Chapter 3

 ·٠•ღ A mágus barlangja ღ•٠·

   Egy hét telt el azóta, hogy kiderítettem Sora tervét. Attól az estétől kezdve igyekeztem e lehető legtávolabb tartani Jongintól Sorát. Mindig lehalkítottam a védencem mobilját, és, ha netán a lány mégis hívta volna, töröltem a hívást a listából. 
   Viszont azt nem tudtam megakadályozni, hogy az irodában ne találkozzanak. Az elmúlt héten kétszer mentek randira. Egyszer sikerült Sora ruhájára öntenem a bort, máskor pedig egy törött üvegdarabot csúsztattam a tenyere alá. Egyszóval igyekeztem tönkretenni az együtt töltött idejüket. Féltem, hogyha nem avatkozok közbe, Jongin túlságosan hamar megkedveli Sorát. És, ha a végrendeletet is megírja, onnan már nincs megállás. 
   Angyal vagyok, jó lélek. Az utóbbi időben mégis úgy éreztem, mintha maga a Sátán szállt volna meg. Mikor fiatal voltam, mindig azt mondták nekem, hogy az angyaloknak nincsenek érzési. Talán emiatt lehetséges az, hogy nem emésztett fel a bűntudat.
   Aznap Jongin otthon az íróasztala felett roskadt. Szemlátomást túl sok volt neki a cég vezetése. Szívem szerint elvégeztem volna helyette a dolgát, de sajnos erre nem volt lehetőségem. Csak néztem a dolgozó védencemet, miközben kezeimmel Jongin kutyáit simogattam. 
   Elmerültem a gondolataimban. Több napja csak egy gondolat motoszkált a fejemben, és nem tudtam kiűzni onnan. Valami azt sugallta nekem, hogy emberként a Földre kéne szállnom. És az az ötlet nem akart eltűnni a fejemből. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Két lehetőség, két ellentétes lehetőség vívott ádáz harcot a bensőmben. 
"Vagy végignézem ölbe tett kézzel, hogy a védencemet megölik, vagy leszállok a Földre..."
   Tanácstalan voltam. 
'Ha tétlenül kellene végignéznem Jongin halálát, abba belebetegednék... Már amennyire én képes vagyok belebetegedni valamibe. De, ha a Földre szállok, akkor nagy az esélye, hogy nem csak Jongint, de magam is a végzetbe rántanám."
   Mindenesetre egyre jobban éreztem, hogy tennem kell valamit. És a legjobb ötletnek az bizonyult, hogy emberré válok. Viszont sejtésem sem volt, hogy miképpen ölthetnék emberi testet. 
"Milyen jó lenne, ha élne még az az angyal, akiről Sangbum mesélt! Aki emberként leszállt a Földre. Tőle talán kérhetnék tanácsot."
   Így emésztettem magam hosszú perceken keresztül. Végül úgy döntöttem, hogy egy kis időre magára hagyom Jongint. 
   Egy hely jutott csak eszembe, ahol egy olyan valakivel találkozhattam, aki talán tudott segíteni nekem. Ez nem volt más, mint a mágus barlangja. Az angyalvilág mágusa pedig nem volt más, mint Chen. Valamikor régen ember volt, de pár száz éve az angyalvilágban élt. Volt egy tágas barlangja a Fény-hegyben. Ez a hegy pedig az angyalvilág egyetlen hegye volt. 
   Letettem Monggut az ölemből, és felkeltem. Erősen koncentráltam, és pár másodperc múlva éreztem, hogy a világ megszűnik körülöttem. Erősen Chen barlangjára gondoltam. Mikor éreztem, hogy levegő ölel körül, kinyitottam a szemem. A barlang bejáratánál álltam. 
   Nem jártak túlzottan sokan ide. Sőt, nyugodtan ki is jelenhetem, hogy én voltam Chen egyetlen állandó látogatója. 
   Beléptem a barlangba, és elindultam befelé. Egy keskeny folyosó vezetett el egy tágas, kör alakú teremig. Ez a tér ködbe volt burkolva. Hideg volt, és párás volt a levegő. Ha valaki eljött ide, az biztos, hogy nem találta volna ki, hogy az angyalvilágban van. A terem széleinél körben oszlopok helyezkedtek el. Ezeken csigavonalban kéken izzó kövek sorakoztak. De szerencsére nem csak ezek világították meg a termet. A mennyezet egy lyukban ki volt fúrva. Minimális fény itt jutott be a barlangba. Emiatt pedig bent félhomály uralkodott. 
   A kör közepén Chen állt. Szemei be voltak csukva, kezeit pedig az ég felé emelte. Körülötte mindenütt vakító fényű villámok cikáztak. Nem tudtam, hogy megszólítsam-e a fiút. Több percig bámultam, majd megköszörültem a torkom.
  - Khm... Szia Chen!
   A terem közepén álló fiú körül eltűntek a villámok. A szemeit kinyitotta, és rám emelte a tekintetét. A szemeit semmit nem tükröztek, de amint meglátott, elmosolyodott. Elkezdett felém lépkedni, majd gyorsan megölelt.
  - Szia Minjung! - üdvözölt. - Mi szél hozott kicsiny barlangomba?
  - Szeretnék valamit kérdezni tőled.
   Chen összevonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám:
  - Le kell ülnöm hozzá? - kérdezte tettetett játékossággal.
  - Nem ártana... - suttogtam.
   A fiú megcsóválta a fejét, majd intett, hogy menjek utána. A terem másik végében volt egy keskeny nyílás, amit egy kisebb helyiségbe vezetett. Bent dohos, fülledt volt a levegő. Nem nagyon volt légmozgás. Régen Chen nem használta semmire ezt a helyiséget, de az utóbbi időben berendezte egy kamraszerűségnek. Itt tartotta a különböző főzeteit, gyógyfüveit és a könyveinek is volt bent egy könyvespolc.
   Chen a szoba egyik sarkában lévő megviselt íróasztalhoz ment, és leült az asztal előtt lévő rozoga székre. Kicsit kellemetlenül éreztem magam. Nem tudtam, hogy mit is kéne pontosan csinálnom, és, hogy adjam tudtára Chennek a mondandómat. Szerencsére a fiú látta a zavaromat, és inkább kérdezett:
  - Minjung, valami olyat tettél, amit nem lett volna szabad?
  - Még nem tettem meg... De meg akarom - válaszoltam halkan, szinte suttogva.
  - Akkor had halljam, miről lenne szó?
  - Szeretnék emberként leszállni a Földre - böktem ki, de a hangomon hallatszott, hogy úgy ejtettem a szavakat, mintha harapófogóval akarnák kihúzni belőlem. 
  - Miért is akarod ezt? - kérdezte csodálkozva,
  - Egyrészt, mert Jongint meg akarják ölni. Nekem pedig véget ért a kapcsos könyvem - ennél a mondatnál, mintha megrándult volna az arca. - És nem tudom, mi tévő legyek. Sangbum az angyaltanácsban pedig azt mondta, hogy kövessem a megérzéseim. És mostanában semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy emberré kéne válnom.
   Nem is tudom, mit vártam Chentől. Talán, hogy zaklatott lesz? Esetleg teljesen le lesz döbbenve? Hát ezek közül egyiket sem kaptam meg. Chen arcáról leginkább csalódottság tükröződött. 
  - Ha meg szeretnéd valósítani ezt az elképzelésed, akkor én minek kellek neked, Minjung? - kérdezte lehangolva. - Mert abban biztos lehettél, hogy nem foglak buzdítani a dologra.
   Szavai elgondolkodtattak. Felmerült bennem az a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is kerestem fel Chent. Lehet, hogy valójában buzdításra vágytam, de lehet, hogy egy olyan személyre volt szükségem, aki kiűzi a fejemből az emberrévállás gondolatát. De egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy elhatároztam magam. Éreztem, hogy a sorsom eldőlt, és a mindenképpen a Földre kell mennem. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan? 
  - Akkor inkább máshogy fogalmazok. Chen, te tudnál segíteni nekem? - kérdeztem hosszas gondolkodás után. 
  - Tudnék segíteni - felelte, mire az arcom felragyogott. - De nem teszem.
   Az utolsó mondat elhangzása után olyan érzésen támadt, mintha leöntöttek volna egy nagy vödör hideg vízzel.
  - Miért nem? Nem szabad, vagy nem akarsz segíteni nekem? - kérdeztem kissé sértődötten.
   Chen elgondolkozott. Akkor szokott ilyen lenni, mikor azon vacillál, hogy mit lenne érdemes elmondania nekem az igazságból, és mit nem. Ebből pedig már rögtön tudtam hogy nem a teljes valóságot fogja elmondani nekem.
  - Minjung... Én megtehetném, hogy emberré változtatlak, De nem járnál vele jól. Elvesztenéd mindenedet. Az eddigi körülményeidet, az örök életedet, a barátaidat. Nagy kockázata is van ennek. Remélem, tudod, hogy nem lennél olyan ember mint a többiek. Látnád az angyalokat, de nem beszélhetnél velük. Természetfeletti erőket birtokolnál. És nem tudnál jól beilleszkedni. Nincsenek szüleid. Semmilyen eredeted nincs. Az emberek pedig nem is közelednek egy olyan ember felé, akinek nincs se családja, se pénze, se otthona, se munkája. Semmiképpen nem lenne előnyös, ha a Földre szállnál.  Ráadásul halálod után porrá válnál. Nem folytatódna nálad az élet körforgása, és nem születnél újra. Ha úgy vesszük, akkor emiatt pedig végzetes lenne a számodra, ha emberré válnál.
   Chen nehezen mondta ki a szavakat. De éreztem, hogy nem sablonszöveget mond, hanem amit ő gondol. A szavainak pedig súlya volt. Minden egyes mondta nyomta a bensőmet. Újból két részre szakadtam. Ez egyik felem maradni akart, a másik menni. Féltem a kockázatoktól.
'Hogyha meghalok nem csak nekem van vége az életnek, hanem Jonginnak is. Csakhogy én örökre elvesznék..." - gondoltam.
   Mégis olyan erősnek éreztem a késztetést... Éreztem, hogy nekem nincs tovább maradáson az angyalvilágban.
  - Chen, én úgy érezem, hogy ez nem rólam szól. Itt Jonginról van szó. Nem tudnám megengedni, hogy megöljék.
  - Nem, Minjung, félreérted. Ez rólad szól. A te életed a tét. Jongin, ha meghal, újraszületik. Én pedig nem engedlek abban a tudatban a Földre, hogy mekkora veszélynek vagy kitéve.
  - Mondj még érveket. Győzz meg! - makacskodtam.
