   Ráadásul azzal sem tudtam mit kezdeni, amit Sangbum mondott nekem. Túlzottan titokzatos volt.
   Meg voltam zavarodva, és úgy éreztem, hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy mi történik velem. Az utam csak saját magamnak maradt sötét. Mindenesetre nem akartam magammal foglalkozni. Egy volt a fontos, hogy megvédjem Jongint. Akár az életem árán is, de nem engedhetem, hogy megöljék!