  - Minjung, én már ötszáz éve otthagytam az emberi világot. Azóta pedig magányosan éltem ebben a barlangban. Még soha nem unatkoztam úgy, mint azokban az években. Egészen huszonkét évvel ezelőttig. Egészen a születésedig. Amikor megszülettél, nem olyannak teremtettek, mint a többi angyalt. Éppen ezért veled jól megtaláltam a közös hangot. Megkedveltelek, és két okból nem akarom, hogy elmenj. Először is, nem akarom, hogy bajod essen. Nem akarom, hogy örökre meghaljál. Másodszor pedig, mert önző vagyok. Nem akarok megint magányos lenni. Tudod, mikor még a Földön éltem, az égész falunkat lerohanták rablók. Mindent felgyújtottak, az embereket megölték, az értékeket pedig elvitték. Tudtommal az egész falumból én maradtam életben, mert engem anyukám a közeli patakhoz küldött vízért. De mire visszaértem a faluba, minden lángban állt. Magamra maradtam, és a közeli erdőben egy remete vett a karjai alá. Ő volt Yang mester. Tőle kaptam a Chen becenevet. Azelőtt Jongdae volt a nevem. Soha nem fogom elfelejteni a mestert. Rengeteg bölcsességet tanultam tőle, de ő mindig azt mondta, hogy nem is ő nevelt engem, hanem a természet. Ő csak segítő volt. Viszont a halála után végleg a magánynak adtam magam. A tudásom nagy részét is azokban az időkben szereztem. Akkortájt kezdtem mágiával foglalkozni. A természet volt a mesterem, és amit a mágiáról tudok, azt mind tőle tanultam. Yang mester csak a természet megismerésére tanított meg. Viszont ez hozzásegített engem, hogy a későbbiekben mágus váljon belőlem. De akkoriban mégis valami hiányzott az életemből. Ez pedig egy társ volt. Ezért szerettem, mikor velem voltál. Melletted jól érezem magam, Minjung. Emlékezettél a családommal és a barátaimmal töltött időkre. És ezért örökre hálás leszek neked. Viszont, ha elmész, akkor elvesztem az egyetlen barátomat. Az utolsót. Akkor... Te is úgy meg fogsz halni, mint a falumbeliek - magyarázta, majd a mondandója végére elcsuklott a hangja.
   Nem tudtam megszólalni. Csak mereven bámultam Chenre, és a gondolatok minduntalan kavarogtak a fejemben. Annyi mindent mondott szünet nélkül, hogy nem tudtam, hogy melyik bennem felmerülő kérdésre kérdezzek rá először. Kétség kívül sajnáltam, ami a családjával történt. De ismertem annyira Chent, hogy erről a témáról többet nem akar szót ejteni. Majd végül a számomra legfontosabb kérdés bukott ki a számon:
  - Hogy értetted azt, hogy engem nem olyannak teremtettek, mint a többi angyalt?
  - Hogy is mondjam neked..? Benned több az emberi vonás, mint a többi angyalban. Persze ennek is megvan az oka, de az most nem lényeges. Majd előbb-utóbb magadtól is rájössz. Azt már gondolom észrevetted, hogy a védenced hangulata meg tudja változtatni a tiédet. Meg Jonginnal össze vagytok kötve. Erős köztetek a kötelék, így nem csoda, hogy nagyon tiltakozol az ellen, hogy Jongint megöljék. 
  - Chen, legyél őszinte velem! Te tudod, hogy Jonginnak meg kell-e halnia, igaz? - kérdeztem, és egyre inkább idegesebb lettem.
  - Igen, tudom - felelte egy rövid hezitálás után.
  - Akkor bizonyára azt is tudod, hogy emberré kell-e válnom, vagy nem, igaz? - kérdeztem.
   Chen egy aprót bólintott, majd a földre szegezte tekintetét. Nem akart rám nézni.
  - Igen. Minjung, a Földre kéne menned. De, ha nem mész el, az sem fog változtatni semmin. Ez az egész nem Jonginról szól, hanem rólad - suttogta.
   Nem igazán tudtam, hogy Chen mit akar mondani. De a fiú ismert már. Tudta, hogy a kérdésemre a választ én magam is tudom, csakhogy az apró részletekben volt össze-vissza a fejemben. Sajnos ezeket a kis mozaikdarabokat nem tudtam összerakni. Ahogy Chent ismertem, tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy én magam jöjjek rá a kérdésem válaszára.
   Mindenesetre továbbra is csak egy dolgot akartam. És ebben szükségem volt Chen segítségére.
  - Akkor kérlek változtass emberré! - kérleltem, és próbáltam a lehető legmeggyötörtebb arcot vágni. 
  - Minjung, Minjung - csóválta a fejét. - Te soha nem változol.
  - Ezt, hogy érted? - kérdeztem meglepetten.
  - Ha valamit el akarsz érni, a mellől soha nem tágítasz. Amilyen kitartással belekezdesz valamibe, olyan nagy akaraterővel véghez is viszed, amit akarsz. És ehhez még hozzájön a makacsságod. Neked akármit mondhat az ember, soha nem ismered el az igazát - magyarázta.
   Lesütöttem a szemem, és az ujjaimat tördelni kezdtem. 
"Chennek mindig igaza van. Túl jól ismer..."
   A fiú hangosan felkacagott, és kezével végigsimított a fejem búbján, majd az egész arcomon végighúzta tenyerét. 
  - Olyan vagy, mint egy kisgyerek - mondta, és próbálta visszanyelni a feltörő kacagásait.
   Sértetten összefontam magam előtt a karjaimat, és összeszorítottam az állkapcsom. Utáltam, ha valaki gyerekesnek nevezett. Nem szerettem a legfiatalabb őrangyal lenni. Lealacsonyító volt.
  - Chen, akkor segítesz emberré válni? - kérdeztem, mikor már kezdett kínosan nyomasztóvá válni a helyzet.
  - Csak, ha megígéred, hogy felfogtad a kockázatokat, és vigyázol magadra. Egy emberré vált agyalnak nehéz beilleszkedni. És azt sem tudom garantálni, hogy nem az utcán kell élned. Ez rajtad és a szerencséden múlik. De a legjobban talán arra kell figyelned, hogy semmi esetre se kerülj halálközeli állapotba. Jól vésd az eszedbe, hogyha te meghalsz, akkor Jongin is. Az már pedig más kérdés, hogy te fogsz rosszabbul járni. 
  - Rendben, Chen. Nem mondtál semmi újat. És ezeket volt elég időm felfogni - feleltem kissé türelmetlenül.
  - Sosem tudhatod. Lehet, hogy egyszer még hálás leszel nekem, amiért most egybefoglalom a legfontosabb tudnivalóidat. Szóval, mit is akartam mondani? Ja, megvan. A természetfeletti erőd valamilyen szinten megmarad. Minimálisan fogsz majd tudni fagyasztani, égetni és tárgyakat mozgatni. Meg az angyalokat látni fogod, de beszélni nem tudsz majd velük. Az angyalságodból csak ennyi fog megmaradni. Meg az emlékeid, amik örökké veled fognak élni - magyarázta Chen, miközben az egyik polcon kotorászott.
   Kíváncsian figyeltem, hogy vajon mit kereshet. Közben kezdtem felfogni a tervezendő tervem súlyosságát. Eddig még nem is gondolkoztam azon, hogy esetleg az angyaltanács mit szólna ahhoz, ha minden szó nélkül a legfiatalabb őrangyal egyszerűen lelépne a Földre. De mivel az angyalok nem rossz lények, gondoltam nem fognak bosszút állni rajtam, amiért itt hagyom őket. 
  - Min gondolkozol? - kérdezte tőlem Chen, és ezzel vissza is rázott a valóságba.
  - Nem lényeges - vágtam rá. - De mit kerestél?
   Chen nem válaszolt szavakkal a kérdésemre. Helyette egy kis zsákot nyújtott felém. Először csak szemeztem a kis batyuval, végül elvettem a fiútól. Szemmagasságba emeltem magammal a zsákot a száját összekötő fonálnál fogva. Majd miután megpörgettem a szemem  előtt, a tenyerembe fogtam, és kioldottam a száját. Benne egy kártyapaklira és néhány kis üvegnyi gyógynövényre leltem. 
  - Ezek olyan kártyák, mint amiket az angyaltanácsnál szoktál húzni. Ha valami kérdésed lenne az életeddel kapcsolatban, húzz egy kártyát! - magyarázta. - Az üvegcsékre pedig rá vannak írva, hogy milyen gyógynövények vannak bennük. Valamint a felhasználását is ráírtam, hogy mikor, hogyan kell használni.
  - Köszönöm Chen - mosolyogtam rá hálásan.
   Szerettem, hogy Chen mindig törődik velem. Ő is az egyike volt azoknak, akik a jó barátaim voltak. Csakhogy őt kevésszer tudtam meglátogatni. De akkor is csak úgy, hogy áthágtam a szabályokat, ugyanis nem is szabadott volna csupán beszélgetés szempontjából felkeresni Chent. 
  - Nincs mit. Ezt "útravalóként" adtam. De, ha bármi szükséged lenne rám, csak gondolj rám, és hívjál. Amilyen gyorsan csak lehet, én ott termek. 
  - Köszönöm Chen. Eddig annyi mindent tettél értem életem során. De én soha nem viszonoztam...
  - Nincs szükségem viszonzásra. Nem azért segítek neked, hogy kapjak cserébe valamit - magyarázta, és a szája sarkában egy apró mosoly bujkált. - Na, akkor emberré változtathatlak?
  - Igen, készen állok - feleltem, és próbáltam határozott lenni. Nem akartam akkor visszalépni, amikor már majdnem elértem a célom.
   Chen csak bólintott, és az arca komollyá vált. Kivezetett a kis helyiségből. 
  - Állj a barlang közepére! - parancsolta, én pedig engedelmeskedtem.
   Ujjaimmal görcsösen szorongattam a Chentől kapott zsákot. Az érdes vászonanyag dörzsölte az ujjaimat. De azok olyan hidegek, és merevek lettek, így szinte nem is éreztem a kellemetlen érzést.
   Chen felállt velem szembe, és mélyen a szemembe bámult. Éreztem, hogy csalódott, és volt a tekintetében valami mérhetetlenül szomorú. Valami, ami láttán sírni lett volna kedvem. Enyhe bűntudatom volt. Nem akartam itt hagyni mindenkit. Mindenkit, aki eddig sokat tett értem. Most pedig egy szó nélkül kilépek az életükből.
   A valóságba az térített vissza, hogy ezer meg ezer kis, fehér fénycsóva kezdett szállni körülöttem. Kellemes melegséget árasztottak. Nem sokkal később a testemhez tapadtak, és teljesen elfedtek. Kellemes bizsergés járta át minden sejtem. Megnyugtató volt, és szétoszlatott minden kételyt, ami addig bennem volt. Egészen addig nem tudtam, hogy helyesen döntök-e, ha emberré válok. De akkor már biztos voltam benne, hogy ennek így kellett történnie. Hogy ez a sorsom, és a sors ellen én sem tehettem semmit.
   Szemeimet résnyire kinyitottam, és elmosódva láttam Chent, amint egy "Sziát" tátog. De a hangját már nem hallottam.
   Ezek után kezdtem egyre inkább elgyengülni. Csak a körém fonódó fehér fényű burok tartotta meg a testem. De miután ez a burok szerteoszlott, én erőtlenül hullottam a talajra. Nem éreztem, nem hallottam. Csak voltam. A testemen egy erős áramütés hatolt végig. A következő pillanatban pedig egy olyat éreztem, mintha egy kalapáccsal jó erősen fejbe csaptak volna. A közérzetem teljesen elveszett. A szemeim még rényire ki tudtam nyitni, viszont minden összemosódott. A fejem zúgott. Hamarosan pedig a világ teljesen elsötétült. 




Chapter 2

 ·٠•ღ Akár az életem árán is... ღ•٠·

   Lépteim egy magas falú, fehér épületbe vezettek. Ez nem volt más, mint az őrangyalok tanácsának palotája. Minden héten egyszer el kellett jönnöm ide. Erre a pár órára amit itt töltöttem, Jongint egyedül hagytam. Csak remélni tudtam, hogy nem csinál semmi őrültséget, amíg nem vagyok vele.
   A látókörömbe bekerült egy nagy fehér ajtó, melynek szegélyei arannyal voltak bevonva. Az aranyozott kilincsre vezettem az egyik kezem, és óvatosan benyitottam. Ez az ajtó vezetett az angyaltanács termébe. A tanács három tagból állt. A nagyfőnökből, Sangbumból, Jihooból és Kyuminból. Ők voltak az őrangyalok felügyelői, és minden héten nekik kellett beszámolnunk arról, hogy mi történt velünk illetve a védencünkkel az elmúlt időben.
   Őszintén szólva nem nagyon szerettem ide jönni. Igaz, maga az épület elképesztő volt, és az emberi világ legmonumentálisabb építményeivel vetekedett, de maga a dolog amiért ide kellett jönnöm, mindig aggasztott. Nem szerettem beszámolni arról, hogy mit tettem valamint mit nem tettem, amit kellett volna. Általában elláttak tanácsokkal, de volt amikor jól lehordtak. És leginkább az aggasztott, hogy mire számítsak a tanácstól. Mikor Jongin anyja még élt, Joonmyun mindig elkísért, de miután útjaink elváltak, nem volt többé aki elkísérjen a tanácshoz. Igaz, a tanácsból jó kapcsolatot ápoltam Jihooval, mégsem éreztem magam teljesen biztonságban mellette. 
   Miután beléptem a terembe, tekintetem elkalandozott a magas falakon. Mindenütt angyalokat ábrázoló festmények voltak díszes aranyszínű kerettel bekeretezve. A mennyezet kupolás volt, és angyalos falfestmények díszítették. Ezek a festmények nem igazán voltak kivehetőek, ugyanis a mennyezetet olyan anyagból készítették ami átengedte a fényt. Ez a kupola tárolta az őrangyalok erejét. Sokszor mondták már nekem, hogyha ez a kupola összeomlana, vége lenne az őrangyalságnak. 
   A teremben félkör alakban aranyozott székek sorakoztak. Évente egyszer minden őrangyal itt gyűlik össze, és ezen az éves találkozón Sangbum, a nagyfőnök évértékelő beszédet mond, valamint bejelenti, hogy van-e akit száműzetésre ítélnek közülünk.
   Azt a társunkat, aki szabályt szegett, száműzik. Nekünk, őrangyaloknak az a feladatunk, hogy a védencünket a saját útján terelgessük. Mikor egy ember fogan, az őrangyala kap egy könyvet amiben az van leírva, hogy a védencével mikor minek kell történnie. Ezt nekünk tilos megváltoztatnunk. A védencünknek azt kell megélniük, ami meg van írva.
   Sokan tévesen hisznek dolgokat. A legtöbb ember nem tudja, hogy a sorsát ő írta meg magának. Ami pedig megtörténik velük, az nem az Ég büntetése, hanem a sorsuk. Vannak akik az őrangyalokra is azt hiszik, hogy azért vannak, hogy védjék őket. De ez szintén nagy tévedés. Nem vagyunk testőrök, ha egy embernek olyan kell aki védelmezi, akkor ne az őrangyalára számítson. Van amikor például az van megírva a védencünknek, hogy egy adott helyen verekedésbe kell bonyolódnia, akkor nekünk kötelességünk odavinni a védencünk, és végignézni az életének a legmocskosabb részleteit is. 
   Gyorsan az angyaltanács asztala elé siklottam, és lehuppantam a nekem előkészített székre. Lassan felemeltem az arcom, de amint szembetaláltam magam Sangbummal, lesütöttem a szemem. Mindig furcsának találtam a nagyfőnököt. Ő volt a legidősebb őrangyal. A személyisége túlságosan távol állt az enyémtől. Én még fiatal voltam. Az életem vidáman és olykor meggondolatlanul szaladtam át. Velem ellentétben Sangbum mindig pontos, precíz és aprólékos volt. Soha nem siette el a rá bízott feladatokat, a dolgát pedig a lehető legnagyobb pontossággal végezte el. Mellette úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek egy idős, bölcs öreggel szemben. 
   Viszont Sangbum egyáltalán nem volt öreg. Nekünk, angyaloknak nincs fizikai testünk, így nem is öregszünk. Ahogy megszületünk, úgy nézünk ki egész életünkben. Ennek tökéletes példája volt Sangbum. A férfi a több száz évvel ezelőtti festményeken éppen úgy nézett ki, mint napjainkban. Csillogó szemek, angyali arcvonások és gyönyörű mosoly. Az egyetlen hibája talán az volt, hogy csak nagyon ritkán mosolygott. Mindig nagyon komoly volt.
   Jihoo biztatóan rám mosolygott, mire egy kis erőt vettem magamon, és ismét felnéztem.
  - Kang Minjung, igaz? - kérdezte Sangbum, mire bólintottam. - Megkaphatnám a védence kapcsos könyvét?
   A szoknyám zsebéből gyorsan előkaptam a könyvet, és remegő kézzel átnyújtottam az előttem ülő angyalnak.
  - Szóval maga Kim Jongin őrangyala? - kérdezte, én pedig bőszen bólogatni kezdtem. - És beszélni tud? - kérdezte, és a szája szélén egy halvány mosoly suhant át, én pedig zavarba jöttem.
  - Igen, tudok. Amúgy minden héten találkozunk, csak észrevette már, hogy tudok beszélni - szólaltam meg kissé sértetten. 
  - Akkor tessék kihasználni ezt az adottságát. Nem harapok. Vagy talán ijesztő lennék? - mosolyodott el. 
   Hezitáltam. Nem akartam kimondani, amit gondolok, de ez soha nem volt az erősségem. Mindig előbb szoktam cselekedni, mint mielőtt végiggondolhatnám. Éppen ezért lehetséges, hogy elszóltam magam.
  - Nem, nem ijesztő. De nagyon furcsának találom. Mikor fiatalabb voltam, mindig azzal nyaggattam Joonmyunt, hogy túl komoly. De azóta már rájöttem, hogy tévedtem. Maga az az angyal, akit eddig csak egyetlen egyszer láttam mosolyogni - mondtam, de amint a szavak elhagyták a számat, megbántam a mondottakat.
   Zavaromban beleharaptam az alsó ajkamba, és lehajtottam a fejem. Nem hittem el, hogy eljárt a szám.
"Valami rosszat mondtam? Talán..? Nem. Ugye nem veheti el az angylságom azért, mert tiszteletlen voltam vele szemben? Ezt lehet, hogy nem kellett volna... Lehet, hogy az angyali külső mögött egy vénember lakozik?" - gondoltam.
   A kínos helyzetemet még tetőzte, mikor a férfi felkacagott. Édesen csengő hangja melegséggel árasztotta el bensőm, és akaratlanul is egy halvány mosoly haladt végig az arcomon.
  - Minjung, Minjung..! Rita az ilyen őszinte angyal, mint te - mondta Sangbum, és a hangján hallottam, hogy mosolyog.
   Zavaromban nem tudtam megszólalni. Kellemetlenül éreztem magam, és féltem, hogyha megszólalnék, a hangom csak cérnaszál vékonyságú lenne.
  - Valami baj van? Minjung, elvitte a cica a nyelved? - kérdezte az előttem ülő férfi.
  - Nem... Csak nem tudom, hogy erre mit kéne mondanom. Mindig is utáltam, hogy meggondolatlanul cselekszem. Sajnálom, hogy tiszteletlen voltam - suttogtam szégyenkezve, és közben idegesen tördeltem az ujjaim.
  - Ugyan! Nem haragszom rád. Sőt! Tudod, emlékeztetsz egy volt őrangyalra. Olyan volt, mint te. Ami a szívén az a száján. De sajnos ez okozta a vesztét. Meggondolatlanul cselekedett. Emberként leszállt a Földre. Egy baleseten pedig ráköszönt a halál. A védencét pedig magával vitte a sírba.
  - Azt hogyan? - csodálkoztam.
  - Azt tudnod kell, hogyha egy angyal halandó lesz, és meghal, a védence is meghal vele együtt. Ez történt azzal az angyallal is.
   Nem tudtam mit mondani. Már többször megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha emberként figyelhetném Jongin életét. De ezeket a kockázatokat még nem hallottam. 
  - De ezzel nem kell foglalkoznod. Az az eset már jó régen volt. De mindenesetre csak arra szeretném felhívni a figyelmed, hogy soha ne tegyél semmit sem a pillanat hevében. Ha nem adsz időt magadnak, és meggondolatlanul cselekszel, az a te károdra fog válni.
   Egy aprót bólintottam, de nem szóltam semmit. 
  - Viszont szeretnék kérni valamit tőled, Minjung! - mondta Sangbum a maga lágy hangján, mire bólintottam. - Ha itt vagy a tanács előtt, ne érezd úgy magad, mint a bíróságon! Nem vagyunk kannibálok, szóval nem kell félned tőlünk. És mostantól hagyjuk a hivatalos beszédet. Angyalok vagyunk. Testvérek. Szóval semmi okod nincs arra, hogy itt játsszad nekünk az alárendelt szerepét. Rendben?
  - Rendben - feleltem mosolyogva.
   Nem tudtam, hogy miért, de jó érzés volt hallani ezeket a szavakat Sangbumtól.
"Testvérek" - visszhangzott a fejemben.
   Mikor páréves voltam, mindig azt mondtam Joonmyunnak, hogy ő az én családom. Erre ő csak azt felelte, hogy mi angyalok mind egy nagy család tagjai vagyunk. Jó érzés volt, hogy olyanok vesznek körül, akik olyanok, mint én, és szeretnek engem. És ez a régi érzés tört fel belőlem.
  - Most pedig kezdjük a munkát! - nézett rám mosolyogva Sangbum, és fellapozta a tőlem kapott kapcsos könyvet, amiben az írásnak tegnap lett vége. Addig volt megírva. Onnantól kezdve már nem ért semmit.
   Pár percig csendben ültünk. Ha lett volna a teremben légy, akkor biztos, hogy hallottuk volna a zümmögését. Sangbum miközben a kapcsos könyvet bújta, az állát dörzsölgette, és egyszer-kétszer összeráncolta a szemöldökét. 
  - Ebből a könyvből még mindig hiányoznak oldalak - mondta, de úgy tűnt, hogy sokkal inkább magához beszélt, nem hozzám.
  - Nem tudod, hogy ennek mi lehet az oka? - kérdeztem.
  - Sejtésem sincs. Gondolom, a védenced életét meg fogja változtatni valami. Vagy valaki. És lehet, hogy az a valaki még nem áll arra készem, hogy belépjen a védenced életébe. Lehet, hogy attól a személytől függ. Ahogy az a személy dönt, úgy fog változni a védenced élete magyarázta. - De ez a jövő dolga. Egyenlőre beszéljünk a jelenről. Mi történt ezen a héten Jonginnal?
  - Nos... Most hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Már vagy egy hónapja Jongin teljesen megváltozott. Egy hónappal ezelőtt még az Iron's Bar mosdójában ájulásig dugott egy Lara nevű lányt, de attól kezdve nagyon nem történt semmi. Vagyis... Az az apja két héttel ezelőtt lemondott a cége vezetéséről egészségügyi okok miatt. Ezért Jongin lett a cég új vezetője. De ezt már egy hete elmondtam. 
  - Biztos nem volt semmi egyéb? - kérdezte, és gyanakodva lapozgatta az elnyűtt könyvecskét. 
  - Hm... Ha jobban belegondolok... A céghez egy hete csatlakozott egy új könyvelőnő, Im Sora. Jongin furcsán viselkedik vele, de ezen kívül semmi. És ahogy láttam, a kapcsos könyv sem ír többet. Az utóbbi időben már nem is jár esténként szórakozni. 
   Sangbum egy pillanatra ledermedt. Pár pillanattal később elgondolkozott, majd hirtelen elmosolyodott. 
  - Minjung, ugye tudod, hogy én valamilyen szinten látok a jövőbe? - Kérdezte, mire bólintottam. - Szerintem kezdek rájönni, hogy a védenced könyvéből miért hiányoznak oldalak. 
  - És elmondod nekem? - Csillant fel a szemem.
  - Nem tehetem. De szeretném, hogy húzz egy útmutató kártyát - mondta, majd a nadrágja zsebéből előhúzott egy kártyapaklit.
   Amikor a tanács elé szoktam jönni, mindig húzok egy ilyen kártyát. Ezek a kártyák eligazítást adnak nekem. Burkoltan utalást adnak arra, hogy mi fog történni velem.
   Sangbum szétterítette előttem a kártyákat, én pedig lehunytam a szemem. Bal kezemmel a lapok felé nyúltam, és felhúztam azt a lapot, ami először a kezembe akadt. Izgatottan megfordítottam. Egy olyan lapot húztam ki, amit eddigi életemben még soha. Elolvastam a rajta lévő szöveget, de nem igazán tudtam megérteni. Ezeket a sorokat mindig burkoltan szokták a kártyákra írni. Általában csak akkor szoktam rájönni az üzenetükre, mikor már megtörténtek, amit üzentek. Akkor meg bolond módjára a fejemre szoktam csapni, hogy ilyen egyszerű jelentést miért nem tudtam értelmezni.
  - Érted az üzenetet, Minjung? - kérdezte Sangbum.
  - Nem igazán - ráztam meg a fejem.
Kezét felém nyújtotta, és kivette a kezemből a kártyát. 
  - "Új élet kezdete, ez egy feltámadás, sorsod rendezi a keresztútnál a kozmikus irányítás" - olvasta fel. - Ez egy érdekes kártya. Pont erre gondoltam. Minjung, most egy nehéz időszakon fogsz keresztülmenni. Sejtem, hogy miről van szó. Egyet véss jól az eszedbe: mindig hallgass a szívedre, és az eszedbe jutó első gondolatot valósítsd meg. Ne engedd, hogy az elméd félrevezessen. Most akármit fogsz tenni, mindenképpen a sorsod fog megvalósulni.
   Bólintottam. Ezzel jeleztem, hogy megértettem, amit Sangbum mond. 
  - Akkor azt hiszem, végeztünk - mondta Sangbum. - Vigyázz magadra és Jonginra! Jövőhéten találkozunk.
   Illedelmesen meghajoltam, majd a férfire mosolyogtam. Ő viszonozta a gesztusom. Kiindultam a teremből, de mielőtt kiléphettem volna, valaki megragadta a karom. Óvatosan hátrasandítottam, és mikor megláttam, hogy Jihoo áll mögöttem, elvigyorodtam. Mindig is ő állt a legközelebb hozzám az angyaltanácsból. Eddig Sangbumot nem ismertem igazán, Kyumin pedig közömbös volt számomra. Viszont kiskorom óta Jihooval jól elvoltam. Mikor másodszorra voltam az angyaltanács termében, Joonmyun nem tudott elkísérni, én pedig "szerencsésen" eltévedtem. Jihoo sietett a segítségemre, és azóta barátok vagyunk.
  - Valami baj van? - kérdeztem.
  - Nem tudom, hogy Sangbum mit lát benned, de nagy dolog tőle, hogy ilyen közvetlen lett veled. Csak nagyon kevesekkel szokott úgy beszélni, mint ahogy veled beszélt. Biztos vagyok benne, hogy tud valamit, amit mi nem. És általában nem szokott tévedni... Szerintem azt is tudja, hogy a kapcsos könyved miért hiányos. Szóval, kérlek fogadd meg, amiket mondott neked. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan fog veled történni valami. És félek, hogy többet nem foglak látni - mondta, és aggódó tekintettel nézett rám.
  - Nyugi Jihoo! Vigyázok magamra, és megfogadok mindent, amit Sangbum mondott - feleltem.
  - Rendben. Akkor, szia Minjung! Jövő héten látjuk egymást - köszönt el, majd visszament a helyére. 
   Miután elhagytam a tanácstermet, elgondolkoztam. Nem tudtam mire vélni Sangbum viselkedését, és Jihoon is láttam, hogy valamit tud, amit én nem. Ez pedig bosszantott. Igazságtalannak tartottam, hogy valaki tudott valamit az én jövőmről, és velem nem osztotta meg. 
"Biztos volt rá valami oka..." - gondoltam. 
   Felemeltem a jobb karom, és erősen koncentrálni kezdtem. Megjelent előttem egy fehér fényű kapu. Felsóhajtottam, majd beléptem a fehér fénybe. Szemeimet lazán behunytam, és elengedtem magam. Éreztem, hogy örvénylik velem a világ. Közérzetem nem volt, és érezni sem éreztem semmit, az engem körülölelő melegségen kívül. Szerettem ezt az érzést. Mindig feltöltődtem tőle.
   Amint megszűnt az örvénylő érzés, tudtam, hogy megérkeztem az úti célomra. Szemeimet kinyitottam, és Jongin lakásában találtam magam. A bejárati ajtó előtt álltam, mint aki éppen hazatért. 
   Átsuhantam az ajtón, és végigmentem az előszobán. Jongin kisebb lakásában voltam. Az apja régebben vett neki egy luxusvillát is, de oda nem szeretett járni. Inkább vett magának egy saját, kicsi lakást. De amilyen apró volt, olyan lakályos is. A falak vajszínűre voltak festve, és a néhány helyen tájképek díszítették. Az előszobából egy rövid folyosó vezetett a nappaliba, ami egy légtérben volt a konyhával és az étkezővel. Szépen és gazdagon be volt rendezve a lakás. Meg is értettem, hogy Jongin szeretett itt lenni.
   Ahogy beértem a nappaliba, hirtelen lefagytam. Lázasan kutatni kezdtem a gondolataim között, mert nem emlékeztem, hogy Jongint úgy hagytam volna magára, hogy egy nő is vele volt. A hölgy szorosan Jongin mellett ült a kanapén. Egymás kezét fogták, és ilyen meghitt hangulatban ültek. Gondolom éppen beszélgethettek, mivel a tévé nem ment. 
   Elmélyedtem a gondolataimban. Mivel Jonginnak a kapcsos könyve már nem mutatott nekem útmutatást, kissé elveszettnek éreztem magam. Viszont eszembe jutott az, amit Sangbum mondott.
"Lehet, hogy ez a nő fogja megváltoztatni Jongin életét..!" - gondoltam, és próbáltam elhinni az elképzelésem. Nem igazán jött össze.
   Közelebb mentem a fekete bőrkanapéhoz, és megálltam Jongin mellett. Egy karfa választott el minket, de világosan éreztem, hogy amíg távol voltam, valami megváltozott benne. Lopva rápillantottam a mellette ülő nőre. Hirtelen leesett, hogy a hölgyemény nem más, mint Jongin új könyvelője, Im Sora. Körülbelül egy hete érkezett a fiú cégéhez, és Jongin egyből megkedvelte. Nem tudom, mit látott benne. Mindenesetre Sora Jongin kedvenc alkalmazottja lett. Szinte mindent megtett azért, hogy a hölgy - akár csak pár percre is - a közelében legyen. És ezt végiggondolva leesett a tantusz. Nem tudtam, hogy igaz-e az elképzelésem, miszerint Jongint gyengéd érzelmek fűzik Sorához. Nem mintha lett volna beleszólásom. 
  - Oppa, mit szólnál ahhoz, ha holnap elmennénk valahova? - kérdezte édesen csengő hangon Sora.
  - Halnapra már be vagyok táblázva - felelte Jongin, és hangján éreztem az őszinte megbánást. - De szombaton elviszlek vacsorázni. Rendben?
  - Persze, nagyon örülnék neki - mondta mosolyogva a nő, majd egy lágy csókot nyomott Jongin szája szélére.
   A nem lévő érzelmeim hirtelen felkavarodtak. A kapcsos könyvem hiányában rám tört a pánik. Eddig mindig meg tudtam nyugtatni magam, hogy Jongin jól cselekedett, mert a kapcsos könyvben megtaláltam az adott cselekedetet. Most viszont halványlila gőzöm nem volt arról, hogy Jongin helyes úton jár-e.
   Na meg Sora nem volt a szívem csücske. Az elmúlt héten megfigyeltem, mivel jobb dolgom úgysem volt. Ebből lehet látni, hogy milyen rettenetesen unalmasan szoktak telni a napjaim. Viszont észrevettem, hogy Sora mindenkivel talán már túlzottan is kedves. Az évek során pedig már megtanultam megkülönböztetni a tettetett kedvességet az igazitól. És Sora határozottan megjátszotta magát. 
  - Majd egyszer elviszlek az óceánra is. Legalább már hasznát tudom venni a jachtomnak - mosolygott Jongin, Sora tüdejében pedig bent rekedt a levegő.
  - T-tessék? Neked jachtod is van? - kérdezte sokkos állapotban.
  - Szülinapomra kaptam, de már terveztem, hogy eladom. Úgysem tudom hasznát venni - vont vállat a védencem.
  - Azta. De mégis kitől kaptál te jachtot? - csodálkozott Sora.
  - Apám vette a szülinapomra. Mindig túlzásba viszi az ajándékomat. Nem érti meg, hogy már annyi pénzem van, hogy egy szigetet is tudnék venni. Ő meg csak adja és adja nekem a drágábbnál drágább dolgokat - magyarázta Jongin, de a hangján hallani lehetett, hogy nem szívesen beszél erről.
   Nem is túlzott... Az apja rendszerint túlzásba szokta vinni a Jonginnak szánt ajándékokat. Gondolom, bűntudata van azért, mert egész életében nem tett semmit a fiáért. Viszont akárhogy is próbálta leplezni, Jongin anyjának halála őt is ugyanúgy megviselte, mint a fiát. Már tizenegy éve ő is maga alatt van. Csak nem mutatja ki úgy, mint Jongin. Viszont ahelyett, hogy ez a két sebzett ember egymást segítené, csak ártanak egymásnak. 
  - És az apád most akkor visszavonult? - csacsogott tovább Sora. - Mert most te vagy a cégigazgató. Vele mi történt?
   Jongin egy pillanatig habozott. Az állkapcsa megfeszült a hallottaktól, és tekintete üvegessé vált.
  - Túl sokat betegeskedett - válaszolta hűvösen Jongin.
"Ez még csak enyhe kifejezés volt... Egy hónapon belül kétszer volt szívrohama, és az immunrendszere is rendesen legyengült. Az meg már csak hab a tortán, hogy hetente pszichológushoz jár..."
   Jongin feszülté vált, de ahogy néztem, ez Sorának nem tűnt fel. Tovább kérdezgette Jongint az apjáról. Tudtam, hogy ez kényes téma. Lehet, hogy nem mutatta, de éreztem a védencemen, hogy eléggé megviseli az apja állapota. Már elég rég óta ismertem Jongint, így valamilyen szinten tudtam úgy gondolkodni, mint ő. És a fiú idegi állapota az utóbbi időben meglehetősen elkezdett hanyatlani. Még egy hozzátartozója elvesztésével idegileg teljesen összeroppanna. És onnan már csak nehezen lehetne kihúzni. 
   Ezért örültem valamilyen szinten, hogy Sora feltűnt Jongin életében. Mellette Jongin valamilyen szinten képes megnyílni. És ezt tizenegy éve senki nem tudta elérni. 
   Viszont ahogy láttam, Sora kérdezgetései kezdtek teher lenni Jonginnak. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, Sora pedig egyre kötetlenebbül kérdezgetett. Éreztem, hogy valamit kell tennem. Tudtam, hogy hamarosan Sora fel fogja hozni Jongin anyját. Azt pedig egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. 
   Elsuhantam Jongin hálószobája felé. A szoba mellett volt egy kis dolgozószoba. A védencem kutyáinak, Jjanggunak, Monggunak és Jjangah-nak pedig ez volt a lakhelye. Erősen az ajtókilincsre koncentráltam, amit pár másodperccel később kinyílt magától. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd bementem. A kutyák láttak engem. Szerettem velük lenni, mert legalább volt valami társaságom. Mivel Jongin egyedül élt, nem volt más őrangyal a háznál. Ez pedig még unalmasabbá tette a napjaimat. 
   Érkezésemre a három kutyus felugrott a fekhelyéről, és csóválni kezdte a farkát. 
  - Sziasztok srácok! - köszöntem nekik kedvesen. - Van itt egy vendég. Nem akartok játszani?
   A kutyusok a "játszani" szóra felélénkültek, én pedig elmosolyodtam. Kezemmel az ajtó felé mutattam, a három jómadár pedig vidáman szaladt kifelé. Elnevettem magam, majd utánuk mentem.
   Viszont a nappaliban egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Azt reméltem, hogy a kutyák vidáman játékot fognak követelni Sorától. De amint meglátták a nőt, megálltak előtte. Jjanggu és Monggu erős morgásba kezdett, és támadásra készen álltak. Jjangah pedig vonyítva rohant hozzám. 
   Megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy a kutyák éreznek valamit. És ez frusztrálttá tett. Valamilyen rossz előérzetem nekem is volt Sorával kapcsolatban, de azt hittem, hogy csak az érzékeim csalnak. Márpedig ezek szerint Sora nem olyan ártatlan, mint aminek látszik.
  - Jjanggu, Monggu, titeket mégis ki engedett ki? - kérdezte Jongin tettetett mérgességgel. Szerintem ő is örült neki, hogy a kutyák megzavarták a beszélgetésüket.
   Óvatosan felemelte mindkét kutyát, majd visszavitte őket a dolgozószobába. Idő közben Jjangah visszament már, így Jonginnak vele nem volt dolga. 
  - Srácok, többet ne jöjjetek ki, oké? - kérdezte Jongin mielőtt bezárta volna az ajtót. Válasz gyanánt a kutyák csak vakkantottak egyet, amit Jongin megmosolygott.
   Visszament a nappaliba, és egy ideig jól elbeszélgetett Sorával. Én pedig végig ott strázsáltam Jongin mellett. Volt valami Sorában, ami taszított. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi, de világosan éreztem, hogy valami itt nagyon nincs rendben.
   Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, és mikor észbe kaptam, Sora éppen az anyjáról kérdezte Jongint:
  - És anyukáddal mi a helyzet? Ő is a cégednél dolgozik?
   A védencem tüdejében bent rekedt a levegő. Nem tudom, hogy annyira lesokkolt-e, hogy nem tudott megszólalni, vagy csak azon gondolkozott, hogy mit feleljen erre a kérdésre. Mindenesetre nem kellett választ adnia, mert közbeavatkoztam. A szobában lévő vitrin üvegajtaja nagy robajjal robbant szét. A kisebb-nagyobb üvegdarabok ellepték a szobát. Sora ijedtében felsikoltott, és szorosan Jonginhoz bújt. A fiú mereven ült, és rémült tekintettel figyelte a vitrint. 
"Ezt nem így akartam... Nem is tudtam, hogy erre képes vagyok..." - gondoltam.
  - Szerintem jobb lesz, ha mész. Össze kellene takarítanom - szólalt meg Jongin, mikor feleszmélt a sokkból. 
  - Igen, az lesz a legjobb - értett egyet Sora, majd felállt a kanapéról.
   Mindketten a bejárati ajtóhoz sétáltak. Jongin felsegítette Sorára a kabátját, majd egy hosszú csókkal elbúcsúztak egymástól.
  - Szia Jongin, örülök, hogy itt lehettem! Majd az irodában találkozunk - mondta a hölgy, és kilépett az ajtón.
   Megkönnyebbültem. 
"Már csak az hiányzott volna nekem, ha az a nőszemély még tovább marad!"
   Nem tudom, hogy mi ütött belém, de az este folyamán egyre nagyobb ellenszenvem volt Sora iránt. Valami volt benne, ami taszított, de nem tudtam, hogy mi az.
   Arra figyeltem fel, hogy Jongin beszél valakihez. Odasuhantam hozzá. A folyosón ült, és az ölében Jjangah-t simogatta.
  - Különleges lány ez a Sora - suttogta a fiú, mire Jjangah felnyüszített.
   Teljesen egyetértettem a kutyával. Nekem is ahhoz lett volna kedvem. Egyre frusztráltabb lettem, miután tudatosult bennem, hogy a kutyák is éppen olyan ellenszenvvel fordulnak Sora felé, mint én. Volt valami a füle mögött, amit titkolt. Nekem pedig ki kellett ezt derítenem. Úgy döntöttem, hogy Sora után megyek. Reméltem, hogy Jongin nem csinál semmi őrültséget, amíg nem vagyok mellette.
   Kisuhantam a háztömbből, és arra mentem, amerre a megérzéseim vezettek. Pár perc múlva egy sötét sikátorhoz értem. A szűk utcát közrefogó falak nyirkosak és hidegek voltak. Lámpák nem voltak errefelé, de a sikátorban lévő alakokat tisztán ki tudtam venni. Észrevettem Sorát, amint az utca másik végén lévő alakoz igyekszik. 
   Kíváncsian mellésuhantam, és érdeklődve figyeltem a fejleményeket. 
   Sora a rá váró férfihez ért, és szorosan megölte. A férfi körülbelül Jongin korabeli lehetett. Mogyorószínű egyenes haja volt, és karakteres arca. Csillogó sötét szemei meg csak hab volt a tortán. Egészen jóképű volt, meg kell hagyni.
  - Szia Sora bébi! Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte.
  - Jó munkához idő kell - felelte Sora majd közelebb hajolt a férfihoz, és megcsókolta.
   Egyre tüzesebben csókolták egymást, én pedig megkövülten bámultam a földet. Nemkívánatos személynek éreztem magam, és megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen én mit is keresek itt? 
  - Bébi, ugye tudod, hogy jövő hónapban már nem tudjuk fizetni az albérletet? Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen? - kérdezte a férfi.
  - Nyugodj meg, minden rendben lesz! Az egy dolog, hogy az összes fizetésed fűre költöd, és az én siralmasan kevés béremen élünk. De hamarosan minden rendben lesz. Csak idő kérdése.
   Erre már én is felkaptam a fejem. Egy rossz érzés kerített magába, és úgy éreztem, hogy gyorsan el kell tűnnöm innen.
  - Hallgatlak.
  - Szóval ma összejöttem a főnökömmel, Jonginnal - kezdte a történetet Sora, mire a férfinek megrándult az állkapcsa. - De nyugi van, nem szeretem. Viszont annak az embernek annyi pénze van, amennyit te még életedben nem láttál.
  - És ezzel mit akarsz elérni? Odamész hozzá, és elkéred a vagyonát? - kérdezte ingerülten a férfi.
  - Jajj, Sehun, engednéd, hogy végigmondjam? - csattant fel Sora. - Szóval... Hol is tartottam? Ja, megvan! És Jongin nincsen jó viszonyban az apjával. Elárulta, hogy más hozzátartozója nem él. Ebből következik, hogy halála után a pénzt nincs kire hagynia. Itt jövök én a képbe. Jongint ráveszem arra, hogy írjon egy végrendeletet, amiben leírja, hogy halála után az összes vagyonát rám hagyja.
  - Bébi, ez rendben van, de, ha ezt a tervet valósítjuk meg, akkor még negyven év múlva is a híd alatt fogunk csövelni.
  - Sehun, maradj már nyugton! - hordta le Sora. - Szóval az a terv, hogy miután a végrendelet megvan, Jongint megöletjük. De ezt már a parányi eszeddel is kitalálhattad volna!
  - Ez nem is hangzik rosszul  - gondolkozott el Sehun. - És ki fogja elvégezni a piszkos munkát?
  - Kris és a haverjai pénzért ölnek meg embereket. Csak le kell fizetnünk őket. Tudom, most nem vagyunk a legjobb anyagi helyzetben, de hidd el, megéri minden pénzünket rátenni! Ha ez az egész beválik, annyi pénzünk lesz, hogy azt sem tudjuk majd, hogy mihez kezdjünk vele - lelkendezett Sora.
   Sehun arcára örömittas mosoly ült ki, majd felkapta Sorát és megpörgette. 
  - Na kinek van a legokosabb csaja Koreában? - kérdezte nevetve.
  - Hát neked, Sehun - felelte vihorászva Sora.
   A beszélgetésük további részére nem voltam képes odafigyelni. Teljesen lesokkoltam. Ha lett volna fizikai testem, az arcomból biztos kifutott volna a vér, és egész testemben remegtem volna. 
   Az agyam leblokkolt, és nem jutottam szóhoz. Sok mindent kinéztem Sorából, de azt nem, hogy képes lenne kihasználni és megöletni Jongint. Feléledt bennem egy ösztön, ami azt súgta, hogy Sorát ott helyben el kéne porlasztanom. Dühös voltam, zavarodott és csalódott. És az egészben az volt a legrosszabb, hogy tanácstalan voltam. Nem volt ott nekem az útmutatóul szolgál kapcsos könyv. Pedig, ha teljes egészében meg lett volna írja az a könyv, nem kellett volna hezitálnom. Akkor le lett volna írva benne, hogy Jongin életének így kell-e végződnie. De így nem tudtam, hogy mitévő legyek.
   És minderre még rátett egy lapáttal, hogy én valamilyen furcsa módon jobban kötődtem a védencemhez, mint más őrangyalok. Gyakran azt éreztem, hogy vannak érzelmeim. És ez nem vallt egy őrangyalra. Eddig senkinek nem vallottam be, de amióta Jongin anyja rám bízta a fiát, én védelmezem Jongint. Nem azt teszem, amit egy normális őrangyal. Nekem igenis fáj, ami Jonginnak kellemetlen. Én osztozom az érzésein. Még akkor is, ha nem élem meg úgy, ahogy ő. 
   Ráadásul azzal sem tudtam mit kezdeni, amit Sangbum mondott nekem. Túlzottan titokzatos volt.
   Meg voltam zavarodva, és úgy éreztem, hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy mi történik velem. Az utam csak saját magamnak maradt sötét. Mindenesetre nem akartam magammal foglalkozni. Egy volt a fontos, hogy megvédjem Jongint. Akár az életem árán is, de nem engedhetem, hogy megöljék!




Chapter 1

 ·٠•ღ Este a bárban ღ•٠·

   A fekete Audi motorjának búgása leállt. A bal oldali kocsiajtó kinyílt, és a fekete öltönybe öltözött Jongin lépett ki rajta. Végigsimított a sötétkék nyakkendőjén, majd egy féloldalas mosoly kíséretében elindult a közeli sikátorba, ami a Iron's Bar nevű szórakozóhely felé vezetett. Jonginnak már lassan két éve törzshelyévé vált ez a hely, és kivétel nélkül minden estéjét itt töltötte. Mondjuk a péntekeket általában a bár szomszédságában lévő Iron's Clubban szokta elmulatni, de én nem tettem nagy különbséget a két hely között. Még a tulajuk is megegyezett, így nem csoda, hogy hasonlít a két szórakozóhely neve.
   Szorosan Jongin nyomában haladtam. Szokásos csütörtök este volt. Az utcai lámpák fénye pár méterre világított tőlünk. Miután kiértünk a sikátorból, befordultunk balra. Pár méterrel a szűk utca bejáratától nagy piros betűkkel villogott a Iron's Bar felirat. Az egész bár az épület pincéjében volt, ahova egy nemrég felújított márványlépcső vezetett le. A lépcső előtt egy ingben és farmernadrágban álldogáló alak volt. Amikor közelebb értünk hozzá, az alak Jongin felé emelte a tekintetét, majd boldogan elmosolyodott.
  - Szia Kai! Örülök, hogy ideértél, már kezdtem azt hinni, hogy nem jössz - szólalt meg, és a kezét Jongin felé nyújtotta, amit a fiú meg is szorított.
  - Nem is én lennék, ha nem jönnék el. Ismersz eléggé Taemin, hogy tudd, hogy egy estémet sem töltöm otthon. Egyszer-kétszer megesik, hogy házibulikba megyek, de ezektől eltekintve minden este itt a helyem.
   Taemin barátian megveregette Jogin vállát, majd nevetve leindultak a márványlépcsőn. Szorosan a nyomukban suhantam, és egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a védencemet. Amikor esténként szórakozni járt, sokkal jobban kellett figyelnem rá, mint általában. Igaz, nem az a feladatom, hogy a széltől is óvjam, de én mégis aggódtam érte. Mikor már a hatodik pohár pezsgőjét szokta inni, késztetést szoktam érezni arra, hogy valamilyen módon megállítsam. Ez kisebb-nagyobb sikerekkel menni is szokott.
   Szerettem amikor Jongin Taemin közelében van. Ő volt Jongin egyetlen igazi barátja. Már kiskoruk óta mindent együtt csináltak. Taemin pedig azok közé az emberek közé tartozott, akiben meg lehetett bízni. Jonginnal ellentétben ő nem szokta ájulásig inni magát, és nem szokott a személyzeti vécébe zárkózni a bárban felszedett nőkkel. Nagyon szerettem benne, hogy elviselte Jongint, úgy ahogy van. Ez eddig keveseknek sikerült, ugyanis amióta Jongin elvesztette az édesanyját, nem tudta feldolgozni az eseményt. Magába zárkózott, és a gondjai elől a próbált mindenféle földi dologba zárkózni. Napközben a munkának élt, esténként pedig az alkohol uralma alá került. És ez már így ment két éve.
   Bent a bárban halkan szóló zene fogadott. A környék tehetősei leginkább ebben a bárban szokták tengetni az estjeiket. A hely tulajdonképpen körülbelül száz ember befogadására lehetett tervezve, de a tulaj úgy csinálta meg, hogy az emberek kényelmesen elférjenek, és ne heringek módjára tömörüljenek. Ahogy láttam, ezt a vendégek ki is használták. Szétszórva és csoportokba tömörültek az asztaloknál, de voltak egypáran akik inkább a bárpult előtti fekete bőrhuzatos székeken foglaltak helyet.
   Taemin és Jongin a pult elé sétáltak, és helyet foglaltak az általuk választott bárszékeken. Hamarosan a pult másik oldalán egy középkorú férfi tartott feléjük. Európaias arcvonásai voltak és nagy barna szemei. Arcát vékony rétegben borosta fedte, tekintete pedig a legtöbb nőt rabul ejtette. Ez a férfi nem volt más, mint a bár tulajdonosa, de ezt csak nagyon kevesen tudták. Mivel mindig Jonginnal szoktam lenni, mindent tudtam a férfiról amit Jongin is. De ahogy láttam köztük inkább csak valamiféle anyagi kapcsolat van, nem olyan barátok, mint Jongin és Taemin. Jongin minden este a bárban hagy egy bizonyos összeget. Az évek során a tulajdonos pedig valószínűleg rengeteg pénzt begyűjtött Jongintól. Egyébként még a nevét sem tudja senki. Mindenkinek Iron néven mutatkozik be, de azt, hogy mi a valódi neve senki nem tudja.
  - Csak nem Kai és Taemin - lépett oda hozzájuk vigyorogva a férfi.
  - Reméltem, hogy hiányoltál - vigyorodott el Jongin is, majd kezet fogott a férfivel.
  - Hidd el, már csodálkoztam is, hogy miért nem ülsz még itt. Este tizenegy van. Ilyenkor már részegen szoktál énekelni - nevette el magát, mire Jongin vágott egy grimaszt. - Erről jut eszembe, mit adhatok?
  - Csak a szokásosat - vont vállat Jongin. - Taemin, te kérsz valamit?
  - Azt hiszem, hogy ma este nem. Van egy olyan előérzetem, hogy ma este még haza kell, hogy cipeljelek, Jongin - sóhajtott.
  - Ne hívj így! - sziszegte Jongin, és gyilkos tekintettel nézett barátjára.
   Jongin valamilyen különös oknál fogva soha nem szerette, ha a nevén szólítják. Csak Taeminnek nézte el néhanapján. Rajta és az apján kívül mindenkitől elvárta, hogy Kainak hívják.
   Iron alig hallhatóan felkuncogott, majd lehajolt, és a pult alól egy üveg bort húzott elő. A mögötte lévő polchoz sietett, melyen sima felületű üvegpoharak sorakoztak. Egyet leemelt, majd miután visszasétált, töltött bele a borból.
  - Parancsolj! - nyújtotta Jonginnak a poharat.
   A fiú arcára egy örömittas mosoly kúszott, majd egy nagyot kortyolt az italából. Ismertem már annyira, hogy tudtam, hogy egész nap másra sem várt, minthogy eljöjjön az éjszaka. Nem igazán értettem a gondolkodásmódját, de volt egy olyan érzésem, hogy jó ez így.
  - Na, meséljetek nekem valamit! - szólalt meg Iron.
  - Én inkább tőled szeretnék hallgatni valamit - szólalt meg Taemin. - Pár hete még nem a klubbodban dolgoztál?
  - Oh, hát igen. Két hete péntek este még ott voltam pultos. Akkor még mindketten ott voltatok. Mondtátok is, hogy jövőhéten nem jöttök bulizni, mert egyik haverotok házibulit tart. Ezután két nappal döntöttem úgy, hogy áthelyezem magam.
   A férfi szövege közben akaratlanul is vágtam egy grimaszt. Eszembe juttatta az előző péntek estét. Aznap reggel még örültem neki, hogy Jongin nem a szokásos buliba megy péntek este. Utáltam, hogy pénteken mindig a Iron's Clubba kell vele mennem. A helyet visszataszítónak találtam, és szívem szerint el is kerültem volna. Utáltam mikor az ittas Jongint lányok hada rohamozza meg, és mindig a vécében kötnek ki. Egyszer-kétszer volt olyan is, amikor nem jutottak el a vécéig, de elhatároztam, hogy azokat az estéket megpróbálom elásni a gondolataim között. A klubban uralkodó tömegnyomor, fülledt levegő és piaszag nem az én világom volt, ezért különösképpen feldobott, hogy Jongin egy péntekét nem egy ilyen helyen tölti. Túlságosan előre örültem...
   Azon a pénteken még Taemin is egy hatalmasat zuhant a szememben. Addig úgy ismertem, mint egy olyan fiút aki mindig illemtudó és tudja, hogy hol a határ. De mikor megláttam piától bűzölögve felfele lépdelve a lépcsőn, elbizonytalanodtam. Azután pedig, hogy két lányt támadott le egyszerre a ház folyosóján, nem is néztem tovább. Akkor jöttem rá, hogy minden ember életében van amikor kirúg a hámból vagy esetleg elborul az agya, és azt sem tudja, hogy mit tesz.
   Azt hittem, hogy az az este nem lehet rosszabb. De mélységesen csalódtam, amikor megláttam Jongint a munkatársával, Baekhyunnal. Mindig is tudtam, hogy Baek a saját neméhez vonzódik. Tudtam azt is, hogy Jongin nem közömbös számára, de mikor megláttam őket egymáson fetrengeni, elfogott a hányinger. Pár nappal rá megtudtam, hogy Baekhyun emlékezett az estélyük minden mozzanatára, ami nem meglepő módon az ágyban végződött. Szerencsére Jonginon jelét sem láttam annak, hogy valami is rémlene neki abból az estéből. Még ez volt a szerencse. Nem tudom, hogy miképpen reagált volna, ha megmarad neki, hogy lefeküdt Baekhyunnal.
   Ezután a péntek után valóságos megváltás volt, mikor Jongin megbeszélte Taeminnel, hogy holnap már a Iron's Clubba mennek.
"Ott talán nem másznak rá férfiak... Már az sem érdekel, hogy hány lányt csalogat be a vécébe, csak ne férfi legyen." - gondoltam.
  - És miért jöttél át a bárba, Iron? Nem tetszett a klub? - térített vissza Jongin hangja a valóságba.
  - Hidd el, amikor a tizenéves ittas kiscsajok rád másznak, egyáltalán nem szórakoztató. Ráadásul már lassan összehaverkodtam a mentősökkel, annyit hívtam őket. Hihetetlen, hogy a holtrészeg emberek mire képesek... - sóhajtott a férfi. - Aztán megfordult a fejemben az, hogy mi lenne, ha inkább a báromban dolgoznék. Nem is bántam meg. Itt az emberek legalább tudják, hogy hol a határ. Általában... - mondta, majd az utolsó szónál Jonginra sandított.
  - Én is tudom, hogy hol a határ - horkant fel Jongin.
"Khm... Ehhez nekem is lenne pár szavam..."
  - Persze, jól tudjuk mi azt - vigyorodott el Taemin, mire Jongin tarkón vágta.
  - Azért verekedni nem kell - rázta meg a fejét Iron.
  - Ha jól emlékszem, nemrég te mondtad, hogy összehaverkodtál a mentősökkel. Nem bánnám, ha hasznát tudnánk venni az emberi kapcsolataidnak. Lehet, hogy szükség lesz mentőre, és ezúttal nem hozzám kell kihívni - sziszegte Jongin, és közben gyilkos pillantásokkal illette a barátját.
  - Nyugi van, Kai. Igyál még! Akkor már nem fog érdekelni, hogy Taemin miket mond rólad - vigyorgott Iron, és előhúzott a pult mögül egy újabb üveg bort.
  - Igazad van! Tölts még, ne sajnáld! - húzta pajkos mosolyra ajkait Jongin, és közelebb tolta a poharát a férfihez, aki készségesen töltött neki.
   Legszívesebben megfogtam volna a borosüveget, és kihajítottam volna az ajtón. Volt egy olyan előérzetem, hogy hajnalban még Taeminnek kell hazavonszolnia Jongint. Sokszor megesett már ez, így nem csoda, hogy Taemin sokszor kísérte el Kait esténként. Gondolom nem akarta, hogy a barátját idegenek hurcolják el valamerre, vagy esetleg Jongin olyat tegyen ittasan, amit máskor nem tenne.
  - Ki az a nő? - kérdezte Jongin, és mutatóujjával a bár egyik sarkában üldögélő csoportra mutatott.
  - Mivel csak egy nő ül ott, szerintem egy emberre gondolunk. Ő nem más, mint Lara. Sokszor jön ide, de régebben a Iron's Clubba is sokszor jött. A valódi nevét senki nem tudja, és a tipikus ribancok csoportját erősíti. Nézd csak meg! Csupa gazdag férfi között üldögél. Szerintem ma estére is próbál beszervezni valakit magának - magyarázta megvetően Iron.
   Jongin arcára kaptam a tekintetem, és láttam, hogy egy huncut vigyor fut végig rajta. Sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy mi lesz a következőkben, és sejtésem egyhamar be is igazolódott.
  - Nem tetszik, hogy azokkal a vén kecskékkel üldögél - mondta Jongin. - Ma este velem lesz dolga. De előbb kérek még valamit inni. Iron, mit ajánlasz? Valami erős most jól esne.
   Iron arca a szavak hallatán felragyogott, és elkezdett a pult mögött kutatni. Gondolom éppen a legdrágább italát választotta ki, hogy Jongintól minél több pénzt sikerüljön elcsalnia. Erős késztetést éreztem arra, hogy felképeljem a férfit, de hiába próbáltam volna meg. Nem tudtam volna ártani neki. Ilyen helyzetekben sokszor sajnálom azt, hogy nincs fizikai testem, hisz' csak egy angyal vagyok.
  - Azért remélem, hogy semmi őrültséget nem fogsz csinálni, Jongin - nézett Taemin a fiúra.
  - Hányszor mondjam még, hogy ne hívj így?! És amúgy sincs semmi beleszólásod abba, hogy mit csinálok. Az én életemről van szó, te csak törődj a sajátoddal! - csattant fel Jongin, akin már látszott az alkohol hatása.
  - Már meg sem szólalhatok? - dünnyögte sértődötten Taemin, majd elfordult barátjáról.
   Ezzel egy időben Iron feje bukott fel a pult mögül. A férfi vigyorogva előhúzott egy üveget, és töltött belőle Jonginnak. Közelebb hajoltam az üveghez, és tisztán éreztem, hogy az előző bornál egy erősebb italról van szó. Nem akartam, hogy Jongin a szokásosnál is többet igyon. Általában három pohár bor után már eléggé kiütve szokott lenni, így bele sem mertem gondolni, hogy három pohár az előbb említett italból és pár pohár az újabb italból mit vált ki a fiúból.
   Egy hirtelen gondolattól vezérelve felemeltem a kezem, és az Iron kezében lévő üvegre koncentráltam. Pár másodperc múlva el is értem a várt hatást; az üveg hangosan csapódott az Iron mögött lévő  poharakkal teli polcnak, és szilánkokra törve hullott vissza a földre. A benne lévő ital mind a padlóra folyt, és meg-megcsillant a a lent heverő szilánkokon. Egy-két pohár is leesett, de érdekes módon azok mind egyben maradtak. A hirtelen történt eseményre a bent lévők mind felkapták a fejüket, és érdeklődve nézték az eseményeket.
  - A tequila! - kapott a fejéhez Iron, és gyorsan a kiömlött italhoz rohant.
Lázasan kezdte felszedegetni az üveg darabjait, és közben az italhoz beszélt. Na, ezek után mondja nekem valaki azt, hogy Iron normális..!
  - Nyugi, Iron! Nem történt tragédia - mondta Taemin, és közelebb ment a férfihez.
  - De ez tequila volt! Ráadásul a drágábbik fajta..!
  Taemin ezek után jobbnak találta, ha nem szól semmit. Szerintem ő is rájött, hogy Ironhoz ilyen állapotban nem érdemes szólni, mert csak a kiömlött piát siratta.
  A tulajdonos kisvártatva elment felmosórongyért, Taemin pedig közelebb merészkedett az összetörött üveghez, és elkezdte szedegetni a szilánkokat. Pár percig szorgosan végezte a szedegetést, de hirtelen megállt a keze, és ledermedt.
  - J-jongin! Én vagyok hülye, vagy erre az üvegdarabra tényleg világoskékkel az van írva, hogy Minjung? - nézett barátja felé, de mikor meglátta, hogy az ittas Jongin a pult mögött kotorászik egy újabb üveg tequila után, megfogatta a szemét.
   Magamban elmosolyodtam, mert pontosan az történt, amit elterveztem. Szerettem azzal szórakozni, hogy jeleket küldök az embereknek a jelenlétemről. Iron tequilájával nem csináltam semmi extrát, csak beleégettem a nevem, és a falhoz csaptam. Na jó, segítettem abban is, hogy úgy törjön el az üveg, hogy a nevem jól látszódjon.
   Ekkor tért vissza Iron egy felmosóronggyal a kezében. Letörten kezdte törölgetni a földről a kiömlött tequilát. Taemin gyorsan zsebre dugta az üvegdarabot, és úgy, mintha mi sem történt volna, visszasétált a helyére.
  - Jongin merre van? - kérdezte csodálkozva, mire én is felkaptam a fejem.
  - Nem tudom. De nagy az esély rá, hogy a mosdóban van. Azt viszont, hogy pontosan mit csinál, inkább nem részletezném - felelte morogva Iron, akinek a kedve rendesen leromlott.
   Tekintetemmel egyből körülnéztem, és amikor nem láttam semerre sem Jongint, a vécé felé vettem az irányt. Csak remélni tudtam, hogy Iron sejtése nem téves, és a fiút tényleg ott találom. Miközben egyre közeledtem a helyiség felé, egyre inkább éreztem Jongin közelségét, ami megnyugtatott. Habozás nélkül átmentem az ajtón, de mikor megláttam bent a mosdókagylónak támaszkodó védencemet és az előtte térdelő Larát, elillant a megkönnyebbültségem. És mikor észrevettem, hogy Jongin nadrágja már le van tolva, még inkább zavarba jöttem. Gyorsan megfordultam, és kisuhantam a mosdóból.
   Mindig kellemetlenül szoktam érezni magam, ha Jongint ilyen helyzetbe látom. A legelső estét még végignéztem, mert nem tudtam, hogy jó ötlet-e elmenni a védencem mellől. Aztán mikor már napi rendszerességgel fektetett meg nőket, nem bírtam anélkül nézni, hogy ne próbáltam volna az adott nőt megverni. Volt akinek a mennyezet egyik lapját "ejtettem" a fejére, volt aki alól egyszerűen kihúztam a talajt. Nem bírtam nézni, hogy a védencem egyre jobban belesüllyed az anyagi világba, de nem tudtam mit tenni.
   Pár perce az ajtó előtt strázsáltam, és azt figyeltem, hogy valaki be akar-e menni a mosdóba. Szerencsére senki nem is jött a közelbe, de egyszer csak úgy éreztem, hogy van valaki mellettem. Óvatosan elfordítottam a fejem, és fehér tollak rengetegével találtam szembe magam. Ijedten sikítottam fel, mire a tollak tulajdonosa megfordult. Egy nagy barna szemű, szőke hajú angyalfiúval találtam szembe magam. Kisfiús arca megmosolyogtatott. Tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, és ez még angyalibbá tette. 
  - Bocsánat, hogy megijesztettelek - kért bocsánatot, és zavarában a tarkóját vakargatta.
  - Semmi baj. Csak hirtelen lesokkoltam, mikor megláttalak - nevettem zavaromban.
  - Akkor jó - mosolyodott el. - Már azt hittem, hogy velem van bajod. Egyébként Luhan vagyok.
  - Én Minjung. De mondd csak, Luhan, te őrangyal vagy?
  - Igen. De sokszor csak "szívós-angyalnak" hívom magam. Tudod, nem könnyű eset a védencem. Minden este bulikba jár, és elcsavarja a férfik fejét.
   Lopva körülnéztem Luhan védence után kutatva, de nem láttam a közelben egy embert sem, ez pedig összezavart. 
  - Nyugodj meg, velem is ugyanez a helyzet. Csak az én védencem a nőket bolondítja meg - mondtam, és a szám szegletében ott bujkált egy halvány mosoly. - És egyébként ki is a védenced?
  - Lee Inyoung. Vagy Lara. Általában ezen a néven ismerik a legtöbben. Soha nem szerette a nevét, ezért mindig Larának hívatta magát. 
   A felismerés hulláma villámként sújtott le rám. Eddig is volt bennem egy olyan érzés, hogy meglehet, hogy Luhan védence Lara, de ezt inkább elvetettem. Abban a pillanatban hálát adtam az égnek, hogy nekem Jongin a védencem. Szerintem én idegileg nem bírtam volna Larával.
  - És a te védencednek mi a neve? - kérdezte, mire én visszatértem a valóságba.
  - Kim Jongin. Vagy csak simán Kai.
   Luhan arcára a szavaim hallatán egy enyhe fintor kúszott. Sejtettem, hogy mire gondolt, és nem sokkal később a sejtésem be is igazolódott.
  - Ezek szerint a védenceink éppen együtt vannak a mosdóban... - motyogta Luhan, de igazából nem tudtam, hogy nekem mondta-e, vagy csak hangosan gondolkodott.
  - Így már világos, hogy miért vagy a mosdó előtt. Nem értettem, hogy miért nincs a közelben a védenced.
  - Akkor most már tudod - mosolyodott el.
   Kínos csend telepedett közénk. Mindketten úgy álltunk a mosdó ajtajánál, mintha őrök lennénk. Óvatosan Luhanra sandítottam. Ahogy láttam, kissé feszült volt, és agyagfigura módjára állt. Már éppen készültem megtörni a köztünk lévő csendet, mikor az ajtó túloldaláról éles hangokat hallottunk meg.
  - Ez az Kai! Még! - kiáltotta egy vékony női hang, amitől a hátamon futkosott a hideg.
   Mélyen elpirultam, de ahogy láttam, nem csak én voltam ezzel így. Luhan arca a szokásosnál vörösebbre váltott. Ez azt jelentette, hogy zavarban van. Nekünk angyaloknak nincsen fizikai testünk, így nem is tudunk elpirulni, de a különböző érzések tükröződnek az arcunkon. Például, ha rosszul érezzük magunkat, az arcunk nagyon halványan zöldesre vált. Zavarunkban pedig - az emberekhez hasonlóan - vörösessé vált az arcszínünk. 
  - Khm... Szerinted sokáig lesznek még bent? - kérdeztem félénken.
  - Nagyon remélem, hogy hamar végeznek - sóhajtotta a fiú.
   Ismételten kínos csend következett. A köztünk lévő feszültséget pedig emberi léptek törték meg. Valaki közeledett, én pedig egyből azon kezdtem törni a fejem, hogy mi tévő legyek. Nem akartam, hogy Jongint meglássák a mosdóban. A léptek tulajdonosa még nem tűnt fel. Egy hirtelen gondolattól vezérelve előkaptam a kapcsos könyvemet. Eléggé elnyűtt könyvecske volt, de ez nem is volt csoda. Ez a könyv Jongin életének könyve volt. Amióta a fiú először leszületett a Földre, ez a könyv az övé. Ebben van leírva, hogy az adott életében minek kell megtörténnie vele. Mikor Jongin őrangyala lettem, a könyv magától újraíródott, és Jongin ez életi teendőit foglalja magába. Viszont egy dolgot még senkinek nem sikerült megfejtenie. Méghozzá azt, hogy Jongin könyvéből hiányoztak oldalak. 
   Mindenesetre nagy ijedségemben előkaptam a kapcsos könyvet, és fellapoztam. Ahogy láttam, nem volt benne olyan rész, ami leírná, hogy Jonginra rá kell nyitnia valakinek akciózás közben. Ez egy kissé megnyugtatott, és kezdtem reménykedni abban, hogy a léptek tulajdonosa nem fog a mosdóba menni. 
   Pár másodperccel később feltűnt valaki. A feje le volt hajtva, így először gondolkoznom kellett azon, hogy ismerem-e a közeledő embert. De az illető amint a mosdó ajtaja elé ért, felemelte a fejét. Taemin volt. Hirtelen megkönnyebbültség árasztott el.
  - Jongin gyere ki! - dörömbölt be a fiú az ajtón, én pedig a tenyerembe temettem az arcom.
   A védencem soha nem szerette, ha megzavarják valamilyen tevékenysége közben. És ráadásul ezúttal ittas is volt... Hirtelen átfutott az agyamon, hogy a dühös Jongin kiront a mosdóból, és Taeminnek esik. De ez a gondolat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovaszállt. 
  - Hé, Jongin! Azt mondtam, gyere ki azonnal! - feszítette a húrt Taemin, és egyre jobban verni kezdte az ajtót. 
   Egy hirtelen pillanatban a faajtó kivágódott. Jongin ziháltan, félregombolt inggel, összetúrt hajjal és kipirosodott arccal állt az ajtó mosdó felőli oldalán. Az állkapcsa megfeszült, és ezt sziszegte:
  - Remélem örülsz, Lee Taemin! Most pedig magyarázd meg, hogy miért csináltál ekkora felhajtást! De ajánlom, hogy nyomós indok legyen, vagy különben én ma hazamegyek, de te már nem.
  - Az apád asszisztense hívott, mert téged nem tudott elérni. Az apádat kórházba szállították, szívinfarktust kapott - mondta Taemin ingerülten.
  - Ez minden? Ezért rángattál ki?! Már bocsánat, de van sokkal fontosabb dolgom is annál, hogy az apámhoz menjek be a kórházba! - üvöltötte Jongin, és kezeivel idegesen markolászni kezdte az ajtókilincset.
  - Mondj egy okot, ami fontosabb az apádnál - fonta össze maga előtt a karjait Taemin, mire Jongin a nadrágján lévő jókora dudorra mutatott. - Oh, értem. Szóval az, hogy kedvedre megdugj egy csajt, sokkal fontosabb, mint egy családtagod - jegyezte meg szarkasztikusan.
  - Mond csak egy esetet, amikor az apám tett értem valamit. Azon kívül, hogy ellátott pénzzel, semmi egyebet nem adott nekem. Soha nem értett meg, és soha nem szeretett. Csak azért kellek neki, hogy valaki majd átvegye helyette a cége vezetését. 
   Ezután Jongin hátat fordított, és bevágta a mosdó ajtaját. Hirtelen megsajnáltam a bent lévő Larát. Jongin annyira ideges volt, hogy ahogy ismerem, a lányt ájulásig fogja dugni. Már volt ilyenre példa, és az illető lány be is perelte Jongint. Az pedig már más kérdés, hogy a bíróságon szabadlábra helyezték az egy időre felfüggesztett Jongint. 
   Taemin halkan szitkozódott, majd idegesen elviharzott. Hosszasan néztem utána, majd felsóhajtottam. Luhan megkövülve állt mellettem, én pedig erőltetetten rámosolyogtam.
  - Nem semmi a védenced! - suttogta elhűlve. 
  - Tudom én elég jól - sóhajtottam. - De most Laráért jobban aggódok... Nem tudom, hogy Jongin mit fog vele csinálni ilyen feldúlt állapotban.
   Luhan hirtelen előkapta az ő kapcsos könyvét, és fellapozta. A lapozó keze egy pillanatra teljesen lefagyott.
  - M-mi van? - kérdeztem rekedt hangon.
  - Lara holnapra már eléggé össze lesz verve - suttogta. - De a jó hír, hogy ezentúl soha nem akar majd ismeretlen férfival szexelni.
  - Úgy sajnálom - suttogtam bűnbánóan.
  - Ugyan, nem tehetsz róla - mosolyodott el Luhan. - Ez meg van írva, meg kellett történnie. De nekem csak jobb lesz, mert Larával nem kell többet ilyen helyekre jönnöm. Ez az este Kaival egy pofon lesz neki az élettől.
   Egy aprót bólintottam, és nem szóltam semmi egyebet. Mindketten belemeredtünk a gondolatainkba. Nem tudom, hogy Luhan min gondolkozott. Én azon törtem a fejem, hogy mit fogok mondani az angyaltanácsnak. 
   Minden héten egyszer köteles vagyok bemenni az angyaltanácshoz. Ott pedig be kell számolnom arról, hogy mi történt a védencemmel az elmúlt héten. Leellenőrzik, hogy megfelelően végzem-e a feladatom. Megnézik, hogy minden megtörtént-e Jonginnal, ami a kapcsos könyvbe van megírva. Akinél azt veszik észre, hogy nem végzik megfelelően a feladatukat, vagy nem alkalmasak őrangyalnak, elszakítják a védencüktől. Az idő folyamán volt erre pár példa. Jongin előző őrangyalával is ez történt. Mindenesetre én reméltem, hogy nem szakítanak el a védencemtől. 
   Csak remélni tudtam, hogy Jongin előbb - utóbb megváltozik. Luhannak annyival nagyobb szerencséje volt, hogy a kapcsos könyvében minden apró mozzanatot megtalált Lara életéről. Viszont valamilyen különös oknál fogva az én könyvem egy bizonyos időponttól kezdve üres volt. Jobban mondva, a lapok ki voltak tépve. Ahogy láttam, a könyvben még körülbelül egy hónapra meg van írva Jongin élete. Onnantól kezdve slussz - passz, nincs semmi. Csak remélni tudtam, hogy erre majd kapok értelmes magyarázatot, és nem azt jelenti ez, hogy Jongin netán meghal. Akkor valamilyen okot találni fogok arra, hogy újraírjam az életét. És abban az új életben biztos nem lesz egy este sem a bárban.